ÁPRILIS TÉTJE — MÁJUS SZAMARAI?

Forrás: Internet

A kampány olyan, amilyen. Gyengécske és kontra-produktív. E két jelző közül az első a kormányváltó ellenzéket jellemzi, a második a kormánypárt törekvéseit. A gond azonban az, hogy ez csak azok szemben van így, akik valamelyest is szeretnék racionális módon megérteni mindazt, ami ebben az országban folyik.

A közvélemény-kutatók azonban egyre többször emlegetik azt, hogy a magyar lakosság döntő része nem a valóság és az őt körülvevő tények alapján, hanem érzelmi alapon adja voksát egyik vagy másik politikai erőre. Ennek köszönhető az elmúlt néhány hónapban a Jobbik támogatásának erősödése.

Az átlagpolgárt elhiszi azt a képet, amelyet ez az alapjában rasszista és szélsőjobboldali – többek szerint fasiszta – párt magáról terjeszt. Hasonlóan viselkedik a kormánypártokkal kapcsolatban is, amelynek „nemzeti” propagandája – a „nem leszünk gyarmattól” a „rezsicsökkentésig” – ömlik a közszolgálati és a politikamentes lojalitást hangsúlyozó kereskedelmi médiumokból.

Érdekes jelenség ez – amelyet persze meg lehet magyarázni a társadalomszociológia terminológiájával –, ám önpusztító. A legtöbb magyar szavazópolgár a saját hétköznapi gondjával küszködve nem képes – és nem is hajlandó – belegondolni a hosszú távú következményekbe. Sok esetben nem is érti, hogy a napjainkban kapott különböző látványos kedvezményei miként számolják fel gyermekei élhető és kiszámítható jövőjét.

Fordítsuk le ezt a hétköznapok nyelvére: Mari néni igen örül annak, hogy néhány száz, esetleg ezer forinttal csökken a (gáz, áram vagy fűtés) számlája. Ezzel minden hónapban szembesül, hiszen a papíron ott áll (sárga alapon), hogy mennyit takarított meg. Azt azonban már nem veszi számba, hogy mi mindenért fizet többet a napi bevásárlás és ügyintézés során. Ha a fenti számlákat befizeti, akkor bizony kifizeti a „sárga csekk-adót”, a piacon vagy a boltban kifizeti a megnövelt 27 százalékos ÁFA-t minden után, amit a kosarába tesz. Ha csak ezer forintért vásárol naponta úgy – még nyugdíjasként is – 270 forint adót fizet. Sorolhatnánk még hosszasan azokat a kis adókat, amelyek szinte észrevétlenül vesznek ki forintokat a pénztárcájukból. Ha mindezt összeadjuk, kiderül: a rezsicsökkentés sokszorosát veszi vissza az állam.

Ez csak egyik szelete annak a veszélynek, ami Mari nénit fenyegeti. Egy másik veszély az, hogy nem számíthat unokái segítségére a jövőben, mert azok képtelenek lesznek segíteni a nagyit. Képtelenek lesznek, mert olyan terheket kell a vállukra venni, amit nagy valószínűséggel csak nyögve lesznek képesek cipelni. Már ha cipelni fogják, és nem hagyják itt ezt az egészet, és mennek a kontinens „boldogabbik” felére, ahol munkájuk után legalább a biztos megélhetést megkapják.

