NYÁR VÉGI GONDOLATOK

Elmentem egy kicsit pihenni. Kihagytam az elmúlt hónapot, bár az nem volt eseménytelen, és volt néhány bicskanyitogató megnyilvánulása a kormánypártoknak, de a nagy hőségben inkább nem foglalkoztam vele. Megtették ezt mások helyettem is.

Forrás: Internet -- Index

Az azonban, amivel a magyar külügyminiszter a hét végét meghekkelte, az kiverte a biztosítékot gondolom nem csak nálam, de számos más, gondolkodó emberként. Valószínűleg ez amolyan futsalos tempó! Ha nem tudlak rendesen leszerelni, akkor megóvom az egész meccset, mert nem úgy alakult, ahogy elképzeltem, amikor pályára léptem.

A dolog (a nagykövet hazarendelése, a diplomáciai kapcsolatok részbeni felfüggesztése, illetve alacsonyabb szintre csökkentése) hasonlatos ahhoz, ahogy a gyerekek a homokozóban egymásnak esnek a kis lapát „használati jogán”, és ennek következményeként lerombolják egymás – egyébként komoly munkával felépített – homokvárát.

Az eset abszolút kontraproduktív. Egyrészt a gondolkodó magyar közvélemény (sajnos kisebbségben van) szemében ez az intézkedés nevetséges és szomorú is egyben. Annak állatorvosi lova, hogy ha fontos állami funkcióba oda nem való, inkompetens (hogy ne mondjam: ostoba) szereplő kerül, akkor bizony nagy kárt képes okozni percek alatt, akkorát, amely lerombolja a sok év alatti diplomáciai munkát, a két ország közti kapcsolatok minőségét.

Forrás: Internet -- Index

A hétvége másik komolyabb híre volt, hogy a szegedi értelmiségi találkozón úgy látszik kialakul valamiféle együttműködés. Lássuk be, még vannak ebben a témában egyeztetni valók, de elmondhatjuk, hogy végre elindult valami.

Ám az, hogy „Mari néni és Jóska bácsi” (csak, mint az alapjában és önhibáján kívül tájékozatlan átlagpolgár megtestesítője) miként tudja meg majd, hogy az egész demokratikus ellenzék milyen programmal és módszerrel kívánja megszólítani — az a jövő zenéje.

„Baloldali demokrata értékközösséget kell létrehozni, ami egyáltalán nem azonos a 2014-es pártösszefogással.” – mondta Botka László.

Én nagyon szeretném, ha a demokratikus erők összefognának. valami konkrét program alapján. mert a fenti mondat ezt az igényem nem elégíti ki, ez egy bullshit!

De a meghirdetett 10 pont is elég vérszegény! De legalább elkezdődött valami. Van még rajta csiszolni való! De gyorsan emberek, mert az idő fogy!

Ceterum censeo OV esse delendam!

„A SÖTÉT JÖVŐ ÉS A KESERŰ VÉG KÖZÖTT”

Ez a sor jár a fejemben napok óta. (Lásd és hallgasd a post olvasása közben: HBB Országúti fogadó Blues)

Ma a kormányzat tényleg azt hiszi, hogy bármit megtehet és bármit kommunikálhat. Az ostobaságok és teljesen értelmetlen intézkedések tömegei jelentek meg az elmúlt két hétben. A kormánypárt a törvénykezést teljesen törvényellenessé tette azzal, hogy az elfogadásra szánt paragrafusokat nem az illetékes tárcák terjesztik elő, hanem az erre a célra felkért (vagy önként jelentkező) képviselők. Ezzel kijátsszák az általuk az alaptörvénybe foglalt törvényalkotási rendet, amely előírja a hatástanulmányok készítését, a szakmai és társadalmi (civil) szervezetekkel, a szakszervezetekkel való egyeztetés folyamatát.

Forrás: Internet

Minderről meg azt gondolják, hogy „elmegy”, mert az átlagpolgárt amúgy sem érdekli a törvényalkotás, át sem látja annak következményeit. Itt tévednek egy óriásit!

Az elmúlt hetek tüntetéssorozata azt bizonyítja, hogy a magyar állampolgár nem olyan hülye, mint azt a hatalomban feltételezik. A nyilvánosságra kerülő törvények és tervezetek egyre másra verik ki a biztosítékot az átlagpolgárnál, mert pontosan látja, hogy az milyen következményekkel jár majd mindennapjaiban.

Sorolhatnánk most a net-adótól a kábítószer ellenőrzésig sok mindent. Az egyszerű ember is látja: a kapkodás, az ötletelés egy irányba mutat: a jelen kormánynak nincs semmilyen elképzelése arról, hogy az akadozó gazdaságot miként húzza ki abból a kátyúból, ahová az elmúlt négy évben bevezette.

A gazdasági miniszter szeme előtt egyetlen cél lebeg: nem szabad túllépni a költségvetési hiány bűvös három százalékát, mert akkor jön az uniós túlzott deficit eljárás. Az pedig azzal jár, hogy betekintést kell nyújtani a „könyvekbe”, ami bizonyítja, hogy az amúgy is gyengélkedő gazdaság forrásait olyan kiadásokra költik, amelyek nem a társadalom széles rétegeit szolgálja. Akkor kiderülnének az állami megrendelések „nyertesei”, és mindaz a korrupció, ami ezeket körbelengi.

