PUCOLÁS!

Azt írtam az előző bejegyzésben, hogy az lesz az utolsó az évben. Mindezt azzal az elképzeléssel, hogy a két ünnep között mégse történik valami olyan, ami kiverheti a biztosítékot.

Ám mégis történt. Ma hajnalra elpucolták Nagy Imre emlékművét a Vértanúk teréről.

Mondhatnánk, hogy ezt már előre bejelentették, mire a nagy felbuzdulás?

Nem a technikai részletekről van szó, hiszen a végrehajtáshoz nem kell sok: egy megfelelő teherbírású daru és egy hosszúplatós nyerges vontató, meg néhány közepesen képzett szakmunkás.

A probléma nem a szobor mozgatása, hanem az az ideológia és politikai meggondolás, amely mindezek mögött húzódik.

A fiatalabb generáció már nem is emlékszik Nagy Imre újra temetésére a Hősök terén, és arra a beszédre sem, amelyet egy akkor feltörekvő fiatal politikus mondott a ravatalnál. Orbán Viktor akkor hitet tett „’56 szellemisége” mellett. Azt hangsúlyozta, hogy a FIDESZ azt az örökséget képviseli, amit a mártír miniszterelnök.

Forrás: Internet -- Index.hu

De hol van már a tavalyi hó? — szokták volt mondani. Azóta ez a politikus teljesen átalakult. Úgy is fogalmazhatunk: kifordult magából. Előbb az Európai Liberális Internacionálé alelnöke volt, majd pusztán a hazai hatalmi játszmák érdekében sutba dobta elveit és barátait, és lelkiismeret furdalás nélkül lett konzervatív, majd egyre inkább jobbra tolódva egy egyeduralomra törő politikus.

Az elmúlt lassan három évtized bebizonyította, hogy – néhány követőjén kívül – az eredeti FIDESZ tagok közül szinte senki sem tartozik már hívei közé. Persze új követők, rajongók mindig akadnak, különösen, ha ugyanolyan gátlástalanok, mint vezetőjük.

1989 óta Orbán Viktor oly mértékben változott meg – rosszabb irányba –, hogy az párját ritkító az európai politika történetében. És ez a változás az, amely – elvakult, szinte vallásos áhítattal átitatott hívein kívül – szinte mindenkit eltávolított mellőle mind idehaza, mind a nemzetközi porondon. Ez még akkor is igaz, ha a hazai kormánypropaganda ezt minden csatornán és minden eszközzel cáfolni igyekszik.

Az alapértékek elhagyása és látványos sárba tiprása sem megbocsátható egy politikus esetében, de az új minta, amelyet követni óhajtanak (1944. előtt állapotok idealizálása) az minden gondolkodó emberben kiveri a biztosítékot.

Visszatérni a XXI. század első negyedében egy száz évvel korábbi állapothoz, az már bornírt!

Ahelyett, hogy az országot felzárkóztatná az európai színvonalra, kormányzása alatt nem csak eszmeileg, de anyagilag is tartunk a ’30-as évek Horthy-Magyarországa felé!

Ideje lenne már elpucolni ezt a hatalmat!

Ceterum censeo OV esse delendam!

NAGYON NAGY A BAJ!

Azt hiszem ebben az évben ez lesz az utolsó bejegyzés a blogra. Már csak azért is, mert a napi eseményeket a – még szabadnak tekinthető – közösségi média „élő egyenesben adja”, ahhoz hozzátenni való nem sok lehet.

Próbáljuk meg inkább értelmezni, hogy mi is történik mostanság – persze nem csak az elmúlt két hétben, hanem – a választások óta folyamatosan.

A jog és a hatalom viszonyát kell vizsgálnunk, és abban a társadalom, mindannyiunk szerepét.

