Három napja az ellenzéki oldal felbolydult, mint a méhkas. Politikai elemzők latolgatják, hogy akkor most ki mit léphet, ki, kinek a javára lépjen vissza. Valahogy megint a lényeg marad el, a stratégia a teendőkről.
Ha egy hadvezér harcba száll, (a háború nem más, mint a politika folytatása, más, erőszakos eszközökkel) a megvívandó csatát szorgos tervező munkával (ami néha hónapokig is tarthat) megtervezi. Először is tisztázza a célokat. Mi az, amit rögtön el akar érni, a siker után hogyan, milyen irányban fejleszti tovább a hadműveletet (távolabbi célok). Mindehhez pedig akkurátus pontossággal számba veszi, hogy milyen erők állnak rendelkezésére a katonáktól a munícióig. Erről számvetést készít, beszámítva a várható veszteségeket, az elvesző anyagiakat és (sajnos) a katonákat.
De nem csak a saját erőket elemzi, hanem az ellenfélét is. Hogyan ásta be magát, mekkora ellenállásra számíthat, mik a valószínű reakciói, milyen tartalékokkal rendelkezhet (felderítés).
Amikor mindezeket elvégzi, eldöntheti, hogy képes-e megvívni a csatát vagy kénytelen azt elhalasztani, amíg nagyobb erővel nem rendelkezik.
A mai ellenzékben nem látszik e stratégia. Pedig kellene. Mert az ellenfél erős, betonozott erődítményekkel (Alaptörvény, választási- és kétharmados törvények garmadája, államigazgatásba több évre kinevezett vazallusok stb.) és lekötelezett szerviensekkel (megtévesztett választók) készül az ütközetre. Anyagi forrásai szinte korlátlanok, és azokat bármely módszerrel képes növelni.
Egy ilyen ellenféllel szemben nem alkalmazható a frontális letámadás, mert az csak részeredményeket hozhat. Mégis: miként lehetne az óhajtott siker elérni korlátozott eszközökkel, szedett-vedett csapatokkal?
A válasz nem egyszerű, de a lecke megoldható, ha a hadvezér kellő stratégiát tervez és alkalmaz.
Először is a közelebbi célt kell meghatároznia. Ez nem más, mint az ellenfél kivetése a jelenlegi állásaiból. A másodlagos cél a siker konszolidálása, a csapatok rendezése és a távolabbi célok meghatározása.
Mindez hogyan szól a politika nyelvén?
Létrehozni egy olyan koalíciót (összefogást), amely lehetővé teszi, hogy az ellenfél által diktált, antidemokratikus választási körülmények között is sikerrel kecsegtet. Ebben a koalícióban nincs szerepe a dominanciának, annak, hogy ki mekkora tömeget mozgósított, hiszen egyetlen (a legkisebb) hiánya is kudarchoz vezet.
Amennyiben a koalíciót képesek megalakítani, és szerencsés esetben a mozgósítás is sikerül, elérik az első eredményt. Megszerezhetik a választási győzelmet. E pillanattól fordulnak igazán komolyra a dolgok és itt érvényesülhet a valódi stratégia: le kell bontani a rendelkezésre álló erővel a bebetonozott akadályokat: Átalakítani a jogi rendszert, visszaállítani a fékek és egyensúlyok rendszerét – közben figyelni arra, hogy a gazdaság se satnyuljon tovább. Kialakítani az új jogi környezetet. Ezzel megvalósította a második célt.
A második cél megvalósítása után pedig be is fejezte a hadjáratot. Ettől fogva pacifikációs feladatai vannak. Új választásokkal kialakítani egy valóban demokratikus, többpárti parlamentet, ahol a legyőzött ellenfélnek is helye van!
Minden más csak ezután jöhet! Majd csak ekkor lehet hozzákezdeni egy eredményes gazdaságpolitikához, a társadalom alapvető gondjainak kezeléséhez, esetleges felszámolásához.
Hogy mindez legalább három évet vesz igénybe, és ez alatt tulajdonképpen nem javul az átlagpolgár helyzete? Igen! Erre lehet számítani. De mindez megéri, mert legalább nem romlik tovább, és az ország visszaszerzi elvesztegetett presztízsét.
A választópolgároknak pedig tudniuk kell: Ha most nem követik a stratégiát, akkor évtizedekre válnak egy autoriter hatalom foglyaivá, minden kilábalási lehetőség nélkül. Az ország egyre messzebb kerül a modernizációtól, attól az Európától, amely képes lenne (és akarja is) megmenteni a közös értékek alapján.
Ceterum censeo OV esse delendum!
"Nem hinni abban, amiben hinni illik; nem lelkesedni azért, amiért lelkesedni kötelező; nem utálni azt, amit a hatalmasok utálatosnak mondanak - itt kezdődik a veszedelmes élet. Önállóan gondolkodni és önállóan érezni: nincs ennél ma veszedelmesebb." (Bálint György) "A gondolkodás alól nincs felmentés" (Moldova György)
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: civil összefogás. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. augusztus 26., hétfő
2013. március 10., vasárnap
KÖZÖMBÖSSÉG A KÖBÖN
Már megint kénytelen vagyok úgy kezdeni, hogy hosszú idő telt el – csaknem három hét – a legutóbbi bejegyzés óta. Sok minden történt – a Simor-ügytől, Matolcsy kinevezésén át az Alaptörvény módosításának botrányáig – , amire reagálni kellett volna.
Ám ezek az események mintha komolyabb visszhang nélkül múltak volna el, a társadalom nagyobb része nem is reagált erre. Tekintsünk el attól a néhány ezer embertől, kik felemelték szavukat az alkotmány újabb gyalázatos „kibővítése” ellen. Már csak azért is, mert mindössze ennyi volt egy majdnem kétmilliós nagyvárosban, akik vállalták a demonstrációt.
Mi lehet az oka az érdektelenségnek?
Így aztán akarva-akaratlan a kormánypárt malmára hajtották a vizet, elutasítva a nyilvánvalóan igaztalan vádakat. Az átlagember pedig újfent csak legyintett az egészre, mert megint nem kapta meg azt a lényeges információt, amire vágyott.
Mindennek eredménye az, hogy a tömeg újra magányos lesz – lásd: David Riesman: A magányos tömeg –, és elfordul a politikától. értelmetlennek tartja mindazt, ami körülveszi, mi több, maga is elmerül a hétköznapok egyéni egzisztenciális küzdelmeibe.
Ennek az eredménye pedig az, hogy az elszabadult politika – minden esetben kétharmados felhatalmazására hivatkozva – saját kénye-kedve szerint cselekszik. Képes lebontani a fékeket és ellensúlyokat, átalakítani az alapvetően demokratikus struktúrát valami mássá, ami érdekeit a lehető leghatékonyabban szolgálja. A „tömeg” pedig nem lép fel ellene, mert tudatosan távolították el a közélet színpadáról, a négyévente megrendezendő választásokra korlátozva a demokráciát. Szép lassan leépítenek minden lehetőséget, amely egy esetleges civil – vagy pártpolitikai – fellépést lehetővé tesz. Új törvénnyel megfosztják a civil szférát egyesülési lehetőségeitől, Feloszlatják és állami ellenőrzés alá veszik anyagi forrásait és pályázati lehetőségeit (lásd: NCA megszüntetése és az új civil törvény).