Orbán Viktor az elmúlt napokban a kereskedelmi és Iparkamaraelőtt felvázolta gazdasági elképzeléseit. Lehet persze ezt a beszédet egy ügyes kampányfogásnak titulálni, zárójelben megjegyezve, hogy normális ember nem veszi készpénznek azt, amit ilyenkor elpufogtatnak a politikusok. A legbornírtabb ebben a kijelentés a teljes foglalkoztatás megteremtéséről. Ám az tisztán látszik ebből a tíz pontból, hogy a mai kormányzat nem igazán „érzékeny” intézkedéseinek következményeire. Képtelenek egy napnál (na jó: egy évnél) hosszabb távon gondolkodni.  Emlékezzünk az első és a második Széll Kálmán tervre, amely szerint 2013-tól évi három százalékos gazdasági növekedéssel számoltak. Valahogy nem teljesült. Az elmúlt négy évben összesen két százalékos növekedést produkált az ország. Igaz ugyan, hogy ez meglehetősen sokba került. Elköltötték a magánnyugdíj-pénztárakban felhalmozott mintegy 3000 milliárd forintot. (Az összeg az átlagember számára felfoghatatlanul nagy! Szemléltetés képen: egy jó fizetésű alkalmazott havi 300 ezer forint bruttó fizetéssel 10 ezer hónapig (833 évig) dolgozhat ezért az összegért) Ez az összeg pedig nagyon hiányzik majd, ha a mai 30-40 évesek 25-30 év múlva szeretnének nyugdíjba vonulni.

Hasonló nagyságú összeggel terhelnék a költségvetést a paksi szerződés értelmében.

Tévedés ne legyen: mindazt a pénzt, amit az állam elkölt erre vagy arra: stadionokra, rezsicsökkentésre azt a magyar polgároknak és vállalkozásoknak kell kifizetnie. Az államnak nincs pénze, se forrása. Az állam költségvetése a polgárok befizetéseiből áll.

Forrás: Internet

Ha az állam (a „felelős” kormány) fejetlen költekezésbe kezd, azt az átlagember fizeti meg az adók útján. Ez azért is problémás, mert az állam ha kölcsönt vesz fel (állampapírt bocsát ki) 4-6 százalékra, akkor ezt csak abban az esetben képes visszafizetni, ha a gazdasági növekedés és az ebből származó adóbevételek is legalább ilyen mértékűek. Ha a gazdasági teljesítmény kisebb, akkor az eladósodás (hiány) növekszik, hosszú távon pedig a költségvetés és az állami kötelezettségek összeomláshoz vezet.

Ezen a problémán pedig nem segít az árvalányhajas propaganda, a nemzeti felbuzdulás a kormányzat részről, de nem jelent megoldást a Jobbik „rendteremtő” buzgalma sem. Az ország – ha ez a kormányzat regnál a továbbiakban – jövője megkérdőjeleződik, perspektívája beszűkül a szegénységre, az elmaradottságra, elveszti felemelkedési lehetőségeit.

Egyetlen járható út marad: kikecmeregni ebből a csapdából, és soha többé nem engedni azt, hogy az érzelmeinkre apellálva egy inkompetens erő kormányozza az országot! Ennyit elvárnak tőlünk a gyerekeink és azok gyerekei: a jövőnk!

Az áprilisi választások azt is eldöntik majd, hogy a magyar választó április bolondja-e és május szamarává válik, vagy végre képes felmérni saját érdekeit.

Ceterum censeo OV esse delendum!

HOLOKAUSZT ÉV ÉS A VÁLASZTÁSOK

Forrás: Internet

Azt hiszem, e két esemény országunkban elegendő indok arra, hogy dübörögjön a hülyeség, és minden kormányzati szándék ellenében olyan viták keletkezzenek, amelyek képesek elterelni a figyelmet a választásokról, mi több, azt nem kívánatos mederbe tereljék.

A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy egy nem kívánatos irányba mennek a folyamatok. Ez persze folyománya a kormány történelemfelfogásának, amely negligál bizonyos történelmi összefüggéseket, és kétséget kizáróan azt szolgálja, hogy megerősítse a kormány politikai identitását, amely a Horthy-korban látja a maga politikai ideálját.  Ez persze nem új, hiszen az Alaptörvény preambuluma, a Nemzeti Hitvallás is ezt sugallja. „…Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését. …Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.

Valljuk, hogy a huszadik század erkölcsi megrendüléshez vezető évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki és szellemi megújulásra.”

