A HARMADIK VILÁGHÁBORÚ 2. rész

EGY INTERJÚ HOZADÉKAI

Az előző bejegyzés folytatásaként fejtsük meg továbbra is az ott elhangzottak mögötteseit. Schmidt Mária tévedhetetlenségének teljes tudatában „elemzi” száz évvel ezelőtti politikai szereplők és a magyar társadalom 1918. évi állapotát. Kicsit merésznek tűnő állításai vannak, már csak azért is, mert a két háború közti nem elfogult elemzők is más képest festenek kortársaikról, mint ő.

Szerinte Károlyi Mihály és Kun Béla nem megfelelő emberek voltak, nem rendelkeztek megfelelő képességekkel és tudással, járatlanok voltak a politikában.

Erről nem alkotok véleményt, mert nem kutattam, nem ismerem az átlagnál jobban Károlyi életét. De ez azért engedtessék meg nekem a vélemény, hogy olyankor vállalta fel az ország vezetését, amikor az ország éppen nem a legjobb állapotában volt. Az pedig, hogy a béketárgyalásokon hazánk véleményét nem vették figyelembe, az nem csak a magyar kormány és diplomácia sikertelenségének köszönhető, hanem az antanthatalmak elutasító politikájának is.

Az a kijelentés pedig, hogy Magyarország rövid idő alatt kipróbálta mind a két alternatívát – mármint a liberális demokráciát (Károlyi) és a kommunista berendezkedést (Kun) – és ezek után a hagyományos, konzervatív, utat választotta Horthy vezetésével, ez enyhén túlzás.

A Károlyi (lemond 1919. január 11-én) és az őt követő kormányok valamint a nemzetgyűlés meghozta a megfelelő jogi keretet a polgári demokratikus kibontakozáshoz, azonban az antant erői (csehszlovák és román csapatok) megszegték a tűzszünetet és támadást indítottak az ország ellen. Ehhez hozzájárultak még az antant különböző, megszorító „jegyzékei”, amelyeket a kormány elutasított. Az így előálló politikai helyzetben alakult meg az új kormány, amely kikiáltotta a Tanácsköztársaságot. A 133 nap nem volt elegendő a gyökeres reformokra, csak néhányat sikerült végrehajtani, miközben az ország különböző részein különböző politikai erők szerveződtek a polgáriaktól a szélsőjobboldali színezetűekig. Az egyik ilyen volt az eredetileg Aradon alakult, majd Szegedre költöző gr. Károlyi Gyula vezette ellenkormány 1919. május 30-án. Horthy Miklós, mint az ellenkormány hadügyminisztere elrendeli a Nemzeti Hadsereg megszervezését egy bő héttel később, június 9-én.

József főherceg, mint kormányzó, augusztus 7-én átveszi a hatalmat, és új kormányt nevez ki Friedrich István vezetésével.

Horthy pedig függetlenné nyilvánítva magát, fővezérséget hoz létre, és Siófokra teszi át székhelyét. Különítményesei hozzálátnak a dunántúli rendcsináláshoz (fehérterror).

Horthy november 16-án különítményei élén bevonul Budapestre, ígéretet tesz arra, hogy elfogadja a parlamentarizmust.

1920. február 16-án összeült a nemzetgyűlés, amelyet január 25-26-án választottak meg. Kimondja, hogy a királyság intézménye fennmarad, és a helyzet végleges rendezéséig kormányzót választ. Március 1-én a nemzetgyűlés megválasztja Horthy Miklóst kormányzónak, aki hatalmát a nemzetgyűlésnek felelős kormányon keresztül gyakorolhatja.

E kis összefoglalóból láthatjuk, hogy a kormányzó a hatalmát már egy konszolidálódó, az antant elismerését bíró választások eredményeként szerezte meg. Gyakorlatilag nem folyt bele se a béketárgyalásokba, sem pedig a politikai küzdelmekbe. Nem ő teremtette meg a független magyar államot.

Schmidt Mária szerint a „háború utáni történelmet a győztesek írták, nem csak az első, de a második világháború után is, azzal a biztos tudattal, hogy a nyugati demokrácia, amely megnyerte ezeket, felhatalmazza őket erre. Minket pedig egy állandó vesztes pozícióba kényszerítenek.”

„…Például az, hogy ki nyerte meg az első világháborút és ki nyerte meg a második világháborút, az egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, ahogy azt mi tanultuk, ahogy azt a győztesek velünk elhitetni igyekeznek.”

A szöveg magáért beszél, tulajdonképpen megkérdőjelezi mindazt, amit az elmúlt száz év alatt a történészek letettek az asztalra szorgos kutatásaikkal. Abból az előfeltételezésből indul ki, hogy a kutatások egyfajta politikai célt szolgálnak, a megváltozott helyzetben a hatalmat gyakorlók akaratát.

Ennek egyik eklatáns példája, hogy a hidegháborút (amely politikai kategória, George Kennan amerikai diplomatához köthetjük, aki moszkvai diplomata volt 1944-47 között, és hazatérve leleplező cikket írt a Szovjetunió terjeszkedési politikájáról) nem különbözteti meg a „meleg”, valóságos háborútól. Pedig ez a lényeg. A hidegháború egy politikai, gazdasági (benne fegyverkezési) küzdelem, amelynek célja, hogy a szembenálló felek bebizonyítsák, hogy melyik társadalmi rendszer a hatékonyabb.

A hidegháborúban a szembenálló felek között nincs háborús helyzet, katonai konfliktus. Persze, az elmúlt 73 esztendőben számos fegyveres konfliktus volt szerte a világban, ahol a nagyhatalmak érdekei ütköztek, és ahol fegyverzeteiket, legújabb fejlesztéseiket sorra kipróbálták (Korea, Vietnam, Angola, Közel-Kelet, hogy csak a legismertebbeket említsem). Ám összecsapásra nem került sor, mert mindkét fél tisztában volt azzal, hogy a „meleg” háborút nem nyerheti meg, és e harcuk a világot sodorhatja a létezés peremére (lásd: atomháború).

Schmidt Mária e nyilatkozatával és a kiállítással azt a történelemszemléletet képviseli, amit a mai hatalom: egy múltba néző, retrográd értékrendet, amely avíttságával és földhözragadtságával megfosztja a magyar társadalmat attól, hogy eleget tehessen a 21. század kihívásainak.

Ceterum censeo OV esse delandam!