Más problémával is szembe kell nézniük, amire nem találnak orvosságot. A magyar gazdaság – hiába a szép statisztikai mutatók – gyakorlatilag nem növekszik. A statisztikai számok három nagy multi eredményeit mutatják (Audi, Mercedes, Suziki). Ezt bizonyítja az is, hogy az Audi nyári leállása, másfél százalékkal vetette vissza a nemzeti jövedelem növekedését.

Forrás: Internet

Nagy bajok vannak az államháztartás tervezésében. A nemzeti valuta felértékelése a tervezés során azzal jár, hogy a tényleges árfolyam (a forint euróhoz való viszonya) köszönő viszonyban sincs egymással. Így az államadósság nem csökken, hanem nő, legjobb esetben is csak stagnál.

A kormányzatnak nincs elképzelése arról, hogy miként élénkítse a hazai termelést és piacot. Márpedig ha nincs bevonható tőke (az ország harmadik éve a „bóvli” kategóriában van), akkor nincs nemzeti jövedelem növekedés sem. Így az állam a folyamatosan lefaragott „közjószágokra” szánt kiadásait sem tudja fedezni anélkül, hogy ne tenne szert újabb és újabb adókon keresztül bevételre.

Így születhetnek ostoba adók. Ám ezeknek csak egy „hasznuk” van: a kormány által preferált kiadásokra – és a saját klientúra gazdagítására – jut pénz, míg a többség számára legszükségesebbekre nincs forrás. Leépül az oktatás, az egészségügy, összeomlás előtt áll a nyugdíjrendszer.

Mindez a kormányt nem érdekli. Mi több, a miniszterelnök az államosított takarékszövetkezetek évzáró vacsoráján elmondott beszédében olyan képet festett fel, ami mintha nem is e világról szólna. A tudósítások szerint ezek a pénzemberek szótlanul fogadták a nagy ívű beszédet. Senki sem volt, aki csak félhangosan megjegyezte volna: „tudod, hogy mit beszélsz?”. A miniszterelnök gátlástalansága itt is kiütközött: „Fontosnak tartom azt is, kérem, segítsenek ebben is, hogy azok a szövetkezetek, akik hajlandóak voltak együttműködni, és részt vettek az átalakulásban, minden tekintetben jól járjanak. Akik nem működtek együtt, az egy másik tészta. Ott is korrektnek kell lenni, de azért nem tudunk felelősséget vállalni. De akik részt vettek ebben a kísérletben, a takarékszövetkezeti rendszer megújításában, azoknak jól kell járniuk. Úgy kell érezniük, hogy megérte együttműködni a kormánnyal, és én mindent meg is fogok tenni annak érdekében, hogy akik vállalták ezt az együttműködést, odahaza a betéteseiknek, a régi szövetkezeti tagoknak, a családtagjaiknak, egyáltalán mindenkinek elmondhassák, hogy a magyar kormánnyal való együttműködés nemcsak helyes, nemcsak becsületes, hanem kifizetődő dolog is.”

Nos ezek a szavak magukért beszélnek. És még csodálkozik a kormányzat, hogy ezrek vonulnak az utcára! Nem is tudom, mit gondoljak felőlük? Egy biztos:

Ceterum censeo OV esse delendum!

NETADÓ NEM VOLT…. (NEM VAN)… DE LESZ

Forrás: Internet -  pendulum.blog.hu

Kiverte a biztosítékot az átlagembernél a gazdasági miniszter bejelentése, miszerint megadóztatnák a netes forgalmat gigabájtonként. Nosza, lett is nagy nekibuzdulás! Rögtön tízezrek vonultak az utcára, és keresetlen szavakkal (Orbán takarodj!) utasították el ezt a meglehetősen bornírt törvénytervezetet.

Most nem igazán szeretném magyarázni, hogy miért lenne ez a törvény káros. Legyen elég annyit, hogy a hétköznapi életben korlátozná a nagyik kommunikációját családtagjaikkal: unokáikkal, gyerekeikkel. nem is kell ehhez az, hogy az utóbbiak határon túl keressék boldogulásukat, elég annyi is, hogy az ország egyik sarkából a másikba költöztek. Komoly problémát jelentene a tanuló nebulóknak, akik feladataik egy részét már az internet használatával kapják és hajtják végre. Nem is beszélve a felsőbb oktatási intézményekbe járókról, akik egy közönséges kollokviumra is a neten jelentkeznek be.

Gondot jelent a kisvállalkozóknak, akiket köteleztek arra, hogy az internet felhasználásával csatlakozzanak pénztárgépeikkel a NAV-hoz.

És még lehetne folytatni.

Forrás: Internet - NOL.hu

A tüntetéssorozatnak az lett az eredménye, hogy Svájcból visszaérkező miniszterelnök kétfenekű interjút adott a rádiónak. Ebben elmondta, hogy így nem lesz internetadó, de amúgy meg gőzerővel dolgoznak rajta. Deutsch Tamást bízta meg Orbán Viktor mindezzel. Ezzel kapcsolatban vannak fenntartásaim, de ez legyen az én problémám, szabadon gondolkodhat el róla mindenki.