Ez a felfogás és politika már csak azért is meglehetősen bornírt, mert egy ország, egy társadalom életéből nem lehet egyetlen – egyébként közepesen fogalmazott – mondatfüzérrel kitörölni csaknem fél évszázadot. Ez alatt az idő alatt három nemzedék nőtt fel, gyarapította az országot, felépítette a háborús romokból, teremtett egyfajta jólétet az adott körülmények között. E generációknak a fiai unokái azok, akik mindezt mint nem létezőt és nem legitimet ki akarják törölni a társadalom tudatából.

A múlttal való szembenézés nem egyenlő azzal, hogy egy korábbi korszakot – valós és tényszerű eseményeket figyelmen kívül hagyva – rehabilitálunk, vagy elítélünk. Akkor nézünk szembe a múltunkkal, ha a történelmi eseményekből képesek vagyunk levonni a tanulságokat, értékelni azt, hogy mit tettünk helyesen, és mit helytelenül. Cselekvéseinknek milyen következményei voltak (Trianontól napjainkig), és ezekből mit tanulhat a társadalom. Nem a politikának kell eldöntenie e kérdést, hanem a társadalomnak. A történészeknek egyetlen feladatuk van ebben: lehetőleg objektívan (politikai és emberi elfogultságok nélkül) tárják fel a történéseket, azok hátterét, a korabeli döntéshozók cselekedeteit. Ezeket pedig tegyék közkinccsé. Minden további döntés és következtetés levonása már a társadalom dolga.

Persze ne gondoljuk azt, hogy a „társadalom” (az egyének összessége) majd valamiféle koherens véleményt nyilvánít. Mindenféle értékelés megjelenhet – bármely szélsőség is előfordulhat –, ám a tapasztalatok azt mutatják (más, nálunk boldogabb országokban), hogy a többség mégis helyes álláspontot fogalmaz meg.

Így kell tennünk a holokauszttal kapcsolatban is. Ez nem a túlélő zsidók és leszármazottaik ügye. Ez a magyar társadalom ügye. Azoké – és azok gyermekeié, unokáié –, akik szótlanul vették tudomásul a történteket. Meg azok leszármazottaié, akik esetleg tevékeny részesei voltak a szörnyűségeknek.

Bornírt felmentési kísérletek, miszerint „nem is tehettünk erről, mert meg voltunk szállva” című tirádák, és ennek emlékműbe fogalmazása pedig egész egyszerűen nem tekinthető másnak, mint történelemhamisításnak.

Mindezek a viták pedig jótékonyan elterelik a figyelmet arról a politikai kérdésről, hogy a választópolgárok milyen jövőt szeretnének magunknak.

Ne álltassuk magunkat: a medián legutóbbi felmérése is azt mutatja, hogy erősödik a kormánypárt támogatása, ellenben, paradox módon még mindig többségben vannak azok, akik elégedetlenek az Orbán Viktor vezette hatalommal.

Forrás: Medián.hu

A közvélemény kutatások sok mindent nem mutatnak ki: nem szólnak azokról, akiktől elvették eddig béralt termőföldjeiket, és az évek alatt felépített kis gazdaságok egyik napról a másikra mentek tönkre. Mint ahogy nem szólnak azokról a tízezrekről, akik kis trafikjuk bevételéből tartották fenn családjukat, és nem kaptak koncessziót a piac újraosztásakor. Azokról a mesteremberekről sem szólnak a felmérések, akik eddig megéltek a multicégek beszállítóiként. A cégek távozásával ezek – a döntően mikro vagy kisvállalkozások – is tönkrementek.

Nagyon sokakat sértett és alázott meg ez a kormány az értelmiségiektől a pedagógusokon át a vállalkozókon keresztül a munkavállalókig és a hajléktalanokig. Nem vagyok biztos abban, hogy ezek elfeledték a velük történteket. lehetséges, hogy az átlagemberek politikai emlékezete rövid, csak az elmúlt három hónap eseményeit látja át,. De itt az ideje, hogy felfrissítse mindenki a memóriáját, gondolja át, mi mindenben korlátozta ez a hatalom regnálása alatt!

