BOLDOG, BÉKÉS KARÁCSONYT ÉS EGY JOBB ÚJÉVET!

A fenti kívánság vonatkozik minden olvasómra! Tényleg: minden jót kívánok nekik az elkövetkező évre, főleg azt, hogy a „kezükben levő” lehetőséggel jól és bölcsen éljenek! Gondolkodjanak! Mérlegeljék az elmúlt néhány esztendőt! Ne üljenek fel mindenféle mézes-mázos szavaknak. Saját tapasztalataik és megélt életük alapján formálják jövőjüket.

Mostanában megint csak bornírt kijelentésekkel bombáznak minket – szürke állampolgárokat –, azt sulykolva agyunkba, hogy ez a kis ország tulajdonképpen a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Valahogy nem így tapasztalom, de bizonyára bennem van a hiba!

A FIDESZ egyik (lassan perifériára szoruló) vezetője éppen azt hangoztatja az ATV-ben, hogy a FIDESZ maga a toleráns, az egymásra figyelő politikusok összessége, ahol a különböző vélemények jól megvannak egymással.

Érdekes érvelés. csak egy dolog visszás kissé: az elhangzott mondatok és a mimika, a testbeszéd ellentéte. De ez legyen a nyilatkozó problémája.

De engedtessék meg nekem az is – így karácsony előtt –, hogy ne menjek el szótlanul a mai ellenzék cselekedetei mellett sem. Mindaz, ami manapság az ellenzék térfelén történik, az maga a bornírtság, ha abból a szempontból nézem, hogy le kívánják váltani a mostani kormányt. Márpedig ezt szajkózzák, ezt tűzik zászlajukra. Pedig tudják: a jelen törvényi előírások között sajnos nincs más választásuk, mint az összefogás. Egyetlen feladatuk lenne, ennek útját-módját kidolgozni. De láthatóan erre képtelenek.

E képtelenség pedig nagyon súlyos következtetéseket kelt az egyszerű emberekben: megkérdőjelezi a szándékot magát. Hiszen a tettek mások, mint a mondatok. Az ellenzék „politikai elitje” láthatóan nincs tisztában azzal, hogy az őket támogató, vagy velük szimpatizáló választónak mik az elvárásai. Fel sem merem tételezni, hogy tudják, de sajátos politikai érdekeik mentén nem veszik figyelembe azt. A cselekedeteik pedig nagyon ezt bizonyítják. Mi több, ennek a politikának a következményeit híven tükrözik a közvélemény-kutatások eredményei.

Lassan vége az évnek. Az elkövetkező napokban – jó pestiesen szólva – a „fű sem nő”, hiszen minden normális magyar állampolgár elmerül a karácsonyi ünnepkör élvezeteiben. Látogatja családját, az első napok rohanása és izgalmai után végre kipiheni egy kicsit magát. Elfogy majd a bejgli, az étkek sora. Egy-két nap után aztán jön a kötelező vidámságot követelő szilveszter az elmaradhatatlan pezsgővel és fogadalmakkal.

Azt gondolom, hogy a politikus is ember. Jár neki is az ünnepek nyújtotta felfrissülés. De azért ne feledkezzenek meg a fogadalmukról se!

Ceterum censeo OV esse delendum!

KÖRNYEZETVÉDELEM ÉS AZ EU-S PÉNZEK

Jávor Benedek a parlamentben felvette, hogy mi van azokkal az – elsősorban környezetvédelmi és energiatakarékosságot szolgáló – pályázatokkal, amelyeket az NFÜ-t felügyelő miniszterelnökségi államtitkár függesztett fel.

A kérdés igazán nem is az, hogy kik és milyen módon esnek el a pályázati pénzektől, erről már néhány helyen olvasni (no, nem a nyomtatott sajtóban, inkább csak a neten).

A baj az, hogy a jelenlegi kormány – de megkockáztatom: az ellenzék is – kevés figyelmet fordít az alternatív energiára és a környezetvédelemre. Ez azért is furcsa, mert az Európai Unió hatalmas összegekkel támogatja az alternatív energia használatát és a fosszilis hordozókkal való takarékoskodást. Nem csak támogatja, de példát is nyújt e téren.

Nyugat-Európában az elmúlt húsz esztendő alatt iparágak születtek a nap- szél- geotermikus energia felhasználását kihasználását biztosító berendezések gyártására forgalmazására. Németországban egyre jobban terjednek a napenergiát elektromos árammá alakító napcellák, és a hőenergiát felhasználó napkollektorok. Nem csak a német városokban, de vidéken is szaporodnak a tetőkre telepített berendezések.

Ez utóbbiak jó részét pedig az a vállalkozás állítja elő, amely néhány éve távozott kis hazánkból, mert itthon sem a jogi (építészeti hatósági, energia hatósági) sem a pénzügyi környezet nem támogatja azok telepítését.

A Lajtán túl a politikusok már régen átlépték a saját árnyékukat, ellenálltak a helyi energetikai, szolgáltató lobbynak, és mindenféle támogatásokkal ösztönzik a lakosságot. Így például elengedik e termékekre a forgalmi adót, amely így az ÁFA összegével kevesebbe kerül a telepítőnek. Továbbá biztosítják azt, hogy a „házilagosan termelt energiát vissza lehessen táplálni a hálózatba. Ezt egy speciális árammérő segítségével teszik, amely méri a hálózatból átvett energiát, de méri a betáplált mennyiséget is. A kettő különbözetét kell a fogyasztónak fizetnie, ám ha szerencsés helyzetben van, többet „termel, mint amennyit fogyaszt, még pénzt is kaphat.

Mindez nálunk a science fiction kategóriájába tartozik, még akkor is, ha napjainkban az ilyen berendezések már a megfizethető kategóriába tartoznak. Egy 25-30 milliós családi ház beruházásához képest nem nagy összeg. A társasházaknál pedig belátható időn belül megtérülhet. Mutatja ezt Közép-Európa legnagyobb szalagházának gyakorlata.

2013-ban is jelentős összegek állnak a fenti fejlesztésekre. Ám valami furmányos módon nem ezeket használják fel, hanem hagymázas gondolatokat fogalmaznak meg a paksi erőmű bővítéséről.

Ez pedig több okból is kérdéses. A leglényegesebb az, hogy ma – és a jövőben is – Európában áram túltermelés van. Éppen ezért az energiát importból olcsóbban fedezheti az ország szükségleteit. Semmi szükség sok milliárdos beruházásra. Ha ezt a környezetkímélő technológiákba fektetnék, sokkal nagyobb fogyasztási megtakarítást érnének el, mint a létesítendő üzem kapacitása. Már csak azért is, mert az elmúlt években Gönyűn épített az E-on egy gázmotoros erőművet hasonló kapacitással, amely még ma sem termel, mert nem képes eladni az áramot a piacon.

Azt várom a ma és a holnap politikusaitól, hogy személyes és csoportérdekeiket félretéve, lépjék át a saját árnyékukat és kezdjenek már az ország érdekében tevékenykedni!

Ceterum censeo OV esse deelndum!

ADVENTI HÓNAP

Forrás: Internet

December elsején volt advent első vasárnapja. Ilyenkor illik meggyújtani az első lila gyertyát, majd minden vasárnap egy újabbat, egészen karácsonyig, amikor is mind a három lila és az egy rózsaszín gyertya is hirdeti: eljött a világosság.

Nem hiszem, hogy ebben a hónapban politikai értelemben is világosság lengi majd be a karácsony körüli időszakot. Sok okból nem hiszem.

A legfontosabb talán az, hogy az emberek sokasága ezekben a napokban sokkal inkább foglalkozik azzal, hogy milyen legyen a családi karácsony, mi legyen az ünnepi asztalon és mi legyen a fa alatt.

Persze az idei karácsony – dacára annak, hogy „hasít az ország” –, valószínűleg szerényebb lesz, mint egy évvel ezelőtt. Már csak azért is, mert a devizaadósok újra várhatják a banki értesítést törlesztő részleteik emelkedéséről, hiszen a jegybank elnöke mindent megtesz annak érdekében, hogy rontsa a forint egyéb vezető devizákhoz számított értékét.

Az elmúlt két hét ismét adott röhögésre és síráshoz közeli állapotra alkalmat. Mit csináljon az átlagember, aki végiggondolja, hogy hazai politikai elitünk miként adja elő az iszapbirkózás nemes játékát? Sírva röhög!

A NAV-botrány, ahol mindenki mindenkit le akar járatni, első látásra komolynak tetszett, ám néhány nap alatt kiderült, hogy nem más, mint vihar egy pohár vízben, hiszen a kommunikációt sikeresen térítették el a legfőbb kérdésről: miért is kellett az adóhatóság szervezetét sietve átalakítani a kormányváltást követően? Miért is esett áldozatul az egyik leghatékonyabb felderítő apparátus ennek az átszervezésnek?

A kormánypárt sietve kijelenti, hogy nem lát politikai felelősséget abban, ha az egyelőre vélt adócsalások megtörténtek? Hát már hogy a fenébe ne lenne, ha megszünteti azt a szervezetet, amely képes ezt felderíteni. Az adóhatóság szervezeti változásai ugyanis nem az ördögtől valók, hanem a kormánytól.

Hasonló „sírvaröhög” eset az ellenzék oldalán a „se vele, se nélküle” játék. Pedig ez legalább nagyjából érthető. A baloldal vezető pártja jól taktikázik a saját szempontjából. Ha maga vezeti a kormányváltást sürgető erőket, akkor mindenképpen nyertesen jön ki a játszmából. Ha megnyeri a jövő évi választást, akkor azért, ha nem nyeri meg, mindenképpen bekerül a parlamentbe, és részese marad a törvénykezésnek. Így az MSZP szempontjából a dolog kényelmes. Az Együtt–PM-nek meg az lesz a sorsa, mint hajdan a kisgazdáknak: eliminálják őket, beolvasztják a nagy egészbe.

A többi demokratikus erő meg nem számít! Nekik egyetlen feladatuk van: szavazzanak a mostani összefogásra és élvezzék annak a „hasznát”, hogy esetleg megdöntik a mostani kormányt.

Hallani (olvasni) olyan véleményeket is, amelyek szerint az ellenzék komolyan nem is a mostani választásokra, sokkal inkább 2018-ra gyúr. Ez a vélekedés két indok mentén értelmezhető:

A mai ellenzék belátja, hogy mindazt, amit a FIDESZ-többségű parlament végzett, nem orvosolható négy esztendő alatt, különösen nem akkor, ha nincs kétharmados ellenzéki győzelem. Az pedig nem lesz, erről jó előre gondoskodtak a mai hatalom birtokosai, gondoljunk a sok kétharmados törvényre az Alaptörvénytől a választási törvényig.

Ha az ellenzék győz, ám nem szerzi meg a kétharmadot, úgy demokratikus csapdába esik. Ugyanis az alapvető, és a kormányzást közvetlenül befolyásoló törvényeket nem lesz képes módosítani, így ellehetetlenül. Az ugyanis „írva vagyon”, hogy ha egy kormány nem tudja elfogadtatni a költségvetést, és azt nem szavazza meg az ellenzék, akkor bizony feloszlatható a parlament, és új választásokat kell kiírni. Hasonló dilemmával küzdhet majd a kormányzat az adójogszabályok módosításával is, ami szintén kétharmados törvény. És még folytathatnánk a sort…

Ezeket a korlátozó törvényeket csak demokratikus úton változtathatják meg, ám ha nincs kétharmad, úgy marad a csapdahelyzet: ha megváltoztatják más eszközökkel (kevéssé demokratikus módon), úgy az akkori ellenzék jogosan rohan majd mindenhová, hogy mennyire antidemokratikus a többség. Majd megint előkerül az egyszer már bevált szlogen: „a haza nem lehet ellenzékben”, és ki tudja, még milyen akciókkal hergelhetik a társadalmat. Rohanhatnak esetleg a ma még utált unióhoz is, hogy a hatalom mennyire antidemokratikus. Arról persze nem esik majd szó, hogy ezt a helyzetet a FIDESZ hozta létre.

A 2018-ra „gyúrás” másik mozgatórugója az lehet, hogy a ma még harcos ellenzéki politikusok is belátják: gyorsan és hatékonyan nem képesek eltakarítani azt a gazdasági kárt, amit az elmúlt négy esztendő okozott. Választási győzelmük esetén nem ígérhetnek gyors javulást. A választó pedig ténykedésüket nagyon könnyen kudarcnak értékelheti, így végső soron elveszíthetik a bizalmat.

