KONZERVATIVIZMUS ÉS A LIBERNYÁKOK

 

A Magyar Nemzetben jelent meg egy írás – esszének nem igazán nevezhető, mert annak kritériumainak nem igazán felel meg – a miniszterelnök tollából. (Legalább is az ő nevén jegyzik az opust.)
A neten már többen megbírálták az írást, a gondolkodó emberek egyöntetűen balgaságnak nyilvánították, több ponton cáfolva azokat az állításokat és eseményeket, amiket felhoz saját igazának és „jövőképének” igazolására.
Nos, nem is akarok csatlakozni az elemzők soraihoz, hanem egy másik összefüggésre hívnám fel a figyelmet.
Az önállóan gondolkodó emberek, akik végig olvasták a cikket, túllépnek rajta, mert egy kis bosszankodáson és csodálkozáson – hogy lehet ennyi badarságot ilyen kis terjedelemben összehordani – kívül nem érdemel többet. Eltelik majd egy két hónap, és körükben a kutya sem fog emlékezni arra. Túllépnek rajta — annyi!
Nem így a FIDESZ- támogatók tábora, akik számára ez az írás mindegy útmutatásként szolgál arra, hogy az elkövetkező hónapokban miként és hogyan kell tematizálni a közéletet, mely hívó szavakkal kell felvenni a küzdelmet a hazai ellenzék (sorosista, gyurcsányista, libernyák és egyéb jelzőkkel illetett) és pártjaik, szervezeteik ellen.
Nagyon nehéz lesz elkötelezett orbánistákat meggyőzni arról, hogy amit szeretett vezérük eléjük rak, és amit beléjük sulykol, az egy hatalmas bullshit, félrevezetés és manipuláció.
Csak egyet említek, ami mindenkinek az életében előfordul, érték és követendő. Teljesen téves az az állítása, miszerint a liberális Európa fel akarja lazítani a családi kötelékeket, földbe gyűrni a keresztény értékeket.
Ez utóbbi már azért sem igaz, mert Európa kulturális alapja – amely kétezer éve határozza meg fő értékeit – a zsidó-keresztény kultúrkör. Az elmúlt századokban – minden ellenségeskedés, háborúk, járványok ellenére – ez az értékrend adott kapaszkodót, ennek jegyében születtek alkotások, alakultak ki közösségek, családok. Ez az értékrend teremtett különböző filozófiai irányzatokat, ezek hozták létre a nemzetállamokat, és jutottak el a mai időkhöz, ahol az emberi szabadságjogok többé-kevésbé érvényesülnek, és a jogállami berendezkedés általánossá vált.

John Stuart Mill - Forrás: Pinterest.com

Egyetlen liberális gondolkodó (John Locke, Montesquieu, Adam Smith, David Ricardo, John Stuart Mill) és a liberalizmust politikai ideológiának választó párt sem tagadja a családot, mint a társadalom legkisebb egységét, nem tagadja a keresztény értékeket (már csak azért sem, mert maga is abból eredt).
A politikai ideológiákat szembeállítani a kultúrák alapértékeivel meglehetősen bornírt. Politikai értelemben a kereszténydemokrácia és a liberális politika egyformán a demokrácia elkötelezettje, amelyben az emberi jogok, az állam és az egyház viszonya tisztázott. Nincsenek egymással éles ellentétben. Vannak – természetesen – eltérések némely fogalmak körében. A kereszténydemokrácia nagyobb hangsúlyt helyez a konzervatív családideálra, és ennek külsődleges megnyilvánulásaira. Ez azonban – a végeredményt tekintve – nem jelentős különbség. A liberális politika is támogatja a család eszményét, ám sokkal inkább sorolja azt az emberi szabadságjogok sorába. Családideálja sokkal inkább a szuverén egyének szabad választásán alapul, semmint az évszázados családmodelleken.
A lényeg akkor is az:
A miniszterelnök és köreinek gondolkodása meglehetősen szűk. Egyetlen dologra koncentrálnak: az emberek (főleg a saját tábor) manipulálására annak érdekében, hogy hatalmukat megtartsák. Teszik ezt úgy, hogy szembe mennek a mindennapi valósággal (tényekkel), elferdítik a történéseket és értelmezik azokat saját szájízük (hatalmi vágyaik) szerint.
Mindez nagyon veszélyes, mert az országot és benne a jövő generációkat hozzák alig kijavítható, hátrányos helyzetbe!
Ceterum censeo OV esse delendam!

