2016. augusztus 23., kedd

KITÜNTETÉS — TÜNTETÉS

Az erkölcsi leépülés újabb stációját mutatta be a hatalom.
Általában nem szoktam mostanában napi ügyekkel foglalkozni, mert ezt számtalan jó tollú kollégám– Puputól Kolozsvároson át Varánuszig, a hivatásos bloggerekig (Tótaw és a többiek) – megteszi.
Mégis kénytelen vagyok „klaviatúrát ragadni”, mert B.Zs. kitüntetése kapcsán kialakult polémia sokkal de sokkal fontosabb, mint az, hogy valaki kap kitüntetést, és mások ezzel nem értenek egyet.
Az állami kitüntetéseket mindig is a hatalom adja. A hatalom ízlése, preferenciái döntik el, hogy ki, mikor, milyen elismerésben részesül.
A hatalomnak azonban mindig tiszteletben kellene tartania azt az erkölcsi és a társadalmi konszenzuson alapuló megítélést, hogy a kitüntetettnek eleget kell tennie az írott és íratlan erkölcsi elveknek, amelyek a társadalom fundamentumát jelentik.
A hatalom megsértette ez az alapot.
A rendszerváltás óta nem volt olyan kormány, amely rasszista, xenofób kijelentéseket nyilvánosan megjelentető személyt kitüntetett volna. Mindenki tudja, hogy az előbb említett gondolkodás és megnyilatkozás ellentétes a 89-es Alkotmánnyal és a legutóbbi – kevesek által tisztelt – Alaptörvénnyel is.
A kormány és a mai hatalmi mániások ezt a Rubicont lépték át! Olyasmit tettek, ami megbocsáthatatlan: megtagadták az ország demokratikus rendjét és a társadalmi közmegegyezést. Nyilvánvalóvá tették, hogy nem érdekli őket a társadalom véleménye, nem érdekli őket értékrend, az ország maga.
Bármit megtehetnek, és meg is tesznek.
Mi több, cinikusan bele is áll döntésébe. Azaz teljes mellszélességgel vallják, hogy tesznek az erkölcsre (morál), mert számukra ez nem érték. Azaz ez a kormány és hatalom erkölcstelen!
Ennél nincs lejjebb, mondja az egészséges elme. De ki kell ábrándítanom mindenkit!
Van és lesz!
Pontosan azért, mert minden morális kifogásra és ellenvéleményre nem reagál, sőt azok ellenére tesz!
Ez ellen csak egyetlen lehetséges módozat van: elutasítani és leváltani ezt a hatalmat, mert az erkölcsi romlás után következik majd az anyagi is! Ezt a országot a romlásba viszi a mai hatalom!
Ceterum censeo Ov esse delendam!

