A KOCSMA

A múlt rajtunk múlik, mikor, milyen képet alakítunk ki,

 a valóság ebben nem játszik szerepet.

Gyere, lemegyünk kedvenc kocsmámba – hívott öreg barátom, – meglátod, jó a társaság, mérnökök, vegyészek, szóval rendes, intelligens emberek.

Az egyik asztalnál néhány idősebb úr üldögélt. Öreg barátom megjelenésére megélénkültek. Az új jövevény megjelenése is felkeltette érdeklődésüket, Számtalan kérdéssel firtatták, ki fia-borja került közéjük.

A kép illusztráció -- Forrás: internet

A beszélgetést aztán ott folytatták, ahol érkezésünk megzavarta. A téma rég volt dolgok felidézése, sztorizgatás arról az időről, amikor még aktívak voltak, terveztek, üzemet vezettek, élték alkotó életüket. Persze mindegyikük története egy kicsit arról szólt, hogy magukat milyen fontosnak, nélkülözhetetlennek tartották. Nélkülük nem működtek volna a dolgok, és ezt anno bátran meg is mondták az elvtársaknak.
Az is kiderült a beszélgetések során, hogy ezek férfiak lassan húsz esztendeje élik a nyugdíjasok életét. Az egyetemet általában az ötvenes évek végén végezték el, aktív életük bizony a manapság sokat szidott Kádár-rendszerben telt. Ott futottak be többé-kevésbé sikeres szakmai karriert. Családod alapítottak, gyarapították javaikat – már a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején szövetkezeti vagy társasházi lakásokat vettek –, felnevelték és egyetemre küldték gyerekeiket.

Egészen nosztalgikus volt hallgatni régen volt élményeiket.

Aztán az egyikük – már nem is emlékszem pontosan milyen fordulattal – a napi dolgokra terelte a szót. És ekkor jött a meglepetés.

Szinte teljes egészében – mint véleményt – visszahallottam a hivatalos propagandát.

Elhűlten hallgattam a kifakadásaikat.

Tulajdonképpen azon csodálkoztam el, hogy ezek az emberek, akik műveltek, akik valamelyest eligazodnak a technika területén is, hogyan lehetnek ennyire egyoldalúan tájékozottak.

Van számítógépük, gyerekeikkel és unokáikkal skypeon tartják a kapcsolatot, emailon kommunikálnak a barátaikkal.

Egy valamire nem használják a gépet: információszerzésre.

Elgondolkodtam. Miért is kérek számon (magamban) embereken olyan tulajdonságokat, amivel önhibájukon kívül nem rendelkeznek?

Forrás: Internet

Ezek a kitűnő férfiak most tapossák hetedik évtizedüket, van, amelyik közeledik a nyolcvanhoz. Fiatal életüket, tanulmányaikat már a Kádár-korban fejezték be. Aktív életükben tevékenységükkel építették, fejlesztették az országot, tevékenységük nyoma mind a mai napig látható, érezhető.

Mégis, mintha megtagadnák ifjúi önmagukat, nem tartanák eredményesnek mindazt, amit dolgos, tevékeny életükben létrehoztak, felépítettek.

Lehet találni mentséget számukra: hozzá voltak szokva, hogy ami a tömegkommunikációban megjelent, az általában úgy volt. Persze le kellett vonni belőle a diktatúra túlzásait és torzításait. Az ő generációjuk megtanult a „sorok között olvasni”.  Tulajdonképpen majdnem úgy érzik magukat, mint három évtizede, csak éppen most másképp hívják a főnököt.

Ma már nem ismerik ki magukat a sorok között. A rájuk szakadt információözön beteríti őket, nem képesek szelektálni közöttük. Közben a világ is nagyot változott. Ezt már napi szinten nem képesek követni, se tartalmában, se technikailag. Az iphone ördögtől való, kezelése már gondot jelent. Így marad a televízió a „hivatalos” csatorna.

Így aztán akaratlanul is a derékhadát adják annak a tömegnek, amely szinte gondolkodás nélkül veti alá magát a hatalomnak.