George Orwell elképzelni sem tudta ezt a finom módszert. Regényében a Nagy Testvér sokkal közvetlenebb, brutálisabb eszközöket alkalmaz. Hiába, a világ fejlődött az elmúl fél évszázadban.
De a kérdés akkor is ott lóg a levegőben: meddig hajlandó ez a nép a közönybe menekülni?
Ceterum censeo OV esse delendam!
![]() |
Forrás: Internet - Hirling Bálint/Origo
|
Ám ezek az események mintha komolyabb visszhang nélkül múltak volna el, a társadalom nagyobb része nem is reagált erre. Tekintsünk el attól a néhány ezer embertől, kik felemelték szavukat az alkotmány újabb gyalázatos „kibővítése” ellen. Már csak azért is, mert mindössze ennyi volt egy majdnem kétmilliós nagyvárosban, akik vállalták a demonstrációt.
Mi lehet az oka az érdektelenségnek?
Talán az, hogy az emberek nem ismerik fel érdekeiket? Nem!
A választ abban a hatalomgyakorlási módszerben van, amit az Orbán-kormány hatalomra jutása óta gyakorol, amelyet oly sikeresen vezetett be még ellenzéki időszakában.
Ezért a receptért sírjukból kikelve állnak sorba diktátorok – akiket csak az különböztet meg a történelemben, hogy mennyi vér tapad hozzájuk és rezsimjeikhez – Nerótól Pol Potig. Ez a módszer pedig az, hogy a propaganda hatékony felhasználásával – és a politikai-gazdasági intézkedések sokaságával –szorítom vissza a társadalom egyéneit privát szférájukba.
A recept egyszerű: egy kommunikációs henger állandóan szép szavakkal, és a valósággal homlok egyenest ellentétes szöveggel nyomja a földbe az alapvetően tájékozatlan tömeget. Az emberek ugyan pontosan tudják, hogy amit hallanak, az közönséges hazugság, hiszen életkörülményeik és a mindennapjaikban megtapasztalt tények mást mutatnak. Így aztán egy idő után előáll az a helyzet, hogy az átlagpolgár legyint a „hivatalos tájékoztatásra”. Egyik fülén be, a másik fülén ki. Az életkörülmények romlása pedig arra ösztönzi, hogy saját maga és legszűkebb környezetének elemi szükségleteire koncentráljon. Maradjon meg valamiféle jövedelme, képes legyen az egyre romló helyzetben fenntartani családját, kifizetni számláit (amin az sem segít igazán, hogy „10 százalékkal csökkentettük a rezsit”).
Ez a beszűkülés, a privát szférába szorítás és a valóságtól eltérő – ösztönösen elutasított kormányzati kommunikáció – adja a végeredményt: a szinte teljes társadalmi közönyt. Jó példa erre a minapi tüntetés a Lendvai utcában. A jelentőségénél jóval magasabb szinten kezelte ezt a kormányzat. Zseniális állítással – „bajnai-gárdisták” – tematizálta az erről szóló diskurzust. A liberális és baloldali médiumok sajátos módon „belementek” ebbe az utcába, és rögtön ezzel kezdtek foglalkozni, ahelyett, hogy az eredeti problémát – az Alaptörvény megváltoztatásának bornírt voltát – hangsúlyozták volna. ![]() |
Forrás: Internet- nagymiklos.hu
|
Így aztán akarva-akaratlan a kormánypárt malmára hajtották a vizet, elutasítva a nyilvánvalóan igaztalan vádakat. Az átlagember pedig újfent csak legyintett az egészre, mert megint nem kapta meg azt a lényeges információt, amire vágyott.
![]() |
Forrás: Internet - pua.hu
|
Mindennek eredménye az, hogy a tömeg újra magányos lesz – lásd: David Riesman: A magányos tömeg –, és elfordul a politikától. értelmetlennek tartja mindazt, ami körülveszi, mi több, maga is elmerül a hétköznapok egyéni egzisztenciális küzdelmeibe.
Ennek az eredménye pedig az, hogy az elszabadult politika – minden esetben kétharmados felhatalmazására hivatkozva – saját kénye-kedve szerint cselekszik. Képes lebontani a fékeket és ellensúlyokat, átalakítani az alapvetően demokratikus struktúrát valami mássá, ami érdekeit a lehető leghatékonyabban szolgálja. A „tömeg” pedig nem lép fel ellene, mert tudatosan távolították el a közélet színpadáról, a négyévente megrendezendő választásokra korlátozva a demokráciát. Szép lassan leépítenek minden lehetőséget, amely egy esetleges civil – vagy pártpolitikai – fellépést lehetővé tesz. Új törvénnyel megfosztják a civil szférát egyesülési lehetőségeitől, Feloszlatják és állami ellenőrzés alá veszik anyagi forrásait és pályázati lehetőségeit (lásd: NCA megszüntetése és az új civil törvény).
George Orwell elképzelni sem tudta ezt a finom módszert. Regényében a Nagy Testvér sokkal közvetlenebb, brutálisabb eszközöket alkalmaz. Hiába, a világ fejlődött az elmúl fél évszázadban.
De a kérdés akkor is ott lóg a levegőben: meddig hajlandó ez a nép a közönybe menekülni?
Ceterum censeo OV esse delendam!
2012. december 2., vasárnap
NEM — Összefogás szellemi szeplőkkel
A csaknem ötvenezer résztvevő egyöntetűen üdvözölte azt az összefogást, amely elítéli a szélsőjobboldal (újnáci mozgalmak, egyesületek és pártok) rasszizmusát és kirekesztő politikáját. Ez a fellépés az utolsó előtti pillanatokban történt. De mindez nem volt előzmény nélküli. Nem célja a blognak Gyöngyösi Máté képviselő minősíthetetlen mondatainak ekézése.
Mélyebbre kell pillantani, ha valamiféle eredményt szeretnénk ebben a kérdésben.
A szavaknak súlyuk és következményük van. Hiába a szép szavak a pódiumról, ha azok elrohannak a szélbe, átszaladnak néhány százezer ember agyán, akik közül csak a kisebbséget érintik meg.
Miért a szeplők?
Vannak helyzetek, amelyek nem tűrik a „polite language” kifejezéseit. Bombera Krisztina bevezetőjében elhangzott, hogy a Jobbikot a politika margójára kell szorítani. Nos ez nem igazán megfelelő kifejezés. Ugyanis a nevezett pártot – és annak ideológiai alapjait és gyakorlatát – nem marginalizálni kell, hanem betiltani. Demokratikus jogállamban ugyanis ilyen gondolatoknak és politikának nincs helye. Azaz nem a margóra szorítani kell, hanem nem tűrni! Mert a szélre szorítás egyben azt is jelenti, hogy tudomásul veszem a létét, behunyom a szemem, beteszem az alsó polcra a kamrába, hogy ne legyen szem előtt. De ettől még ez az ocsmányság ott van! Ott rontja a levegőt, és alig várja, hogy valami zavaros időben előszedjék a homályból.
Szintén nem célja ennek a bejegyzésnek, hogy a felszólaló politikusok és közéleti szereplők szavait elemezze, de egy-két megjegyzést mindenképpen kell tenni.