Lehet ma úgy taktikázni, hogy hagyják az Orbán-kormányzatot újra nyerni. Abban bíznak, hogy olyan mértékben romlanak a hazai állapotok, amelyet már nem lesz képes a vezér nacionalista-populista propagandával ellensúlyozni. A Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig megalkotóinak fejére dől.

Ennek a verziónak az a nagy veszélye, hogy az egyre romló közállapotok ellenőrizhetetlen folyamatokat indíthatnak meg a társadalomban. A romló gazdasági körülmények – a propaganda ellenére a független elemzők nem sok jót jósolnak a hazai gazdaságnak az elkövetkező évekre –, olyan elementáris elégedetlenséget hozhat („Szívunk, mint a torkos borz”), ami elsöpörheti a FIDESZ-t a politikai palettáról. Volt már erre példa, gondoljunk csak az MDF-re.

A nagy kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy mi a jobb megoldás? Kivárni míg a FIDESZ politikája végleg csődöt mond, és teljesen el nem szegényíti a társadalom jelentős részét? Avagy: felvállalni a rendcsinálás, a demokrácia visszaépítés, a gazdaság élénkítésének sziszifuszi munkáját?

Minden esetre, felelős döntés előtt áll az ellenzék. És ebben a felelősségben nincs helye önös – politikai közösségi vagy egyéni – taktikázásnak. Kevesebb, mint fél évvel a választások előtt az elégedetlen állampolgár szeretne már világosan látni!

Ceterum censeo OV esse delendum!

SAJÁT HÜLYESÉGÜNK RABJAI VAGYUNK

Megint elhanyagoltam a blog írást. Mindez persze magyarázható lehetne lustasággal vagy fásultsággal is, de nem mentegetőzöm! A lényeg az, hogy az elmúlt két hét alatt csak kapkodtam a fejem a nyilvános kommunikációban megjelenő bornírtságok okán. 

De tényleg! Miért van az, hogy az emberek jó része hajlamos egy idő után magáévá tenni bármi ostobaságot, amit nap, mint a fejéhez vágnak, és amiről a kezdetek kezdetén is tudta, hogy alapjaiban nem igaz?

Csak néhány dologra hívnám fel a figyelmet, ami úgy látszik, kiesik az emlékezetből. A Takarékszövetkezetek einstandja kísértetiesen hasonlít a magán-nyugdíjpénztárak ügyére. Az állam ismét olyan vagyonra teszi rá a mancsát, amit nem maga gründolt össze, mi több semmi köze hozzá. Az elfogadott – a köztársasági elnök aláírására váró – törvény több olyan passzust is tartalmaz, mely megfosztja e bankok tulajdonosait (szövetkezeti részjeggyel rendelkező tagjait) jogaik gyakorlásától, mi több még arról is rendelkezik, hogy a betétesek pénzét is visszatarthatják speciális körülmények között. Az, hogy mi a speciális, azt az új többségi tulajdonos, az állam dönti el.

Ez gyökeresen ellentmond a még a hatalmon levők által, maguknak szánt Alaptörvény előírásainak is — már ami a magántulajdon sérthetetlenségét illeti. Hogy is van ez? Eszembe jut a régi mondás a szocialista tulajdonról: „Ami a tiéd, az az enyém is, ami az enyém, ahhoz neked semmi közöd!”

Hová lettek a milliárdok a nyugdíjpénztárakból? Tudom a kérdés költői, hiszen azt már a mostani gazdasági miniszter is elismerte, hogy ez a pénz már nincs meg, nem is fog sohasem a tagok virtuális számlájára kerülni.

Mint ahogyan az sem ütötte ki a biztosítékot, hogy totálisan megváltozott a családjogi rendszer is, amit nagy bölcsen összekötöttek a szociális ellátó rendszer „reformjával”. Így manapság az a delikvens, aki munkanélkülivé válik, és pechére a gyereke vagy más közvetlen hozzátartozója külföldön dolgozik, három hónap után semmiféle ellátásban nem részedül. Külföldön dolgozó rokonának, családtagjának kell eltartania.

Mint ahogy az sem keltett különösebb hullámokat, hogy a tartósan külföldön dolgozó (fél évnél hosszabb ideig) magyar állampolgárnak le kell adnia a személyi igazolványát. Ez már csak azért is igen különös, mert az Európai Unió területén ezt az okmányt (a schengeni határok között) útlevélként is elfogadják. A cél valószínűleg az, hogy ezeket az embereket egyszerűen „kitagadják” az ország politikai közösségéből, hiszen ha nincs itthon, akkor ne is gyakoroljon semmilyen jogot, amelyet egyébként gyakorolhatna. De nem csak az állampolgári jogokról van szó. Minden itthoni ügyintézéshez szükséges a személyi igazolvány, még egy egyszerű banki művelethez is.

És ez csak a jéghegy csúcsa!

Nem értem továbbá a regnáló törvényhozást sem. Egyre-másra hozzák az ostobábbnál ostobább törvényeket anélkül, hogy annak következményeivel számolnának. Amikor aztán a nem várt következményekkel szembesülnek, bután néznek maguk elé, és másról kezdenek beszélni! Mint az a híres Bodóné, akitől a vászon árát  kérik.

Így jártak az egykulcsos adóval, így jártak a költségvetés adósságának százalékos meghatározásával. Az Orbán-kormány az Alaptörvény elfogadása óta van alkotmányos mulasztásban (ezen semmit sem változtat az, hogy felismerve a malőrt, gyorsan módosították az alaptörvény e passzusát, néhány év laufot biztosítva maguknak), miközben folyamatosan növeli, illetve a 2010-es szinten tartja az államadósságot. Az újabb kötvénykibocsátással pedig 10 évre adósítják el az országot piaci kamatozással. Következő nemzedék legyen a talpán, aki mindezt ki tudja termelni.

És mindezt úgy állítják be, hogy az ország jól teljesít! Az emberek jelentős rész meg el is hiszi!

Beteljesedni látszik Einstein mondása, miszerint: „Két végtelen van: a világmindenség és az emberi hülyeség, bár az előbbiben nem vagyok biztos!”

Az ellenzék meg azzal van elfoglalva, hogy egy esetleges választási siker (vagy kudarc) után ki kerüljön a húsosfazék közelébe.

Ceterum censeo OV esse delendum!

NOSZTALGIA ÉS A TÁRSADALMI VALÓSÁG

Csaknem negyed század telt el ezóta, hogy az ország rendszert váltott. Tekintsünk el attól az egyébként cseppet sem elhanyagolható ténytől, hogy ebből a forradalommal felérő (vö.: 1956) eseményből mennyire hagyták ki a társadalom jelentős részét.

November 7-e anno a NOSZF ünnepe volt, bár erről is születtek már népies meghatározások a ’80-as évek második felében, például: – utalva a Felvonulási téren akkor álló Lenin szoborra (megtekinthető a Szobor-parkban) – „Ne mosolyogj Iljics, nem tart ez örökké, 150 év alatt sem váltunk törökké!”

Mégis miként kapcsolódik a november 7-i nosztalgia napjaink valóságához?

Egyszerűen, és mégis hihetetlenül bonyolultan. A mai magyar valóságban Orbán Viktort is azok támogatják, akik, anno, támogatták Kádár Jánost. No, nem személy szerint, hanem gondolkodásmódban. A hatalommal szembeni attitűd ugyanis öröklődik.

Sokkal kényelmesebb elfogadni azt, hogy van egy felsőbbség, amely meghatározza azt, hogy mihez kell tartanom magam, semmint gondolkodni arról, hogy egy szabad környezetben miként hozzam meg a magam számára megfelelő döntéseket.

Milyen egyszerű a körülményekre, a hatalomra, a magam és mások „elnyomására szövetkező gonoszra” fogni mindent! Ez a gondolkodás több mint félszázada határozza meg az átlagembert.

Forrás: Internet

Nagyon nehezen értettem meg, hogy mitől oly nagy a FIDESZ tábora. Mitől hiszik azt egyesek, hogy Orbán Viktor az élő Isten? Miért lehet – egyébként józan gondolkodású – embereket belevinni a sűrűbe, és irracionális jelszavakkal befolyásolni?

Hát ezért, mert „de génére” fogékonyak rá!. Mert Mari néni és Józsi bácsi már gyerekkorukban az oltotta beléjük, hogy amit a felsőbbség mond, az úgy van. Az akkor is úgy van, ha egyébként ellene mond a józan észnek, mi több, a napi tapasztalatnak.

Ugyanúgy tapsolnak a polgárok a miniszterelnöknek, mint annak idején bárki másnak. A lojálisak ugyanúgy várják a jutalmat november 7-én (vagy más ünnepen), mint három évtizede. Meg is kapják. Csak éppen nagyságrendekkel magasabb szinten.

Egyáltalán nem vagyok irigy! De azért az mégis megkérdőjelezhető, hogy az alcsúti polgármester három év alatt miként küzdhette fel magát víz- gázszerelőből a leggazdagabbak listájának első száz helyezettje közé?

Nekem senki se mondja, hogy olyan vállalkozásba fogott a saját szakmájában, ami – egyébként válság időszakában – így meggazdította. Mindannyian tudjuk a választ: jó hátszele volt. A vagyona többsége azonban még ennek ellenére sem vállalkozásból született, hanem állami segedelemből. Így könnyű, gondolhatnánk, mi nem voltunk jó időben, jó helyen! Ám a probléma ebben csak az, hogy ezt a vagyont mi fizettük!

És ezen kellene elgondolkodni.

Persze gondolkodásra okot adó több stikli is kiszivárog innen-onnan. Például a Nemzeti Dohányboltok mégsem produkálják azt a fene nagy adóbevételt, amivel számolt a kormány. Nem tisztem elemezgetni ezt, de előre látható volt. Ha egyszer csak a több tízezres elárusító helyből néhány ezrest csinálnak, akkor annak bizony a forgalom látja majd a kárát (meg a jövedéki adóbevétel). S lőn!

Napjainkban idősebb barátaimmal váltottam néhány szót. Nem értették, hogy mi a kifogásom a kormány ellen, amikor az Magyarország javát akarja. A kormányfő nem engedi, hogy kizsákmányoljanak bennünket – visszahangzottak a szájukból a manapság unásig ismert szlogenek.

Amikor néhány kérdést tettem fel nekik, kiderült: semmilyen ismerettel nem rendelkeznek például az Európai Unió működéséről, országunk szerepéről abban. Nem tudták például, hogy Magyarország nagyságrendekkel több forrást kap a közösségtől, mint amennyit befizet. Folytathatnám, hogy mi mindent nem tudtak még. A legfurcsább azonban az volt, hogy hetvenen felüli életkoruk ellenére – akik valóban átélték a Rákosi-korszakot, megélték Kádár minden időszakát – még mindig hat rájuk a kormánypárt üzenete, miszerint „mindenről a kommunisták tehetnek”.

Pedig, ha jól vissza gondolnak saját életükre, tudhatnák – a náluk fiatalabb korosztályok pedig még jobban –: kis hazánkban igazi kommunistákról a hatvanas évek második felétől nem igazán beszélhetünk, maximum MSZMP-tagokról. De, aki tudja a betűszó jelentését, tudja azt is, hogy abban a manapság szitokszónak számító kommunista nem szerepel.

A valóság az, hogy a társadalom csak azt kapja, amit magának elgondol: egy gondoskodó államot, egy végtelenül leegyszerűsített világképet.

Ez pedig nem demokrácia. A demokrácia – mint tudjuk – roppant fáradságos és idegesítő társadalmi berendezkedés, ám még mindig nem találtak ki nála jobbat!

Ceterum censeo OV esse delendum

A NÉP HANGJA

Mostanában egyre több aggódó hangot lehet hallani az ellenzéki összefogással kapcsolatban, és sokan vannak, akik némi beletörődéssel szemlélik a balfácánkodást a baloldalon. Az MSZP–E-14 duó bevallottan a „rejtőzködő” szavazók táborára épít. A legutóbbi közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a társadalom többsége hatalomváltást akar, ám ha a biztos szavazók tábora adatait elemezzük, úgy az látszik, hogy jelentős előnye van még mindig a kormánypártnak.

Forrás: Internet

A nagy kérdés tehát tulajdonképpen az, hogy abból a bizonyos 30 százalékból mekkora szeletet lehet kihasítani a győzelem érdekében. Először is az tisztázandó, hogy hány szavazóról beszélünk? A 2010-es országgyűlési választásokon 7 976 496 fő szerepelt az országos névjegyzékben. Ha ezt az adatot tekintjük alapnak, úgy a 30 százalék közelítőleg 2 390 ezer fő.