A legnagyobb gondnak azt tartom, hogy az egész költségvetési törvényből mindössze csak ez verte ki a biztosítékot. Számos más adóváltozást is tartalmaz ez a törvény, például a kereskedelmi láncokra és vállalkozásokra kivetendő járulék, amelyet a forgalom nagyságához igazítanának. Így egy nagyobb kereskedő cég (aminek például az élelmiszer forgalomban általában maximum 3 százalékos az üzleti haszna), ha milliárdos nagyságrendű forgalmat bonyolít, akkor hat százalékban határoznák meg a járulékot. Egyszerűen szólva: többet vonnának el tőle, mint amennyi ekkora forgalmon a haszna.  Ez a vállalkozás csak akkor maradhat talpon, ha a névleges hasznát felemeli a járulék mértékéig. De a nagy kérdés ebben az esetben, hogy mindezt ki fizeti meg!

Ne legyen kétségünk: az átlagember!

Ez az egész játék a mini adókkal és járulékokkal jellemzője a regnáló kormánynak. Miközben nagy garral rezsicsökkentésről beszél, közben apránként – és főleg áttételesen – ennek az összegnek a többszörösét veszi ki a zsebünkből. Mindezt tetézi azzal, hogy szűkíti a szociális ellátásokat és erre kényszeríti a munkaadók többségét is. Legutóbbi intézkedése a cafeteria (a béren kívüli juttatások) megadóztatása 50 százalékkal, amely arra kényszeríti a vállalkozásokat, hogy ezt a fajta „bért” megvonják az alkalmazottaktól, mert akkora terhet jelent a vállalkozásnak, amit már nem tud kigazdálkodni.

Forrás: Internet

A mai hatalom olyan mértékben cinikus és gátlástalan, hogy ennek komoly következményeivel szembesült a magyar társadalom az elmúlt évek során. Az átlagember egy ideig megpróbálta követni a kormány intézkedéseit (esetleg tiltakozott is ellene), majd miután látta, hogy ennek semmi értelme, legyintett rá. A polgár elmerült saját gondjainak megoldásában (még akkor is, ha ezeket a gondokat tulajdonképpen a kormány hozta a fejére) és a politika irracionalitásától elfordult.

Ez okozta azt is, hogy igen csekély volt a választásokon is a részvétel. „Úgy sem változik semmi, a gátlástalanság folytatódik, az emberek semmibevétele sem változik!”

Az az egyetlen biztató a mostani tiltakozóhullámban, hogy olyan emberek is kiálltak saját érdekeik mellett, akik eddig passzívan tűrték a hatalom packázásait.

Ha ez folytatódik, lehetséges, hogy az ország visszatalál Európába!

Ceterum censeo OV esse delendum!

ÁPRILIS TÉTJE — MÁJUS SZAMARAI?

Forrás: Internet

A kampány olyan, amilyen. Gyengécske és kontra-produktív. E két jelző közül az első a kormányváltó ellenzéket jellemzi, a második a kormánypárt törekvéseit. A gond azonban az, hogy ez csak azok szemben van így, akik valamelyest is szeretnék racionális módon megérteni mindazt, ami ebben az országban folyik.

A közvélemény-kutatók azonban egyre többször emlegetik azt, hogy a magyar lakosság döntő része nem a valóság és az őt körülvevő tények alapján, hanem érzelmi alapon adja voksát egyik vagy másik politikai erőre. Ennek köszönhető az elmúlt néhány hónapban a Jobbik támogatásának erősödése.

Az átlagpolgárt elhiszi azt a képet, amelyet ez az alapjában rasszista és szélsőjobboldali – többek szerint fasiszta – párt magáról terjeszt. Hasonlóan viselkedik a kormánypártokkal kapcsolatban is, amelynek „nemzeti” propagandája – a „nem leszünk gyarmattól” a „rezsicsökkentésig” – ömlik a közszolgálati és a politikamentes lojalitást hangsúlyozó kereskedelmi médiumokból.

Érdekes jelenség ez – amelyet persze meg lehet magyarázni a társadalomszociológia terminológiájával –, ám önpusztító. A legtöbb magyar szavazópolgár a saját hétköznapi gondjával küszködve nem képes – és nem is hajlandó – belegondolni a hosszú távú következményekbe. Sok esetben nem is érti, hogy a napjainkban kapott különböző látványos kedvezményei miként számolják fel gyermekei élhető és kiszámítható jövőjét.