Hiszen így szokták meg.

Ceterum censeo OV esse delendam!

EZ MOST KOMOLY?

Január eleje adott egy kis biztatást azoknak, akik komolyan gondolták, hogy a NER rendszerét meg lehet roppantani valamiféle közös összefogással. Ez volt az üzenete a decemberi és januári tüntetéseknek. Az utcára vonuló tömegek teljes szolidaritásukról biztosították a szakszervezeteket és a politikusokat is országszerte.

A dolog azonban úgy látszik, hamvába hull. Az Audis sztrájknak lehet valamiféle eredménye, de ez elsősorban a győri gyár munkavállalóit érinti. Felröppent a hír, hogy a vasutasok is szolidaritást vállalnak velük. Az is jó hírnek tűnik – bár akinek fáj a foga az nem repes –, hogy a fogorvosok is sztrájkba kezdenek néhány napra, kevesellve a támogatást. Ez örvendetes, de talán meg kellene vizsgálni, hogy a mai helyzetben egyáltalán mit tehetnek a szakszervezetek önmagunkban, ha nem áll melléjük sok-sok (többszázezer) polgár.

Azt tudjuk, hogy a jelen helyzetben – az érvényes sztrájktörvény okán – nagyon kevés lehetőségük van a szakszervezeteknek országos megmozdulás szervezésére, olyanra, ami valójában megrengetné a NER-t. A közlekedésiek például csak úgy szüntethetik be a munkát, ha a szolgáltatás 65 százalékát teljesítik. Ez azt is jelenti, hogy az ott dolgozók egy része – hiába értenek egyet a megmozdulás céljával – kénytelen teljesíteni, sőt, többet is, mint demonstráló társaik. Az utazóközönség vagy a szállítmányokat váró vállalkozások pedig csak azt érzékelik, hogy a vasút vagy az egyéb közlekedés ritkább, zsúfoltabb vagy késik. Így nem alakul ki az érzés, hogy kellemetlen elviselni ugyan néhány napig egy szolgáltatás hiányát, ám annak értelme van, érdemes támogatni a tiltakozókat.

Így bizonyos értelemben a helyzet elszenvedői is részesei lennének a NER elleni tiltakozásnak.

A törvény értelmében az állami és közszférában a teljes leállás nem lehetséges, így a sztrájkok hatásfoka is erősen megkérdőjelezhető.

A demokratikus ellenzék pedig, ahelyett, hogy ütné a vasat, amíg meleg, langyos előválasztási procedúrákkal lelkesíti saját bázisát.

Emberek! Nem erről volt szó!

A NER és a kormány egymás után dobja fel a politikai magas labdákat, amelyeket egyetlen ellenzéki párt sem üt le.

                Már régen sokezres tüntetéseket kellett volna rendezni a Birnbaum (sorosozás) ügyben, rávilágítva a kormánypárt álságosságára és hazudozására.

                Már régen ki kellett volna vonulni azért, mert a lakosság érdekeivel szemben a mostani kormány kivezeti hazánkat az Unióból, nem írja alá biztonságunkat igazán garantáló kétoldalú biztonsági szerződésünket az USA-val.

                Már régen sokaknak kellene az utcán lenni, hogy tiltakozzanak a sunyi törvényhozás miatt, a közigazgatási bíróságok megalakítása ellen.

Sorolhatnánk még hosszasan az intézkedéseket és kormányzati lépéseket, amik kiverik a demokratikusan gondolkodó embereknél a biztosítékot. Erre a demokratikus ellenzék pártjainak, szervezeteinek, mozgalmainak reagálniuk kellene. De ez látható módon nem történik meg.

Akkor hogy is gondolhatjuk azt, hogy belátható időn belül leváltjuk ezt a korrupt rendszert?

Komolyan azt gondolják, hogy amit tesznek az elég?

Még mindig nem fogták fel, hogy a tömegek csak akkor fognak melléjük állni és utánuk menni, ha erőt mutatnak, és kiutakat?