Tóth Zoltán választási szakértő szerint ennek a sokaságnak körülbelül az egyharmada (kb. 795 ezer fő) esik abba a jövedelmi kategóriába, amely kedvezményezettje a mai adórendszernek, azaz jól jár a 16 százalékos jövedelemadóval. Ez a tömeg nem valószínű, hogy az ellenzékre szavaz, hiszen egy többkulcsos adórendszer bevezetésével több ezer forinttal csökkenne a havi jövedelme. Marad tehát a „bizonytalanok” táborában mintegy 1600 ezer fő, és még nem számoltunk azzal a 460 ezer fővel, aki Nyugat-Európában él, dolgozik, és akik szavazati lehetőségét a ma érvényes szabályok jelentősen megnehezítik.

A nagy kérdés az, hogy ez a több mint másfélmilliós tömeg kire szavaz, megszólítható-e egyáltalán?

Készítenek-e stratégiát erre az ellenzéki pártok, felmérik-e (a közvélemény-kutatóktól függetlenül, vagy azokkal együttműködve) mekkora lehet a támogatottságuk e körben?

Országjárást folytatnak az ellenzéki pártok, lakossági fórumokon és egyéb rendezvényeken próbálják szondázni a lakosságot. Ezekre a találkozókra általában az elkötelezettek mennek el, ők fejtik ki véleményüket. Ezek alapján ismét csak nem lehet komolyabb következtetést levonni a választók szavazási hajlandóságáról. A kép tehát az adatok alapján nem éppen derűs.

A mindennapokban azonban mással találkozik az ember.

Forrás: veke.hu

Érdekes eset – amit persze nem lehet általánosítani, de azért mégis mutat valamit – érdemel figyelmet. Az egyik legforgalmasabb pályaudvarunkon egy idősebb pár sétáltatja az unokát. Kijöttek mozdonyt és vasutat nézni. A kicsi ámulva szemléli a különböző mozdonyokat, moderneket és kevéssé újakat. Észreveszi azt is, hogy bizony a vagonok tisztasága között is markáns különbség van aszerint, hogy nemzetközi vonatról vagy csak egy hazai „zónázóról” van szó.

A gyerek éppen tüzetesen vizsgálta az egyik szerelvényt, amikor a sínek közül egy vasutas (kerékvizsgáló) lépett fel a peronra. Látva a tárt szemű kicsit, szóba elegyedett az őt kisérő nagyszülőkkel. Néhány szó elhangzása után már fennhangon szidta a kormányt és annak intézkedéseit. A gyerek nem nagyon vett tudomást a szó szerint a feje felett zajló párbeszédről, de az „öregek” arcán látszott, hogy egyetértettek a derék vasúti munkással.

Mi ebben a tanulságos? Talán csak az, hogy a mai kormány intézkedései – annak következményei – átléptek egy határt. Átlépték azt a szintet, ahol még működik a megfélemlítés, a fenyegetés. Ma már egyre több ember kész kifejezni elégedetlenségét, nem csak szűk családi vagy baráti körben, hanem ismeretlenek előtt is. Hiszen nem nagyon hihetjük – a látszat sem ezt mutatta –, hogy a gyereket sétáltatók és a MÁV alkalmazott korábban akárcsak látta is egymást. Mégis, pillanatok alatt egyetértettek a számukra legfontosabb dologban, hogy a kormányt el kell zavarni.

Ez a fenti elemzés ellenére is némi bizakodottságot sugall. Jó lenne, ha mind többen követnék ezt a példát.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MINDENÉRT GYURCSÁNY A FELELŐS?

A kérdőjel után illene ide egy nagy smile!
Az még csak hagyján, hogy lassan két hete semmiről sem szól a nóta, mint a bajai választásokkal kapcsolatos csalásról. Megy az adok-kapok. A kamuvideó-botrány csak egy fejezet a sztoriban. Ahogy annak idején a címben szereplő mondotta volt, ezt el…, nem kicsit, nagyon!
Normális ember ezt nem is veszi komolyan. Olyan bornírt az egész, és annyira abszurd, mind lassan a mindennapi életünk.
Azt gondolná az ember, hogy ezt nem lehet fokozni. De sikerült!
Az E-14 néhány képviselője performanszot mutatott be a Lánc-hídon, kora hajnalban. A rend éber őrei a tűzoltók segedelmével leszedte a hídmászás bajnokait, majd miután a mentők megállapították, hogy egyiküknek sincsenek szuicid hajlamai, a rendőrökre hagyták a munka nehezét. Azok pedig feljelentést tettek.
Mindeközben a csak lényegről feledkeztek meg. A drapéria ugyanis ott maradt a helyén, hirdetve, hogy mi is magyarok vagyunk, csak éppen nem FIDESZ hívők. A tűzoltók nem szedték le, a munka a hídmesterre maradt.
A lényeg az és s poén nem ez, hanem a kormányzópárt szóvivője, aki természetesen mindezt Gyurcsány Ferenc nyakába varrta. Hoppál Péter szó szerint ezt mondta: „Nagyon úgy tűnik, szót fogadott Bajnai Gordon Gyurcsány Ferencnek, és felült a gázrezsóra. Szerintem jobb lenne, ha leszállna róla most már. ….Fölösleges ilyen hisztériákkal a reggeli forgalmat megzavarni.”
Itt és most nem írom le a szóvivő arckifejezését, álljon csak annyi: viszketegséget okoz.
De e két mondat megérdemel egy kis elemzést.
A FIDESZ szóvivője enyhén túlreagálta a dolgot. És ebben a reakcióban megjelenik a kormánypárti kommunikációs spindoktorok ezidáig követett taktikája. Mindenért az „elmútt nyócév” és természetesen a volt miniszterelnök a felelős. Már-már mitikus alakká válik Gyurcsány Ferenc, mint a kerek erdő gonosza, akit mindenért okolni lehet.
Csinálja csak a FIDESZ ezt a kommunikációt. Minél inkább ezt teszi, annál kevéssé fog hatni. Már most is nevetésre ingerli egy-két elszólásuk a vájt fülű hallgatót. Szégyenteljesen kisstílű az egész!
Ha semmi másért, de már ezért megérdemli ez a kormány, hogy leváltsák!
Ceterum censeo OV esse delendum!

DÜHÖS VAGYOK!



A szerző felvétele

 Ma a magyar demokraták – totálisan függetlenül attól, hogy milyen zászló alá tömörülnek – csalódottak. Csalódottak azért, mert ismerik azt a bölcsességet, miszerint a demokrácia igen macerás és fárasztó, de még nem találtak ki nála jobbat.
Október 23-a megint bebizonyította, hogy egészen más forog a politikusok agyában és a választópolgár fejében, ha a demokráciát meghallják. Az ellenzéki tüntetés nem érte el a célját. Két ok miatt sem. Az egyik az, hogy a rendezvény szervezői képtelenek voltak bemutatni azt, hogy a mindenki által vallott célt: Orbán kormányának leváltását, egy egységes céllá kovácsolják az együttműködés valamely formájában.
Ahogyan az egy nappal később, a rendezvényt szervezőktől elhangzott: a résztvevőket kérték, ne ejtsenek szót az együttműködés kérdéseiről, csak azt hangsúlyozzák, ami hasznos a kormány leváltása szempontjából.
Lefordítom: minden ott megszólalót előre arra kértek, hogy ne tegyen mást, mint az MSZP–Együtt-PM kampányának szlogenjeihez hasonló mondatokat fogalmazzanak meg. Álljanak be a sorba és szolgálják a két párt együttműködését.
Ez pedig végzetesen rossz üzenet. Már korábban megírtam abbéli véleményem, hogy miért utasította el az MSZP a „kis pártokkal” való együttműködést. Most újra ezt érzékeltem. Nincs szükség egy kétosztatú parlamentben más politikai erőre. Nem érdekes, hogy ezeknek a pártoknak mekkora a támogatottsága. Nincs rájuk szükség, mert csak megzavarnák a két „nagypárt” (FIDESZ, MSZP) békés hatalommegosztását. Zavart keltenének a gépezetben.
A közös tüntetésen liberálisok, a nemzeti konzervatívok ne fogalmazzanak meg semmit, mondják az előre megbeszélt szöveget. Szövetkezni nem akarnak velük, ám a szavazótáboraikra szükség lenne.
Ez a játék így egy kicsit inkorrektnek tűnik.Már csak azért is, mert az MSZP elnöke viszonylag jól számol – a saját érdekei szerint –, mert úgy kalkulál, hogy a társadalom legnagyobb részének a hócipője tele van az elmúlt három évvel, és inkább látná az ellenzéket a hatalomban. Így – figyelembe véve a választási törvény előírásait –, ha egyedüli koalícióval képviseli az oppozíciót, mindenképpen jól jöhet ki a dologból.
Ha megnyeri a választásokat, akkor azért, ha nem nyeri meg, akkor pedig egyedüli ellenzéki pártként maradhat a parlamentben.
Náhány momentumról Mesterházy és Bajnai megfeledkezik:
Az első, és talán a legfontosabb, hogy jelen támogatottságuk nem elegendő a győzelemhez (a választási végrehajtási törvény előírásai szerint) még a tisztes vereséghez sem. Ugyanis ezzel a politikával nem lesznek képesek megszólítani a bizonytalan szavazók közül azt a másfél milliót, akiknek a szavazata feltétlenül kellene a győzelemhez.
A második tévedésük, hogy elfeledkeznek arról, hogy az együttműködésből kihagyott pártok hány szavazót képesek mozgósítani. Csak két példa erre: A szociáldemokraták Schmuck Andorral az élen, és háttérben a Tisztelet Társaságával minden további nélkül képes néhány százezer nyugdíjast mozgósítani. A DK-t ma minden közvélemény-kutató cég a parlamenti bejutás küszöbén méri. Ez alsó hangon legalább negyedmillió szavazó.
Elfelednek még egy további körülményt is. Az a bizonyos „hallgatag 40 százalék”, kb. 2,5 millió választópolgár, közül legalább a negyedének olyanok a jövedelmi viszonyai, hogy jól jár a jelenlegi 16 százalékos személyi jövedelemadóval. Ezek az emberek sohasem fognak arra szavazni, hogy a győzelem után csökkenjen a nettó jövedelmük. Ez a tábor egy kiélezett választási helyzetben Orbán Viktor táborát fogja erősíteni.
Nem elegendőek most csak a nagy szavak arról, hogy a „mi szövetségünk” a letéteményese a regnáló kormány elzavarásának. Ez ugyanis nincs így. És ezt a szavazók jelentős része látja, tudja.
Ha ezt a tényt elfeledik az MSZP és az Együtt-PM vezetői, nem várt kudarcban lesz részük. Nem véletlenül követelte a tömeg október 23-án az összefogást!
A választók ugyanis nem hülyék!
Ceterum censeo OV esse delendum!

AZ MSZP ÖSSZE- ÉS BEZÁR

Forrás: Interne

Összezár az Együtt 2014-el és kizár minden mást. Bár maga az MSZP is tudja, hogy azzal a támogatottsággal, amivel éppen most rendelkezik, az kevés ahhoz, hogy leváltsa a kormányt — akkor mire ez a döntés?

A döntés ugyanis nem arról szól elsősorban, hogy megdöntsék a FIDESZ kormányt – minden propaganda ellenére –, hanem arról, hogy megőrizzék parlamenti státuszukat. Az MSZP maradjon az egyetlen lényeges ellenzéki párt.

Az MSZP fiatalabb generációi felismerték azt, hogy Orbán Viktornak az a törekvése, hogy a magyar politikai életet kétosztatuvá tegye — megfelel az MSZP hosszú távú politikai érdekeinek. Ebbe az érdekrendszerbe nem fér bele az a politikai felfogás, amely a demokráciát a sokszínűséggel, az érdekek ütköztetésével és a kompromisszumok sokaságával képzeli el.

Borítékolni lehet azt a játszmát, hogy még egy esetleges ellenzéki nyereség után sem jelenik meg az Együtt politikai arca az új felosztású parlamentben. Az MSZP szép csendesen – mint annak idején a most kormányzó párt – felőrli majd saját szövetségesét. Egy részét integrálni fogja, más részét pedig perifériára tolja majd.

Nem véletlen a DK-val kapcsolatos álláspontjuk sem. Gyurcsány – pártelnöki időszakában – megpróbálta a szocialistákat egy nyitottabb, középpárt formáció felé terelni, ami egyben azt is jelentette volna, hogy a párt nyitottá válik a demokratikus „kispártok” (liberálisok, nemzeti liberálisok, egyéb, nem szélsőséges formációk) felé. Mindezt az MSZP vezetői élesen elutasították, mi több, egyre hangsúlyosabban kezdték mondogatni baloldali elkötelezettségüket.