Fordítsuk le ezt a hétköznapok nyelvére: Mari néni igen örül annak, hogy néhány száz, esetleg ezer forinttal csökken a (gáz, áram vagy fűtés) számlája. Ezzel minden hónapban szembesül, hiszen a papíron ott áll (sárga alapon), hogy mennyit takarított meg. Azt azonban már nem veszi számba, hogy mi mindenért fizet többet a napi bevásárlás és ügyintézés során. Ha a fenti számlákat befizeti, akkor bizony kifizeti a „sárga csekk-adót”, a piacon vagy a boltban kifizeti a megnövelt 27 százalékos ÁFA-t minden után, amit a kosarába tesz. Ha csak ezer forintért vásárol naponta úgy – még nyugdíjasként is – 270 forint adót fizet. Sorolhatnánk még hosszasan azokat a kis adókat, amelyek szinte észrevétlenül vesznek ki forintokat a pénztárcájukból. Ha mindezt összeadjuk, kiderül: a rezsicsökkentés sokszorosát veszi vissza az állam.

Ez csak egyik szelete annak a veszélynek, ami Mari nénit fenyegeti. Egy másik veszély az, hogy nem számíthat unokái segítségére a jövőben, mert azok képtelenek lesznek segíteni a nagyit. Képtelenek lesznek, mert olyan terheket kell a vállukra venni, amit nagy valószínűséggel csak nyögve lesznek képesek cipelni. Már ha cipelni fogják, és nem hagyják itt ezt az egészet, és mennek a kontinens „boldogabbik” felére, ahol munkájuk után legalább a biztos megélhetést megkapják.

Orbán Viktor az elmúlt napokban a kereskedelmi és Iparkamaraelőtt felvázolta gazdasági elképzeléseit. Lehet persze ezt a beszédet egy ügyes kampányfogásnak titulálni, zárójelben megjegyezve, hogy normális ember nem veszi készpénznek azt, amit ilyenkor elpufogtatnak a politikusok. A legbornírtabb ebben a kijelentés a teljes foglalkoztatás megteremtéséről. Ám az tisztán látszik ebből a tíz pontból, hogy a mai kormányzat nem igazán „érzékeny” intézkedéseinek következményeire. Képtelenek egy napnál (na jó: egy évnél) hosszabb távon gondolkodni.  Emlékezzünk az első és a második Széll Kálmán tervre, amely szerint 2013-tól évi három százalékos gazdasági növekedéssel számoltak. Valahogy nem teljesült. Az elmúlt négy évben összesen két százalékos növekedést produkált az ország. Igaz ugyan, hogy ez meglehetősen sokba került. Elköltötték a magánnyugdíj-pénztárakban felhalmozott mintegy 3000 milliárd forintot. (Az összeg az átlagember számára felfoghatatlanul nagy! Szemléltetés képen: egy jó fizetésű alkalmazott havi 300 ezer forint bruttó fizetéssel 10 ezer hónapig (833 évig) dolgozhat ezért az összegért) Ez az összeg pedig nagyon hiányzik majd, ha a mai 30-40 évesek 25-30 év múlva szeretnének nyugdíjba vonulni.

Hasonló nagyságú összeggel terhelnék a költségvetést a paksi szerződés értelmében.

Tévedés ne legyen: mindazt a pénzt, amit az állam elkölt erre vagy arra: stadionokra, rezsicsökkentésre azt a magyar polgároknak és vállalkozásoknak kell kifizetnie. Az államnak nincs pénze, se forrása. Az állam költségvetése a polgárok befizetéseiből áll.

Forrás: Internet

Ha az állam (a „felelős” kormány) fejetlen költekezésbe kezd, azt az átlagember fizeti meg az adók útján. Ez azért is problémás, mert az állam ha kölcsönt vesz fel (állampapírt bocsát ki) 4-6 százalékra, akkor ezt csak abban az esetben képes visszafizetni, ha a gazdasági növekedés és az ebből származó adóbevételek is legalább ilyen mértékűek. Ha a gazdasági teljesítmény kisebb, akkor az eladósodás (hiány) növekszik, hosszú távon pedig a költségvetés és az állami kötelezettségek összeomláshoz vezet.

Ezen a problémán pedig nem segít az árvalányhajas propaganda, a nemzeti felbuzdulás a kormányzat részről, de nem jelent megoldást a Jobbik „rendteremtő” buzgalma sem. Az ország – ha ez a kormányzat regnál a továbbiakban – jövője megkérdőjeleződik, perspektívája beszűkül a szegénységre, az elmaradottságra, elveszti felemelkedési lehetőségeit.

Egyetlen járható út marad: kikecmeregni ebből a csapdából, és soha többé nem engedni azt, hogy az érzelmeinkre apellálva egy inkompetens erő kormányozza az országot! Ennyit elvárnak tőlünk a gyerekeink és azok gyerekei: a jövőnk!

Az áprilisi választások azt is eldöntik majd, hogy a magyar választó április bolondja-e és május szamarává válik, vagy végre képes felmérni saját érdekeit.

Ceterum censeo OV esse delendum!

