ORSZÁG A MÉLYBEN

Örkény István – ha élne – manapság sajnálattal venné tudomásul, hogy az a szellemi erőfeszítés, amivel annak idején megalkotta örökbecsű abszurdjait, teljesen feleslegessé vált. Elegendő kimennie az utcára vagy nézni a kormány közeli médiumok adásait, azokat leírva nyomdakész kéziratokkal bombázhatná az elegendő bátorsággal rendelkező kiadókat.

Az ország – pontosabban a hatalom – egyre mélyebbre süllyed, és egyre nagyobb sötétségbe kényszeríti polgárait.

Nézzük ezt a problémát egy kicsit „felülről”. Emelkedjünk el kicsinyes, mindennapi életünket megkeserítő problémáinktól, és tekintsünk egy kicsit szélesebb horizonttal az ország és a társadalom problémáira.

Életünket teljesen átfogja a mindennapi hazudozások hálója. Valóban érvényesül a göbbelsi propaganda. El kell fogadni azt, hogy az emberek általában lusták gondolkodni, és elfogadják azokat a véleményeket, amelyeket – mint az instant kávét – odatesznek eléjük?

Meddig lehetséges megvezetni egy társadalmat, és saját tapasztalataikkal szemben azt bizonygatni nekik, hogy gondoskodnak róluk, miközben ezerrel fosztják meg őket szerzett és törvényben biztosított jogaiktól és csak úgy mellesleg elszegényítik őket?

A gondolkodó ember általában tudomásul veszi a tényeket, és azok alapján ítéli meg saját és környezete helyzetét. Ha ég a ház, akkor igen nehéz neki bemagyarázni, hogy ez csak az unortodox fűtés része.

De nézzük a tényeket (nem mindent, mert arra itt nincs lehetőség és terjedelem) és azt, hogy minderről milyen „információkat” kommunikációs bonmotokat hallunk?

A bennünket körülvevő világ (Európa)

SARGENTINI JELENTÉS

Olvassuk el, gondolkodjunk el azon, hogy mit tartalmaz. A fenti linken a teljes jelentés olvasható, ide csak azt a 12 pontot másolom (betűhíven), ami abban szerepel, mint aggályos ügyek:

„(1) az alkotmányos és a választási rendszer működése;

(2) az igazságszolgáltatás és más intézmények függetlensége, valamint a bírák jogai;

(3) a korrupció és az összeférhetetlenség;

(4) a magánélet védelme és az adatvédelem;

(5) a véleménynyilvánítás szabadsága;

(6) a tudományos élet szabadsága;

(7) a vallásszabadság; (8) az egyesülési szabadság;

 (9) az egyenlő bánásmódhoz való jog;

(10) a kisebbségekhez tartozó személyek – köztük a romák és a zsidók – jogai, valamint a kisebbségekkel szembeni gyűlölködő kijelentésekkel szembeni védelem;

 (11) a migránsok, menedékkérők és menekültek alapvető jogai;

(12) a gazdasági és szociális jogok.”

Mint látható a migrációs problémával mindössze egyetlen pont foglalkozik, az se túlzottan nagy hangsúllyal: mindössze 4 oldal a 68-ból.

Kormánypropaganda:

Mindebből a kormány azt a következtetést vonta le – hiszen ezt kommunikálta immáron három esztendeje –, hogy a migránsokat be akarják telepíteni az országba. Ez persze ordas hazugság, de működik. E propaganda hatására, ma az átlagemberek félnek a „migránsoktól”,  annak ellenére, hogy hazánk területén (kivétel 2015 nyara Budapesten a Keleti pályaudvarnál) nem, vagy alig találkozott menedékkérőkkel.

A helyzet paradox voltát jól jellemzi, hogy jelenleg országunkban csaknem 60 ezer különböző nemzetiségű, vallású bevándorló él. Ezek közül 2010 és 2016 között a megoszlás a következő volt:

                                               2010      2011      2012      2013      2014      2015      2016

Törökország                      520         576         569         499         567         565         698

Ázsia                                     4091      3824      3960      5103      8695      8060      6187

Afrika                                   546         589         772         738         980         992         1137

ÖSSZESEN                          5157      4989      5301      6340      10242    9617      8022

Forrás: HírTV

Ezeket a bevándorlókat gyakorlatilag nem érzékeljük. Nem tűnnek fel, nem jelentenek sem társadalmi sem kulturális problémát.