Lassan három évtizede, hogy az ország úgy gondolta, valami demokratikusabbat kell létrehozni, olyan körülményeket, ahol nem a hatalom mondja meg, hogy mit tehet a polgár, hanem a közmegegyezésen alapuló jogrendszer. E keret (jogállam) egyaránt kötelez minden állampolgárt, hatalomgyakorlót és átlagembert. A konszenzussal kialakított rendszer – fékekkel és ellensúlyokkal – korlátozza a mindenkori kormány mozgásterét, azt nem lépheti túl, kötelezik a jogszabályok (alkotmány, kétharmados és egyéb törvények) és az ezt ellenőrző intézményrendszerek (alkotmánybíróság, a parlament, a független bíróságok).

A nagy kérdés – amiben egyébként lassan a kilencedik esztendeje élünk –, hogy miként lehetséges az, hogy egy mesterségesen kialakított többség (hatalom) korlátlanul alakítja a fenti körülményeket, rendszereket annak érdekében, hogy a hatalmi céljait megvalósíthassa?

Függetlenítsük magunkat egy kicsit a napi propagandától, és gondoljuk át, hogy mi vezethet ahhoz, hogy a társadalom (az itt élő emberek sokasága) nem képes hatékonyan fellépni a látható túlhatalommal szemben?

Mindez persze nem egyszerű, nem lehet rá néhány szavas adekvát választ adni. Vizsgálni kell nem csak a rendszerváltás óta eltelt időszakot és változásokat, de azt is, hogy az emberek miként viszonyultak a korábbi diktatúrához.

A lényeget abban látom, hogy az ancien regimeben is „jogkövető” állampolgárként éltek az emberek, a jogot pedig a pártállam alakította a maga érdekei szerint. Akkor is mindenki tudta, hogy „meddig mehet el” a valóságos és láthatatlan korlátok hol húzódtak. Ehhez hozzászokott a társadalom.

Az elmúlt 28 esztendő nem volt elég arra – talán nem is volt szükség rá – hogy a joghoz való viszonyát az átlagember gyökeresen újra gondolja. Ezért lehetett megcsinálni azt, hogy a parlament – a mesterségesen, a megváltoztatott választási törvény eredményeként – kétharmados „felhatalmazással, társadalmi egyeztetést figyelmen kívül hagyva törölte el az Alkotmányt, az Alaptörvényt emelve a helyére.

Nem volt nagy felháborodás. Ezt ismerte fel a mostani hatalom, és szép lassan kiépítette a korábbi rendszerre hajazó egypárti hatalmat. Mert ne legyenek illúzióink: ez egy egypárti hatalom. A párt klientúrája átszövi a teljes államigazgatást, lenyúlta az állami tulajdonban volt gazdasági javak zömét, kiszorította a „számára nem kedves” beruházókat és üzletembereket a gazdaságból. Ma már kis hazánkban nem igaz, hogy a gazdaság működik a maga rendje és szabályzói alapján, a politikai pedig szintén teszi a maga dolgát, a saját szabályai szerint.

Ma már a hazai politika kezében van – néhány nagyobb multinacionális összeszerelő üzemen kívül – a magyar gazdaság java része, a mezőgazdaságtól a szolgáltatásokon át a kiszolgáló iparig és a médiáig.

Ez a konglomerátum gyakorlatilag korlátlanul gyakorolja hatalmát. Semmibe veszi a saját maga által hozott jogszabályokat is. Úgy alakítja a jogrendet, ahogy éppen rövid- vagy középtávú érdekei kívánják.

Mesterségesen (a jog segítségével) korlátozza minden olyan akció lehetőségét, amely csak egy kicsit is veszélyezteti hatalmát. Ez pedig – ha a klasszikus fogalmakkal élünk –, akkor diktatúra.

A diktatúrát pedig jogszerű eszközökkel nem lehet megdönteni. Ha a társadalomban elég nagy mértékűre növekszik az elégedetlenség, akkor az majd robbanni fog.