A propagandában ez úgy jött le, mintha az MSZP visszatérne ahhoz a baloldali értékrendhez, amelyet a társadalom ugyan megszokott, de filozófiailag és a gyakorlatban is véglegesen elmúltnak tekinthető.

Az MSZP ugyan szavakban el akarja takarítani a mostani hatalmat – mert a választók sokasága ezt igényli –, ám nem sok elképzelése (nyilvánosságra került programja) van arról, hogy miként kezelje azt a káosztömeget, amelyek az „ölébe hullnak” egy esetleges győzelem esetén. Azonnali változást ígérnek, ami – minden logikusan gondolkodó állampolgár számára világos – teljességgel lehetetlen. Csak a jogi dúlás – Alaptörvény, a kormányzást gátló kétharmados törvények sorozata – helyreállítása legalább egy fél ciklust vehet igénybe. A gazdasági problémákról itt most ne is essen szó, mert legalább két ciklus kell a befektetőknek ahhoz, hogy visszanyerjék bizalmukat.

Még arról sem szóltunk, hogy miként lehet stabilizálni a hazai belpolitikai életet, oldani azt a mérhetetlen társadalmi megosztottságot, amit ma megélünk. Évtizedes program ez.

A választó tehát még az mai ellenzék győzelme esetén sem fogja érezni a javulást évekig. Azt sugallni a társadalomnak, hogy hamarosan minden jó lesz, a legnagyobb politikai felelőtlenség. Ez a felelőtlenség azonban nem csak a társadalommal szemben áll fenn, hanem az MSZP saját jövőjét illetően is.

Ugyanis, ha nem képes a mostani ígéretei végrehajtására – márpedig kevés az esélye –, akkor a következő választáson újra „könnyűnek találtatik”. Azaz elbúcsúzhat a hatalomtól, és a végtelenített szalag elölről kezdi a már lejátszott dalokat. Tehát, politikailag is kontraproduktív mostani stratégiája, hiszen inkább a sikertelenséget előlegezi, semmint az erősödést.

Az MSZP ma úgy gondolja, hogy az ellenzék „meghatározó ereje”. Ez statisztikailag kétségtelenül így van, ám nem kellene elfeledni az ország nem kétpólusú, hanem színes és többérdekű.

Ceterum censeo OV esse delendum!

GONDOLKODOM, TEHÁT VÉLEMÉNYEM VAN

Lassan két hete, hogy nem írtam, több dolog jött közbe, de a legfőbb ok az volt, hogy megint nem volt érdemes csatlakozni ahhoz a táborhoz, amely a napi eseményeket kommentálta. Gyakorlatilag mi értelme ugyanazt a gondolatot elmondani máshogy és másféleképpen?
Ami mégis újra a gép elé kényszerített, az a szokásos péntek reggeli kormányfői interjú volt.
Mindenki tudja – még az ellenfelei is elismerik –, hogy Orbán Viktor kitűnő debattőr. Kommunikációs tanácsadói sem most jöttek a falvédőről, így kitűnő mondatok hangzanak el. A probléma csak az, hogy ezek a hangzatos szavak néha nehezen értelmezhetők, mi több, ellentmondásban vannak a valósággal.
Az MDF szlogenjének (nyugodt erő) átcsempészése a mai FIDESZ kormányzásra enyhén szólva is bornírt. Mert a kormányzópárt egyáltalán nem nyugodt. Ereje ugyan még van (a kétharmad), de egyre jobban látszanak a pánik jelei. Mint azt a bajai választással kapcsolatos reagálásaikból is kivehető.
Továbbá megtudtuk, hogy országunk már nem gyorsnaszád, hanem villamos. Azért két esztendő alatt leamortizálni egy hadihajót tömegközlekedési eszközzé (már csak a nagyságrendeket tonnában kifejezve) degradálni — nem akármi!
Továbbá megtudtuk: „…miközben persze jó volna a költségvetésbe a béremeléseknél nagyobb számokat írni a közalkalmazottaknál, meg kell fogni a saját kezünket az ország érdekében, tehát csak olyan béreket tudunk emelni, illetve csak olyan mértékben tudunk béreket emelni, amilyen mértékben a gazdaság ezt megalapozza.” Fogni kell tehát egyik kezünkkel a másik kezünket, nehogy béremelés legyen a közszférában, mert a gazdasági teljesítmény erre nem elég. Hát nem is csodálom, ezt az önmarkolászást, mert azzal ugye nem dicsekedhet a kormányzat, hogy hatalmas mennyiségű működő tőkét vonzott volna az országba, ezzel adóbevételeket és munkahelyeket teremtve. Éppen az ellenkezőjét csinálta. Elriasztotta a nemzetközi tőkét. Amelyik maradt (pl.: bankok), azok fogcsikorgatva fizetik a különböző költségvetési sarcokat.
Azért is jó lenne, ha lefogná a kormány egyik kezével a másikat, hogy a költségvetésből ugyan ne gyarapítsák közvetlen környezetük éhes vállalkozóit.
„…a segélyalapú gazdaság helyett egy munkaalapú gazdaságot hozzunk létre, ami nemcsak kormányzati intézkedéseket jelent, hanem azt, hogy az emberek is elfogadják ezt a gondolkodásmódot. Ők is, ha lehet, inkább munkából akarnak megélni, és nem segélyből.”
Ezzel csak az a bibi, hogy a két egymást követő mondat gyökeresen ellentmond egymásnak. Ugyanis nem hoztak létre „munkaalapú gazdaságot”. Igaz, hogy a statisztikák kevesebb munkanélkülit tartanak nyilván, de azt nem tudják letagadni, hogy kevesebb a munkahely, mint a kormányzás kezdetén. A munkanélküliek száma nem csak ezért csökken, mert a fél minimálbéren dolgozó közmunkásokat is „foglalkoztatottnak” tekintik, hanem azért is, mert a 2010 óta meghozott törvények értelmében, akik a csökkentett munkanélküli ellátásból kiesnek, azok már nem is szerepelnek az adatokban. Az a néhány tízezer fő, aki több mint egy éve keres munkát (és nem talál), az tulajdonképpen nincs is. Kiesik minden ellátási rendszerből, maximum az önkormányzatok szociális segélyért sorban állóit gyarapítja.
Az igaz, hogy az emberek a munkájukból szeretnének megélni, de ez nem a közmunkát, mi több, nem is a közszolgálatot jelenti. Az előbb említettek szerint pedig munkahely és foglalkoztatás nincs. Tehát hiába akar. Az akarat e helyt kibicsaklik, és kilátástalan óhajjá silányodik.
Ami pedig a választókkal kötött megállapodást illeti, azok a mondatok már a sima hazugságok szintjén vannak. A FIDESZ még csak nem is ígért 2010-ben, hanem simán meglovagolta azt a hamis propagandát, amelyet 2006-tól – igaz, következetesen és gátlást nem ismerve – folytatott a kormány ellen. A fülkeforradalmat még a Vörösmarty téren bejelentették. Mára ez már a tagadás kategóriájába került. Mint ahogy nem volt az előbbi forradalmi tett, úgy nem volt „megállapodás” sem a választókkal. Az Orbán Viktor által küldözgetett levelek célba értek ugyan – volt, aki persze soha sem kaphatja meg, mert jó néhány éve, még a rendszerváltás előtt eltávozott közülünk –, de a legtöbb esetben a szemétben kötöttek ki. Én nem ismerek élő embert, aki visszaküldte volna a feladónak!
A legaranyosabb bonmot azonban az alábbi volt: „Azt szoktuk mondani a Fideszben, hogy egyesek szerint a pénz nem boldogít, de azt szeretnénk, ha erről minden magyar ember személyesen meggyőződhetne. Tehát hagyjunk náluk minél több pénzt.”
A régi mondás igaz. Abban az esetben, ha annak, aki mondja, minden anyagi java megvan ahhoz, hogy emberhez méltón éljen. A cél, hogy e körülményt minél több magyar ember megismerhesse — dicséretes törekvés. Ám a valóság mást mutat. A társadalom nagy része ma már nem is álmodhat arról, hogy olyan körülmények között éljen, mint akár 10 esztendeje. Hárommillió ember él a létminimum alatt. Az Alaptörvényből kiszerkesztették a legelemibb szociális jogokat. Ma már nyugdíjra sem jogosult senki, mert nem nyugdíjjárulékot fizet, hanem szociális adót. Ad absurdum, ha a kormány úgy gondolja, akkor ezt a „viszonyt” nem tekinti magára kötelezőnek, és csak annyi ellátást fizet, amennyit a saját érdekei szerint jónak lát.
A pénzt nem az embereknél kell hagyni, hanem olyan körülményeket teremteni, hogy azt megkereshessék. Nem kell olyan adórendszert bevezetni, amely a legszegényebbeket (minimálbéreseket) is adófizetésre kényszerít. Olyan adórendszer kell, amely a terheket a jövedelmek arányában teríti szét.
És ha már az adóknál tartunk a legszebb mondat, aminek nincs értelme: „…csak olyan áfa-csökkentésnek lehet korlátozott mértékben értelme, ahol garantálható, hogy az emberek számára a termék, amit áfa-csökkentés alá veszünk, olcsóbbá válik.” Ha egy terméknek csökken az ÁFA kulcsa, az a termék olcsóbbá válik. Az már egy másik kérdés, hogy ha az ÁFA- csökkentéssel egy időben a kormány növeli egyes más termékek az ÁFÁ-ját (amelyek az adott termék előállításához szükségesek), úgy nő a termékek előállítási és ezzel kereskedelmi ára is, amire a csökkenő ÁFA-t rátéve, lehetséges, hogy a termék drágul.
Szeretném továbbá, ha Európa továbbra is lefele húzna minket. Már csak azért is, mert az a „lefele” a magyar társadalomnak igen csak „felfelé” van. Azt sem szabad elfeledni, hogy ez a „lehúzó, válságos” Európa veszi meg a hazánkban gyártott termékek háromnegyedét.
A továbbiakra következő bejegyzésemben térek ki!
Ceterum censeo OV esse delendum!

„HA ÉN OKOS EMBER VOLNÉK….”

Egy idézetet szeretnék közreadni ma. Az írás 1937. szeptember 12-én (vasárnap) jelent meg a makói Független Újságban. Aktuálisnak tűnik háromnegyed század távlatából is!
„Ha én okos ember volnék, nem írnám most ezeket a sorokat, és egyáltalán nem írnék ellenzéki lapba. mert ki merné állítani, hogy a mai világban ez okos dolog?
Kis honunk zöldes virányain az új ezredévben egy okos dolog van: egységesen odaállni az egyedül üdvözítő hatalom mögé, zárt sorokban menetelni és gondolkodás nélkül támogatni azokat, aki már másfél évtizede boldogítják a nemzetet azzal, hogy vezetnek, zárt körben, amelybe kívülállónak bejutni oly nehéz, s akik eldöntik, mi a jó, mi a helyes, természetesen a »közérdek« szempontjából. Saját érdekeikről sohasem beszélnek, csak a népet és nemzet érdekeit emlegetik, róluk mondanak ragyogó szónoklatokat, de tenni vajmi keveset tesznek. Közben saját érdekeikről bölcsen hallgatnak. Olyan kiáltó igazságtalanságokról, hogy például Budapesten egy esztendő alatt negyvennel emelkedett a milliomosok száma, hogy túl sokan vannak, akik esztendőnként százezreket vágnak zsebre, míg ugyanakkor százezrek nyomorognak, nem érdemes beszélni. Nem is szabad. Minek népet izgatni?
Hiszen a kör, amelyben ők mozognak, a hatalmasok köre, bizony megvan, s ebből kijutni majdnem olyan nehéz, mint bejutni oda. Mert valaki bukásra áll mint főispán, még lehet jó államtitkárnak, sőt talán még miniszternek is; aki megbukik mint miniszter, még mindig lehet képviselő vagy állami üzem vezetője, hiszen ez a kicsi ország oly szűkiben van okos embereknek, hogy az igazi nagyokat még bukásukban sem nélkülözheti. Azért bizony nem helyes, főleg pedig nem okos dolog ellenzéki lapban álmodozni a magyarnak.
Ha tehát én okos ember volnék, bizony inkább érvényesülni akarnék. S miután annyi eszem csak van, hogy belássam, az érvényesüléshez nem rendelkezem megfelelő képességekkel, nem röstellnék valami jó iskolát keresni magamnak. Olyant, ahol megtanítanak arra, hogyan kell ferdén félrehajtott és fölfelé forduló fejjel, áhítatos arccal, alázatosan ragyogó szemmel felbámulni a méltóságos urambátyámra. …Ahol megtanulhatnám, kinek milyen megszólítás jár, s milyen mélyen kell meghajolni a megszólítás alkalmával. Ahol tökéletesen elsajátíthatnám azt a művészetet, amit a köszönő és tisztelgő bokázás jelent, szóval valami egészen mai, egészen modern, igazi »életiskolájára« volna szükségem, ahol nem divatjamúlt önérzetet, büszkeséget, férfiasságot nevelnek az emberbe, hanem ahol alázatra és fegyelemre tanítják. Hogy ne ágaskodjon az emberben az önérzet akkor, amikor a méltóságos urambátyám előbb elnéz a feje fölött, azután kegyesen vállon veregeti, s hogy ne meredjen egyenesre az a természetrajzi fogalom, ami ma már csak a csontváz összetartására szolgál, hanem hajoljon meg mélyen és alázatosan…”
Eddig az idézet! Majdnem kísérteties! Hát idáig jutottunk! Nem előre menetelünk, hanem egyre hátrább, már 75 évvel ezelőtti valóságunknál tartunk!
(A forrás: Gallyas Ferenc: Hősi halálom után – Tények és tanúk sorozat, Magvető Kiadó, Budapest, 1987.)
Ceterum censeo OV esse delendum!