2016. augusztus 15., hétfő

AZ ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGE

Forrás: Internet
„… eltűnődtem a második világháború pusztításán. Akkor arra gondoltam, hogy nemcsak a százával megsemmisített értelmiséget sodorta el a kettős megszállás, hanem azt az olvasóközönséget, amely vezércikkeiért tett gazdaggá Márait, autót adott a színészek alá, üzemeltetett egy Cserépfalvi Könyvkiadót. De nem csak az alkotók és műhelyek fogyatkozása volt végzetes, hanem a közönségé, amely ezt az irodalmat s a színházat jól-rosszul eltartotta.  A diktatúrák elsődleges célja, miként a megszállásé: a honi értelmiség megtizedelése. …Az önérzetes polgárság felszámolása feltétele a nemzetek térdre kényszerítésének.”
(Ungvári Tamás: A feledés Enciklopédiája — Bicegők – 61. oldal. Budapest, Scolar, 2009.)
Ez az idézet komoly gondolatokat gerjesztett bennem. 2009 óta elég sok víz folyt le a Dunán, sok minden történt az országban. Sok olyan, amelyet a fenti idézet sugall.
A közösségekben mindig is a véleményformálókra hallgattak az emberek, hiszen azok tudásukkal, tevékenységükkel kivívták a tiszteletet, ezért is fogalmazhatták meg a kisebb-nagyobb csoportok közös érdekét. A magyar történelemben mindig is voltak ilyen tekintélyek (engedtessék meg nekem, hogy íróink, irodalmáraink, gondolkodóink hosszú sorát ne vessem most papírra).
Egyre kevesebb – tisztelet a kivételnek – manapság az ilyen arc. Valahogy a közéletből és a politikából kivesztek az értelmiségiek. Ám ez nem új jelenség.
Egy régebbi (csaknem húsz éves, 1998-as) eset jut eszembe: a kultúra szervezésével, jobbításával foglalkozó elkötelezett társaság résztvevőjeként egy kisvárosban az ottani tanítóképző főiskolán, az oktatókkal folytatott diskurzusban elhangzott, hogy „csökkentették az értelmiségi tantárgyakat”.
Kikerekedett szemmel néztünk, hogy miről is van szó? Hát arról szólt a panasz, hogy a társadalomtudományi diszciplínák óraszámának csökkentése miatt nem képesek értelmiségieket képezni.
Ki is akadtam ezen, rendesen. Ez a vélemény egy régi – még a Kádár-korból származó – nézetet tükrözött, miszerint mindenki, aki egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkezett, az értelmiséginek számított. Ez a hagyomány nagyon mélyen ül a társadalomban.
Pedig a valóság egészen más. Értelmiséginek azt tekintjük, aki – természetesen megfelelő előképzettséggel – képes a körülötte levő valóságot (szakmai, társadalmi folyamatait) értelmezni, értékelni és ennek megfelelő véleményt kialakítani. Az értelmiségit nem lehet képezni! Az egyfajta életvitel, magatartás, amit az adott személy hosszú idő alatt sajátít el, gyakorol. A manapság a különböző médiumokban nagy ritkán megjelenő értelmiségiek (jobb és baloldaliak egyaránt) nem attól értelmiségiek csak, hogy nevük előtt a magasabb tudományos fokozatot jelölő két betű áll. Attól értelmiségiek, hogy pestiesen szólva „látnak a pályán”. Képesek értelmezni korunk hazai és globális valóságát, szellemileg megalapozott véleményt formálnak ebből.
De vissza a politikához!
Forrás: Internet
Az elmúlt évtizedekben azt láthatjuk, hogy a rendszer váltás környékén, az azt követő években, a politikában szerepet vállaló pártok holdudvarában számos, nagy tekintélyű és tudású személyt találhattunk, akik igen komoly tanácsokkal látták el a politikai szervezeteket. Ezek a háttér műhelyek nagy segítséget adtak a ’90-es években mind a hatalmon levő, mind az ellenzéki pártoknak.
Az ezredfordulóra azonban az újdondász politikai elit (mind a két oldalon) úgy gondolta, hogy elboldogul már maga is a politikai játszótéren egyedül, elvek és jó tanácsok nélkül.
Szentül meg voltak (vannak) győződve arról, hogy bármit tesznek, gondolnak ki, az maga a „tuti”, csalhatatlanok és döntésük a lehető legjobb.
Az aggályoskodó háttér embereket kikoptatták maguk mögül, hiszen azok folytonos érvelésükkel, akadékoskodásukkal csak a problémát (sok esetben lelkiismeret furdalást) okozzák.
Így maradtak a középszerű politikusok, akiket igazán csak két dolog motivál (tisztelet a kivételnek): a hatalomhoz való ragaszkodás, vagy a megszerzett egzisztenciális státusz megtartása. Nyoma sincs annak, hogy a választott képviselők a polgári demokrácia játékszabályai szerint „szolgák”, akiknek a feladata a választóik képviselete, azok érdekeinek az érvényre juttatása.
Maradt, ami van: a pőre hatalmi játszma. Ebben pedig nincs helye holmi tudományos, társadalompolitikai elemzéseknek, hatásvizsgálatoknak és az államigazgatás tervezésének. Egyetlen cél van: a hatalom megszerzése és minden áron való fenntartása. Minden intézkedés (oktatásügy, államigazgatás átszervezése, az önkormányzatiság megcsonkítása — és folytathatnánk a sort) azt szolgálja, hogy a legnagyobb hatékonysággal lehessen manipulálni a választókat.
Miután az embereket az elmúlt évtizedben sikerült leszoktatni arról, hogy saját magukról és közvetlen környezetükről, az életükről gondolkodjanak, és annak eredményeként cselekedjenek, így a manipulatív propagandával a hatalom képes bármit elhitetni a sokasággal. Teszi ezt annak ellenére, hogy az átlagpolgár személyes tapasztalata szöges ellentétben áll a halottakkal.
Ezen pedig csak egyféleképpen lehet segíteni. A kisebb-nagyobb közösségekben meg kell keresni a még „lappangó” értelmiségieket, és a tömegeket pedig rá kell bírni arra, hogy – bár igen munkás tevékenység – gondolkozzanak!
Ceterum censeo OV esse delendam!