ERKÖLCS ÉS POLITIKA

Minden, politikával csak egy kicsit is foglalkozó ember tudja, hogy a társadalom mindennapjait meghatározó erkölcsi alapelvek – a tízparancsolat kétezer éves örökségének mai megnyilvánulásai – köszönő viszonyban nincsenek az úgynevezett „politikai erkölccsel”.
A mindenkori hatalmat gyakorló politikai elit a modern korban kialakított egy, a társadalmitól eltérő „etikettet”, amelynek legfőbb alapelve az érdek. Ebben a politikai gondolkodásban az értékek másodlagosak, a hatalom és a hatalmi érdekek (legyenek ezek politikaiak vagy gazdaságiak — mindegy) a dominánsak.
Az azonban – immár több mint kétszáz éve – az „etikett” alapelve, hogy az adott politikai erőnek vagy politikusnak következetesnek kell lennie. Azaz, ha konzervatív politikát folytat, akkor mind megnyilatkozásaiban, mind cselekvéseiben ehhez kell tartania magát.
A demokrácia politikai közmegegyezése az is, hogyha a társadalom nagy része nem fogadja el az adott politikai „erkölcsöt”, akkor ennek tanulságait a politika szereplőinek le kell vonniuk.
A társadalom (az egyszerű emberek sokasága) azonban nem a fenti „politikai erkölcs” szerint ítéli meg a hatalom gyakorlóit és képviselőit, hanem saját értékrendje szerint. Ha a hatalom valami olyat tesz, ami ezzel ellentétes, felháborodásának hangot ad.
A jelen hatalomgyakorlóival az a legfőbb gondom, hogy egyszerre sértik meg mindkét „erkölcsi rendszert”.
Orbán Viktor az Európai Unió vezetőinek magyarázta azzal a bizonyítványát, hogy „ne azt nézzék, hogy mit mondok, hanem azt, amit csinálok!”. Ez már eleve azt feltételezi, hogy nem hajlandó betartani a polgári demokráciák politikai etikettjét. Nem érdekli, nem foglalkozik azzal.
Vélhetően a mai hatalom gyakorlói egyetlen dologgal foglalkoznak saját pozícióik megerősítésével, főleg a gazdasági befolyásuk mindenáron való gyarapításával.
Ezt jól mutatja törvénykezésük, az elmúlt három év „unortodox” gazdasági ámokfutása. Lehetne tételesen sorolni az elmúlt három év ebbéli cselekedeteit, a MOL államosításától az állami vagyon barátoknak juttatásától (földtörvény) és a civil társadalom ellehetetlenítésén át a trafikbotrányig, a stadionépítésekig.
Közben válságágazattá válnak a közszolgáltatások, amelyek a lakosság (és választópolgárok) mindennapjait határozzák meg. Leépült az egészségügy, egyre kevesebben jutnak a 21. századnak megfelelő ellátáshoz (lásd: botrányok a különböző kórházakban, miközben V.I.P rendelőt akarnak gründolni Telkiben). A közoktatásban az állapotok kritikán aluliak, nem csak anyagilag, hanem szervezetileg is, és az új tanrend rossz szagú, áporodott időket és elveket idéz.
A legerkölcstelenebbek mindezek között a Pető-intézet körüli történések. A világhírű intézményt ellehetetlenítik. Teljesen mindegy ennek a hatalomnak, hogy a mozgássérült gyerekeknek szükségük van-e ezekre a gyógyító és rehabilitáló ellátásokra. A vélhető vagyonszerzés felülír mindent!
Bár, ha jól belegondolunk, ez csak folytatása valaminek, amiről ugyanez a hatalom még két és félévvel ezelőtt egészen másként nyilatkozott. „Nem hagyunk az út szélén senkit” – harsogta a miniszterelnök.
Tényleg nem hagytak senkit ott. Berúgták őket az árok fenekére, hogy lehetőleg ne is látszanak! Elbántak a szolgálati nyugdíjasokkal, majd őket követték a rokkantsági járadékkal és –nyugdíjból élők. Az utóbbiak felülvizsgálatával nem csak az érintetteket alázták meg, hanem az orvostársadalmat is, amikor azzal indokolták a lépést, hogy „sokan visszaéltek” az ellátásokkal, azaz megkérdőjelezik az orvosok és gyógyítók hozzáértését és szakmai tisztességét.
Mindet összevetve:
Ennek a hatalomnak nem csak ezért kell távoznia, mert akkora veszteséget okozott a magyar társadalomnak, amit az általuk oly sokszor emlegetett „elmúttnyócév” összesen sem, hanem azért, mert velejéig erkölcstelen.
Erkölcstelen a szó politikai értelmében, hiszen megszegte esküjét, és nem a haza üdvére kormányoz, hanem a maga hasznára.
Erkölcstelen azért, mert felrúgta a polgári demokrácia összes „politikai erkölcsi” szabályát, amelyet a társadalom elvárása szerint követnie kellene.
Erkölcstelen a szó köznapi értelmében is, hiszen figyelmen kívül hagyja mindazokat az értékeket, erkölcsi elveket, amiket a társadalom többsége vall. Hazudik folyamatosan, mást mond, és mást cselekszik. Hazudik a polgároknak, pedig tudja, hogy amit propagandája zeng, az ellentétes a valósággal.
Éppen ezért ideje, hogy a társadalom visszautasítsa, kikérje magának a hatalom tevékenységét.
Senki sem szüntetheti meg ezt az erkölcstelen fertőt, csak a választópolgárok sokasága.
Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ ÖNMEGSEMMISÍTÉS SAJÁTOS ESETE — HETI ABSZURDOK