A diktatúra ugyanis az ilyen helyzeteket nem képes demokratikus eszközökkel kezelni, így törvényszerűen fokozza az elégedetlenséget, és a hatalmával szembeni fellépést.

Ezt megmutatta az elmúlt két hét!

Ceterum censeo OV  esse delendam!

A HARMADIK VILÁGHÁBORÚ 2. rész

EGY INTERJÚ HOZADÉKAI

Az előző bejegyzés folytatásaként fejtsük meg továbbra is az ott elhangzottak mögötteseit. Schmidt Mária tévedhetetlenségének teljes tudatában „elemzi” száz évvel ezelőtti politikai szereplők és a magyar társadalom 1918. évi állapotát. Kicsit merésznek tűnő állításai vannak, már csak azért is, mert a két háború közti nem elfogult elemzők is más képest festenek kortársaikról, mint ő.

Szerinte Károlyi Mihály és Kun Béla nem megfelelő emberek voltak, nem rendelkeztek megfelelő képességekkel és tudással, járatlanok voltak a politikában.

Erről nem alkotok véleményt, mert nem kutattam, nem ismerem az átlagnál jobban Károlyi életét. De ez azért engedtessék meg nekem a vélemény, hogy olyankor vállalta fel az ország vezetését, amikor az ország éppen nem a legjobb állapotában volt. Az pedig, hogy a béketárgyalásokon hazánk véleményét nem vették figyelembe, az nem csak a magyar kormány és diplomácia sikertelenségének köszönhető, hanem az antanthatalmak elutasító politikájának is.

Az a kijelentés pedig, hogy Magyarország rövid idő alatt kipróbálta mind a két alternatívát – mármint a liberális demokráciát (Károlyi) és a kommunista berendezkedést (Kun) – és ezek után a hagyományos, konzervatív, utat választotta Horthy vezetésével, ez enyhén túlzás.

A Károlyi (lemond 1919. január 11-én) és az őt követő kormányok valamint a nemzetgyűlés meghozta a megfelelő jogi keretet a polgári demokratikus kibontakozáshoz, azonban az antant erői (csehszlovák és román csapatok) megszegték a tűzszünetet és támadást indítottak az ország ellen. Ehhez hozzájárultak még az antant különböző, megszorító „jegyzékei”, amelyeket a kormány elutasított. Az így előálló politikai helyzetben alakult meg az új kormány, amely kikiáltotta a Tanácsköztársaságot. A 133 nap nem volt elegendő a gyökeres reformokra, csak néhányat sikerült végrehajtani, miközben az ország különböző részein különböző politikai erők szerveződtek a polgáriaktól a szélsőjobboldali színezetűekig. Az egyik ilyen volt az eredetileg Aradon alakult, majd Szegedre költöző gr. Károlyi Gyula vezette ellenkormány 1919. május 30-án. Horthy Miklós, mint az ellenkormány hadügyminisztere elrendeli a Nemzeti Hadsereg megszervezését egy bő héttel később, június 9-én.

József főherceg, mint kormányzó, augusztus 7-én átveszi a hatalmat, és új kormányt nevez ki Friedrich István vezetésével.

Horthy pedig függetlenné nyilvánítva magát, fővezérséget hoz létre, és Siófokra teszi át székhelyét. Különítményesei hozzálátnak a dunántúli rendcsináláshoz (fehérterror).

Horthy november 16-án különítményei élén bevonul Budapestre, ígéretet tesz arra, hogy elfogadja a parlamentarizmust.

1920. február 16-án összeült a nemzetgyűlés, amelyet január 25-26-án választottak meg. Kimondja, hogy a királyság intézménye fennmarad, és a helyzet végleges rendezéséig kormányzót választ. Március 1-én a nemzetgyűlés megválasztja Horthy Miklóst kormányzónak, aki hatalmát a nemzetgyűlésnek felelős kormányon keresztül gyakorolhatja.