Ha valami, akkor ez az, ami optimizmusra ad okot a felmérések eredményeivel szemben.

Ceterum censeo OV esse delendum!

BOJKOTT VAGY ÖSSZEFOGÁS?



Forrás: Internet - Népszava

 A nagy durranás ezen a hétvégén kétségtelen az volt, hogy Bajnai Gordon részt vett az MSZP választmányi ülésén és ott valamiféle megállapodásról került szó. Meg is indult rögtön a különböző bloggerek és más közszereplők nyilatkozatáradata. Hol fikázták ezt a megállapodást, hol dicsérték. A klubrádió napi kérdése alapján hétfőn egyenlő arányban voltak jelen, akik mind Bajnait, mind Mesterházyt elfogadhatónak vagy elutasítandónak találják.

A témakörben az egyik legérdekesebb írás Herényi Károlyé az ÉS hasábjain TGM igaza címmel.
A probléma ma politikailag sokkal komolyabb, mintsem ezt el lehessen intézni holmi cikkekkel és összefogásról szóló performanszokkal.

Forrás: Internet

Ugyanis a tét ebben az esetben a következő: az ellenzék vagy megnyeri a következő választásokat (Kéthatmaddal, amire egyébként az érvényes választási végrehajtási törvény lehetőséget ad, mert a nyertesnek kedvez.), vagy pedig elveszti a lehetőségét annak, hogy az elkövetkező két cikluson keresztül befolyást gyakoroljon a hazai politika alakítására. Igen, jól olvassák: ha 2014-ben nyer a FIDESZ, abban az esetben ezt képes lesz megismételni 2018-ban és 2022-ben is.
Felhorkanhat most mindenki, hogy mire alapozom ezt a cseppet sem szép jövőképet?
Nos, a magyar társadalom mai állapotában a demokrácia, az önállóság, a felelősség, mint hívó szavak nem igazán hatják meg a választók tömegeit.

Fel kell ismerni, hogy még mindig nagyon erős az állam felelősségvállalásával kapcsolatos elvárás. Az állam oldja meg (a tömegközlekedéstől a nyugdíjig mindent) és a polgár majd szépen eléldegél a jó meleg langyos vízben. Ez még akkor is így van, ha az egyetemi fiatalok tanúbizonyságot tettek arról, hogy nem tetszik nekik, ha a fejük felett döntenek róluk. Ellenpéldának pedig említsük meg, hogy a nyugdíjpénztárak elrekvirálásakor csak egy egészen szűk kisebbség tiltakozott, és tartotta meg megtakarításait az állami ellenszél ellenére is.
És még folytathatnánk a példákat.
Ha győz 2014-ben a jelenlegi kormánypárt, úgy a magyar társadalom egy jelentős része szépen bele fog simulni Orbán Viktor nemzeti együttműködésének rendszerébe. Ez alól természetesen lesznek egyéni és kiscsoportos (na jó nagyobbak is) kivételek, ám ez mit sem fog változtatni azon, hogy újfent egy olyan parlament gyakorolja majd a hatalmat, amely az esetlegesen bejutó ellenzéknek semmilyen véleményét nem veszi figyelembe. Szép csendesen kiépül az egypárti demokrácia (ahogy az Herényi is vizionálja), és ehhez a társadalom igazodni fog.
Nem értek egyet a volt MDF-es politikussal abban, hogy a bojkott valamiféle eredményt érhet el. Az igaz, hogy egy ilyen esetben az Európai Unióban valószínűleg kiverné a biztosítékot a választási eredmény. Tiltakoznának is, ám – megfelelő jogi és egyéb diplomáciai eszköz hiányában – szankcióktól nem kell tartani. Két ok miatt sem.
A EU-nak kis hazánk ugyan érdekes és már-már egzotikus furcsaság, ahol mindenféle dolgok megtörténhetnek, de sem politikai súlyát, sem lakosságának számát, sem pedig gazdasági teljesítményét illetően nem kiemelten fontos, egész egyszerűen nem tétel.
Magának ez európai összefogásnak sokkal inkább elhallgatni való szereplője Magyarország – mint a család fekete báránya – ami ugyan renitens, néha bosszant, mi több: idegesít, de azért csak a család tagja, nem tagadjuk ki. (Bár végső esetben még ez is előfordulhat.)
Amiről pedig nagyon kevés szó esik, és a kedvezőbb forgatókönyvből fakad: mi történik, ha az összefogás mégis eredményes, és az mai ellenzék megnyeri a választásokat?