A gondolkodó emberek többsége ezt a hetet olyan „sírva röhög” állapotban töltötte. Semlyén Zsolt esztergomi beszédétől a különböző állami vezetők ünnepi megemlékezéséig végig hallgathatta a „mélymagyar tudat” tobzódását.
Mindezt tetézte az István a király bemutatója az egyik kereskedelmi televízióban, amelynek hullámai még ma is tartanak. A legnagyobb durranás – ha lehet így fogalmazni –, amely felülírta még a nagy hezitálások ellenére is megtartott ünnepi tüzijátékot, a két baloldali vezető látványos összeveszése volt.
Az átlagembert – lévén négy napos ünnep – az előbbiekből kevés érdekelte, hiszen, ha tehette, elment és saját szórakozásának, pihenésének szentelte a négynapos nemzeti ünnepet. Jól is tette, elvégre augusztus 20-a olyan ünnep, amiről még mindig nem tudja, hogy miért is kellene lelkesednie: Istvánt, első királyunkat és államiságunk ezer évét ünnepelje-e, vagy (nem is létező, ám csaknem negyven éven át hangsúlyozott) alkotmányunkat, esetleg az új kenyeret — vagy bármit, amitől jól érzi magát.
Vegyük sorba:
A miniszterelnök helyettes nem átallotta Szent István ürügyén fikázni Európát emígyen: „…Ez az egykor biztos sziklára alapozott Európa már odáig süllyedt, hogy szikla helyett a relativizmus homokjára építkezett. Kezdi feladni – mi több – eltaszítani magától az identitását jelentő alapvető keresztény értékeket. …Nem akarják meghallani Schumann intését sem, aki azt mondta, hogy »ha Európa nem lesz keresztény, akkor nem is lesz, és keresztények nélkül nincs Európa sem.«”Ebből a szövegből az tetszik ki, hogy Magyarország újfent a „kereszténység bástyájának” tekinti magát, és követeli a jogot, hogy az egész közösségnek adjon „szellemi alapot”. Nem kis szerepzavarról tanúskodik mindez, és normális emberek között magyarázatra sem szorul.
Azt nem is gondolták az ünnepi szónokok, hogy mézes-mázos szavakba burkolt megemlékezéseik kirajzolják mindazt a bornírt látomást, amelyet magukról és az általuk képviselt hatalomról tartanak.
„…Nagyra becsüljük a város történelmét – mondta Orbán Viktor augusztus 19-én Székesfehérvárott –, és elismerjük azt a vállalkozó kedvet és életerőt, amelynek Önök, fehérváriak újra és újra bizonyságát adják. Vállalkozó kedvről és életerőről vall az a beszédes tény, hogy az elmúlt évek során Önök 807 (azaz nyolcszázhét) kisebb-nagyobb fejlesztést indítottak meg a kormánnyal közösen, és ezekből már 378 fejlesztést meg is valósítottak. Miután a kormány mai ülésén a polgármester is részt vett, azt hiszem, ez a szám gyarapodhat. …A kormány Székesfehérvár iránti tisztelete fejeződött ki abban, hogy a város adósságának 70 százalékát, azaz kilenc és félmilliárd forintnyi adósságot átvállaltunk, kiváltva ezzel koronázó városunkat és annak polgárait a fenyegető adósrabszolgaság megpróbáltatásaiból.”
Most és itt ne elemezzük a miniszterelnök beszédének történelmi mondatait – ennek felelőssége nem magát, sokkal inkább beszédíróinak hozzá nem értését bizonyítja: lásd: Magyarország Története Előzmények és magyar történet 1242-ig – Akadémiai Kiadó, Budapest. 1984. 723-726, 734-769. oldalak –, sokkal inkább azt, ami a mának szól. István „Intelmeiből” azokat a részeket ragadta ki, amely alattvalóival való bánásmódra oktatja az ifjú Imre herceget.
A másik lényeges üzenet pedig a következő: legyetek jó támogatói a mostani kormánynak és lám-lám elnyeritek méltó jutalmatok: nem lesztek adósrabszolgák.
Az persze egy szóval sem hangzik el, hogy a fent emlegetett adósságot miből is fizeti ki a kormány. Márpedig mindenki, aki végiggondolja ezt, tudhatja: mindenki fogja fizetni. Az új adókkal, az emelkedő árakból befolyó ÁFA és jövedéki adókból, a bankok megsarcolásából, amit hat nap múlva a pénzintézetek minden ügyfelük nyakába zúdítanak.