Gondolkodjanak már el!

Ceterum censeo OV esse delendam!

EZ MOST MÁS…

Grecsót olvasok. Ez persze nem nagy dolog, egy mondás szerint „az ember olvas!” De, hogy miért is lehet ez ekkora poén, az némi magyarázatra szorul. Amikor először vettem kézbe, olvastam a Mellettem elférsz-t akkor valódi döbbenet lett úrrá rajtam. A nyolcvanas évek vidéki életének leírásai deja vu érzést keltettek. Mintha ezt az érzést már valamikor átéltem volna.

És igen. De nem mostanában, hanem valamikor a hetvenes évek közepén. Az akkor húszas éveit taposó fiatalember nem akart hinni a szemének az alföldi tanyavilág egy eldugott sarkában. Az alacsony vályogfalú kis épület, a kiugró ereszével, bent a földes padló, amely szépen söpört volt, a tisztaszobában még rongyszőnyegek is voltak. Az ajtó felső gerendája olyan alacsony volt, hogy le kellett hajolni, ha be akart lépni az ember. Villany nincs, a konyhában a rakott tűzhely mellett az ominózus zománcos, fedeles kanna vízforrás gyanánt. A budi az udvar túloldalán, az elkerített baromfiudvar mellett. A kút az átellenes oldalon, nagy kerékkel, horganyzott vödörrel a kicsit rozsdás láncon.

El se akartam hinni – én a városi fiatal –, hogy ilyen még van 1975-ben. Apró gyerekkorom óta hozzá voltam szokva a város adta kényelemhez, a központi fűtéshez, a csapból jövő hideg és meleg vízhez, az angol WC biztosította higiéniához.  Természetesnek tűnt, hogy minden létfontosságú dolog – bolt, orvos, iskola, mozi és színház – elérhető közelségben volt, és az ember morgott, ha sokat kellett villamosozni valamiért. A városi létben felnőve semmi ismeretem és tapasztalatom nem volt a vidéki élettel kapcsolatban.

Már az is visszalépésként hatott, hogy amikor fiatal tisztként az első szolgálati lakásomban – ami azért mégis csak az önállóság egy fokozata volt – olajkályhával fűtöttünk, és kínosan kellett ügyelni annak feltöltésére, mert különben napokig olajszagban úszott a két szoba.

Hogy miként kerültem ebbe a helyzetbe, az banális történet. Egy – ma úgy mondanánk hátrányos helyzetű – sorkatonánk megsegítését vállalta fel néhány lelkes társa. A fiú a nagymamájával élt a tanyán, és amikor ősszel behívták, a kis, törékeny öregasszony ott maradt egyedül. A szokásos alapkiképzés hetei után kérte a katona, hogy hazamehessen néhány napra (egy hosszú hétvégére), hogy felkészítse a tanyát a télre. Meghozták ugyan a tüzelőt – harmincmázsányi fát rönkökben –, de azt fel kéne aprítani, és a nagyi már nem nagyon tudja rángatni a fűrészt és a baltával sem úgy bánik már, mint tíz évvel ezelőtt. Ez a munka rá vár a tanyán, kellene a szabadság.

Egy kisebb közösségben nincsenek titkok, jött a katona rajparancsnoka, és elmondta, hogy nagyon szívesen elmennének a srácnak segíteni, mert megérdemli, jó gyerek.

A többi ujjgyakorlat volt, igényelni a teherautót, a szerszámokat: motoros fűrészt, aggregátort, egy napi hideg élelmet (kicsivel többet, mint ami járt).

A nyolc ember útnak indult, és három-négy óra alatt el is ért a tanyára. Az október végi időjárás könyörületes volt, az ősz utolsó, szépnek mondható hétvégéje volt. A tanyán a fiú átvette az irányítást, megmutatta hova kell a felvágott fát felslihtolni a fal mellé, az eresz alá. A nyolc katona értette is a dolgát – majdnem mindegyikük vidéki gyerek volt –, nem volt nekik újdonság az effajta munka.