Néhány mondattal ezelőtt azt olvashatták, hogy voltak előzmények.
Igen! A rendszerváltás után közvetlenül hatalomra került középjobb kormány sem tudott igazán mit kezdeni azzal, hogy hirtelen szélsőjobbos csoportocskák tűntek fel, feléledt egyfajta nosztalgia a világháború előtti korszakkal kapcsolatban. Minden ezzel kapcsolatos kritikát és véleményt lemostak azzal, hogy ez egy már „lejárt, kádárista történelemszemlélet”. Mindez persze valamiféle bátorítást adott a szélsőjobbnak. Emlékezhetünk az elhíresült „Csurka-dolgozatra”, amely anno az MDF széteséséhez és a MIÉP megszületéséhez vezetett.
Antall József vezette kormány képtelen volt karanténba zárni az egyre erőteljesebben felszínre törő retrográd ideológiákat. Nem tudott mit kezdeni Csurkával, és nem tudott mit kezdeni az e jelenség farvizén érkező neo-Horthy-kultusszal sem. Olyannyira nem, hogy Kenderesen Horthy újratemetésén – igaz, nem „hivatalos minőségben”, hanem „magánemberként” – számos, ma is regnáló politikus vett részt.
Sem akkor, és azóta sem, szólalt fel senki a magyar parlamentben azért, hogy a „visszatekintés a múltba” és az immár az Alaptörvényben is szentesített „jogállami korszak”, egy olyan ideológia feléledését teszi lehetővé, amely a 21. század Európájában – még a legfinomabb fogalmazással is – nem „com il faut” (gyengébbek kedvéért komilfó).
(A blog írásának idejében éppen a regnáló politikai erők képviselői szánalmasan és szinte nevetségesen vitatkoznak arról, hogy milyen „jogi” formulát találjanak a gyűlöletbeszéd ellen — már ez önmagában is szánalmas. Az eszükbe sem jut, hogy a dolog egyszerű — véget kell vetni neki.)
A politikusaink akkor is és most is elfeledkeztek arról, hogy Horthy Miklós rendszere 1920-tól (Numerus Clausus) több törvényben (1938. évi XV. tc és az 1939. évi IV. tc, 1941. évi XV. tc. továbbá az 1942. XV. tc.) korlátozta a zsidó magyar állampolgárok jogait.
A kormányzó is nyilatkozott arról, hogy magát antiszemitának tekinti.
A magyar közgondolkodásban mindez nincs benne. A mai Magyarországon számos választópolgár és egyszeri polgár nincs tisztában azzal, hogy mi is történt itt a múlt században az első háború után.
A történelmi ismeretei hézagosak, torzak, alkalmatlanok arra, hogy a társadalom egységesen léphessen fel az eluralkodó ordas eszmékkel szemben. Fel sem ismeri őket. Mert nem tanították meg őket arra.
Attól a hatalomtól pedig – lásd: Orbán-kormány –, amely úgy tekint az 1944 előtti időszakra, mint követendő példára, nem várható el, hogy valódi és hatékony lépéseket tegyen az erősödő neonáci párt ellen, hiszen potenciális partnert lát benne — egészen pontosan szavazótáborában.
Mindezek alapján a magyar társadalomnak illene szembenéznie önmagával. Úgy, ahogyan ezt tették a németek, a hollandok és más európai országok.
Ceterum censeo OV esse delendam!
![]() |
Forrás: Internet -- Facebook
|
Mélyebbre kell pillantani, ha valamiféle eredményt szeretnénk ebben a kérdésben.
A szavaknak súlyuk és következményük van. Hiába a szép szavak a pódiumról, ha azok elrohannak a szélbe, átszaladnak néhány százezer ember agyán, akik közül csak a kisebbséget érintik meg.
Miért a szeplők?
Vannak helyzetek, amelyek nem tűrik a „polite language” kifejezéseit. Bombera Krisztina bevezetőjében elhangzott, hogy a Jobbikot a politika margójára kell szorítani. Nos ez nem igazán megfelelő kifejezés. Ugyanis a nevezett pártot – és annak ideológiai alapjait és gyakorlatát – nem marginalizálni kell, hanem betiltani. Demokratikus jogállamban ugyanis ilyen gondolatoknak és politikának nincs helye. Azaz nem a margóra szorítani kell, hanem nem tűrni! Mert a szélre szorítás egyben azt is jelenti, hogy tudomásul veszem a létét, behunyom a szemem, beteszem az alsó polcra a kamrába, hogy ne legyen szem előtt. De ettől még ez az ocsmányság ott van! Ott rontja a levegőt, és alig várja, hogy valami zavaros időben előszedjék a homályból.
Szintén nem célja ennek a bejegyzésnek, hogy a felszólaló politikusok és közéleti szereplők szavait elemezze, de egy-két megjegyzést mindenképpen kell tenni.
Néhány mondattal ezelőtt azt olvashatták, hogy voltak előzmények.
![]() |
| Forrás: Internet Wikipédia:Horthy Miklós újratemetése 1993 |
Antall József vezette kormány képtelen volt karanténba zárni az egyre erőteljesebben felszínre törő retrográd ideológiákat. Nem tudott mit kezdeni Csurkával, és nem tudott mit kezdeni az e jelenség farvizén érkező neo-Horthy-kultusszal sem. Olyannyira nem, hogy Kenderesen Horthy újratemetésén – igaz, nem „hivatalos minőségben”, hanem „magánemberként” – számos, ma is regnáló politikus vett részt.
Sem akkor, és azóta sem, szólalt fel senki a magyar parlamentben azért, hogy a „visszatekintés a múltba” és az immár az Alaptörvényben is szentesített „jogállami korszak”, egy olyan ideológia feléledését teszi lehetővé, amely a 21. század Európájában – még a legfinomabb fogalmazással is – nem „com il faut” (gyengébbek kedvéért komilfó).
(A blog írásának idejében éppen a regnáló politikai erők képviselői szánalmasan és szinte nevetségesen vitatkoznak arról, hogy milyen „jogi” formulát találjanak a gyűlöletbeszéd ellen — már ez önmagában is szánalmas. Az eszükbe sem jut, hogy a dolog egyszerű — véget kell vetni neki.)
A politikusaink akkor is és most is elfeledkeztek arról, hogy Horthy Miklós rendszere 1920-tól (Numerus Clausus) több törvényben (1938. évi XV. tc és az 1939. évi IV. tc, 1941. évi XV. tc. továbbá az 1942. XV. tc.) korlátozta a zsidó magyar állampolgárok jogait.
A kormányzó is nyilatkozott arról, hogy magát antiszemitának tekinti.
A magyar közgondolkodásban mindez nincs benne. A mai Magyarországon számos választópolgár és egyszeri polgár nincs tisztában azzal, hogy mi is történt itt a múlt században az első háború után.
A történelmi ismeretei hézagosak, torzak, alkalmatlanok arra, hogy a társadalom egységesen léphessen fel az eluralkodó ordas eszmékkel szemben. Fel sem ismeri őket. Mert nem tanították meg őket arra.