Az Ünnep estéjén sokak maradtak a képernyők előtt, és végignézték az új formában – a szegedi Dóm előtt – színpadra állított legendás rock operát. Az eredeti 30 évvel ezelőtti előadás a Király-dombon valódi reveláció volt. Olyan hangon szólaltatta meg mondanivalóját (már akkor is aktuális áthallásokkal: Nagy Imre vs. Kádár János), ami eleve biztosította sikert, és a hatalom kritikáját. A mű aztán egy korosztály ikonja lett. Ám ez a generáció megöregedetett, és az elmúlt 20-25 évben a mű már nem kapott akkora nyilvánosságot, hogy az felkeltette volna a 90-es évek fiatalságának figyelmét. Megváltozott a világ, változtak értékeink, változott a fiatalság ízlése. Ma már csak az ötven felettiek tombolnak önfeledten Szörényi és Bródy szerzeményeire. A fiatalok muzsikája már más.
Ebben a megváltozott környezetben színpadra állítani az István a királyt — merész, de méltó feladat. Úgy kell ezt tenni, hogy a mai harmincasoknak is azt jelentse, amit anno ’83-ban jelentett az akkoriaknak.
Éppen ezért nem érthető – kizárólag színpadi, és rendezési szempontból – az a fajta felháborodás, ami az előadást kísérte. Azaz dehogynem érthető! A politikum ugyanis e mű jellegzetessége. Így mindenki (jobbos és balos) megtalálja benne a magának tetszőt és utálni valót.
Nem kellene vesztegetem a sorokat Bayer Zsoltra, de mégis: kirohanása Szörényi Levente ellen, több, mint komikus. Hol volt (van) Bayer Szörényihez képest, aki már akkor letette az asztalra életművének egy jelentős részét, amikor Zsolt még csak újságíró samesz volt a hajdani Népszabadság pártpolitikai rovatánál. Mikor az egér akarja összehasonlítani magát az oroszlánnal!
E két esemény azzal kapcsolódik a címhez, hogy nemzettudatunkat tovább erodálja. Nem azzal törődik, hogy történelmünk és társadalmunk eseményei, sorskérdései valós értékelés során erősítsék nemzeti hovatartozásunkat, hanem azzal, hogy valamiféle „aktualizált, napi és helyi érdekeknek” rendeljék alá történelmünket és annak személyiségeit. Ez pedig azzal jár, hogy ahelyett, hogy megismernénk és elsajátítanánk múltunkat, tanulnánk annak következményeiből, inkább valamiféle hamis hősi köntösbe öltöztetjük azokat. Így sohasem fog felépülni egy egészséges nemzettudat!
A legbornírtabb esemény
Alig telt el az ünnep, a hét végére újabb bornírt szenzációt hozott. Politikai elemzők sokasága szólalt meg az ügyben, mindenféle vélemény elhangzott. Egy valamit nem olvastam még sehol: hogy van az, hogy a politikusok nem érzik azt a felelősséget, amelyet a választók elvárása közvetít?
Sem az MSZP, sem az Együtt-PM nem tömegpárt. A tömegpártok ideje már vagy három évtizede leáldozott. Ma a pártok szűk saját tagsággal és nagy szavazóbázissal rendelkeznek. Ezek a szavazóbázisok azonban – legtöbbször – nem egyneműek. Nem egyneműek ideológiailag sem (gondoljunk csak arra, hogy az MSZP szavazóbázisát is milyen különböző emberek alkotják) életkorukat, habitusukat tekintve. Egyben talán megegyeznek: ez a társadalmi szolidaritás. hasonló mondható el Bajnai támogatóiról is: vannak köztük liberálisok, konzervatívok, baloldaliak, környezetvédők. A két támogató tömeg egyben ért egyet: le kell váltani a mostani kormányt.
Ez az alapvető elvárás a magyar társadalom több mint felében (54 százalék a legutóbbi felmérések során).
A politikusoknak ennek az elvárásnak kell eleget tenniük. Ha törik, ha szakad. Minden más lényegtelen. Lényegtelen ebben a játszmában, hogy ki lesz a miniszterelnök. (Jogilag ezt el lehet dönteni a választások után is.) Nincs helye primadonnáskodásnak, magunk fényezésének és lehetetlen javaslatoknak.
Egyetlen dolognak van helye: olyan koalíciót létrehozni, amely a mai ellenzéket a legszélesebb körben képes mozgósítani.
Nehéz a feladat? Valóban nehéz! De akik ezt nem képesek felfogni és megoldani, azok ne nagyon ácsingózzanak arra, hogy a Magyarország (már nem is Magyar Köztársaság) miniszterelnökei legyenek! Most jött el annak az ideje, hogy a normális, és változást akaró tömegek kifejezzék értetlenségüket és elégedetlenségüket ez ellen az impotens és bornírt vetélkedéssel szemben.
Uraim! Ébresztő! A szavak helyett konkrét cselekvést kérünk, nem pótcselekvést („előválasztások”), amely sokba kerül és már előre láthatóan kontraproduktív!
Ceterum censeo OV esse delendum!

