A HARMADIK VILÁGHÁBORÚ – 1. rész

EGY INTERJÚ HOZADÉKAI

Forrás: Internet -- Index

A baj mindig ott kezdődik, amikor a tudomány szövetséget köt valamely politikával. Ebből sohasem lesz jó eredmény, még akkor sem, ha az látványos, sokakat elbűvöl, és még eredményesnek tekinthető sok esetben. (Gondoljunk az atomfegyverek kifejlesztésére, hitleri Németország vs. USA, következmény: Hirosima és Nagaszaki.)

Schmidt Mária, mint történész, már régen összebútorozott a FIDESZ- szel, első nagy projektje a Terror Háza Múzeum.

Kezdjük egyik bon motjával, miszerint a magyar iskolákban csak a magyar történelmet kell oktatni, és az egyetemeset csak abban a mértékben, amely szorosan összefügg hazánkkal. No, ennek is lett a történész körökben és a tanárok között reakciója, műveltebb és keresetlenebb vélemények láttak napvilágot a javaslattal kapcsolatban, decensen fogalmazva bornírt ötletnek tartották.

Tudós asszony azonban minapi interjújában rátett még egy lapáttal, kifejtve unortodox véleményét a nemrég megnyílt első világháborús kiállítás ürügyén. Szerinte a 20. században három világháború volt, amelyből a harmadik még ma is tart.

De ne csak a levegőbe beszéljünk, hanem idézzük a mondatokat szó szerint, és próbáljuk meg azokat értelmezni.

„’14-től ’18-ig Nyugat-Európában – nagy részében – befejeződtek a harcok, de az új világrendnek a szentesítése a Washingtoni Konferencián történt meg két évvel ezt követően. Amikor a tengerek feletti flottáknak az arányairól döntöttek, és a döntés azt jelentette, hogy a brit világbirodalom, amely addig a világtengerek ura volt, kénytelen volt ebben a szerződésben, a kialakult helyzetet tudomásul véve, beleegyezni abba, hogy az Amerikai Egyesült Államokkal osztoznia kell a világtengerek felett. Ez tehát a brit világbirodalom végét is jelentette. És azt is jelentette, hogy kezdetét vette Amerika évszázada. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a 20. század  Amerika évszázada volt.” (2:04 – 3:03-ig.)

Schmidt Mária végtelenül leegyszerűsített világlátásában az a probléma, hogy nagyvonalúan átsiklik az első világháború vége (a fegyverszünet) utáni európai változásokon. 1918 végén még sehol sem volt a versaillesi békekonferencia, amely 1919. január 18-án ült össze.  A győztes hatalmak képviselői nem tudtak beleszólni az Európában zajló folyamatokba.  Nagyon gyors és nagyon gyökeres változások zajlottak közvetlenül a fegyverszünet megkötése után. Széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia (fegyverszüneti kérelem 1918. október 21.), megbukott a Német Császárság (fegyverszünet: 1918 november 11 . a nevezetes compiegne-i erdőben, a vasúti kocsiban). E birodalmak romjain az 1910 óta erősödő nemzeti és nacionalista politikusok (többeknek antant támogatásuk volt már a háború alatt is) jutnak meghatározó szerephez:

1917. augusztus 15-én  Roman Dmowski  Párizsban megalakítja a Lengyel Nemzeti Bizottságot, amelyet később ideiglenes kormányként ismernek el az antanthatalmak. 1918. július 17-én Prágában a pártok megalakítják a csehszlovák nemzeti bizottságot Karel Kramar vezetésével. Október 17-én pedig I. Károly osztrák császár bejelenti a szövetségi állammá alakulást.
Még folytathatnánk az események felsorolását, de az átfogó kép bemutatására elegendő azt elmondani, hogy a 20. század első évtizedétől kezdődően Európában megerősödik a nemzeti mozgalom, ami nagymértékben annak köszönhető, hogy a világháborút kirobbantó birodalmak képtelenek voltak megoldani a nemzetiségi kérdéseket, és nem tudtak mit kezdeni a modernizáció terjedésével. Így a központi hatalmak – az OMM és a Német Császárság – vereségével automatikusan erősödtek a függetlenségi és önállósodási törekvések, amelyek sikeréhez nagyban hozzájárult a háborús vereség. Ám badarság azt hinni, hogy ez valamiféle „amerikai” befolyásra történt. Hogy mennyire nem, az azt is bizonyítja, hogy a párizsi békekonferencián végül is elvetik Wilson elnök 14 pontját, mi több, az amerikai kongresszus nem is ratifikálja a Versailles-i Szerződést, és nem csatlakozik a nemzetek szövetségéhez, és visszatér korábbi, izolacionista politikájához, amelyet következetesen megtart egészen 1941. december 7-ig, a Pearl Harbor-i támadásig.