Attól a hatalomtól pedig – lásd: Orbán-kormány –, amely úgy tekint az 1944 előtti időszakra, mint követendő példára, nem várható el, hogy valódi és hatékony lépéseket tegyen az erősödő neonáci párt ellen, hiszen potenciális partnert lát benne — egészen pontosan szavazótáborában.
![]() |
Forrás: Internet-Wikipédia:Buchenwaldi túlélők, köztük több magyar.
A középső sorban balról a hetedik Elie Wiesel, a későbbi Nobel-békedíjas író |
A NEMozgalom előtt tehát hatalmas feladat áll: egy egész társadalmat kell rávenni arra, hogy nézzen szembe múltjával, legyen képes a történelmi tények alapján egyfajta új szemléletet elsajátítani. Képes legyen felülemelkedni az ostoba politikai propagandákon, és alapértéke legyen a megkülönböztetés elutasítása.
Mindehhez pedig legalább az kellene, hogy – a mostani gyakorlattal ellentétben – mondjuk ki: a Horthy-rendszer igenis felelős több százezer magyar állampolgár deportálásáért és elpusztításáért. Ugyanis a deportálásokban, a zsidó állampolgárok összeírásában és gyűjtőtáborokba hajtásában a magyar közigazgatás tisztviselői és rendvédelmi feladatot ellátó szervezetei (csendőrség, rendőrség) aktívan részt vettek. Ezen nem enyhít az sem, hogy a kormányzó 1944. július 6-án leállítatta a zsidók deportálását (részben külföldi nyomásra). Három hónappal később, október 15-én, Szálasi vette át a hatalmat, és a budapesti zsidók sem menekülhettek. Mindezek alapján a magyar társadalomnak illene szembenéznie önmagával. Úgy, ahogyan ezt tették a németek, a hollandok és más európai országok.
Ceterum censeo OV esse delendam!
Címkék:
antifasiszta,
antináci,
Bajnai Gordon,
civil összefogás,
civil társadalom,
elfogadhatatlan,
Elie Wiesel,
nemzeti összefogás a neonácizmus ellen,
neonáci,
rasszizmus,
szégyen
2012. november 1., csütörtök
FORRÓ ŐSZ ÉS IGEN FAGYOS JÖVŐ
Rendbe tesszük a sírt vagy az urnafülke környékét. Megnyugodva távozunk, eleget tettünk a szokásoknak. Nem igazán szoktunk elgondolkozni a jövőről. Ilyenkor a múlt felülírja napi gondjainkat, aggódásunkat az elkövetkező időszakért.
![]() |
Forrás: Internet
|
Hallottunk mi már itt mindent tündérországtól kezdve a növekedésig és a keleti szélig szinte mindent. Hallani halottunk, azonban napi tapasztalataink mindezek ellenkezőjét bizonyítják. A gazdálkodni akaró vidéki gazda elől nímandok viszik el a termőföldet. Mesterségesen döntenek be élelmiszeripari üzemeket – csak azért, mert így olcsóbban megszerezhetők –, mit sem törődve százakkal, akiknek ez nyújtja az egyetlen megélhetési forrást. (A beszállító állattenyésztőkről már ne is beszéljünk!)
Okos – magukat értelmiséginek tekintők – fikázzák a rendszert, de leszólják azokat is, akik valamiféle nagyobb összefogást sürgetnek az egyre fenyegetőbb társadalmi és gazdasági összeomlás elkerülése érdekében.
![]() |
Forrás: VG online
|
Márpedig van. Mert a fent idézet adatok csak egy szelet egy kis részét mutatják abból a tortából, amit magyar valóságként elénk raktak. Ha egy marcipánrózsa díszíti az emeletes süteményt, az nem bizonyítja annak kitűnő voltát, különösen akkor nem, ha belül penészes az egész, és a töltelékét az udvar végi latrinából termelték ki.
A széles körű – már most is szükséges – összefogás és együttműködés nem azért kell, hogy az elkövetkező másfél év alatt legyen min rágcsálódnia ellenzéki és kormánypárti orgánumoknak, hanem azért, mert nagyon gyorsan juthat az ország olyan helyzetbe, ahol már a legjobb szándékok is kicsorbulhatnak. Gazdaságilag – és ennek eredményeként – és társadalmilag olyan helyzetbe jutunk, hogy az ország nem lesz képes megtermelni mindazt, amiből eltartható a közösségi szolgáltatások sora.
![]() |
Forrás: Internet
|
A kormány oligarchái – élükön a gazdasági miniszterrel – a jól ismert mesehőst akarják utánozni, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a bajból. De azt tudjuk: Münchausen báró csak a kocsmai mesékben volt ilyen ügyes. Jót szórakoztak rajta, akik hallgatták, ám egy szavát sem hitték el.
Miből gondolja a kormány, hogy a hazai kocsma közönsége másként vélekedik ostoba hazudozásaikról?
Ceterum censeo OV esse delendam!
2012. szeptember 20., csütörtök
CIVILEK ÉS A POLITIKAI ELIT — NÉZZÜNK MAGUNKBA
A Milla facebookos csoport vezetői a napokban siettek bejelenteni, hogy október 23-án ismét tüntetésre szólítják a civileket. De nem szeretnék, ha a rendezvényen pártzászlók lengenének, mert szerintük – ahogy a szóvivőjük, Juhász Péter, nyilatkozott – céljuk a politikai elit leváltása. Szerinte az Orbán kormány leváltásához új emberek, arcok kellenek, olyan politikusok, akik „az országért tesznek, nem magukért”.
A dolog már két okból is pikáns. A Szolidaritás mozgalom – látva a kormány teljes érzéketlenségét mindenféle tiltakozás és demonstrációval szemben – a nemzeti ünnepre minden demokratikus erő összefogását sürgetve hirdette meg tüntetését az Operaház elé. Kónya Péter nem zárta ki a demokratikus elkötelezettségű pártok részvételét sem.
A civilek tehát szervezkednek, csak éppen cselekvéseik kontraproduktívak.
Vizsgáljuk meg –felül- és alulnézetből – a hazai demokratikus erők erőfeszítéseit.
Felülnézetből azt láthatjuk, hogy igen széles tömegek támogatnák a jelenlegi kormány leváltását. Ez lehet alapja a demokratikus erőknek, hogy e célt megvalósítsák. A tömegtámogatás azonban csak abban az esetben érvényesülhetne, ha minden szereplő – akik ma magukat politikai tényezőnek tartják: pártok (MSZP, DK, LMP), mozgalmak (Milla, Szolidaritás, SZEM stb.) – képes lenne arra, hogy tevékenységét egy irányba terelje.
Valahogy képtelenek átlépni a Rubiconon: azaz saját nézetrendszerük háttérbe szorításához a közös eredmény érdekében. Zsigerből mindegyeik szereplő azt hiszi, a megoldás kulcsa nála van, mindenkinél jobban tudja a „tutit”, a siker biztos receptjét.
Meg kellene világosodniuk! A szerdán elfogadott választási végrehajtási törvény oly mértékben igyekszik megosztani a politikai erőket és a választókat is, hogy valódi, fegyelmezett, és részleteiben egyeztetett összefogás nélkül semmi esélye sincs a demokratikus erőknek.