ABSZURDISZTÁN

Az elmúlt tíz nap eseményei már megint megerősítenek abban, hogy a mai regnáló hatalom teljesen abszurd. Intézkedései, törvénykezése mélyen erkölcstelen, mi több, szembe megy a magyar társadalomban az elmúlt húsz évben elfogadott korlátozott szolidaritás elveivel is.
De ebben látható valamiféle koherens törekvés is. Az elmúlt három évben megtapasztalhattuk, hogy minden hátrányos helyzetben levő csoportot még rosszabb helyzetbe taszított ez a kormányzat. A társadalom nagy tömegeinek ellehetetlenítése azt jelenti, hogy igyekeznek „megszabadulni” ettől a rétegtől. Ma Magyarországon már a fiatalabb korosztályok öngyilkossági mutatója is jelentősen meghaladja az európai átlagot, jelezve azt, hogy nem csak az idősebb és elesettebb rétegek nem látják a kibontakozás és boldogulás esélyét, hanem a jövő letéteményesei sem.
A fülkeforradalom lassan és biztosan veszti el azt a lendületét, amellyel saját támogatói táborát kívánta erősíteni. Ma már az is a tagadás tárgya, hogy 2010-ben „fülkeforradalom” történt, és megalakult a Nemzeti Együttműködés Rendszere.
A miniszterelnök éppen a héten tagadta meg e politikáját. Mindez igazolása annak a sorozatos törvénykezésnek, amit az elmúlt három esztendő alatt végrehajtottak:
Az Alaptörvény szintjén megszűnt a szolidaritás. Nincs alkotmányos alapja a nyugellátásoknak, megszüntették a társadalombiztosítás függetlenségét. Ma már adóként szedik be a „járulékokat”, és ez azt is jelenti, hogy az állam a maga szándéka szerint használja fel ezeket a forrásokat. Ha stadionokat akar építeni a beszedett összegekből, akkor másodlagossá válnak ellátó- és gyógyító rendszerek. Nem jut pénz a mozgássérült gyerekekre. (Csak nem rémlik fel Spárta és a Taigetosz képe és gyakorlata?)
Az állampolgárokat valamiféle ostoba masszának tekintik, akik képtelenek önálló gondolkodásra, akik feltétlen elhiszik – saját káruk ellenére is – amit a média és a kifinomult kommunikáció sugall.
És valóban! Lehet arra számítani, hogy amit két-három éve tettünk, mondtunk, arra már senki sem emlékszik. Ám, ha mégis, úgy meggyőzhető arról, hogy rosszul működik a memóriája.
Orwell 1984-e sejlik fel: a Nagy Testvér kezdi oly mértékben befolyásolni mindennapjainkat, hogy a legostobább dolgait is hurrá optimizmussal fogadja el a társadalom egy jelentős része. Megeszik a függetlenségről és szuverenitásról szóló hangzatos maszlagokat, annak ellenére, hogy egyetlen nagyhatalom sem próbálja meg azt korlátozni.
Elfogadja a rezsicsökkentésről szóló programot, bár nem képes a saját számláit értelmezni. Mert ha képes lenne erre, akkor látná, hogy az a bizonyos tíz százalék csökkentés nem a számla valós összegére vonatkozik, hanem csak a szolgáltatás alapárára, ami a számla összegének csak kis részét teszi ki. A húszezer forintos fűtésszámlából ez mindössze néhány száz forintot jelent, a két-háromezer helyett.
Át vagyunk verve kedves feleim! De az átverés csak akkor működik, ha mindezekben partnerei vagyunk a hatalomnak. Márpedig partnerei vagyunk, mint azt saját környezetünkben is érzékelünk: Idős nyugdíjas szomszédom majdnem könnyes szemmel dicséri a kormányzatot, hogy milyen jót tett vele. A felvilágosítás – és számla áttekintése, értelmezése – után kikerekedett szemmel kéri ki magának, hogy hülyének nézték.
Feleim! Fel kellene nyitni a szemünket! Magunknak, tapasztalatainknak higgyünk, ne a propagandának. A piacon az árak emelkednek, a mindennapi élet drágább, mint tavaly ilyenkor. Igaz, a lépegető exkavátor ára csökkent, de azt ritkán veszünk!
Ceterum censeo OV esse delendum!

JAVASLAT AZ ELLENZÉKNEK — KEDD UTÁN

Kibújt a szög a zsákból, és azzal a lendülettel ki is döfte az együttműködés lufiját. Mesterházy Attiláról kiderült, hogy taktikai érzéke van, de stratégiákban képtelen gondolkodni. Olyanok a politikusaink, mint maga az ország: kisstílű, önző és képtelen tovább látni az orránál!
Mi lehet egy ilyen helyzetben a megoldás?
Azt már látni, hogy a helyzet megmerevedett. Az MSZP korifeusai nem voltak képesek túllépni zsigeri reflexeiken Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban. Ezt tették, még annak ellenére is, hogy pontosan tudják: minden egyes szavazatra szükségük van annak érdekében, hogy leváltsák az Orbán-kormányt.
Eddig megegyeztek egy olyan szervezettel, amely magáról elhitette, hogy a „második legnagyobb ellenéki erő”.
Csakhogy a tét – a kormány leváltása és magyar alkotmányosság helyreállítása – sokkal fontosabb az egyéni ambícióknál.
Éppen ezért stratégiát kellene alkotni.
Stratégiát, amelyben meghatározható a fő cél, annak elérése után pedig a további tevékenység. Ezt pedig széles körben kellene kommunikálni. Nem elég csak azt szajkózni: leváltjuk Orbán rendszerét!
Minden normális magyar választó tudja: a meccsnek – hogy a mostani kormányfő hasonlatainak körében maradjak – a választásokkal nincs, és nem is lehet vége. Vissza kell állítani a korábbi demokratikus intézmények rendszerét. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a mostani ellenzék kétharmados többséget szerez egy kisebb számú parlamentben, egy gyökeresen megváltozott választási törvény keretei között.
Ez adja a stratégia kiinduló alapját. A támogatást csak úgy lehet megszerezni, ha minden demokratikus erő összefog a mai hatalom ellen. Igen ám, de a rendszer nem teszi lehetővé, hogy a demokratikus ellenzék minden résztvevője megmérettessék, mert csak egy jelölt veheti fel hatékonyan a voksokért folytatott küzdelmet. Ha az ellenzék ereje szétforgácsolódik, az magában foglalja a kudarcot. Ha az ellenzék különböző pártjai nem tudják megmutatni magukat (jelöltet állítani), akkor hogyan jelenhet meg a politikai palettán?
Hogyan lehet e feloldhatatlannak látszó problémát megoldani?
A dolog egyszerű és bonyolult is egyben. A demokratikus erők koalíciójának jelenleg azt kellene hangsúlyoznia, hogy fő célja a kormány leváltása és az alkotmányosság visszaállítása. Miután ezt megtette a választók támogatása mellett, úgy kötelezettséget kell vállalnia egy valóban demokratikus választások azonnali megtartására.
Azt tudjuk, hogy a mai törvényi feltételek között egy – akár 51 százalékos többséggel rendelkező – politikai párt képtelen lesz hatékonyan kormányozni, hiszen munkáját számos kétharmados törvény szorítja feleslegesen keretbe. Ezek megváltoztatására nincs lehetősége. Mi több, elbukhat az első költségvetési szavazáson. A jelenleg érvényes Alaptörvény szerint pedig ebben az esetben az államfő feloszlathatja az Országgyűlést, és új választásokat írhat ki.
Nem sorolom tovább… A lényeg: a 2014-es választáson a jelenlegi ellenzéknek kétharmaddal kell győznie, ha valóban el akarja érni céljait.
A kétharmad birtokában már képes lenne helyreállítani a demokratikus rendet. Új alkotmányt és új választási törvényt kell alkotnia.
És ezzel a küldetését be is fejezte. Erre kapta(ja) a felhatalmazást a választóitól. Ez után le kell mondania, az Országgyűlésnek fel kell oszlatnia saját magát, és új, valóban demokratikus választást kell kiírni még a mandátum lejárta előtt.
Ez persze sokba kerül. Egyrészt nyilvánvalóan kevesebb figyelem jutna az első egy-másfél évben a gazdasági és egyéb szociális jellegű intézkedésekre, másrészt az energiák jó részét a sarkalatos törvények megváltoztatása vinné el. Harmadszorra: az új választás is igen komoly összegeket emésztene fel. De még mindig kevesebbet, mint ha marad minden a régiben.
Ha ezt kommunikálná az MSZP-E14-PM szövetség, úgy a választók széles rétegei támogatnák őket, mert biztosítékot látnának abban, hogy belátható időn belül képviselhetik saját politikájukat a törvényhozásban.
Meggondolásra javaslom az ellenzéknek e megoldást!
Ceterum cenzeo OV esse delendum!