A házgazda térült-fordult – összejátszva a gépkocsivezetővel – a szomszéd tanyáról egy frissen levágott, nyúzott birkával tértek vissza, ami pár órán belül a kondérban átlényegült pörköltté. A nagyi valami boszorkányos gyorsasággal készítette, nem győzve hangsúlyozni, hogy ez a legkevesebb, amit adhat ezeknek a „gyerekeknek”. A késői ebédhez még valami savnya bort is elővarázsolt, de hogy azt honnan, azt még az unokája se tudta. Egyszerre csak ott volt a demizson.

Mire lement a nap a csaknem hat köbméter fát a fiúk felvágták, és hasogatva elfoglalta a helyét a ház fala mellett. Elbúcsúztunk, a katona még ott maradt, elvégezni az utolsó simításokat, meg elrakni a kamrába a konzerveket, amit az ebéd fejében természetesen ott hagytunk, mondván jó lesz az a szűkösebb, hidegebb napokra. Takarodóra vissza is értünk.

Utána még napokig gondolkoztam, hogy miként lehetséges a hetvenes évek közepén, hogy van az országnak olyan szeglete, ahol még nincs villany, és ahol a szegénység olyan mértékű, amit elképzelni sem tudtam.

Persze, így utólag, lehetne mondani, hogy akkor csalódtam először a szocialista propagandában, de ez nem lenne igaz. Ilyen mélységekben akkor nem gondoltam bele a dolgokba. Csak a nagy szakadék tűnt fel. Az évek során aztán sokat tanult és tapasztalt az ember fia, magyarázatot is kapott – mindenféle társadalomtudományost – a rurális térségek elmaradottsági szintjeiről. De az élmény megmaradt. A döbbenet is.

És ugyanez jelenik meg azokban a sorokban is, amit Grecsó Krisztián papírra vetett a nyolcvanas évek szegvári valóságáról.

A legnagyobb baj pedig az, hogy – nemrég jártam Nógrádban egy ismerősömnél – szinte semmi sem változott egyes vidékeken. Talán csak annyi, hogy nem azért nincs áram, mert a faluba (tanyára) nem vezették be, hanem azért, mert nincs miből kifizetni.

Néha mondják hozzám közelállók, hogy neked, pestinek, halvány gőzöd sincs a vidéki valóságról. Igazuk van, tényleg nincs!

ISMÉTLÉS A TUDÁS ANYJA

Ami az elmúlt hónapban történt, az némi bizakodással töltheti el azokat, akik szemében a NER nem a minden társadalmi berendezkedések legjobbika.

Az, pedig, hogy miként jutottunk el eddig, és miként lehetséges, hogy ez a rendszer már nyolcadik éve regnál, annak sok magyarázata lehet. Egy biztos nem, mégpedig az, hogy nem lehetett már 2010-ben előre látni, hogy a FIDESZ politikája hova vezethet.

Ennek bizonyítására álljon itt egy 2010-ben keletkezett bejegyzés, amelyben felvázoltuk mi várhat a magyar társadalomra és a politikára (hogy ez ellenzék az elmúlt években ezt az előrejelzést nem volt képes feldolgozni, azzal sajnos hozzájárult a mostani helyzet kialakulásához).

Kisebb társaság jött össze ma délután. Természetesen a beszélgetés a politikára terelődött, és különböző tippek és érvek hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy a Nemzeti Együttműködési Rendszer kormányának (tekintettel a miniszterelnök délutáni beszédére) mennyi időt ad a magyar társadalom.

Hozzá kell tenni a tényekhez, hogy a társaság tagjai általában az ötvenes korosztályból rekrutálódtak. Van közöttük volt országgyűlési képviselő, újságíró, művelődési intézmény vezetője, szóval nem tájékozatlan – művelt, megállapodott véleménnyel bíró – személyek.