Szándékosan nem fogalmazok bal- és jobboldali kategóriákban, mert a demokratikus összefogás nem kizárólag a baloldal jellemzője, bármennyire is igyekszik a FIDESZ propagandája ezt így beállítani. A demokratikus összefogásban ott van a helye mindenkinek – liberálisnak, konzervatívnak, baloldalinak vagy egyszerűen semlegesnek –, akinek fontos, hogy jogállami körülmények között élhessen, gyakorolhassa (ha akarja) alkotmányos és emberi jogait, európai normák között nevelhesse gyermekeit, kiszámítható módon tervezhesse jövőjét.
Ha kicsit felülről – elfogultság nélkül – megvizsgáljuk a demokratikus szervezetek programjait, szlogenjeit, azt látjuk, hogy bizony a szép szavak mögött sokszor igen eltérő (egyéni és csoportérdekektől sem mentes) törekvések húzódnak.
Az MSZP legutóbb napvilágra került stratégiája sajnos arról árulkodik, hogy a magát a legtisztább baloldali pártnak beállító szervezet sem elsősorban az ország érdekeit tekinti elsődlegesnek, hanem saját, hatalomban elfoglalt helyének erősítését és megszilárdítását. Azaz a támogatás csak arra kell neki, hogy a párt számára igen kényelmes kétosztatú politikai struktúra tartósan megerősödjön. Így, hosszú távon biztosított részvétele a politikai váltógazdálkodásban és a hatalomban.
A Demokratikus Koalíció már többször kinyilvánította, hogy feltételek nélkül kész részt venni bármely összefogásban, amely az Orbán-kormány leváltását célozza. A DK egyik legnagyobb hátránya (tagsága számára persze előnye) elnökének személye. A kétségtelenül karizmatikus – mások szemében „ördögi” – Gyurcsány Ferenc paradox módon egyszerre jelent egyfajta politikai biztonságot (a célok, a párt politikája értelmében) és hatalmas tehertételt. A volt kormányfő elutasítottsága ugyan magyarázható a FIDESZ karaktergyilkosság sorozatával, ám ennek eredményeként a választópolgárok sokaságában még ma is „nem kívánatos”. Hiába a helyes politikai cél, a személyéről kialakult, és a társadalomba „beleégetett” stigmák még ma is hatnak. Ez pedig magának a DK-nak az elfogadottságát is negatívan befolyásolják. Mindez nem mond ellent annak, hogy a DK-nak a támogatottsága lassan, de biztosan növekszik. Esetükben célszerű lenne új arcokat, tehetséges fiatal politikusokat előtérbe tolni, olyanokat, akik nem kötődnek az előző politikai kurzusokhoz.
Az LMP sajnos nem képes kilépni abból a bizonytalan helyzetből, amiben a 2010-es választások után találta magát. Vezetői közük sokan „nem látnak a pályán”, csakis saját elképzeléseik szerint nyilatkozgatnak, ami az esetek többségében kontraproduktív. Zsigeri „Gyurcsány-ellenességük” (Schiffer) és kiforratlan politikájuk csapongó reakciókhoz vezet, amely nem erősíti, sokkal inkább gyengíti pozícióikat. A magát „ökopártként” meghatározó LMP sajnos pontosan ezen a területen nyújtotta a leggyengébb teljesítményt. Még azt is magukra vállalták, hogy szembe menjenek az Európai Zöldpárt Orbán Viktort bíráló vezetőivel, akiktől egyébként igen sok segítséget kaptak a 2010-es kampány idején.
A Milla – mint már fent érintettük – célja a hazai politikai elit leváltása. Ebben a törekvésben van is valami, hiszen az elmúlt húsz esztendő alatt igen lejáratta magát a hazai politikai elit. Nem csak az, amely a rendszerváltás óta őrzi akkor megszerzett helyzetét, hanem azok az újabban belépő szereplők is, akik az előbbiektől tanulták el a „módit”.
A politikai elit kialakulása a polgári demokráciákban hosszasan tartó folyamat. Tapasztalhattuk a rendszerváltás után rögtön, hogy a hatalomba került „politikai elit”, bizony kontraszelektált, az esetek többségében nem állt a helyzet magaslatán. Ez abban a szituációban szinte természetes volt, hiszen olyanok kerültek döntési helyzetbe, akiknek semmiféle tapasztalata nem volt ebben.
A Milla törekvése azért sem reális, mert az általa szorgalmazott változás újra egy jelentős kontraszelekcióhoz vezetne. A magyar társadalom még nem termelte ki a polgárságnak azt a rétegét, amely –megfelelő egzisztenciális és anyagi alapokkal a háta mögött – valóban hivatásnak tekintené a közösség szolgálatát. A politika ma éppen olyan „szakma”, mint bármi más. Az ezt művelő személyek nem az elkötelezettség (tisztelet a kivételnek), hanem egzisztenciális alapon – azaz az átlagot meghaladó javadalmazásért – látja el feladatait. Sőt, ha ebből a politikai elitből „kihull” valaki (nem kerül be a parlamentbe vagy más választott tisztségbe), akkor bizony, rosszabb esetben, anyagi gondokkal kell szembenéznie.
A Milla politikai célkitűzése bármennyire is szimpatikus, bármennyire is egyet lehet vele érteni, a mai magyar valóságban nem kivitelezhető. Ezzel kellene várni még két-három generációnyi időt.
A Szolidaritás az előbbinél valamivel kompromisszumosabb politikát képvisel. Az összefogást szorgalmazza, felismerve azt a tényt, hogy a pártot nem választók tömege nem azonos a politikától elforduló közömbösökkel. Az általuk szervezett demonstrációk bizonyították, hogy a korlátozott média megjelenés ellenére, üzenetük eljutott a társadalom különböző rétegeihez. A Szolidaritás az a civil szerveződés, amely tisztában van azzal is, hogy a polgári demokrácia politikai játékterének a strukturális átalakítására ma nincs semmi esély. A politikai harcot a képviseleti demokrácia, a parlamentarizmus keretei között kell megvívni.
A két civil szervezet még egyeztet egymással közös fellépésükről
A demokratikus kispártok (Zöld Baloldal, Munkáspárt 2006, 4K) bár jelen vannak kis számú tagjaikkal minden jelentősebb eseményen, ám mégsem képesek arra, hogy támogatottságukat növeljék. Számos oka van ennek, elsősorban az, hogy e törpepártok nem rendelkeznek megfelelő anyagi erővel, és ez megakadályozza őket abban, hogy valódi, professzionális eszközrendszert birtokló országos párttá váljanak. Az elkövetkező választásokon ugyan – a lényegesen könnyített jelöltállítási feltételek mellett – megmérettethetik magukat, ám ez (ha nem csatlakoznak a demokratikus összefogáshoz) a jelenlegi kormánypárt malmára hajtja a vizet.
Mindezekből látható, hogy ha a legkisebb közös többszörös – az Orbán-kormány leváltása és a polgári demokratikus értékrend, a jogállam visszaállítása – alapján nem születik egységes politikai fellépés a demokratikus erők oldalán, úgy a mai jogi és politikai helyzetben semmi sem akadályozhatja meg a FIDESZ újabb négy évre való győzelmét.
Alulnézetből a dolog nem sokban különbözik.