NEMZET, KULTÚRA, NEMZETI KULTÚRA

 A SzFE ürügyén – tiltakozás a szervezeti átalakítás, az alapítványi működés és a hatalom által kinevezett kuratórium működése ellen – érdemes lenne tágabb értelemben elgondolkodni azon, hogy milyen szándékok sejlenek fel, és milyen propagandával szembesülünk manapság a kultúra mezébe burkolva.

Szerintem tisztázni kellene először is a fogalmakat.
Ehhez a legjobb módszer, ha a tudományt (nyelvtudomány) hívjuk segítségül. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára (Akadémiai Kiadó, Budapest 2008.) szerint a nemzet fogalma:
„Történelmileg kialakult tartós emberi közösség, amelyet közös nyelv, közös terület és gazdasági élet s a kultúrában megnyilvánuló közös lelki sajátosságok tartanak össze.”Ez persze felvet egy másik kérdést is, miszerint mit tekintünk kultúrának?
A fent említett kötetben erre is kapunk választ:
„Az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége. / A művelődésnek valamely területe, illetve valamely korszakban, valamely népnél való megnyilvánulása.”Nos, ezek alapján meghatározható, hogy kis hazánkban mit is érthetünk kultúra, nemzeti kultúra alatt. Mindazokat az értékeket, amelyeket eddig ez a kis ország létrehozott, és amire büszke lehet: gazdaságban, művészetekben, tudományban.
Persze a kultúrán belül is változnak az értékek az idők folyamán. Ma, a modern világban, már nem biztos, hogy azonosan ítélünk meg egyes értékeket, amelyeket születésük (létrejöttük) idején kiemelkedőnek tartott a közösség. Ezek az értékek – ha nem is tűnnek el –, de fontosságuk és ismertségük esetleg csökken, ám azért megmaradnak a közös kultúrkincs részeként.
Csak egy, napjainkban sokat emlegetett példa: Jókai nagyságát senki sem kérdőjelezi meg, a XIX. század irodalmi életének meghatározója, művein a XX. század generációi nőttek fel, elfogadva és magukévá téve az azokban foglalt erkölcsi értékeket. A ma ifjúsága azonban nem igen forgatja regényeit. Nem azért, mert érvényét vesztette volna azok mondanivalója, hanem azért mert a mai fiatalok számára érthetetlen a nyelvezete és a stílusa.
Ahogyan változik a társadalom összetétele, a bennünket körülvevő környezet, úgy változnak értékeink is, úgy változik a kultúránk. Alig három évtizeddel ezelőtt szinte elképzelhetetlen volt az infokommunikációnak az a hatása, amely megváltoztatta mindennapi életünket. Az így változó értékrend természetesen nem tagadja az eddig felhalmozott kulturális értékeinket, ám más kontextusba helyezi azokat.
A ma embere büszke arra, hogy a magyar kultúra mikkel gazdagította az országot a tudományban, a művészetekben, az építészetben és a mindennapi életben. Büszke arra, ahogyan eleink megteremtették a magyar irodalmat Batsányi Jánostól Vörösmarty Mihályon át Esterházy Péterig (Hogy a többit ne is említsem.). Bartók, Kodály, Kurtág György megkerülhetetlen nem csak a hazai, de a nemzetközi zenei életben. Munkásságukra nem csak a magyar kultúra hagyományai hatottak, hanem – tágabb értelemben – a világ is, amiben éltek, élnek.
A magyar tudományossággal szeretünk büszkélkedni, kihangsúlyozva, hogy hány tudósunk tett le hatalmas eredményeket nem csak a hazai, de a nemzetközi szinteken, a legmagasabb presztízsű díjakkal elismerve. (Lásd: https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_vonatkoz%C3%A1s%C3%BA_Nobel-d%C3%ADjak)
A mai magyarok erre mind büszkék!
Kultúra és hatalom
A történelem arra tanít minket, hogy a hatalom, a kultúrát mindig igyekezett saját érdekei szolgálatába állítani. Ám azt is láthatjuk a múltat vizsgálva, hogy ezt egyetlen hatalomnak sem sikerül megvalósítania, csak ideig-óráig (történelmi léptékkel) dicsekedhetett talmi sikerekkel. Ennek a legjobb példája az egyetemi autonómia, amely mintegy 700 éves múltra tekint vissza. De ugyanúgy nem tudták a középkori hatalmak megakadályozni a reneszánsz elterjedését, mint ahogy néhány száz évvel később a modernizmust sem, hiába próbálták azt kiátkozni Savonarolától Hitlerig a hatalmat birtoklók.
A kultúra ugyanis a társadalom egészének része, nem politikai kategória. A kultúra a társadalom változásait követi, arra reagál a maga különböző módjain (tudomány, művészetek, építészet, stb.).
Ez a mindennapokban gyakorlatilag független a hatalomtól és a politikától.
Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a hatalom csaknem minden esetben igyekszik maga alá gyűrni a kultúra egyes részeit, azzal a szándékkal, hogy az „szolgálja” a hatalom fenntartását és az általa hirdetett érdekeket.