És mégis: ahányan voltunk annyi féle jóslat született. Egyikük azt mondta – hivatkozva Ágh Attila (egyébként igen érdekes) értékelésére, hogy a kormány nem sok ideig „húzza”, mert gazdasági és társadalompolitikai céljai – már amit idáig nyilvánosságra hozott – szöges ellentétben állnak egymással és a nemzetközi gazdasági környezet valóságával, ez pedig rövid idő alatt óhatatlanul politikájuk bukásához vezet.

Másikuk – és ezzel a többség egyet is értett – nyolc évben határozta meg a FIDESZ politikai uralmának idejét.

Szinte félve említettem, hogy egyik vélekedéssel sem értek egyet. A mostani kormánypárt ugyanis kétharmados többsége birtokában úgy alakítja a hazai politikai felépítményt – benne az Alkotmányt, a választási törvényt, a médiatörvényt stb. –, ami egyetlen célt szolgál, a leválthatatlanságát.

Csóválták a fejüket, hogy ez nem lehetséges.

De bizony! – volt a válaszom. Egyrészt a magyar társadalom jelenlegi szociológiai állapota olyan, hogy elviseli a tekintélyuralmat, az állami gondoskodást. Ezt nem szánom pejoratív tulajdonságnak, velejárója a társadalmi átalakulásnak. A rendszerváltás óta eltelt húsz esztendő kevés volt arra, hogy egy öntudatos, a kötelességeit és jogait ismerő polgári mentalitást alakítson ki. Átmeneti helyzetben van a társadalom, élnek még benne a nosztalgiák. Az egzisztenciális nosztalgiák pedig a biztonsághoz, a stabil munkahelyhez, a szociális ellátások széles spektrumára nyúlnak vissza. Elfelejtődtek a leváltott rendszerrel kapcsolatos kellemetlen tapasztalatok, felértékelődtek mindazok, amelyek ma nincsenek, vagy korlátozottan vannak jelen. Ezek az emocionális feltételek.

A törvényi feltételeket már kutyafuttában említettem, de nem szeretném nagyon részletezni, megtették ezt már sokan, Halmai Gábortól Debreczeni Józsefig sokan.

Egy valami azonban elsikkadt az alkotmányozás árnyékában. Ez pedig két olyan törvény, amely a politika szereplőinek (a pártoknak) a mozgásterét alapvetően befolyásolja, és átalakítja a lehetőségeiket az erősebb javára. E két törvény a kisebb parlamentről szóló határozat valamint a választási törvény legutóbbi módosítása. Mindezek azt eredményezik, hogy a következő parlamenti választáson a mai képviselők felét választjuk meg. Ez együtt jár az egyéni választókerületek átalakításával, a magyar választási térkép gyökeres átrajzolásával. Senkinek se legyenek illúziója. Olyanok lesznek az új kerületek, amelyben – az előző választások adatait felhasználva – nem lesz esélye egyetlen ellenzéki jelöltnek sem, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a hagyományos politikai támogatottságokat területileg szétszabdalják.

Így a várható ellenzék továbbra is erőtlen és megosztott lesz, kizárva abból a lehetőségből, hogy kormányerőként léphessen fel. Lehet, hogy a mainál esetleg nagyobb lesz a reprezentációja, de az már nem lesz fontos.

A kétharmados és igazán fontos törvények megszületnek ebben a ciklusban, a többi pedig nem érdekes. A következő választások már csak „ujjgyakorlatok” lesznek.

Amennyiben a FIDESZ még ebben a négy évben előáll egy valamirevaló gazdasági programmal, és ezt képes lesz – esetleges EU-támogatással – végbevinni, úgy a növekedés sikerét is learatja.

A társadalmat pedig nem fogja érdekelni, hogy az anyagi jólétének növekedése milyen áron valósul meg. Továbbra is az uralkodóra fognak szavazni, hiszen az „mindent meggondolt és mindent megfontolt”.

Elég csúnyácska jövőkép, de ha valakinek van ennél szebbje, kívánom, az valósuljon meg.

Ceterum censeo Ov esse delendam!