A választópolgárokat – ezt már unásig ismerjük – három nagy csoportba lehet osztani: a pártválasztók, a biztos szavazók és a bizonytalanok csoportjára.
Mondanivalónk szempontjából a biztos pártválasztókkal kell a legkevesebbet foglalkozni, hiszen ők pontosan tudják – hacsak meg nem hasad az ég –, hogy kire fognak szavazni. Őket nem izgatja az új törvény előírása az előzetes regisztrációról, hiszen az első sorokban fognak tülekedni, az regisztráció megnyitásakor.
A biztos szavazók kategóriája – eddig nem volt kétséges, hogy elment, hiszen a választások helybe jöttek – azonban már nem ennyire egyértelmű. Azok a szavazók ugyanis, akik eddig leadták szavazataikat, nem biztos, hogy eleget tudnak tenni a regisztráció követelményeinek. Ugyanis – főleg az idősebb vagy mozgásukban korlátozottak, szegény körülmények között élők – nem biztos, hogy az utazással járó fáradalmakat vagy költségeket vállalni tudják. Ez jelentős mértékben csökkentheti a – főként vidéken élő – biztos szavazók táborát.
Ha beleképzeljük magunkat egy ilyen személy helyébe – akinek kialakult, jól meghatározott véleménye van napjaink politikai valóságáról –, ám figyelembe vesszük, hogy milyen lehetőségekkel rendelkezik, azt láthatjuk, hogy ez az áldozat, amibe a regisztráció kerül, felülírja politikai állásfoglalásának fontosságát. Ez utóbbi fogalmazás egy kicsit kacifántos, éppen ezért: azt kell eldöntenie emberünknek, hogy utazik-e például 15 kilométert 1000 forintért csak a regisztráció érdekében, vagy ezt az ezrest, ami havi jövedelmének a 70-ed része, valami másra, számára sokkal fontosabbra: élelmiszerre, gyógyszerre költi-e. Azt hiszem normális a választása, inkább ez utóbbiak mellett „voksol” — és kimarad a választásokból.
A bizonytalan választók egyre nagyobb arányt képviselnek a legutóbbi felmérések szerint. A civil szervezeteknek, a pártoknak az elemi érdeke, hogy közülük minél többet meggyőzzenek arról, hogy foglaljon állást. A döntés az ő esetükben a legnehezebb. Hiszen eddig sem nagyon érdekelte őket a politika (nem is kellett, hiszen alapvető jogaik nem voltak korlátozottak). Most azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A demokratikus erőknek azt kell megértetnie szavazókkal, hogy most már – dacára annak, hogy a véleménynyilvánításhoz még több erőfeszítést kérnek – a saját bőrére is megy a „játék”, ha most is passzív marad, annak olyan következményei lesznek, amely nem csak saját magára, hanem a gyerekeire, unokáira is komoly következményekkel járnak.
Mindezek alapján úgy gondolom, hogy a regisztrációs törvény mélyen antidemokratikus, ugyanakkor egyetlen célt szolgál: a demokratikus ellenzék (és szavazók) megosztását, ami automatikusan újabb négy évre biztosítja Orbán Viktor uralmát.
Ezt pedig senki sem hagyhatja figyelmen kívül. Itt az ideje túllépni az egyéni és csoportérdekeken.
Bár ez utóbbi ügyben nem vagyok felhőtlenül optimista!
Ceterum censeo OV esse delendam!
![]() |
Forrás: Internet
|
A dolog már két okból is pikáns. A Szolidaritás mozgalom – látva a kormány teljes érzéketlenségét mindenféle tiltakozás és demonstrációval szemben – a nemzeti ünnepre minden demokratikus erő összefogását sürgetve hirdette meg tüntetését az Operaház elé. Kónya Péter nem zárta ki a demokratikus elkötelezettségű pártok részvételét sem.
A civilek tehát szervezkednek, csak éppen cselekvéseik kontraproduktívak.
Vizsgáljuk meg –felül- és alulnézetből – a hazai demokratikus erők erőfeszítéseit.
Felülnézetből azt láthatjuk, hogy igen széles tömegek támogatnák a jelenlegi kormány leváltását. Ez lehet alapja a demokratikus erőknek, hogy e célt megvalósítsák. A tömegtámogatás azonban csak abban az esetben érvényesülhetne, ha minden szereplő – akik ma magukat politikai tényezőnek tartják: pártok (MSZP, DK, LMP), mozgalmak (Milla, Szolidaritás, SZEM stb.) – képes lenne arra, hogy tevékenységét egy irányba terelje.
Valahogy képtelenek átlépni a Rubiconon: azaz saját nézetrendszerük háttérbe szorításához a közös eredmény érdekében. Zsigerből mindegyeik szereplő azt hiszi, a megoldás kulcsa nála van, mindenkinél jobban tudja a „tutit”, a siker biztos receptjét.
Meg kellene világosodniuk! A szerdán elfogadott választási végrehajtási törvény oly mértékben igyekszik megosztani a politikai erőket és a választókat is, hogy valódi, fegyelmezett, és részleteiben egyeztetett összefogás nélkül semmi esélye sincs a demokratikus erőknek.
Szándékosan nem fogalmazok bal- és jobboldali kategóriákban, mert a demokratikus összefogás nem kizárólag a baloldal jellemzője, bármennyire is igyekszik a FIDESZ propagandája ezt így beállítani. A demokratikus összefogásban ott van a helye mindenkinek – liberálisnak, konzervatívnak, baloldalinak vagy egyszerűen semlegesnek –, akinek fontos, hogy jogállami körülmények között élhessen, gyakorolhassa (ha akarja) alkotmányos és emberi jogait, európai normák között nevelhesse gyermekeit, kiszámítható módon tervezhesse jövőjét.
Ha kicsit felülről – elfogultság nélkül – megvizsgáljuk a demokratikus szervezetek programjait, szlogenjeit, azt látjuk, hogy bizony a szép szavak mögött sokszor igen eltérő (egyéni és csoportérdekektől sem mentes) törekvések húzódnak.
![]() |
Forrás: Internet
|
![]() |
Forrás: Internet
|
![]() |
Forrás: Internet
|
A Milla – mint már fent érintettük – célja a hazai politikai elit leváltása. Ebben a törekvésben van is valami, hiszen az elmúlt húsz esztendő alatt igen lejáratta magát a hazai politikai elit. Nem csak az, amely a rendszerváltás óta őrzi akkor megszerzett helyzetét, hanem azok az újabban belépő szereplők is, akik az előbbiektől tanulták el a „módit”.
A politikai elit kialakulása a polgári demokráciákban hosszasan tartó folyamat. Tapasztalhattuk a rendszerváltás után rögtön, hogy a hatalomba került „politikai elit”, bizony kontraszelektált, az esetek többségében nem állt a helyzet magaslatán. Ez abban a szituációban szinte természetes volt, hiszen olyanok kerültek döntési helyzetbe, akiknek semmiféle tapasztalata nem volt ebben.
![]() |
Forrás: Internet - NOL.hu. - Marabu
|
A Milla politikai célkitűzése bármennyire is szimpatikus, bármennyire is egyet lehet vele érteni, a mai magyar valóságban nem kivitelezhető. Ezzel kellene várni még két-három generációnyi időt.