EGÉSZSÉGÜGY

Forrás: Internet

Az, hogy az egészségügy romokban hever, minden –gyakorlatilag 45 év feletti – állampolgár érzékeli. Nem is kell ehhez betegnek lenni, elegendő csak egy jogosítvány megújítás, és rögtön mindenki szembesül az ellátás színvonalával. (Itt és most nem az orvosok, laborosok, nővérek és egyéb az egészségügyben dolgozókról szólok, nekik minden tisztelet!). Lerobbant rendelők, elavult, éppen hogy csak felszerelt kórházak stb.

Kormánypropaganda:

Az egészségügyben minden rendben van, egyébként is mondjon egy imát, vagy menjen fel naponta az ötödikre és egészséges lesz. Ez annyira bornírt, hogy még szavaink sincsenek ecsetelésére. Az pedig tényleg nevetséges, hogy Mari néni, aki egyébként Karakószörcsögön lakik családi házban, és összesen öt lépcsője van a verandáig, miként menjen naponta fel az ötödikre!

Az elmúlt nyolc évben óriási pénzeket öntöttek az egészségügybe. Ez nominálisan igaz, azonban nem vették figyelembe az avulásokat, a műszerek, egyéb gyógyító eszközök árdrágulását, a működési költségek emelkedését. Így a befektetett pénz nem elegendő, egyenesen vezet a kórházcsődökhöz, a háziorvosi praxisok ellehetetlenedéséhez.

OKTATÁS

Az oktatás is egyre nagyobb problémákkal néz szembe. Az új NER nem alkalmas arra, hogy a 21. század követelményeinek megfelelő alap-, közép- és felsőfokú tudással ruházza fel a gyerekeinket. Az alapfokú oktatásban nem készítik fel a gyereket a középfokra. A középfokú oktatáshoz jutást erősen korlátozzák a gimnáziumi helyek szűkítésével és a felvételi követelmények fokozásával. A szakoktatás a béka feneke alatt van, olyan szakmákat oktatnak, amire nincs kereslet, illetve a kurrens szakmákban korszerűtlen, nem használható ismeretet oktatnak. A felsőoktatás fizetővé válásával pedig csak egy szűk elit juthat diplomához, sok-sok tehetséges fiatalt zárnak ki a diplomaszerzésből.

Állami propaganda:

A korszerűsített oktatás arra jó, hogy megteremti a munka társadalmának bázisát. (Ez kicsit hajaz Mussolini 20-as évek Olaszországára.) Ugyanakkor a kormány ellehetetlenít, törvényben tilt oktatási témákat, intézményeket (CEU), és fittyet hány az egyetemi és tudományos autonómiára. A társadalom tudatos elhülyítése folyik, a cél az ostoba, a hatalom által befolyásolható társadalom megteremtése (Lásd: Orwel: 1984)

GAZDASÁGI HELYZET

Minden EU-s támogatás ellenére kis hazánkban nem valósultak meg olyan beruházások, amelyek a jövőben értéket és jövedelmet termelnek. Az a gazdasági növekedés, amiről a kormány beszél, az gyakorlatilag stagnálás. A gazdasági visszaesés látható jele, hogy eddig soha nem látott mértékben szűnnek meg vállalkozások és üzletek. Elegendő csak Budapest főútvonalain végigmenni, megnézni a bezárt üzleteket. Ez nem csak annak köszönhető, hogy átalakulnak fogyasztási szokásaink, hanem elsősorban annak, hogy a társadalom döntő többségének nincs anyagi forrása e szolgáltatások vagy termékek megvételére.