A hatalom azonban csak „adminisztratív” eszközökkel rendelkezik, amelyek lehetnek egy adott időben akár hatékonyak is, érhetnek el – a hatalom szempontjából – átmeneti sikereket, azonban ezek sohasem tartósak. Többnyire az adott hatalom bukásával automatikusan megszűnnek. Emlékezzünk az aczéli „3T”-re, hogy csak a legeklatánsabbat említsem. Ez ellen is képes volt a társadalom (és a kultúra) védekezni, hiszen megtanította társadalmat a „sorok közötti” olvasásra, és kialakította a szamizdatot.
Hasonló a helyzet a mai Magyarországon is. A hatalom a maga dölyfösségében kísérletet tesz arra, hogy előírja a társadalomnak, hogy a kultúrában mit tekint követendőnek, mit tekint elsődlegesnek.
Létrehozhat különböző szervezeteket és intézményeket, amelyek nagy rössel állnak be ennek a változtatásnak a sodrába – sok esetben önnön legjobb meggyőződésüket feladó klientúrával –, ám ezek „sikerei” csak átmenetiek lehetnek. Láthatjuk mekkora ellenállást és felháborodást vált ki a legújabb „projekt”, amelyet az Alapjogokért Központ tett közzé. Érdemes elolvasni a linken a „Rólunk” ismertetőt. Magáért beszél. Ellene megy minden olyan folyamatnak, amely ma a világban, közvetlen környezetünkben történik.
A hatalom kis hazánkban ért el sikereket. Az MTA „elintézése” a kutatások hatalmi befolyásolása, az alap- és közoktatás centralizálása, a felsőoktatás „kiszervezése” ma már látható károkat okoz és okozott. A távolabbi hatása még nem mérhető fel, de a tendenciák alapján jósolható, óriási károkra számíthatunk. Ezt egy nemrégiben megjelent tanulmány szemléletesen igazolja.
Napjaink tiltakozása mutatja, hogy a társadalom egy jelentős részének fontos a kultúra függetlensége. Nem igazán kér a hatalom hagymázos történelem és kultúraképéből.
Érhet el a hatalom talmi eredményeket, de jobban tenné, ha tudomásul venné: a kultúrát képtelen lesz a saját elképzelései szerint saját arcára igazítani. Mert ez az arc hazug és csúf. Ezt a társadalom látja, és nem fogadja el!
Ceterum censeo OV esse delendam!

LOPAKODÓ ORDAS ESZMÉK

Manapság a közvélemény figyelmét egyre inkább a szaporodó COVID-esetek száma köti le. (Már, ha leköti!) Nem esik szó azonban egy jelenségről, amely lopakodóan, de annál nagyobb kárt okozva terjed. Ez is fertőzi az embereket, azonban nem ad okot a kórházi kezelésre, nem okoz fizikai tüneteket. Sokkal inkább mérgezi az elmét, a gondolkodást, és bizony, kihat a későbbi eseményekre.

Hogy ne rébuszokban beszéljek, az Alapjogokért Központ „projektjéről” van szó.

Persze, vannak, akik csak legyintenek, mondván: „ugyan már, egy kis periférikus csapat, nem sok vizet zavar!”

Ez azonban nincs így. A közösségi médiában való megjelenésük nagyon sok embert ér el. Jól hangzó szlogenjeikkel nagyon sokakat képesek megtéveszteni. Főleg azokat, akik kevéssé jártasak a magyar történelem és politikatörténet eseményeiben. Ám ez a kis központ nincs egyedül. Magas szintről kap – ha úgy tetszik – eszmei támogatást. Tudom, nem sok olyan ember van, aki saját elhatározásából olvas eredeti kormányfői szövegeket (elég ezeket hetente egyszer meghallgatni a pénteki interjúkban, az is bőven elég), de azért álljon itt egy idézet sor a miniszterelnök június 6-i beszédéből, amit Trianon ürügyén mondott el.