![]() |
| Forrás: Internet -168óra.hu |
A két civil szervezet még egyeztet egymással közös fellépésükről
A demokratikus kispártok (Zöld Baloldal, Munkáspárt 2006, 4K) bár jelen vannak kis számú tagjaikkal minden jelentősebb eseményen, ám mégsem képesek arra, hogy támogatottságukat növeljék. Számos oka van ennek, elsősorban az, hogy e törpepártok nem rendelkeznek megfelelő anyagi erővel, és ez megakadályozza őket abban, hogy valódi, professzionális eszközrendszert birtokló országos párttá váljanak. Az elkövetkező választásokon ugyan – a lényegesen könnyített jelöltállítási feltételek mellett – megmérettethetik magukat, ám ez (ha nem csatlakoznak a demokratikus összefogáshoz) a jelenlegi kormánypárt malmára hajtja a vizet.
Mindezekből látható, hogy ha a legkisebb közös többszörös – az Orbán-kormány leváltása és a polgári demokratikus értékrend, a jogállam visszaállítása – alapján nem születik egységes politikai fellépés a demokratikus erők oldalán, úgy a mai jogi és politikai helyzetben semmi sem akadályozhatja meg a FIDESZ újabb négy évre való győzelmét.
Alulnézetből a dolog nem sokban különbözik.
![]() |
Forrás: Internet - Szonda Ipsos
|
Mondanivalónk szempontjából a biztos pártválasztókkal kell a legkevesebbet foglalkozni, hiszen ők pontosan tudják – hacsak meg nem hasad az ég –, hogy kire fognak szavazni. Őket nem izgatja az új törvény előírása az előzetes regisztrációról, hiszen az első sorokban fognak tülekedni, az regisztráció megnyitásakor.
A biztos szavazók kategóriája – eddig nem volt kétséges, hogy elment, hiszen a választások helybe jöttek – azonban már nem ennyire egyértelmű. Azok a szavazók ugyanis, akik eddig leadták szavazataikat, nem biztos, hogy eleget tudnak tenni a regisztráció követelményeinek. Ugyanis – főleg az idősebb vagy mozgásukban korlátozottak, szegény körülmények között élők – nem biztos, hogy az utazással járó fáradalmakat vagy költségeket vállalni tudják. Ez jelentős mértékben csökkentheti a – főként vidéken élő – biztos szavazók táborát.
Ha beleképzeljük magunkat egy ilyen személy helyébe – akinek kialakult, jól meghatározott véleménye van napjaink politikai valóságáról –, ám figyelembe vesszük, hogy milyen lehetőségekkel rendelkezik, azt láthatjuk, hogy ez az áldozat, amibe a regisztráció kerül, felülírja politikai állásfoglalásának fontosságát. Ez utóbbi fogalmazás egy kicsit kacifántos, éppen ezért: azt kell eldöntenie emberünknek, hogy utazik-e például 15 kilométert 1000 forintért csak a regisztráció érdekében, vagy ezt az ezrest, ami havi jövedelmének a 70-ed része, valami másra, számára sokkal fontosabbra: élelmiszerre, gyógyszerre költi-e. Azt hiszem normális a választása, inkább ez utóbbiak mellett „voksol” — és kimarad a választásokból.
A bizonytalan választók egyre nagyobb arányt képviselnek a legutóbbi felmérések szerint. A civil szervezeteknek, a pártoknak az elemi érdeke, hogy közülük minél többet meggyőzzenek arról, hogy foglaljon állást. A döntés az ő esetükben a legnehezebb. Hiszen eddig sem nagyon érdekelte őket a politika (nem is kellett, hiszen alapvető jogaik nem voltak korlátozottak). Most azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A demokratikus erőknek azt kell megértetnie szavazókkal, hogy most már – dacára annak, hogy a véleménynyilvánításhoz még több erőfeszítést kérnek – a saját bőrére is megy a „játék”, ha most is passzív marad, annak olyan következményei lesznek, amely nem csak saját magára, hanem a gyerekeire, unokáira is komoly következményekkel járnak.
Mindezek alapján úgy gondolom, hogy a regisztrációs törvény mélyen antidemokratikus, ugyanakkor egyetlen célt szolgál: a demokratikus ellenzék (és szavazók) megosztását, ami automatikusan újabb négy évre biztosítja Orbán Viktor uralmát.
Ezt pedig senki sem hagyhatja figyelmen kívül. Itt az ideje túllépni az egyéni és csoportérdekeken.
Bár ez utóbbi ügyben nem vagyok felhőtlenül optimista!
Ceterum censeo OV esse delendam!
2012. február 18., szombat
FORGÁCSOLÁS
A legutóbbi hírek szerint „titkos kerekasztal” tárgyalásokba kezdett a baloldal. A szereplők régről ismertek, általában a magyar politikai élet perifériáján mozgó – időnként látható –, de negy tömegtámogatással nem bíró pártocskák vezetői gondolták úgy, hogy ideje megszólítani azt a tömeget, amelyek úgy látszik totálisan kiábrándultak a mai magyar politikából.
Talán most teremhet új helyzet. Talán most képesek lesznek előrukolni valamivel, ami esetleg kiemelheti ezeket a szervezeteket a politikai ismeretlenség homályából, ha csak egy kis időre is.
Hírértéke volt a dolognak, mert még Kálmán Olga műsorában is kapott néhány percet a kezdeményezés. Érdekes volt látni, hogy miképp próbálta meggyőzni Schmuck Andor a műsorvezetőt arról, hogy márpedig képesek olyan programot gründolni, ami esetleg vonzó lehet mindazoknak, akik ma nem találják a megfelelő hívó szavakat a regnáló pártok kommunikációjában.
Kicsit vagyok csak szkeptikus ebben a dologban. Mai világunkban előállni egy olyan értékrenddel – amelyet a résztvevők többsége vall –, ami láthatóan korábban sem rendelkezett kiugró támogatottsággal, enyhén szólva is kudarcos vállalkozásnak tűnik.
Nem az lenne ebben a probléma, hogy a balodal összefog, és megpróbálnak valamiféle közös tervet alkotni. A probléma az alapokkal van.
A ma hazánkban működő – a sajtó által a szélsőbalhoz sorolt – formációk olyan elveket hirdetnek, amelyeket meghaladott az idő. Pontosabban szólva – Mészáros Istvánt citálva – még nem alkalmas mai gondjaink kezelésére. Ez a fajta vulgármarxista felfogás már vagy két évtizede megbukott. Bár kétségtelenül voltak – szociális szempontból – a mainál jobb megoldásai, de ezek elbuktak a gazdaság totális átalakulásának során.
Ezeknek az elveknek a felelevenítése kicsit antaonisztikusnak hat abban a környezetben, amiben társadalmunk él. Nem képesek ezek a pártocskák felismerni azt, hogy mindaz a változás, amit átéltünk az elmúlt két évtizedben – és itt a társadalom átstrukrúrálódására, a munka és szociális viszonyok átalakulására gondolunk – nem okvetlenül a kapitalizmus „gonoszságából” fakadnak.