Az ország nyomorodik. A munkabér ugyan növekszik az elmúlt időben, de a kapcsolt adók és járulékok még mindig túlzottan nagymértékűek. A társadalom közel egyharmadát kitevő nyugdíjas és időskorú emberek pedig folyamatosan szakadnak le, mert a mesterségesen alacsonyan tartott költségvetési infláció alapján kiszámított járandóságemelés köszönő viszonyban sincs a fogyasztási inflációval.  Ez a réteg az elmúlt nyolc évben mindegy 20-25 százalékot vesztett anyagi alapjaiból.

Kormánypropaganda:

Gyakorlatilag erre nincs válasza a kormánynak. Pontosabban megpróbálja az ügyet tűzoltóként kezelni Erzsébet utalványokkal és „nyugdíjprémiummal”.

Lehetne még folytatni az alapvető ellentmondásokat. De így elsőre legyen elég ennyi. Lehet rajta gondolkodni! És ha már gondolkodunk róla, akkor megfogalmazhatjuk azt is, hogy akarjuk-e ezt így a továbbiakban.

Ceterum censeo OV esse delendam!

A POPULIZMUS ÉS A NACIONALIZMUS MENEKÜLÉS

Az elmúlt napokban néhány gondolatot jártak körül baloldali politikusok és szakértők a nacionalizmus európai előretöréséről és a baloldal háttérbe szorulásáról. Ugyanaznap néhány százan vettek részt a Szabadság-téren a Európáért és a nacionalizmus ellen címmel meghirdetett nagygyűlésen.

Nem célom felidézni egyik eseményen elhangzottakat. Nem azért, mert nem voltak jó gondolatok, hanem azért, mert csak a napi politikai következményeket és tennivalókat vázolták fel, szigorúan (párt)politikai szemszögből.

Ugyanakkor megjelent egy nagyon jó cikk is a populizmus veszélyeiről ifj. Marosán György tollából az ÉS-ben. Kitűnő rajzot adott a hazai és globális veszélyekről.

Mégis, mi az, ami klaviatúra elé ültetett?

Az okok! Egy valamit – nem gondolom, hogy elfeledtek az említett elemzők, de nem hangsúlyozták azt – a társadalmi változásokat nem említették.

Csak úgy, kutyafuttában tekintsük már át, hogy mi történt az országban és a világban az elmúlt 30-40 év alatt.

Olyan tudományos és technológiai változások mentek végbe, amelyek nem csak a termelést alakították át gyökeresen, de megváltoztatták a társadalom szövetét. A régi társadalmi osztályok szűntek meg, átalakult az egyes országok társadalmi rétegezettsége is. Eltűnt a klasszikus munkásosztály (amiről úgy gondoltuk, hogy érdekei azonosak szerte a világon – ám kiderült, hogy nincs így), a parasztság és a mezőgazdaság is totálisan átalakult.

Megváltozott a világ felosztása. A régi (jól vagy rosszul bevált) kétpólusú világ megszűnt, átalakult valami mássá, ahol a nagyhatalmak és Európa keresik a saját helyüket. A termelés és a javak előállítása, a földgolyó forrásainak kiaknázása globálissá vált, mint ahogy a termeléshez szükséges tőke többsége is társadalmasodott.

A változások olyan gyorsan mentek(nek) végbe, hogy az egyszerű választópolgár nehezen igazodott(ik) el benne. Az, hogy az átlagpolgár nem képes átlátni társadalmi és gazdasági folyamatokat, még nem olyan nagy baj, mert ezen megfelelő tájékoztatással és oktatással lehet segíteni. Ennek az átalakulásnak az eredménye az lett, hogy a társadalom tagjai elbizonytalanodtak. Régi, bevált életviteli rutinjai az új körülmények között nem működtek(nek). Ez meglátszik politikai választásaikban is, hiszen azokra adják voksukat, akikről feltételezik, hogy valamit javítani tudnak körülményeiken. Kevéssé fogadják el a racionális és bonyolult válaszokat. A leegyszerűsített magyarázatra vevők.

A nagyobb probléma ott keletkezett, hogy a politikai elitek sem találtak választ a 21. század legégetőbb problémáira. Igaz, azokat korlátok közé szorították a választási ciklusok, így a felvetődő kérdések közül csak a legfontosabbakat próbálták meg orvosolni, mintegy „tűzoltásként”.