E kis összefoglalóból láthatjuk, hogy a kormányzó a hatalmát már egy konszolidálódó, az antant elismerését bíró választások eredményeként szerezte meg. Gyakorlatilag nem folyt bele se a béketárgyalásokba, sem pedig a politikai küzdelmekbe. Nem ő teremtette meg a független magyar államot.

Schmidt Mária szerint a „háború utáni történelmet a győztesek írták, nem csak az első, de a második világháború után is, azzal a biztos tudattal, hogy a nyugati demokrácia, amely megnyerte ezeket, felhatalmazza őket erre. Minket pedig egy állandó vesztes pozícióba kényszerítenek.”

„…Például az, hogy ki nyerte meg az első világháborút és ki nyerte meg a második világháborút, az egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, ahogy azt mi tanultuk, ahogy azt a győztesek velünk elhitetni igyekeznek.”

A szöveg magáért beszél, tulajdonképpen megkérdőjelezi mindazt, amit az elmúlt száz év alatt a történészek letettek az asztalra szorgos kutatásaikkal. Abból az előfeltételezésből indul ki, hogy a kutatások egyfajta politikai célt szolgálnak, a megváltozott helyzetben a hatalmat gyakorlók akaratát.

Ennek egyik eklatáns példája, hogy a hidegháborút (amely politikai kategória, George Kennan amerikai diplomatához köthetjük, aki moszkvai diplomata volt 1944-47 között, és hazatérve leleplező cikket írt a Szovjetunió terjeszkedési politikájáról) nem különbözteti meg a „meleg”, valóságos háborútól. Pedig ez a lényeg. A hidegháború egy politikai, gazdasági (benne fegyverkezési) küzdelem, amelynek célja, hogy a szembenálló felek bebizonyítsák, hogy melyik társadalmi rendszer a hatékonyabb.

A hidegháborúban a szembenálló felek között nincs háborús helyzet, katonai konfliktus. Persze, az elmúlt 73 esztendőben számos fegyveres konfliktus volt szerte a világban, ahol a nagyhatalmak érdekei ütköztek, és ahol fegyverzeteiket, legújabb fejlesztéseiket sorra kipróbálták (Korea, Vietnam, Angola, Közel-Kelet, hogy csak a legismertebbeket említsem). Ám összecsapásra nem került sor, mert mindkét fél tisztában volt azzal, hogy a „meleg” háborút nem nyerheti meg, és e harcuk a világot sodorhatja a létezés peremére (lásd: atomháború).

Schmidt Mária e nyilatkozatával és a kiállítással azt a történelemszemléletet képviseli, amit a mai hatalom: egy múltba néző, retrográd értékrendet, amely avíttságával és földhözragadtságával megfosztja a magyar társadalmat attól, hogy eleget tehessen a 21. század kihívásainak.

Ceterum censeo OV esse delandam!

A HARMADIK VILÁGHÁBORÚ – 1. rész

EGY INTERJÚ HOZADÉKAI

Forrás: Internet -- Index

A baj mindig ott kezdődik, amikor a tudomány szövetséget köt valamely politikával. Ebből sohasem lesz jó eredmény, még akkor sem, ha az látványos, sokakat elbűvöl, és még eredményesnek tekinthető sok esetben. (Gondoljunk az atomfegyverek kifejlesztésére, hitleri Németország vs. USA, következmény: Hirosima és Nagaszaki.)

Schmidt Mária, mint történész, már régen összebútorozott a FIDESZ- szel, első nagy projektje a Terror Háza Múzeum.

Kezdjük egyik bon motjával, miszerint a magyar iskolákban csak a magyar történelmet kell oktatni, és az egyetemeset csak abban a mértékben, amely szorosan összefügg hazánkkal. No, ennek is lett a történész körökben és a tanárok között reakciója, műveltebb és keresetlenebb vélemények láttak napvilágot a javaslattal kapcsolatban, decensen fogalmazva bornírt ötletnek tartották.