ERKÖLCS ÉS POLITIKA

Minden, politikával csak egy kicsit is foglalkozó ember tudja, hogy a társadalom mindennapjait meghatározó erkölcsi alapelvek – a tízparancsolat kétezer éves örökségének mai megnyilvánulásai – köszönő viszonyban nincsenek az úgynevezett „politikai erkölccsel”.
A mindenkori hatalmat gyakorló politikai elit a modern korban kialakított egy, a társadalmitól eltérő „etikettet”, amelynek legfőbb alapelve az érdek. Ebben a politikai gondolkodásban az értékek másodlagosak, a hatalom és a hatalmi érdekek (legyenek ezek politikaiak vagy gazdaságiak — mindegy) a dominánsak.
Az azonban – immár több mint kétszáz éve – az „etikett” alapelve, hogy az adott politikai erőnek vagy politikusnak következetesnek kell lennie. Azaz, ha konzervatív politikát folytat, akkor mind megnyilatkozásaiban, mind cselekvéseiben ehhez kell tartania magát.
A demokrácia politikai közmegegyezése az is, hogyha a társadalom nagy része nem fogadja el az adott politikai „erkölcsöt”, akkor ennek tanulságait a politika szereplőinek le kell vonniuk.
A társadalom (az egyszerű emberek sokasága) azonban nem a fenti „politikai erkölcs” szerint ítéli meg a hatalom gyakorlóit és képviselőit, hanem saját értékrendje szerint. Ha a hatalom valami olyat tesz, ami ezzel ellentétes, felháborodásának hangot ad.
A jelen hatalomgyakorlóival az a legfőbb gondom, hogy egyszerre sértik meg mindkét „erkölcsi rendszert”.
Orbán Viktor az Európai Unió vezetőinek magyarázta azzal a bizonyítványát, hogy „ne azt nézzék, hogy mit mondok, hanem azt, amit csinálok!”. Ez már eleve azt feltételezi, hogy nem hajlandó betartani a polgári demokráciák politikai etikettjét. Nem érdekli, nem foglalkozik azzal.
Vélhetően a mai hatalom gyakorlói egyetlen dologgal foglalkoznak saját pozícióik megerősítésével, főleg a gazdasági befolyásuk mindenáron való gyarapításával.
Ezt jól mutatja törvénykezésük, az elmúlt három év „unortodox” gazdasági ámokfutása. Lehetne tételesen sorolni az elmúlt három év ebbéli cselekedeteit, a MOL államosításától az állami vagyon barátoknak juttatásától (földtörvény) és a civil társadalom ellehetetlenítésén át a trafikbotrányig, a stadionépítésekig.
Közben válságágazattá válnak a közszolgáltatások, amelyek a lakosság (és választópolgárok) mindennapjait határozzák meg. Leépült az egészségügy, egyre kevesebben jutnak a 21. századnak megfelelő ellátáshoz (lásd: botrányok a különböző kórházakban, miközben V.I.P rendelőt akarnak gründolni Telkiben). A közoktatásban az állapotok kritikán aluliak, nem csak anyagilag, hanem szervezetileg is, és az új tanrend rossz szagú, áporodott időket és elveket idéz.
A legerkölcstelenebbek mindezek között a Pető-intézet körüli történések. A világhírű intézményt ellehetetlenítik. Teljesen mindegy ennek a hatalomnak, hogy a mozgássérült gyerekeknek szükségük van-e ezekre a gyógyító és rehabilitáló ellátásokra. A vélhető vagyonszerzés felülír mindent!
Bár, ha jól belegondolunk, ez csak folytatása valaminek, amiről ugyanez a hatalom még két és félévvel ezelőtt egészen másként nyilatkozott. „Nem hagyunk az út szélén senkit” – harsogta a miniszterelnök.
Tényleg nem hagytak senkit ott. Berúgták őket az árok fenekére, hogy lehetőleg ne is látszanak! Elbántak a szolgálati nyugdíjasokkal, majd őket követték a rokkantsági járadékkal és –nyugdíjból élők. Az utóbbiak felülvizsgálatával nem csak az érintetteket alázták meg, hanem az orvostársadalmat is, amikor azzal indokolták a lépést, hogy „sokan visszaéltek” az ellátásokkal, azaz megkérdőjelezik az orvosok és gyógyítók hozzáértését és szakmai tisztességét.
Mindet összevetve:
Ennek a hatalomnak nem csak ezért kell távoznia, mert akkora veszteséget okozott a magyar társadalomnak, amit az általuk oly sokszor emlegetett „elmúttnyócév” összesen sem, hanem azért, mert velejéig erkölcstelen.
Erkölcstelen a szó politikai értelmében, hiszen megszegte esküjét, és nem a haza üdvére kormányoz, hanem a maga hasznára.
Erkölcstelen azért, mert felrúgta a polgári demokrácia összes „politikai erkölcsi” szabályát, amelyet a társadalom elvárása szerint követnie kellene.
Erkölcstelen a szó köznapi értelmében is, hiszen figyelmen kívül hagyja mindazokat az értékeket, erkölcsi elveket, amiket a társadalom többsége vall. Hazudik folyamatosan, mást mond, és mást cselekszik. Hazudik a polgároknak, pedig tudja, hogy amit propagandája zeng, az ellentétes a valósággal.
Éppen ezért ideje, hogy a társadalom visszautasítsa, kikérje magának a hatalom tevékenységét.
Senki sem szüntetheti meg ezt az erkölcstelen fertőt, csak a választópolgárok sokasága.
Ceterum censeo OV esse delendam!

NO, MOST AKKOR… MI LEGYEN?

A hét érdekes dolgokat hozott. Az ellenzék azonban úgy látszik megint nem tanul a választói jelzésekből. Szigetszentmiklóson győzött a közösen induló ellenzék. Szombaton az „alternatív tanévnyitón” Gyurcsány Ferenc megtette javaslatait az MSZP–E14-PM együttműködés kiteljesítésére. A hétfői javaslatot az MSZP elnöksége mára elutasította.
Hiába a hozzáértők elemzései, úgy látszik a hatalom megszerzésének és gyakorlásának igénye felülírja a magyar társadalom széles tömegeinek igényét. A fent említett – nagy nehezen kialkudott – együttműködésbe úgy látszik nem fér bele a társadalom kb. egyharmadát képviselő többi politikai erő.
Az MSZ–E14-PM politikusai úgy gondolják, hogy majd ők lesznek azok, akik képviselik a színes politikai palettát. Ez pedig végzetes tévedés. A Népszabadság szalagcímében: „Gyurcsány győzelemhez segíti a Fideszt?” is azt sugallja, hogy a volt miniszterelnök áll útjában a választási győzelemnek.
Függetlenül a fent hivatkozott elemzéstől néhány dolgot a gondolkodó ellenzék figyelmébe szeretnék ajánlani.
A választás kritériumai
Nem fogom részletesen ismertetni a választási törvény előírásait, az a hivatkozott blogban már ott van. Mindössze annyi a hozzátenni való, hogy el kellene kezdeni „matekozni”!
A FIDESZ – dacára annak, hogy sok választót veszthetett az elmúlt év ámokfutásával – még mindig rendelkezik csaknem másfél millió biztos szavazóval. A legutóbbi felmérések szerint „A választani tudó „biztos” szavazók körében továbbra is meghatározó a Fidesz fölénye: a kormánypárt jelenleg a szavazatok 46 százalékára számíthatna.” Mennyi is ez?
A felmérésből kiderül, hogy a biztos szavazók száma mindössze a szavazásra jogosultak 45 százaléka. Magyarországon közel nyolc millió (2010-es parlamenti választásokon a névjegyzékben szereplők száma: 7 976 496) szavazó van, amelyeknek a 64,38 százaléka jelent meg az utolsó megmérettetésen. Ha ennek a számnak a 45 százalékát számoljuk, mint „biztos szavazót és pártválasztót”, akkor 3 millió 600 ezer választóról beszélünk. Ezek 46 százaléka a FIDESZ-t választaná. A kormánypárt így számíthat (biztosan?) 1656000 voksra.
Az ellenzéknek ezt az 1,65 milliós tábort kell felülmúlnia a győzelem reményében. Ennek fényében kell vizsgálni a pártok, együttműködők támogatottságát és hatalmi igényüket. Az MSZP támogatottsága jelenleg a teljes népességben 14 százalék = 1, 12 millió, a biztos pártválasztók körében = 720 ezer fő.
Az E14–PM hasonló adatai: teljes népességben 6 százalék = 478,5 ezer fő, a biztos pártválasztók esetében 12 százalék =432 ezer fő.
A demokratikus koalíció a legutolsó mérések szerint a teljes népességben 160 ezer szavazót vonz, a biztos pártválasztók köréből pedig 108 ezer főt.
A többi pártra a DK-hoz hasonló méretű választói tömeg kíván voksolni, közéjük sorolhatjuk A szociáldemokratákat, a liberálisokat.
Itt kezdődik a választási matematika és az igazi felelős politika. A fenti felmérés szerint a választók 52 százaléka kormányváltást akar. Ám, ha a mai ellenzéki szavazatokból csak az MSZP–E14-PM lehetséges szavazatait számítjuk, akkor a kettőből mindössze 1 132 ezer voks jön össze. Ez pedig kevés ahhoz, hogy leváltsák a regnáló kormányt.
Okvetlenül szükség van az egyéb ellenzéki erők által összeszedhető voksokra is. Az így keletkező szavazatok száma elérheti a fél milliót. Így már csaknem szavazategyenlőség jöhet létre, ami ügyes egyéni jelöltek állításával valóban sikerrel kecsegtethet. Az együttműködés pedig már csak azért is elengedhetetlen, mert bármely „kis párt” kiesése ebből a legfőbb célt fenyegeti, a kormány leváltását.
Ezt a célt pedig kisszerű, és egyéni (pártérdekű) indokok nem veszélyeztethetik. Megértem én persze a pártok célját. Az MSZP-nek nagyon kényelmes egy kétpólusú politikai rendszer, amelyben váltógazdálkodással gyakorolhatja a hatalmat. A probléma ezzel csak az, hogy maga a magyar társadalom nem két-, hanem többpólusú. Vannak benne balközép elkötelezettek (DK), vannak klasszikus szociáldemokraták, liberálisok, nemzeti liberálisok és konzervatív demokraták. Az üdvös az lenne, ha ezek az erők képesek lennének megállapodni a jelen kormány elzavarásában.
A választások után pedig – a legfontosabb törvénykezési feladatok elvégzése után – lehet kialakítani egy sokszínű parlamentet. Az, hogy a demokratikus ellenzék vezető szerepére számot tartó MSZP nem egymaga kapja meg a kormányzáshoz szükséges 51 százalékos többséget, az már másodlagos.
Kénytelenek lesznek koalícióban kormányozni. De ez a politikai felállás még mindig inkább demokratikus (és persze macerásabb is), mint a kétpólusú rendszer bármely formája.
Jobb lenne, ha mindezt nagyon gyorsan átgondolnák a szereplők.
Aha ezt nem teszik, a fenti matematika könyörtelenül érvényesülni fog, ami előre vetíti a kudarc árnyát!
Ceterum censeo OV esse delendum!

A KORMÁNYVÁLTÓK LEHETŐSÉGEI

Három napja az ellenzéki oldal felbolydult, mint a méhkas. Politikai elemzők latolgatják, hogy akkor most ki mit léphet, ki, kinek a javára lépjen vissza. Valahogy megint a lényeg marad el, a stratégia a teendőkről.
Ha egy hadvezér harcba száll, (a háború nem más, mint a politika folytatása, más, erőszakos eszközökkel) a megvívandó csatát szorgos tervező munkával (ami néha hónapokig is tarthat) megtervezi. Először is tisztázza a célokat. Mi az, amit rögtön el akar érni, a siker után hogyan, milyen irányban fejleszti tovább a hadműveletet (távolabbi célok). Mindehhez pedig akkurátus pontossággal számba veszi, hogy milyen erők állnak rendelkezésére a katonáktól a munícióig. Erről számvetést készít, beszámítva a várható veszteségeket, az elvesző anyagiakat és (sajnos) a katonákat.
De nem csak a saját erőket elemzi, hanem az ellenfélét is. Hogyan ásta be magát, mekkora ellenállásra számíthat, mik a valószínű reakciói, milyen tartalékokkal rendelkezhet (felderítés).
Amikor mindezeket elvégzi, eldöntheti, hogy képes-e megvívni a csatát vagy kénytelen azt elhalasztani, amíg nagyobb erővel nem rendelkezik.
A mai ellenzékben nem látszik e stratégia. Pedig kellene. Mert az ellenfél erős, betonozott erődítményekkel (Alaptörvény, választási- és kétharmados törvények garmadája, államigazgatásba több évre kinevezett vazallusok stb.) és lekötelezett szerviensekkel (megtévesztett választók) készül az ütközetre. Anyagi forrásai szinte korlátlanok, és azokat bármely módszerrel képes növelni.
Egy ilyen ellenféllel szemben nem alkalmazható a frontális letámadás, mert az csak részeredményeket hozhat. Mégis: miként lehetne az óhajtott siker elérni korlátozott eszközökkel, szedett-vedett csapatokkal?
A válasz nem egyszerű, de a lecke megoldható, ha a hadvezér kellő stratégiát tervez és alkalmaz.
Először is a közelebbi célt kell meghatároznia. Ez nem más, mint az ellenfél kivetése a jelenlegi állásaiból. A másodlagos cél a siker konszolidálása, a csapatok rendezése és a távolabbi célok meghatározása.
Mindez hogyan szól a politika nyelvén?
Létrehozni egy olyan koalíciót (összefogást), amely lehetővé teszi, hogy az ellenfél által diktált, antidemokratikus választási körülmények között is sikerrel kecsegtet. Ebben a koalícióban nincs szerepe a dominanciának, annak, hogy ki mekkora tömeget mozgósított, hiszen egyetlen (a legkisebb) hiánya is kudarchoz vezet.
Amennyiben a koalíciót képesek megalakítani, és szerencsés esetben a mozgósítás is sikerül, elérik az első eredményt. Megszerezhetik a választási győzelmet. E pillanattól fordulnak igazán komolyra a dolgok és itt érvényesülhet a valódi stratégia: le kell bontani a rendelkezésre álló erővel a bebetonozott akadályokat: Átalakítani a jogi rendszert, visszaállítani a fékek és egyensúlyok rendszerét – közben figyelni arra, hogy a gazdaság se satnyuljon tovább. Kialakítani az új jogi környezetet. Ezzel megvalósította a második célt.
A második cél megvalósítása után pedig be is fejezte a hadjáratot. Ettől fogva pacifikációs feladatai vannak. Új választásokkal kialakítani egy valóban demokratikus, többpárti parlamentet, ahol a legyőzött ellenfélnek is helye van!
Minden más csak ezután jöhet! Majd csak ekkor lehet hozzákezdeni egy eredményes gazdaságpolitikához, a társadalom alapvető gondjainak kezeléséhez, esetleges felszámolásához.
Hogy mindez legalább három évet vesz igénybe, és ez alatt tulajdonképpen nem javul az átlagpolgár helyzete? Igen! Erre lehet számítani. De mindez megéri, mert legalább nem romlik tovább, és az ország visszaszerzi elvesztegetett presztízsét.
A választópolgároknak pedig tudniuk kell: Ha most nem követik a stratégiát, akkor évtizedekre válnak egy autoriter hatalom foglyaivá, minden kilábalási lehetőség nélkül. Az ország egyre messzebb kerül a modernizációtól, attól az Európától, amely képes lenne (és akarja is) megmenteni a közös értékek alapján.
Ceterum censeo OV esse delendum!