A politikai pártok az elmúlt évtizedekben még mindig a korábbi politikai eszmei, filozófiai alapjaik szerint próbálták megtalálni a választ, többnyire sikertelenül. A konzervatívok még konzervatívabbak lettek, hiszen a régi receptek mindig beváltak, a liberálisok nem igazán tudtak mit kezdeni az információs forradalom véleményszabadságával, a szocialisták, szociáldemokraták pedig nem vették észre, hogy az a baloldali ideológia, ami Marxtól és Engelstől ered végérvényesen érvénytelen lett.

Ma egy átmeneti korban élünk, amikor a régi narratíváknak véglegesen leáldozott, ám a helyükre újak még nem születtek.

Ezt az átmeneti anómiás állapotot használja ki a populizmus azzal a szöveggel, hogy majd „mindent megold”, radikálisan új (valójában a konzervatívoknál is ósdibb) módszerekkel kezeli a társadalmi problémákat. Persze, a történelmi eszköztárból előkerülnek a már jól ismert klisék. Mert társadalmi krízishelyzet volt bőven az elmúlt 100-150 évben nem csak hazánkban, de Európában is. Mint az akkori politikusok, a mostaniak is a régi, lejárt lemezeket elevenítik fel: valamilyen ürüggyel bizonytalanságot keltenek a társadalomban, majd az így kialakuló bizonytalanságra és a biztonságérzet megingására hivatkozva „megvédenek bennünket” a tulajdonképpen nem is létező veszélytől.

A valódi problémákat persze képtelenek megoldani, hiszen az állandó ellenségkereséssel, és a „harcban állással” egyben meg is akadályozzák a kooperáción alapuló kibontakozást.. Mint ahogy képtelenek a gazdasági problémák valódi megoldására is, mert azt csak globális, de legalább is kontinensnyi együttműködéssel lehetne megvalósítani.

A változások egyik oldala – ami most a populisták malmára hajtja a vizet – a kommunikációs technikák totális megváltozása. A politikai szereplők néhány évtizeddel ezelőtt újságokban tették közzé programjaikat, személyes jelenlétükkel győzködték választóikat.

Ma már mindezt átvették a médiumok, amelyek a propaganda – és a félretájékoztatás – gátlástalan alkalmazásával népszerűsítenek pártokat és politikusokat.  Az a politikai erő, amely nem képes megfelelő kommunikációs hátteret kiépíteni magának, annak az üzenetei nem, vagy csak nagyon gyéren jutnak el a választók tömegeihez. Így választási esélyeik gyakran közelítenek a nullához. Az a politikai erő, amely nem jelenik meg a médiában, az nincs.

Hasonlót lehet tapasztalni az elektronikus térben, az interneten is. A populista politikusok néhány szavas szövegekkel jelennek meg a közösségi oldalakon, ezek üzenet értéke sokszor közelít a fake newshoz, ám ez a közember számára nem érdekes. Nem tud – és nem is akar – utána nézni, hogy amit kedvenc politikusa mond, aki megold helyette problémákat, igaz-e vagy sem. Gondolkodás nélkül elfogadja.  És ez alapján szavaz!

A populizmus politikai ellenzékének a legfontosabb feladata, hogy fejlessze kommunikációját, építse ki azt a lehetőséget, hogy eljusson potenciális választóihoz. Ezt azonban csak olyan programokkal teheti, amely új paradigmán alapszik, olyanon, ami képes feloldani napjaink legégetőbb társadalmi problémáit.

Ehhez persze az kell, hogy gyűjtsön maga köré olyan tudósokat – mondhatni szellemi hátországot, amit elkótyavetyélt az elmúlt évtizedekben – aki képesek adekvát válaszokat adni a kihívásokra.

Ez persze sok munkát igényel, és elvárja a politikusoktól azt is, hogy ne csak négyéves periódusokban gondolkozzanak, hanem távlatos fejlődésben.