Gondolkozzunk el azon, hogy miként változott meg hazánk gazdasági szerkezete – nem csak a rendszerváltás óta – az elmúlt négy évtizedben. Mindaz a fejlődés, ami ezalatt az idő alatt végbement – gépesítés, új technológiák megjelenése, informatika, információs kultúra – azt eredményezte, hogy gyökeresen átalakult maga a társadalom is. Iparágak, foglalkozások, szakmák szűntek meg, Újak jöttek létre, korábban el sem képzelhető hatékonysággal. Az emberi munkaerőre egyre kevesebb kereslet mutatkozik az anyagi javakat előállító ágazatokban.
(Ajánlom áttekinteni a KSH nyílt adatsorait 1982-től napjainkig. Azt láthatjuk, hogy mind a mezőgazdaságban, mind az iparban csökken a foglalkoztatottak száma, ám a termelékenység emelkedik, és nőtt az előállított javak mennyisége is. Ugyanakkor pedig eddig nem ismert – vagy kevéssé keresett – szolgáltatások adják a munkahelyek többségét. Ez utóbbiak teljesítménye fokozatosan nő, bár e fejlődés erősen függ a társadalom „fizetőképes keresletétől” — turizmus, személyi szolgáltatások stb.)
Ezekre a kihívásokra válaszokat találni a globalizált környzetben, egy nyílt gazdaságú országban, az unió keretei között nagyon nehéz — különösen olyan politikai filozófia mentén, amely pontosan azért bukott meg, mert képtelen volt megfelelni már a húsz esztendővel ezelőtti követelményeknek is.
Az összefogás jó! Minden esetben jó, ha az azt a célt szolgálja, hogy az ország kikecmeregjen mai, meglehetősen labilis helyzetéből. Üdvözlendő minden összefogás, amely olyan politikát eredményez, amellyel közelebb kerülünk azokhoz az elvekhez, amelyet Európa képvisel, és amely valamiféle gazdasági kibontakozást eredményezhet, akár középtávon is.
Minden más kezdeményezés – és csoportocskák alakítása – gyengíti a mai ellenzék pozícióit. Az eredmény pedig nem az erők összefogás lesz, hanem annak szétforgácsolása. Mert mindegyik csoportocska tudja a „tutit”, és ehhez ragaszkodik is. Így aztán sokkal nehezebb a rengeteg elvet és törekvést egy közös nevező alá hozni úgy, hogy abból valami értelmes és tényleg a jövőt szolgáló politika alakuljon.
2012. január 8., vasárnap
EGYÜTT — VAGY SEHOGY
Az ország helyzete napról napra romlik. A külső és a belső körülmények feszítő problémákat jelentenek a mai kormányzatnak. Láthatóan még mindig átlátható stratégia nélkül bóklásznak a lehetséges döntések között. Mindezt jól illusztrálják az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok.
Ugyanakkor kitapintható, hogy a nemzetközi szervezetek egységesen lépnek fel, egyszerre szabva politikai és gazdasági feltételeket.
A demokratikus ellenzék pedig láthatóan hezitál. Pontosabban három markáns erőközpont kezd kialakulni.
Az egyik – talán a legnagyobb tömegtámogatással bíró – csomópont a civil szervezetek összefogása, a Szolidaritás, a Milla és más csoportok. Ezeknek a jellemzője, hogy főként azokból a polgárokból rekrutálódnak, akik elutasítják ez eddigi politikai elit működését, a jelenlegi parlamenti formációkban nem látják a kibontakozás lehetőségeit. Közös e csoportokban, hogy a civil szerveződés szuverenitására építenek, nem csatlakoznak – bizonyos mértékig –, elutasítják a ma regnáló pártokat.
A másik erőközpont a ma is a parlamentben ülő demokratikus pártok támogatói. Az MSZP, az LMP és a még frakció nélküli Demokratikus Koalíció azonban más-más felfogással áll az Orbán-rendszer megdöntéséhez.
A harmadik erőközpont – bár ez rendelkezik a legkisebb társadalmi támogatással – a különböző, parlamenten kívüli, magát baloldalinak nevező törpepártok csoportja.
Azt ma már látjuk, hogy az elfogadott új választási törvény alapján igen nehéz olyan többséget előállítani, amely meggyőző – lehetőleg kétharmados – többséggel váltja le a mostani kormányt.
A demokratikus erők összefogása tehát – mondhatjuk pátoszosan – életbevágó. A civil szervezetek vezetői hajlamosak az összefogásra. Ezt nyilatkozataik és tevékenységük igazolja. A Szolidaritás által meghirdetett „ellenzéki kerekasztal” jó ötletnek tűnik. E kezdeményezés sikere nagyban attól függ, hogy a civil szférát és a pártok köré gyülekező erőket miként lehet összesimítani.
A demokratikus pártok közül az MSZP és a DK feltételek nélkül kész a kooperációra. Kinyilatkoztatta ezt mind a két párt elnöksége. Félretéve minden skrupulusukat – belátva a feladat jelentőségét – hajlandóak az együttműködésre.
Az LMP-ről mindez nem mondható el ilyen egyértelműen. A párt különböző – egyenrangú – vezetői különbözőképpen nyilatkoznak. Fellelhető gondolkodásukban az eddig hangoztatott – szinte zsigeri – elutasítás, főleg Gyurcsány Ferenccel és a szocialistákkal kapcsolatban. Az LMP szereplése jelenleg azt üzeni az átlagembernek, hogy magukat tartják a demokratikus értékek felkent lovagjának. Mindezt teszik egy viszonylag kis támogatottság mellett. Álságos hozzáállásukat a második kerületi időközi választáson tanúsított magatartásuk is szemlélteti. Még akkor sem voltak képesek egy jelképes összefogásra (közös jelölt indítására), amikor ennek valós politikai tétje nem is volt.
Az LMP furcsa politizálását az is jellemzi, hogy kikelt az Európai Zöldpárt külpolitikai szóvivője (ez a párt alelnöki pozícióját jelenti) Ulrike Lunacek javaslata ellen, amely különböző uniós szankciók bevezetésével próbálja rávenni a kormányt, hogy térjen vissza a demokratikus keretek közé.
Az LMP sérelmezte ezt az eljárást, holott maga is tagpártja az Európai Zöldek Pártjának (Eurogreens). A párt láthatóan nem képes helyén kezelni a problémát. Nem belátni, hogy a demokrácia helyreállítása Magyarországon elődleges politikai feladat, mert ez vezethet ahhoz, hogy mind gazdaságilag, mind politikailag megszűnjön az ország elszigeteltsége.
Nincs más út, csak az összefogás
Itt az ideje, hogy a demokratikusan gondolkodó polgárok rávegyék saját közösségeiket arra, hogy feltétlenül működjenek együtt a közös cél érdekében. Csak ebben az esetben várható el, hogy az a bizonyos 56 százaléknyi „hallgató többség”, amely ma nem talál magának támogatható politikai erőt, megmozduljon, kinyilvánítsa választói akaratát.
Az ország érdeke, hogy a demokratikus baloldal feladja – évtizedek óta beidegződött – megosztottságát, és végre egy azonos cél érdekében képes legyen együttműködni mindenkivel, aki az Orbán-rendszer leváltásában érdekelt.
Nagy feladat, tanulságos lecke. De ezt a leckét meg kell tanulni, és fel is kell mondani a vizsgán. Legkésőbb 2014-ben.

Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)