Tudós asszony azonban minapi interjújában rátett még egy lapáttal, kifejtve unortodox véleményét a nemrég megnyílt első világháborús kiállítás ürügyén. Szerinte a 20. században három világháború volt, amelyből a harmadik még ma is tart.

De ne csak a levegőbe beszéljünk, hanem idézzük a mondatokat szó szerint, és próbáljuk meg azokat értelmezni.

„’14-től ’18-ig Nyugat-Európában – nagy részében – befejeződtek a harcok, de az új világrendnek a szentesítése a Washingtoni Konferencián történt meg két évvel ezt követően. Amikor a tengerek feletti flottáknak az arányairól döntöttek, és a döntés azt jelentette, hogy a brit világbirodalom, amely addig a világtengerek ura volt, kénytelen volt ebben a szerződésben, a kialakult helyzetet tudomásul véve, beleegyezni abba, hogy az Amerikai Egyesült Államokkal osztoznia kell a világtengerek felett. Ez tehát a brit világbirodalom végét is jelentette. És azt is jelentette, hogy kezdetét vette Amerika évszázada. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a 20. század  Amerika évszázada volt.” (2:04 – 3:03-ig.)

Schmidt Mária végtelenül leegyszerűsített világlátásában az a probléma, hogy nagyvonalúan átsiklik az első világháború vége (a fegyverszünet) utáni európai változásokon. 1918 végén még sehol sem volt a versaillesi békekonferencia, amely 1919. január 18-án ült össze.  A győztes hatalmak képviselői nem tudtak beleszólni az Európában zajló folyamatokba.  Nagyon gyors és nagyon gyökeres változások zajlottak közvetlenül a fegyverszünet megkötése után. Széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia (fegyverszüneti kérelem 1918. október 21.), megbukott a Német Császárság (fegyverszünet: 1918 november 11 . a nevezetes compiegne-i erdőben, a vasúti kocsiban). E birodalmak romjain az 1910 óta erősödő nemzeti és nacionalista politikusok (többeknek antant támogatásuk volt már a háború alatt is) jutnak meghatározó szerephez:

1917. augusztus 15-én  Roman Dmowski  Párizsban megalakítja a Lengyel Nemzeti Bizottságot, amelyet később ideiglenes kormányként ismernek el az antanthatalmak. 1918. július 17-én Prágában a pártok megalakítják a csehszlovák nemzeti bizottságot Karel Kramar vezetésével. Október 17-én pedig I. Károly osztrák császár bejelenti a szövetségi állammá alakulást.
Még folytathatnánk az események felsorolását, de az átfogó kép bemutatására elegendő azt elmondani, hogy a 20. század első évtizedétől kezdődően Európában megerősödik a nemzeti mozgalom, ami nagymértékben annak köszönhető, hogy a világháborút kirobbantó birodalmak képtelenek voltak megoldani a nemzetiségi kérdéseket, és nem tudtak mit kezdeni a modernizáció terjedésével. Így a központi hatalmak – az OMM és a Német Császárság – vereségével automatikusan erősödtek a függetlenségi és önállósodási törekvések, amelyek sikeréhez nagyban hozzájárult a háborús vereség. Ám badarság azt hinni, hogy ez valamiféle „amerikai” befolyásra történt. Hogy mennyire nem, az azt is bizonyítja, hogy a párizsi békekonferencián végül is elvetik Wilson elnök 14 pontját, mi több, az amerikai kongresszus nem is ratifikálja a Versailles-i Szerződést, és nem csatlakozik a nemzetek szövetségéhez, és visszatér korábbi, izolacionista politikájához, amelyet következetesen megtart egészen 1941. december 7-ig, a Pearl Harbor-i támadásig.