A 21. század kihívásait – munka világának gyökeres átalakulása, a társadalmi elosztórendszerek reformja, a szociális szolgáltatások átalakítása, a környezeti problémák kezelése – természetesen egy nemzet (állam) keretei között ma már nem lehet megoldani. Ez a tény ad talán némi bizakodást, hogy a populizmus és a nacionalizmus megbukik.

Ceterum censeo OV esse delendam!

MÁR A JÖVŐNK A TÉT!

Tisztelt Olvasóim!

Valóban már a jövőnk a tét – persze nem elsősorban az enyém, de egy kicsit az is –, mindannyiunké! Nézzenek szét közvetlen környezetükben, és ideje elgondolkodni azon, hogy az idén vagy tavaly gimnáziumba került gyerekeinknek vagy unokáinknak milyen lehetőségei lesznek továbbtanulni!

Nem is értem, hogy amikor nyilvánosságra került a kulturális kormányzat terve, miszerint teljes egészében kivonul 2020-tól a felsőoktatásból, nem robbant fel a közvélemény!

Gondolkodjunk már el azon, hogy mindez milyen következményekkel jár:

Átlagszülők nem lesznek képesek finanszírozni gyermekeik oktatását. Az itt-ott megjelenő, elejtett nyilatkozatok arról szólnak, hogy a tandíjat 20-30 ezer euró közé tervezik. Egy majdnem a duplája annak, amit ma a CEU kér egy évre (két szemeszter). Azért kíváncsi lennék arra, hogy van-e egy átlag magyar családnak (akik még nem is a létminimumon élnek) a tíz hónapra havonta 2-3000 eurója – 628000 – 942000 forintja a gyerek taníttatására. A valóságban ennyit nem is keres nettó a két szülő.

 Nem akarom most ide idézni miniszterelnökünk korábbi nyilatkozatát a felsőoktatás tandíjairól, de minden esetre érdekes, hogyan változik valakinek a véleménye a hatalom birtokában.

További következmény, hogy ha a mostani gimnazisták nem lesznek képesek folytatni tanulmányaikat, akkor szinte semmi esélyük nem lesz zökkenőmentesen beilleszkedni a munkaerőpiacra. Tehát nem az adó- és járulékfizetők tömegét fogják gyarapítani, hanem az állástalanok tömegét.

Meg kellene már érteni, hogy a végtelenségig lebutított alap- és középfokú oktatás szöges ellentétben van a korunk követelményeivel. Ma már a felsőoktatás alapfokozata tulajdonképpen a 20-30 évvel ezelőtti középfokú érettséginek felel meg, a master képzés és a doktori iskolák adják a valódi felsőfokú oktatást.

Ma kis hazánkban azt mondják a munkáltatók, hogy csaknem negyedmillió betöltetlen munkahely van. Ez persze nem attól van, mert nincs munkaképes ember, hanem attól, hogy a munkanélküli tömeg nem rendelkezik a megfelelő képzettséggel, hogy a kínált állásokat betölthessék.

Ha mindaz, amit a mai kormány tervez, valósággá válik, úgy szeretett hazám az ostobák és a munkanélküliek, a nyomor szintjén (vagy az alatt) tengődők országa lesz!

Ezt végképp nem szabad hagyni, mert a saját és gyerekeink jövője a tét. Az a dúlás, amit e kormány végbevitt az „elmúttnyócévben”, az jelen helyzetben is sokéves munkával hozható helyre. De amit most terveznek, az generációs időkre veti vissza az országot.

Kivétel ez alól a NER-lovagok sokasága, akiket igazán nem érdekel, hogy mi van az országgal, hiszen ők sokkal „olcsóbban” taníttatják majd csemetéiket az európai egyetemeken.

Gondolkodjanak el ezeken! Ideje lenne felhagyni a „majd csak lesz valahogy” szemlélettel. A helyzet nem fog javulni, csak rosszabbodni, mert e hatalomnak ma nincs kontrollja. Ezt kellene megteremteni, ha kell, az utcán!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MEGLOPNAK MINKET – APRÁNKÉNT

Már nem csak a pénzünket lopja el a hatalom, hanem lassan apránként, szinte észrevétlenül ellopja a jogainkat és a kibontakozás, a kulturálódás lehetőségeit is.