A csapda akkor fog igazán becsukódni. Ugyanis a mostani parlament által szisztematikusan megváltoztatott alkotmány és jogrend alapján kell az országot irányítani. Az pedig hatalmas erőfeszítést igényel. Az Alkotmányt csak kétharmados többség esetén lehet megváltoztatni, ám ha a hatalomra kerülő demokratikus erők nem kívánják ugyanazt az utat járni, mint elődjük az alkotmányozásban, akkor bizony ez a folyamat akár egy fél cikluson át is tarthat. Hasonló a helyzet a többi sarkalatos törvényekkel, intézményrendszerekkel (az államigazgatástól a közigazgatáson át, az egészségügy és egyéb intézmények működtetéséig).
Mindez pedig a választópolgár szempontjából irreleváns, mert az átalakítás eredményei – sem gazdaságilag, sem egyéb szempontból – nem jelennek majd meg mindennapi életében. Nem fog hirtelen és gyorsan változni az életszínvonala. Nem lesz egyik napról a másikra több munkahely, nem lesz olcsóbb a bevásárlás a piacon. Így hamarosan elégedetlenségének fog hangot adni, mert a valós szabadságon kívül nem kap majd semmit. És ne legyünk naivak: a vesztes fél (ugyanúgy, mint 2006-ban mindent elkövet majd, hogy destabilizálja a politikai életet.
Tudom, nem szép perspektíva. De az utolsó pillanatban vagyunk, hogy végiggondolják az ellenzékiek, hogy ideje félretenni mindenféle egyénieskedést, a saját pecsenye sütögetését.
Végre ki kellene állni a nép elé, és elmondani, hogy mit vállalnak!
Ha erre nem képesek, akkor ne is fogjanak neki!

Ceterum censeo OV esse delendam!

CIVILEK ÉS A POLITIKAI ELIT — NÉZZÜNK MAGUNKBA



Forrás: Internet

 A Milla facebookos csoport vezetői a napokban siettek bejelenteni, hogy október 23-án ismét tüntetésre szólítják a civileket. De nem szeretnék, ha a rendezvényen pártzászlók lengenének, mert szerintük – ahogy a szóvivőjük, Juhász Péter, nyilatkozott – céljuk a politikai elit leváltása. Szerinte az Orbán kormány leváltásához új emberek, arcok kellenek, olyan politikusok, akik „az országért tesznek, nem magukért”.

A dolog már két okból is pikáns. A Szolidaritás mozgalom – látva a kormány teljes érzéketlenségét mindenféle tiltakozás és demonstrációval szemben – a nemzeti ünnepre minden demokratikus erő összefogását sürgetve hirdette meg tüntetését az Operaház elé. Kónya Péter nem zárta ki a demokratikus elkötelezettségű pártok részvételét sem.
A civilek tehát szervezkednek, csak éppen cselekvéseik kontraproduktívak.

Vizsgáljuk meg –felül- és alulnézetből – a hazai demokratikus erők erőfeszítéseit.