„A magyaroknak ezredéves magasságban van a történelem horizontja. Innen szét lehet tekinteni, innen messzire lehet látni. Jobbra Kassa, arra Szatmárnémeti, mögöttünk Munkács. Ha nem a szemünkkel nézünk, hanem a szívünkkel, még messzebbre is elláthatunk. Vissza, egészen az idők kezdetéig. Látjuk, amint a nagy sztyeppe vándorló népeinek százai eltűnnek és odavesznek a történelem porfelhőiben. Látjuk, hogy mi, magyarok se el nem tűntünk, se oda nem vesztünk, hanem a latin, a germán és szláv népek gyűrűjében, különálló minőségünket megőrizve hazát alapítottunk.

Sokan jelentkeztek már, hogy szívesen elföldelnék Magyarországot. Volt, aki a németeket akarta megfosztani egy szövetségestől, volt, aki a Habsburgokon akart bosszút állni, volt, akit a haszonszerzés vezetett, és volt, aki mindig is gyűlölte a magyarokat. Ők kapaszkodtak össze, hogy eltüntessenek bennünket a föld színéről. De mi makacs népség vagyunk, sohasem voltunk hajlandók részt venni a saját temetésünkön. A dédapáink sem adták föl. Nem térdeltek le, és nem kértek kegyelmet. Talpon maradtunk és kibírtuk. Kibírtuk a vagonvárosokat, a náci lágereket, a szovjet gulágot, a kitelepítéseket, Csehszlovákiát, Jugoszláviát és Ceauşescut. Ma már nincs se Csehszlovákia, se Jugoszlávia, se Szovjetunió. Nincs már se brit, se francia birodalom. S ami megmaradt belőlük, az éppen most vergődik bosszút álló gyarmataik multikulturális szorításában. 

Méltósággal őrizzük a Kárpát-medencét, amely küldetésünk is. Minden megszülető magyar gyermek újabb őrhely is. 

Tekintsünk végig a száz év történelmén. Értsük meg az elmúlt tíz év változásának mélységeit. Ne ijedjünk meg attól, amit látunk: mi vagyunk azok, akikre vártunk. Igen, mi vagyunk azok, akik megfordítják Magyarország sorsát. Remélhetjük, hogy a mi nemzedékünk, a negyedik trianoni nemzedék még beteljesíti küldetését, és egészen a győzelem kapujáig fogja vinni Magyarországot.

De a döntő ütközetet az utánunk következő, az ötödik trianoni nemzedéknek kell megvívnia. A végső lépéseket nekik kell megtenniük. Ahogy meg van írva: „Vegyetek erőt magatokon. És legelőször is. A legegyszerűbb dologhoz lássatok – Adódjatok össze, Hogy roppant módon felnövekedvén, Az Istent is, aki végtelenség, Valahogyan megközelítsétek.” Nem lesz se könnyű, se egyszerű, de megéri majd. Nagy idők várnak rátok. Készüljetek, minden nap készüljetek. Magyarország mindenek előtt, a Jóisten mindannyiunk fölött.”

Eddig az idézetek.

Mindezek pedig azt eredményezik, hogy a revíziót és a Horthy-rendszert dicsőítők és a szélsőjobboldali eszmék, mintegy „hivatalos” megerősítést kapnak.

A Nemzeti Sportban megjelent képek, és az egyszavas üzenetek sajnos termékeny talajra hullhatnak. A mai 30-asoknak és a náluk fiatalabbaknak – sajnos saját hibájukon kívül, hiszen nem nagyon tanulták – kevés ismeretük van a 20 század eső felének magyar valóságáról és politikájáról. Így nem érzik ennek a propagandának veszélyességét, amely totálisan szembe megy 21. század európai törekvéseivel, kultúrájával és jövőképével. Az a „harc” amire a miniszterelnök buzdítja híveit és a következő generációkat nem a felemelkedéshez, hanem a nyomorhoz és az elszigetelődéshez vezet.

Emberek! Kezdjünk már el gondolkodni, tájékozódni saját életünk, és bennünket körülvevő világ dolgairól! Ne üljünk már fel mindenféle – egyébként jól hangzó nacionalista irredenta – szlogeneknek.

Ceterum censeo OV esse delendam!