A washingtoni konferencia pedig nem volt a brit birodalom bukásának kezdete, ez jóval később vette kezdetét, a második világháborút követően. A konferencián 1921. november 21-től az USA, Belgium, Franciaország, Hollandia, Japán, Kína, Nagy-Britannia, Olaszország, Portugália – mindegyik ország gyarmataik okán érdekelt volt a Csendes-óceán és a távol-keleti térségben – megegyezett a csendes-óceáni térség stabilitásában és felosztásában, mindegyik fél elégedettségére. E konferenciának 1922. február 6-án volt a tárgya a hadiflották arányainak fenntartása is, amely kölcsönösen biztosította, hogy egyetlen hatalom se kerülhessen fölénybe a térségben. Így a négy, legnagyobb hadiflottával rendelkező hatalom GB, az USA, Japán, Franciaország és Olaszország flottáinak arányát 5:5:3: 1,75-ben állapította meg. Kijelentették azt is – és ez is nagyon lényeges –, hogy a kilenc hatalom elismeri Kína függetlenségét, és valamennyi aláíró állam kereskedelme, ipara egyenlő jogokat élvez az ország területén.

A interjú tehát szándékos csúsztatásokat tartalmaz, ami egy történésztől elfogadhatatlan, ellenben szépen beleillik a NER újfajta történelemszemléletébe.

 „A mi meglátásunk szerint az első világháború volt a legfontosabb eseménye a 20. századnak. Minden ebből következett, és tulajdonképpen egy száz éves háborúnak a kezdetét „ünnepelhettük” vagy érhettük meg 1914-ben. Hiszen, az első rész lezárult 1918-ban vagy ’22-ben, kinek, mikor, aztán utána volt egy kisebb fegyverszünet. A harmincas évek végén újra kezdődött, amit második világháborúnak hívunk, és a második világháború befejeztével egy újabb háborús szakasz kezdődött, aminek hidegháború a neve. Valójában ez az egész 20. századot felölelő háború majd az Egyesült Államok győzelmével zárul le a szovjet birodalom fölött. Ennek a száz évnek, ennek a rövid száz évnek a keretén belül Amerika legfontosabb célkitűzését végrehajtotta: „amerikanizálta” Európát. Wilson elnök, amikor belépett a háborúba, azt mondta, hogy ezt a világot biztonságossá kell tenni a demokráciák számára, és amerikai mintájú köztársaságokat és demokráciákat kell létrehozni.”

(3:23 – 4:50-ig).

Nos, ez is azokhoz a csúsztatásokhoz tartozik, amit már megszoktunk. Mint ahogy nem lehet egyenlőségjelet tenni a náci és kommunista terror között (bár mindkettő milliós áldozatokat követelt), úgy nem lehet azt kijelenteni, hogy a 20-as, 30-as években az USA amerikanizálta Európát. Kétségtelen tény, hogy a mostani hatalom által ostorozott – egyébként ostobán félreértelmezett – liberális állam, mint a kapitalista, polgári demokrácia államformája ebben az időben nyer teret, főleg az újonnan alakult államokban.

A történészek napjainkban megegyeznek abban, hogy a párizsi békék nem oldották meg az európai problémákat, sőt, újabb – elsősorban nemzetiségi, nemzeti – problémák és ellentétek sorát hozták létre. Nem rendeződött megnyugtatóan a Szudéta-vidék, Lengyelország, az észak-német területek, a Baltikum problémája, de a háborút kirobbantó balkáni probléma sem. Németország, Magyarország, Finnország – még Olaszország is – bár önálló államok lettek, olyan gazdasági és politikai problémákkal szembesültek, amelyek feloldhatatlannak tűnő feszültségeket generáltak, helyet adva a társadalmakon belül a legszélsőségesebb és revansista politikának. Törvényszerűen vezetett ez az állapot az 1939-es újabb háborúhoz, az előző folytatásához.

Amerika szerepe a '20-as, '30-as évek Európájában nem érződött. Nem volt „amerikanizálás”, hacsak ez alatt nem Josephine Baker európai sikereit értjük.

Ceterum censeo OV esse delendam!

(folyt. köv.)