Felülnézetből azt láthatjuk, hogy igen széles tömegek támogatnák a jelenlegi kormány leváltását. Ez lehet alapja a demokratikus erőknek, hogy e célt megvalósítsák. A tömegtámogatás azonban csak abban az esetben érvényesülhetne, ha minden szereplő – akik ma magukat politikai tényezőnek tartják: pártok (MSZP, DK, LMP), mozgalmak (Milla, Szolidaritás, SZEM stb.) – képes lenne arra, hogy tevékenységét egy irányba terelje.
Valahogy képtelenek átlépni a Rubiconon: azaz saját nézetrendszerük háttérbe szorításához a közös eredmény érdekében. Zsigerből mindegyeik szereplő azt hiszi, a megoldás kulcsa nála van, mindenkinél jobban tudja a „tutit”, a siker biztos receptjét.
Meg kellene világosodniuk! A szerdán elfogadott választási végrehajtási törvény oly mértékben igyekszik megosztani a politikai erőket és a választókat is, hogy valódi, fegyelmezett, és részleteiben egyeztetett összefogás nélkül semmi esélye sincs a demokratikus erőknek.
Szándékosan nem fogalmazok bal- és jobboldali kategóriákban, mert a demokratikus összefogás nem kizárólag a baloldal jellemzője, bármennyire is igyekszik a FIDESZ propagandája ezt így beállítani. A demokratikus összefogásban ott van a helye mindenkinek – liberálisnak, konzervatívnak, baloldalinak vagy egyszerűen semlegesnek –, akinek fontos, hogy jogállami körülmények között élhessen, gyakorolhassa (ha akarja) alkotmányos és emberi jogait, európai normák között nevelhesse gyermekeit, kiszámítható módon tervezhesse jövőjét.
Ha kicsit felülről – elfogultság nélkül – megvizsgáljuk a demokratikus szervezetek programjait, szlogenjeit, azt látjuk, hogy bizony a szép szavak mögött sokszor igen eltérő (egyéni és csoportérdekektől sem mentes) törekvések húzódnak.


Forrás: Internet

 Az MSZP legutóbb napvilágra került stratégiája sajnos arról árulkodik, hogy a magát a legtisztább baloldali pártnak beállító szervezet sem elsősorban az ország érdekeit tekinti elsődlegesnek, hanem saját, hatalomban elfoglalt helyének erősítését és megszilárdítását. Azaz a támogatás csak arra kell neki, hogy a párt számára igen kényelmes kétosztatú politikai struktúra tartósan megerősödjön. Így, hosszú távon biztosított részvétele a politikai váltógazdálkodásban és a hatalomban.


Forrás: Internet

 A Demokratikus Koalíció már többször kinyilvánította, hogy feltételek nélkül kész részt venni bármely összefogásban, amely az Orbán-kormány leváltását célozza. A DK egyik legnagyobb hátránya (tagsága számára persze előnye) elnökének személye. A kétségtelenül karizmatikus – mások szemében „ördögi” – Gyurcsány Ferenc paradox módon egyszerre jelent egyfajta politikai biztonságot (a célok, a párt politikája értelmében) és hatalmas tehertételt. A volt kormányfő elutasítottsága ugyan magyarázható a FIDESZ karaktergyilkosság sorozatával, ám ennek eredményeként a választópolgárok sokaságában még ma is „nem kívánatos”. Hiába a helyes politikai cél, a személyéről kialakult, és a társadalomba „beleégetett” stigmák még ma is hatnak. Ez pedig magának a DK-nak az elfogadottságát is negatívan befolyásolják. Mindez nem mond ellent annak, hogy a DK-nak a támogatottsága lassan, de biztosan növekszik. Esetükben célszerű lenne új arcokat, tehetséges fiatal politikusokat előtérbe tolni, olyanokat, akik nem kötődnek az előző politikai kurzusokhoz.