A washingtoni konferencia pedig nem volt a brit birodalom bukásának kezdete, ez jóval később vette kezdetét, a második világháborút követően. A konferencián 1921. november 21-től az USA, Belgium, Franciaország, Hollandia, Japán, Kína, Nagy-Britannia, Olaszország, Portugália – mindegyik ország gyarmataik okán érdekelt volt a Csendes-óceán és a távol-keleti térségben – megegyezett a csendes-óceáni térség stabilitásában és felosztásában, mindegyik fél elégedettségére. E konferenciának 1922. február 6-án volt a tárgya a hadiflották arányainak fenntartása is, amely kölcsönösen biztosította, hogy egyetlen hatalom se kerülhessen fölénybe a térségben. Így a négy, legnagyobb hadiflottával rendelkező hatalom GB, az USA, Japán, Franciaország és Olaszország flottáinak arányát 5:5:3: 1,75-ben állapította meg. Kijelentették azt is – és ez is nagyon lényeges –, hogy a kilenc hatalom elismeri Kína függetlenségét, és valamennyi aláíró állam kereskedelme, ipara egyenlő jogokat élvez az ország területén.

A interjú tehát szándékos csúsztatásokat tartalmaz, ami egy történésztől elfogadhatatlan, ellenben szépen beleillik a NER újfajta történelemszemléletébe.

 „A mi meglátásunk szerint az első világháború volt a legfontosabb eseménye a 20. századnak. Minden ebből következett, és tulajdonképpen egy száz éves háborúnak a kezdetét „ünnepelhettük” vagy érhettük meg 1914-ben. Hiszen, az első rész lezárult 1918-ban vagy ’22-ben, kinek, mikor, aztán utána volt egy kisebb fegyverszünet. A harmincas évek végén újra kezdődött, amit második világháborúnak hívunk, és a második világháború befejeztével egy újabb háborús szakasz kezdődött, aminek hidegháború a neve. Valójában ez az egész 20. századot felölelő háború majd az Egyesült Államok győzelmével zárul le a szovjet birodalom fölött. Ennek a száz évnek, ennek a rövid száz évnek a keretén belül Amerika legfontosabb célkitűzését végrehajtotta: „amerikanizálta” Európát. Wilson elnök, amikor belépett a háborúba, azt mondta, hogy ezt a világot biztonságossá kell tenni a demokráciák számára, és amerikai mintájú köztársaságokat és demokráciákat kell létrehozni.”

(3:23 – 4:50-ig).

Nos, ez is azokhoz a csúsztatásokhoz tartozik, amit már megszoktunk. Mint ahogy nem lehet egyenlőségjelet tenni a náci és kommunista terror között (bár mindkettő milliós áldozatokat követelt), úgy nem lehet azt kijelenteni, hogy a 20-as, 30-as években az USA amerikanizálta Európát. Kétségtelen tény, hogy a mostani hatalom által ostorozott – egyébként ostobán félreértelmezett – liberális állam, mint a kapitalista, polgári demokrácia államformája ebben az időben nyer teret, főleg az újonnan alakult államokban.

A történészek napjainkban megegyeznek abban, hogy a párizsi békék nem oldották meg az európai problémákat, sőt, újabb – elsősorban nemzetiségi, nemzeti – problémák és ellentétek sorát hozták létre. Nem rendeződött megnyugtatóan a Szudéta-vidék, Lengyelország, az észak-német területek, a Baltikum problémája, de a háborút kirobbantó balkáni probléma sem. Németország, Magyarország, Finnország – még Olaszország is – bár önálló államok lettek, olyan gazdasági és politikai problémákkal szembesültek, amelyek feloldhatatlannak tűnő feszültségeket generáltak, helyet adva a társadalmakon belül a legszélsőségesebb és revansista politikának. Törvényszerűen vezetett ez az állapot az 1939-es újabb háborúhoz, az előző folytatásához.

Amerika szerepe a '20-as, '30-as évek Európájában nem érződött. Nem volt „amerikanizálás”, hacsak ez alatt nem Josephine Baker európai sikereit értjük.

Ceterum censeo OV esse delendam!

(folyt. köv.)