AZ ÍV

Ma már jól látszik az az ív, amely mentén a FIDESZ végrehajtja mindazokat a lépéseket, amik – szerintük – biztosítják a hatalom megtartását és bármely más politikai erő semlegesítését.

2010-ben a választópolgárok abban ringatták magukat, hogy egy négy éves fricskával – a jobboldal kormányra juttatásával – leckét adhatnak a baloldalnak.

Egy valamit azonban elfeledtek, illetve nem vettek figyelembe: azt a szisztematikus háttérmunkát, amit a FIDESZ ellenzékben töltött nyolc éve alatt végzett.

Az már 2002-ben és 2006-ban is világos volt minden politika után érdeklődő számára, hogy sem Orbán Viktor, sem legszűkebb környezete nem adta fel hatalmi törekvéseit. Emlékezzünk a 2002-es választásokat követő szlogenre: „A haza nem lehet ellenzékben”.

Meggyőződésem, hogy a kormányra kerülést megelőző nyolc esztendő a háttérben azzal telt, hogy mindenre kiterjedő részletességgel megtervezzék mindazokat a lépéseket, amelyekkel bebetonozhatják magukat a hatalomba. (Érdemes itt is emlékezni a Mikola István szavaira: „Mert ha négy évre nyerni tudunk, és utána, mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának - 20 évre minden eldőlne ebben az országban.”)

Ne gondoljuk azt, hogy mindaz az intézkedés-sorozat, aminek tanúi voltunk az elmúlt három esztendő alatt, az csak úgy, spontán alakult. Nagyon jól szervezett, előre végiggondolt stratégiát lehet felfedezni. Először is az Alapvető jogok és jogszabályok teljes átalakítása. Mindez annak érdekében, hogy még véletlenül se lehessen okvetetlenkedni a végrehajtás során. Az Alaptörvény kihirdetése (és addig a már meglevő alkotmány folytonos módosítása), a fékek és ellensúlyok minimalizálása, az állam működését befolyásoló törvények kétharmadossá tétele. A tervre a koronát a választási rendszer átalakításával tették fel, amely szinte lehetetlenné teszi, hogy bármely ellenzéki tömörülés – az eddig tapasztal részvételi statisztikák esetén – kétharmados többséget szerezzen a magyar törvényhozásban. Mindezek „jogilag” is biztosították a gazdasági ámokfutást. Ez pedig semmi mást nem szolgált, mint a párthoz kötődő gazdasági körök, eddig semmihez nem fogható, gazdagodását.

Mindezt a FIDESZ egy alapjaiban avítt, ócska és lejárt eszmei propagandával támasztotta alá. Jól gondolkodtak a spinn doktorok: a szocializmus évtizedeinek szélsőséges elnyomatásként ábrázoló kommunikációjával felkorbácsolták a nacionalizmust. Mindezzel pedig fittyet hánytak mind az európai értékekre, mind annak szervezeti megtestesülésére, az Európai Unióra. A „szabadságharcos” szövegek hatottak a társadalom fogékony, e témában tájékozatlanabb részére. Sajnos ebben a tömegben érintett az az értelmiség is, amely nem vette a fáradságot a változó világból fakadó körülmények feldolgozására. Így fordulhat elő, hogy a fiatalságban is egyre jobban terjednek a szélsőséges, nacionalista – vagy még ennél és rosszabb ordas – nézetek.

A politikai kommunikációra a baloldal nem találta meg a megfelelő választ. Mint ahogyan az Európai Unió testületei is csak néznek ki a fejükből a kormányfő megnyilatkozásai után. Nem akarnak hinni a fülüknek. Ezek a nézetek olyan távol állnak a gondolkodásuktól, hogy lebénulnak. Az uniónak pedig nincs semmiféle eszköze a magyar renitens kormány ellen, hiszen ez oly távolságban van az európai politikai gondolkodástól, hogy annak megjelenését nem is feltételezték.

Mindenki tudta Orbán Viktorról, hogy tehetséges politikus, jó debattőr. Azt azonban senki sem gondolta – néhány kivétellel, akikre nem hallgattak: például Kéri László –, hogy képes ennyire eltávolodni az igazi polgári demokrácia értékrendjétől. Az unió eszközei nem alkalmasak arra, hogy a kialakult helyzetet kezeljék. A legdrasztikusabb rendelkezésre álló eszközt, a szavazati jog felfüggesztését, pedig éppen azért nem alkalmazhatják, mert az igazából nem a kormányzatra és holdudvarára lenne hatással, hanem a már eddig is lehetetlen helyzetbe hozott lakosságra. Ebben az esetben gyökeresen megváltozna hazánk politikai megítélése, ami visszahatna az eddig még kismértékben csörgedező tőkebeáramlásra. Az uniós szankciók hatására megjósolhatatlan mértékben romlana az ország pénzügyi helyzete. A forint elértéktelenedne az euróhoz és dollárhoz viszonyítva. A költségvetés finanszírozására kibocsátott állampapírok kamatterhei újra emelkednének. Csökkenne a hazai fogyasztás is. Nem csökkenne az államadósság és a gazdaság teljesítőképessége (nemzeti jövedelem) sem növekedne. Mindez olyan hanyatló gazdasági spirálba kényszeríteni az országot, amiből nem lenne kiút, hasonlatos csődben lenne részünk, mint Görögországnak vagy a többi PIG országnak.

Az uniónak egyébként is szembe kell néznie azzal, hogy a magyar kormány politikája eszkalálódik, és ennek következményei beláthatatlanok. Orbán Viktor kormánya tehát nem csak saját országának nem tesz jót, hanem szinte az egész nyugat-európai kollektív rendszert fenyegeti.

Ceterum censeo OV esse delendum!