Forrás: Internet

 Az LMP sajnos nem képes kilépni abból a bizonytalan helyzetből, amiben a 2010-es választások után találta magát. Vezetői közük sokan „nem látnak a pályán”, csakis saját elképzeléseik szerint nyilatkozgatnak, ami az esetek többségében kontraproduktív. Zsigeri „Gyurcsány-ellenességük” (Schiffer) és kiforratlan politikájuk csapongó reakciókhoz vezet, amely nem erősíti, sokkal inkább gyengíti pozícióikat. A magát „ökopártként” meghatározó LMP sajnos pontosan ezen a területen nyújtotta a leggyengébb teljesítményt. Még azt is magukra vállalták, hogy szembe menjenek az Európai Zöldpárt Orbán Viktort bíráló vezetőivel, akiktől egyébként igen sok segítséget kaptak a 2010-es kampány idején.
A Milla – mint már fent érintettük – célja a hazai politikai elit leváltása. Ebben a törekvésben van is valami, hiszen az elmúlt húsz esztendő alatt igen lejáratta magát a hazai politikai elit. Nem csak az, amely a rendszerváltás óta őrzi akkor megszerzett helyzetét, hanem azok az újabban belépő szereplők is, akik az előbbiektől tanulták el a „módit”.
A politikai elit kialakulása a polgári demokráciákban hosszasan tartó folyamat. Tapasztalhattuk a rendszerváltás után rögtön, hogy a hatalomba került „politikai elit”, bizony kontraszelektált, az esetek többségében nem állt a helyzet magaslatán. Ez abban a szituációban szinte természetes volt, hiszen olyanok kerültek döntési helyzetbe, akiknek semmiféle tapasztalata nem volt ebben.


Forrás: Internet - NOL.hu. - Marabu

 A Milla törekvése azért sem reális, mert az általa szorgalmazott változás újra egy jelentős kontraszelekcióhoz vezetne. A magyar társadalom még nem termelte ki a polgárságnak azt a rétegét, amely –megfelelő egzisztenciális és anyagi alapokkal a háta mögött – valóban hivatásnak tekintené a közösség szolgálatát. A politika ma éppen olyan „szakma”, mint bármi más. Az ezt művelő személyek nem az elkötelezettség (tisztelet a kivételnek), hanem egzisztenciális alapon – azaz az átlagot meghaladó javadalmazásért – látja el feladatait. Sőt, ha ebből a politikai elitből „kihull” valaki (nem kerül be a parlamentbe vagy más választott tisztségbe), akkor bizony, rosszabb esetben, anyagi gondokkal kell szembenéznie.
A Milla politikai célkitűzése bármennyire is szimpatikus, bármennyire is egyet lehet vele érteni, a mai magyar valóságban nem kivitelezhető. Ezzel kellene várni még két-három generációnyi időt.


Forrás: Internet -168óra.hu

 A Szolidaritás az előbbinél valamivel kompromisszumosabb politikát képvisel. Az összefogást szorgalmazza, felismerve azt a tényt, hogy a pártot nem választók tömege nem azonos a politikától elforduló közömbösökkel. Az általuk szervezett demonstrációk bizonyították, hogy a korlátozott média megjelenés ellenére, üzenetük eljutott a társadalom különböző rétegeihez. A Szolidaritás az a civil szerveződés, amely tisztában van azzal is, hogy a polgári demokrácia politikai játékterének a strukturális átalakítására ma nincs semmi esély. A politikai harcot a képviseleti demokrácia, a parlamentarizmus keretei között kell megvívni.
A két civil szervezet még egyeztet egymással közös fellépésükről
A demokratikus kispártok (Zöld Baloldal, Munkáspárt 2006, 4K) bár jelen vannak kis számú tagjaikkal minden jelentősebb eseményen, ám mégsem képesek arra, hogy támogatottságukat növeljék. Számos oka van ennek, elsősorban az, hogy e törpepártok nem rendelkeznek megfelelő anyagi erővel, és ez megakadályozza őket abban, hogy valódi, professzionális eszközrendszert birtokló országos párttá váljanak. Az elkövetkező választásokon ugyan – a lényegesen könnyített jelöltállítási feltételek mellett – megmérettethetik magukat, ám ez (ha nem csatlakoznak a demokratikus összefogáshoz) a jelenlegi kormánypárt malmára hajtja a vizet.
Mindezekből látható, hogy ha a legkisebb közös többszörös – az Orbán-kormány leváltása és a polgári demokratikus értékrend, a jogállam visszaállítása – alapján nem születik egységes politikai fellépés a demokratikus erők oldalán, úgy a mai jogi és politikai helyzetben semmi sem akadályozhatja meg a FIDESZ újabb négy évre való győzelmét.