Nem akarok nagy szavakat használni, de a közvélemény – benne a választók legnagyobb többsége – szinte megjegyzés és nagyobb tiltakozás nélkül vette tudomásul, hogy újabb módon korlátozzák jogainkat.

Az elmúlt időben az se verte ki a biztosítékot, hogy a polgári perrendtartást is módosították, ezzel mintegy megakadályozva, hogy az állampolgár sikeresen támadja meg a bíróságon azokat, akik kárt okoztak neki. Másfél millió forinton aluli kár esetében gyakorlatilag nem éri meg beperelni a károkozót, mert az új rendtartás szerint olyan illetékeket kell fizetni, ami eleve kérdésessé teszik egy per indítását.

Magyarán: ha az átlagembert megkárosítja egy kivitelező a lakása felújítása során (a munkát slendriánul végzi el, nem hajlandó azt kijavítani a szavatosság alapján), és ennek értéke nem haladja meg a másfél millió forintot, akkor erre úgy tekinthet, mint a veszett fejsze nyelére. Hiába van meg a károkozó, hiába van a kár, ennek érvényesítése kiesik a jog keretei közül. És még sorolhatnánk a hasonló példákat ez élet szinte minden területéről.

A másik ilyen aprónak tűnő változtatás a gyülekezési jog megváltoztatása. Eddig, ha valaki vagy valamely civil szervezet, párt kifogásolt valamely hatalmi döntést, bejelentette a rendőrségen és kis korlátozásokkal, de szabadon fejezhette ki nemtetszését. (Most ne kezdjünk el azon agyalni, hogy az elmúlt idők tüntetésein résztvevők száma mennyi volt, mert ez a lényeg szempontjából nem számít!) Októbertől azonban a rendőrségnek joga lesz megtiltani bármely megmozdulást, mi több a „tömeget” két főre redukálták. Nem idézem ide a törvény teljes szövegét, az megtalálható az interneten, ha nekem nem hisznek, olvassák el.

Ma pedig már más szintre lépett a hatalom. Nem csak a jogi kereteket változtatja tetszése szerint, hanem elkezdte a számára nem szimpatikus, intézményvezetőket is eltávolítani az útból. Nem tisztem Prőhle Gergely megvédése. Egy dolog háborít fel ezzel kapcsolatban: Mi jogon nyúl bele kulturális tartalmi kérdésekbe a kormány, amikor számtalan bizonyítékát adta eddig műveletlenségéről és hozzá nem értéséről. Milyen alapon fosztja meg az embereket a kulturális programoktól – legyen annak bármilyen szellemisége?

Az emberek – a választópolgárok – pedig minden tiltakozás nélkül veszik tudomásul mindezt. Hallom szinte az ellenérveket, hogy ezek a módosítások nem érintik a társadalomnak csak kis rétegét. Nem kell ebből olyan nagy patáliát csapni.

Most szeretném mindenkinek felhívni a figyelmét arra, ha a jogállamban – a hatalom ugyanis teljes vehemenciával próbálja bizonyítani ennek voltát, miközben tudjuk, a jelentős részét már rég lerombolta – csak egy keveset vesznek el az alapvető jogokból, akkor az már nem tekinthető demokráciának.

Ha egy vödör ürülékbe gulyáslevest öntünk, az attól még ürülék marad, ha pedig a gulyáslevesbe öntünk egy kanálnyi ürüléket, az ugyanúgy ürülék lesz.

Tehát kedves feleim: ha tiltakozni akarnak, akkor most itt a lehetőség: mindenki adjon be minden napra – három hónapra előre – tüntetési bejelentést. Így két dolgot lehet elérni: betartjuk az írott jogot, és egyben bebizonyítjuk, hogy a törvény milyen bornírt, és ellehetetlenítjük a rengeteg beadvánnyal a hatóság munkáját! Egyék meg, amit főztek!

Ceterum censeo OV esse delendam!