AZ ÖNMEGSEMMISÍTÉS SAJÁTOS ESETE — HETI ABSZURDOK

A gondolkodó emberek többsége ezt a hetet olyan „sírva röhög” állapotban töltötte. Semlyén Zsolt esztergomi beszédétől a különböző állami vezetők ünnepi megemlékezéséig végig hallgathatta a „mélymagyar tudat” tobzódását.
Mindezt tetézte az István a király bemutatója az egyik kereskedelmi televízióban, amelynek hullámai még ma is tartanak. A legnagyobb durranás – ha lehet így fogalmazni –, amely felülírta még a nagy hezitálások ellenére is megtartott ünnepi tüzijátékot, a két baloldali vezető látványos összeveszése volt.
Az átlagembert – lévén négy napos ünnep – az előbbiekből kevés érdekelte, hiszen, ha tehette, elment és saját szórakozásának, pihenésének szentelte a négynapos nemzeti ünnepet. Jól is tette, elvégre augusztus 20-a olyan ünnep, amiről még mindig nem tudja, hogy miért is kellene lelkesednie: Istvánt, első királyunkat és államiságunk ezer évét ünnepelje-e, vagy (nem is létező, ám csaknem negyven éven át hangsúlyozott) alkotmányunkat, esetleg az új kenyeret — vagy bármit, amitől jól érzi magát.
Vegyük sorba:
A miniszterelnök helyettes nem átallotta Szent István ürügyén fikázni Európát emígyen: „…Ez az egykor biztos sziklára alapozott Európa már odáig süllyedt, hogy szikla helyett a relativizmus homokjára építkezett. Kezdi feladni – mi több – eltaszítani magától az identitását jelentő alapvető keresztény értékeket. …Nem akarják meghallani Schumann intését sem, aki azt mondta, hogy »ha Európa nem lesz keresztény, akkor nem is lesz, és keresztények nélkül nincs Európa sem.«”Ebből a szövegből az tetszik ki, hogy Magyarország újfent a „kereszténység bástyájának” tekinti magát, és követeli a jogot, hogy az egész közösségnek adjon „szellemi alapot”. Nem kis szerepzavarról tanúskodik mindez, és normális emberek között magyarázatra sem szorul.
Azt nem is gondolták az ünnepi szónokok, hogy mézes-mázos szavakba burkolt megemlékezéseik kirajzolják mindazt a bornírt látomást, amelyet magukról és az általuk képviselt hatalomról tartanak.
„…Nagyra becsüljük a város történelmét – mondta Orbán Viktor augusztus 19-én Székesfehérvárott –, és elismerjük azt a vállalkozó kedvet és életerőt, amelynek Önök, fehérváriak újra és újra bizonyságát adják. Vállalkozó kedvről és életerőről vall az a beszédes tény, hogy az elmúlt évek során Önök 807 (azaz nyolcszázhét) kisebb-nagyobb fejlesztést indítottak meg a kormánnyal közösen, és ezekből már 378 fejlesztést meg is valósítottak. Miután a kormány mai ülésén a polgármester is részt vett, azt hiszem, ez a szám gyarapodhat. …A kormány Székesfehérvár iránti tisztelete fejeződött ki abban, hogy a város adósságának 70 százalékát, azaz kilenc és félmilliárd forintnyi adósságot átvállaltunk, kiváltva ezzel koronázó városunkat és annak polgárait a fenyegető adósrabszolgaság megpróbáltatásaiból.”
Most és itt ne elemezzük a miniszterelnök beszédének történelmi mondatait – ennek felelőssége nem magát, sokkal inkább beszédíróinak hozzá nem értését bizonyítja: lásd: Magyarország Története Előzmények és magyar történet 1242-ig – Akadémiai Kiadó, Budapest. 1984. 723-726, 734-769. oldalak –, sokkal inkább azt, ami a mának szól. István „Intelmeiből” azokat a részeket ragadta ki, amely alattvalóival való bánásmódra oktatja az ifjú Imre herceget.
A másik lényeges üzenet pedig a következő: legyetek jó támogatói a mostani kormánynak és lám-lám elnyeritek méltó jutalmatok: nem lesztek adósrabszolgák.
Az persze egy szóval sem hangzik el, hogy a fent emlegetett adósságot miből is fizeti ki a kormány. Márpedig mindenki, aki végiggondolja ezt, tudhatja: mindenki fogja fizetni. Az új adókkal, az emelkedő árakból befolyó ÁFA és jövedéki adókból, a bankok megsarcolásából, amit hat nap múlva a pénzintézetek minden ügyfelük nyakába zúdítanak.
Az Ünnep estéjén sokak maradtak a képernyők előtt, és végignézték az új formában – a szegedi Dóm előtt – színpadra állított legendás rock operát. Az eredeti 30 évvel ezelőtti előadás a Király-dombon valódi reveláció volt. Olyan hangon szólaltatta meg mondanivalóját (már akkor is aktuális áthallásokkal: Nagy Imre vs. Kádár János), ami eleve biztosította sikert, és a hatalom kritikáját. A mű aztán egy korosztály ikonja lett. Ám ez a generáció megöregedetett, és az elmúlt 20-25 évben a mű már nem kapott akkora nyilvánosságot, hogy az felkeltette volna a 90-es évek fiatalságának figyelmét. Megváltozott a világ, változtak értékeink, változott a fiatalság ízlése. Ma már csak az ötven felettiek tombolnak önfeledten Szörényi és Bródy szerzeményeire. A fiatalok muzsikája már más.
Ebben a megváltozott környezetben színpadra állítani az István a királyt — merész, de méltó feladat. Úgy kell ezt tenni, hogy a mai harmincasoknak is azt jelentse, amit anno ’83-ban jelentett az akkoriaknak.
Éppen ezért nem érthető – kizárólag színpadi, és rendezési szempontból – az a fajta felháborodás, ami az előadást kísérte. Azaz dehogynem érthető! A politikum ugyanis e mű jellegzetessége. Így mindenki (jobbos és balos) megtalálja benne a magának tetszőt és utálni valót.
Nem kellene vesztegetem a sorokat Bayer Zsoltra, de mégis: kirohanása Szörényi Levente ellen, több, mint komikus. Hol volt (van) Bayer Szörényihez képest, aki már akkor letette az asztalra életművének egy jelentős részét, amikor Zsolt még csak újságíró samesz volt a hajdani Népszabadság pártpolitikai rovatánál. Mikor az egér akarja összehasonlítani magát az oroszlánnal!
E két esemény azzal kapcsolódik a címhez, hogy nemzettudatunkat tovább erodálja. Nem azzal törődik, hogy történelmünk és társadalmunk eseményei, sorskérdései valós értékelés során erősítsék nemzeti hovatartozásunkat, hanem azzal, hogy valamiféle „aktualizált, napi és helyi érdekeknek” rendeljék alá történelmünket és annak személyiségeit. Ez pedig azzal jár, hogy ahelyett, hogy megismernénk és elsajátítanánk múltunkat, tanulnánk annak következményeiből, inkább valamiféle hamis hősi köntösbe öltöztetjük azokat. Így sohasem fog felépülni egy egészséges nemzettudat!
A legbornírtabb esemény
Alig telt el az ünnep, a hét végére újabb bornírt szenzációt hozott. Politikai elemzők sokasága szólalt meg az ügyben, mindenféle vélemény elhangzott. Egy valamit nem olvastam még sehol: hogy van az, hogy a politikusok nem érzik azt a felelősséget, amelyet a választók elvárása közvetít?
Sem az MSZP, sem az Együtt-PM nem tömegpárt. A tömegpártok ideje már vagy három évtizede leáldozott. Ma a pártok szűk saját tagsággal és nagy szavazóbázissal rendelkeznek. Ezek a szavazóbázisok azonban – legtöbbször – nem egyneműek. Nem egyneműek ideológiailag sem (gondoljunk csak arra, hogy az MSZP szavazóbázisát is milyen különböző emberek alkotják) életkorukat, habitusukat tekintve. Egyben talán megegyeznek: ez a társadalmi szolidaritás. hasonló mondható el Bajnai támogatóiról is: vannak köztük liberálisok, konzervatívok, baloldaliak, környezetvédők. A két támogató tömeg egyben ért egyet: le kell váltani a mostani kormányt.
Ez az alapvető elvárás a magyar társadalom több mint felében (54 százalék a legutóbbi felmérések során).
A politikusoknak ennek az elvárásnak kell eleget tenniük. Ha törik, ha szakad. Minden más lényegtelen. Lényegtelen ebben a játszmában, hogy ki lesz a miniszterelnök. (Jogilag ezt el lehet dönteni a választások után is.) Nincs helye primadonnáskodásnak, magunk fényezésének és lehetetlen javaslatoknak.
Egyetlen dolognak van helye: olyan koalíciót létrehozni, amely a mai ellenzéket a legszélesebb körben képes mozgósítani.
Nehéz a feladat? Valóban nehéz! De akik ezt nem képesek felfogni és megoldani, azok ne nagyon ácsingózzanak arra, hogy a Magyarország (már nem is Magyar Köztársaság) miniszterelnökei legyenek! Most jött el annak az ideje, hogy a normális, és változást akaró tömegek kifejezzék értetlenségüket és elégedetlenségüket ez ellen az impotens és bornírt vetélkedéssel szemben.
Uraim! Ébresztő! A szavak helyett konkrét cselekvést kérünk, nem pótcselekvést („előválasztások”), amely sokba kerül és már előre láthatóan kontraproduktív!
Ceterum censeo OV esse delendum!