Alulnézetből a dolog nem sokban különbözik.



Forrás: Internet - Szonda Ipsos

 A választópolgárokat – ezt már unásig ismerjük – három nagy csoportba lehet osztani: a pártválasztók, a biztos szavazók és a bizonytalanok csoportjára.
Mondanivalónk szempontjából a biztos pártválasztókkal kell a legkevesebbet foglalkozni, hiszen ők pontosan tudják – hacsak meg nem hasad az ég –, hogy kire fognak szavazni. Őket nem izgatja az új törvény előírása az előzetes regisztrációról, hiszen az első sorokban fognak tülekedni, az regisztráció megnyitásakor.
A biztos szavazók kategóriája – eddig nem volt kétséges, hogy elment, hiszen a választások helybe jöttek – azonban már nem ennyire egyértelmű. Azok a szavazók ugyanis, akik eddig leadták szavazataikat, nem biztos, hogy eleget tudnak tenni a regisztráció követelményeinek. Ugyanis – főleg az idősebb vagy mozgásukban korlátozottak, szegény körülmények között élők – nem biztos, hogy az utazással járó fáradalmakat vagy költségeket vállalni tudják. Ez jelentős mértékben csökkentheti a – főként vidéken élő – biztos szavazók táborát.
Ha beleképzeljük magunkat egy ilyen személy helyébe – akinek kialakult, jól meghatározott véleménye van napjaink politikai valóságáról –, ám figyelembe vesszük, hogy milyen lehetőségekkel rendelkezik, azt láthatjuk, hogy ez az áldozat, amibe a regisztráció kerül, felülírja politikai állásfoglalásának fontosságát. Ez utóbbi fogalmazás egy kicsit kacifántos, éppen ezért: azt kell eldöntenie emberünknek, hogy utazik-e például 15 kilométert 1000 forintért csak a regisztráció érdekében, vagy ezt az ezrest, ami havi jövedelmének a 70-ed része, valami másra, számára sokkal fontosabbra: élelmiszerre, gyógyszerre költi-e. Azt hiszem normális a választása, inkább ez utóbbiak mellett „voksol” — és kimarad a választásokból.

A bizonytalan választók egyre nagyobb arányt képviselnek a legutóbbi felmérések szerint. A civil szervezeteknek, a pártoknak az elemi érdeke, hogy közülük minél többet meggyőzzenek arról, hogy foglaljon állást. A döntés az ő esetükben a legnehezebb. Hiszen eddig sem nagyon érdekelte őket a politika (nem is kellett, hiszen alapvető jogaik nem voltak korlátozottak). Most azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A demokratikus erőknek azt kell megértetnie szavazókkal, hogy most már – dacára annak, hogy a véleménynyilvánításhoz még több erőfeszítést kérnek – a saját bőrére is megy a „játék”, ha most is passzív marad, annak olyan következményei lesznek, amely nem csak saját magára, hanem a gyerekeire, unokáira is komoly következményekkel járnak.
Mindezek alapján úgy gondolom, hogy a regisztrációs törvény mélyen antidemokratikus, ugyanakkor egyetlen célt szolgál: a demokratikus ellenzék (és szavazók) megosztását, ami automatikusan újabb négy évre biztosítja Orbán Viktor uralmát.
Ezt pedig senki sem hagyhatja figyelmen kívül. Itt az ideje túllépni az egyéni és csoportérdekeken.
Bár ez utóbbi ügyben nem vagyok felhőtlenül optimista!

Ceterum censeo OV esse delendam!