BALOLDAL AVAGY A VULGÁRMARXIZMUS

Nagyra becsült baloldali barátaim és ismerőseim megest elvetették a sulykot. A Gödi Fészek programja megpróbálta elemezni a baloldaliság értékeit. Mindennek a zanzája azonban kontraproduktív volt. A sajtó egyetlen dolgot emelt ki (mivel csak egyetlen napon volt ott), az úgynevezett alapjövedelmet (mint a baloldali gondolat egyetlen olyan szegmensét, amiben a résztvevők megegyeztek).
Nem szándékom kritizálni egyetlen előadót, felszólalót sem. Mindössze arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a téma (a baloldaliság és annak társadalmi megvalósulása, a tőke meghaladása) sokkal összetettebb annál, mint ami manapság a fejekben megfordul.
Marx és filozófiája a XIX. század elején született, amikor a termelés, a tőke és a társadalmak gyökeresen más állapotban voltak. A Tőkében megfogalmazott törvényszerűségek – valljuk be őszintén – a legtöbb közember számára érthetetlen elvont módon fogalmazódtak meg. Ezt természetesen igyekeztek már anno lefordítani valamiféle közérthető változatra. A kísérlet sikerült is, megszületett az a vulgáris, egyszerű formája ennek a filozófiának, amely mintegy másfél évszázadon át meghatározta a baloldali (főleg bolsevik) mozgalmak gondolkodását.
A baj csak az, hogy ennek a vulgármarxizmusnak egyre kevesebb köze volt (lett) az igazi marxi gondolatokhoz, és ahogyan az idő haladt előre, egyre kevesebb köze lett a valósághoz.
A tőke változása
Marx szerint a tőke tulajdonképpen egyenlő a kizsákmányolással. A tőke (termelőeszközök) tulajdonosa ugyanis elsajátítja annak a többletnek a nagy részét, amely a munkából (a munkások munkaerejéből és termelési tapasztalatából) származik. Ez elméletileg a XIX. század elején közepén valóban így volt, de mára a helyzet gyökeresen megváltozott. Először is megváltozott a tőke tulajdonosi szerkezete. Míg a kapitalizmus kezdeteiben és még Marx idején is a tőke (termelőeszközök és pénz) jól meghatározható személyek kezében volt. Egyének, családok, kisebb-nagyobb klánok tulajdonolták azokat.
A XX. század végére azonban ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A tőke ma már nem személyekhez köthető. A tőke társadalmasodott. A termelő tőke (nyílt, a tőzsdén szereplő részvénytársaságok) és a banktőke már nem döntően egyes személyek tulajdonában áll, hanem kisebb-nagyobb befektetőcsoportok, nyugdíj és egészségpénztárak diszponálnak felettük.
Ez utóbbiak pedig az egyszerű emberek megtakarításait, jövedelmük egy részét forgatják. Mint ahogy a bankok sem a tulajdonosok pénzét használják, hanem a betéteseik megtakarításait forgatják meg a tőkepiacon és a gazdaság termelő szférájában (hiteleznek).
A tőke pedig az elmúlt három évtized alatt oly mértékben globalizálódott, amelyről Marx annak idején nem is álmodhatott. Az európai gyakorlatban azt láthatjuk, hogy a termelő tőke jelentős rész kivonult az adott állam „fennhatósága” alól, és a világ más tájain telepedett meg (ahol olcsóbb a munkaerő és közelebb vannak a nyersanyag források). Így az európai – de más fejlett iparral rendelkező – országok ott maradtak a maguk szociális rendszereivel, gyakorlatilag forrás nélkül.
A mai szociális válság egyik szegmense pontosan ez a változás.
Persze a gyakorlatot és a valóságot a filozófia nem igazán követte. Bár az elmúlt két évtizedben komoly filozófiai viták zajlottak – elsősorban a nyugat-európai marxista körökben –, és ennek egyik lenyomata Mészáros István (egykori Lukács György tanítvány, a brightoni University of Sussex professzor emeritusa, az MTA külső tagja) napjaink egyik legelismertebb marxista filozófusa munkája a „Tőkén túl” négy kötete.
„A tőke világa valójában nagyon különbözik ma attól, amilyen az időtt volt, amikor a modern szocialista mozgalom útjára indult a tizenkilencedik század első felében. A fejlődés közbeeső évtizedeinek komoly vizsgálata nélkül – figyelemmel a szocialista alternatíva stratégiai elméleti rendszerére éppúgy, mint gyökeresen megváltozott szervezeti követelményeire – nem újulhat meg a szocialista projektum. Ezzel a kihívással minden szocialistának szembe kell néznie a belátható jövőben.” (M.I. Tőkén túl I kötet 19. old.)
A termelőeszközök fejlődése
A harmadik (vagy már negyedik, ötödik) technológiai forradalom, amelyet az elmúlt fél évszázadban éltünk meg, tovább fokozta mindazt a társadalmi válságot, amelyet a tőke globális mozgása beindított. 1970-től, de főként a ’80-as évtized elejétől az informatika robbanásszerű fejlődése olyan termelőeszközöket eredményezett az anyagi javak előállítása terén, amely a korábban foglalkoztatott munkaerőhöz képest töredékére csökkentette az élő munkaerő szükségletet egyes iparágakban és a mezőgazdaságban.
Ez a technológiai forradalom tovább növelte a társadalmi feszültségeket, hiszen a foglalkoztatottság tovább csökkent a fejlett országokban. Az első időben az így munkanélkülivé vált tömegek egy részét ugyan felszívta a tercier szektornak nevezett szolgáltatói szféra, azonban ennek is megvoltak (vannak) a maga korlátai. Aki csak egy kicsit is hajlandó kutakodni például a magyar foglalkoztatottsági statisztikákban, igen megdöbbentő tényekkel szembesülhet. (Egy jellemző példa: a magyar bankszektor a ’90-es évek elején, közepén – ekkor jelent meg hazánkban az ipari méretű komputerizáció – alkalmazottainak csaknem negyven százalékát bocsátotta el, mert a számítógépek gyorsabban és pontosabban végezték a számlákkal kapcsolatos munkát, mint a „számlamanók”.)
A fent már említett feszültségre pedig sem a politikusok, sem a teoretikusok részéről nem született jó megoldás.
Társadalmi gondok
Nem csak a fejlett társadalmak szembesültek azzal, hogy az úgynevezett „jóléti társadalmaknak” vége, mert az adott államnak nincs annyi bevétele, amiből finanszírozhatná az addigi juttatásokat, hanem az úgynevezett „nyertes államok” (elsősorban kelet-Ázsia feltörekvői: Kína, Dél-Korea, Malajzia, India) sem örülhetnek feltétlenül annak, hogy a termelés jelentős részét végzik. A társadalom részéről ugyan még nincsenek azok az évtizedes elvárások, amelyekkel az európai országokban szembe kell néznie a politikának, ám az egyre tömegesebbé váló globális kommunikáció (erre mondja Vitányi Iván, hogy „entertainment és info-culto-compu-tainment”), amely a különböző kultúrák között mintákat közvetít ezekben az országokban is, olyan „fogyasztást” gerjeszt, amelyet nem képesek teljesíteni.
A probléma – amiről TGM szellemesen megjegyezte, hogy nem csak a felszínét kell kapargatni – így láthatóan meg sem oldható egy adott társadalom keretei között.
Heller Ágnes nemrégen adott interjújában kifejtette, hogy maga a filozófia is részfilozófiákra esett szét, így képtelen egységes emberi értékek mentén válaszokat megfogalmazni. Mindebből pedig az következik, hogy a ma használatos politikai ideológiák még „jelzős szerkezetekkel” sem képesek leírni a globális valóságot, nemhogy arra lennének jók, hogy valamiféle kiutat mutassanak. A „nagy narratíváknak” vége. Kiüresedtek a nagy filozófiai irányzatok – benne a klasszikus marxizmus is –, ideje a paradigmaváltásnak.
Filozófusok feladata
Nagyon sokan támadták Mészáros Istvánt is. Pedig nem tett mást, mint következetesen marxista módszerekkel cáfolta a vulgármarxizmus eddig bevett formuláit. Hogy Ő miként képzeli az átmenet valóságát – természetesen sok idő és energia ráfordítása árán – álljon itt az idézet:
„…Világos azonban, hogy a szocialista átalakulás folyamata – pontosan azért, mert át kell fognia tőke, a munka és az állam közötti kölcsönös kapcsolatok minden oldalát – csakis az átmenetet jelentő átépítés olyan formájaként fogható föl, amelyik az öröklött és fokozódó ütemben változó anyagi közvetítések áttételére alapozódik. Mint Goethe atyjának esetében (még ha igen eltérő okból is), itt sincs lehetőség lebontani a meglevő építményt, és egy teljesen újat húzni föl a helyére, egészen új alapokon. Az életnek mennie kell tovább az aládúcolt házban az átépítés egész folyamán, miközben a ház emeleteit „alulról kezdve egyiket a másik után kicserélik, az újat mintegy beleillesztve,; így aztán úgyszólván semmi sem marad meg a régiből”. Sőt a föladat még ennél is nehezebb. Még az épület korhadozó támgerendáit is ki kell cserélni, s közben az emberiséget ki kell menteni a tőkerendszer veszélyessé vált vázszerkezetéből.” (Mészáros István: Tőkén túl II kötet 322. oldal – L’ Harmattan, Budapest, 2009.)
Ceterum censeo OV esse delendum

Kánikula alatt

A nyár mesmeg kitett magáért. Az elmúlt napok kánikulája persze csak engem befolyásolt abban, hogy a számítógép elé üljek. Az események feltartóztathatatlanul ömlöttek ránk, fokozva a hőség okozta frusztrációt.
Devizahitelesek problémái, a tőzegbányák ügye, a nemzeti parkok parcellázása mind-mind az „uborkaszezon” ügyei, tetézve az ózdi nyilvános kutak botrányával. Azt gondolta a regnáló hatalom, hogy a hőség eltompítja az emberek figyelmét, és a nyár jótékony fedése alatt – amikor is azt feltételezték, hogy a lakosság a nyári vakációjával van elfoglalva – szép csendben elintézhetik a még maradék vagyonok újraosztását.
Csak egyet feledtek ki a számításból. Ma az emberek döntő többségének nincs lehetősége nyári szabadságra menni. Még azok sem nagyon gondolhatnak erre, akiknek valamiféle munkája van. Egész egyszerűen az új munka törvénykönyve értelmében nem is nagyon rendelkeznek szabadságuk jelentős részével. Így aztán nem kockáztatják, hogy a család pihenése érdekében összeütközésbe kerüljenek munkáltatójukkal, és ennek következtében hirtelen az utcán találják magukat.
A csaknem 300 ezres munkanélküli tömeg (meg akik már egy jó ideje kiestek mindenféle ellátási rendszerből) pedig nem is álmodhat arról, hogy nyaralni menjen.
(Régi vicc Hacsek és Sajótól:
–Hol nyaralnak Sajókám?
–Háromszéken!
–Az szép hely! Merre is található pontosan?
–Hár a gangon! Kiteszünk három széket!...)
Persze azért egyáltalán nem vicces, ami az elmúlt tíz napban történt.
A legjellemzőbb a láp ügye. Ezer hektárból – amin több vállalkozás bányássza a tőzeget – nyolcszázat hirtelen „természetvédelmi területté nyilvánítunk. Ezzel totálisan ellehetetlenítjük az ott kenyerüket keresőket (modell a trafik tender), semmiféle kárpótlásra nem jogosultak, mehetnek a hóra!
Nem úgy a maradék (ráadásul a terület kellős közepén) kétszáz hektáron dolgozó vállalkozó, aki érdekes véletlenek összjátékaként éppenséggel a miniszterelnök családjából való.
Nem gondolhatunk természetesen semmiféle hatalmi arroganciára. Mindössze arra, hogy lám, milyen jól választotta ki a művelési területet. Még a hatóság sem talál semmi kivetni valót a kitermelésen. Minden más feltételezés csak a hőségnek tudható be. A kánikula tompítja a gondolkodást, és a felháborodás csak ennek a következménye.

Mint ahogyan az ózdi polgármester is úgy gondolta, hogy csak azok „lophatják” a vizet, akikhez nincs bevezetve. Direkt a szinte nincstelen romák mossák nem létező autóikat, hordják köbméterszámra a közkutakról a folyékony kincset, amelyet a város kénytelen költségvetéséből finanszírozni.
A lehető legszerencsétlenebb módon, pontosan a legmelegebb napokban vezette be pedagógiai jellegű intézkedését. Minden előzetes felmérés és végiggondolt következmények figyelembevétele nélkül.
Az intézkedés és a kifogásokra való első reakciók híven tükrözték a FIDESZ-politikusok (magukat annak tartó szerviensek) felfogását: bármit, bármikor megtehetünk, minél jobban kiabálnak ellene, annál nagyobb ívben van leszarva a reakció!
Mert lássuk be: ezt történik szinte mindennel. Hiába a társadalmi tiltakozás, a hatalom semmit sem vesz figyelembe. (Jelen esetben a polgármester még a belügyminiszter utasítását sem). Olyanok, mint a kiskakas a szemétdombon: kukorékol és azt hiszi, uralkodik a saját szemétdombja felett.
A devizahitelekkel kapcsolatban a kormányzat meg hezitál. Olyanok mint a szűzlányok: szeretnék is kipróbálni a testiséget, de jó lenne megtartani az „érintetlenséget” is. Mint tudjuk, ez nem megy!
Össze vissza beszélnek a médiában mindenféle „szakértők”, akik mögött persze jól meghatározható érdekcsoportok vannak: hol a kormány, hol a bankok. Csak egyetlen egy szereplő marad ki mindezekből: az adósok tömege. Idáig egyetlen épkézlábnak látszó javaslat hangzott el Róna Pétertől. Ám ezt senki sem akarja meghallgatni. Már csak ezért sem, mert e javaslat bizony (jogi alapon) felveti mind az állam, mind a bankok felelősségét. (E témakörben a legbornírtabb ötletet egy „banki szakember” repített fel, miszerint még ez ügyben a svájci jegybankkal is tárgyalni kellene. Nem fejtem ki miért ostoba az ötlet, maradjon feladványnak az olvasók számára.)
Egy tény: aki az elmúlt öt esztendőben hosszabb futamidőre euro vagy CHF kölcsönt vett fel, annak szembe kellett néznie azzal, hogy az általa felvett törlesztő részletekért a kétszeresét fizeti, mi több, a felvett tőke is megduplázódott. Így a bankok által beszedett – vagy beszedni kívánt – összeg a háromszorosára duzzadt. Ez pedig a józan ész (és a jog) alapján kimeríti az uzsora fogalmát.
Még egyáltalán nem látszik, hogy mi lesz ennek a csörtének a vége, de egy biztos: minél hosszabb ideig húzzák a rendezést, annál több hiteles megy csődbe, családok kerülnek a tönk szélére.
És még ez a kormány mondotta, hogy nem hagynak senkit az út szélén. Tényleg nem hagyják őket ott: belerúgják az árokba, hogy ne is látsszon!
Ceterum censeo OV esse delendum