ÖNFELFÜGGESZTÉS — SUICIDITÁS

Sokat gondolkodtam azon, hogy országunk miniszterelnöke és a mögötte álló politikai szereplők (szándékosan nem írok pártot, mert már régen elvesztette a FIDESZ demokratikus párt jellegét) miként ítélik meg saját helyzetüket és napjaink európai politikai és gazdasági valóságát.

Ehhez persze az kell, hogy rágjuk végig magunkat különböző problémahalmazokon, amelyek meghatározzák napjaink kontinensét.

Kezdjük talán a kis hazánkban „legfontosabbnak” tartottakkal, a bevándorlással (migráció) és a „keresztény értékek” problémájával.

Lassan négy esztendeje, hogy egy igen erőteljes migrációs hullám indult el Közép-Ázsiából és a Közép-Keletről Európa irányába. Ennek több szálon futó oka volt. Az első, amiről szinte semmi említés nem esik: az éghajlatváltozás. Szíriában az Eufrátesz völgyében az elmúlt 20 esztendőben soha nem látott szárazság tombolt, aminek következménye az lett, hogy emberek tízezrei hagyták ott falvaikat, hiszen teljesen ellehetetlenültek életkörülményeik. Céljuk elsősorban a nagy városok voltak saját hazájukon belül. Így Damaszkusz és Aleppó körzetében sokszorosára nőtt a lakosság. A regnáló rezsim (és a gazdaság) nem igazán tudott mit kezdeni ezzel az embertömeggel. A feszültség egyre nőtt, és az „arab tavasznak” (2011) köszönhetően, annak hatására létrejött Iszlám Állam nevű (terror) szervezet gyakorlatilag polgárháborút robbantott ki a térségben, bevonva ebbe a mediterráneum több országát. Csak a szír területektől mintegy 3,3 millió embert űztek el az IÁ harcosai és az áldatlan körülmények. Ezeknek az embereknek valahová menekülnie kellett. A legkézenfekvőbb megoldás a szomszédos Törökország volt, ahol hatalmas menekülttáborok alakultak ki.

Most függetlenül attól, hogy a török gazdaság mekkora kapacitással rendelkezik és a térségben milyen külpolitikát képvisel, nem volt képes e hatalmas tömeg megfelelő ellátására. Így 2015 táján egy jelentékeny tömeg indult meg az általa ígéret földjének tekinthető Európa felé.

A hullám másik fele, amelynek ázsiai nyugati végállomása szintén Törökország volt, az a nincstelen közép-Ázsiai, főleg afgán és pakisztáni nincstelen tömegek voltak, akik utolsó javaikat pénzzé téve elindultak egy, számukra jobb jövő felé Európába.

Az talán külön elemzést érdemelne meg, hogy az információs forradalom mekkora szerepet játszik abban, hogy ezek az emberek elindultak. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt – az internet és mobiltelefon elterjedése előtt – még csak nem is nagyon tudhattak e lehetőségről. Napjainkban azonban korlátozás nélkül jutnak olyan információkhoz, amelyek azt bizonyítják nekik, hogy Európa gazdag, és ebből szeretnék ők is kivenni részüket. Bár azt nem tudják, hogy kontinensünkön milyen szokások, erkölcsi és egyéb szabályok mentén élnek az emberek, és e gazdagságnak mi az alapja, honnan ered.

A 2015-ös nagy hullámmal Európa – főleg Németország – éppen hogy csak megbirkózott. A fejlett társadalmak is hamar rádöbbentek arra, hogy ezt a problémát nem képesek úgy kezelni, mint az 50 évvel ezelőtti török „vendégmunkások” beillesztését. Egyrészt létszámában volt ez a hullám sokkal jelentősebb, másrészt pedig időben sokkal rapidabb volt a beáramlás.

Mindez azt eredményezte az uniós országokban, hogy a mindenütt jelen levő idegenellenesség megerősödött.  Erre az évezred első évtizedének végén a gazdasági válság csak rátett egy lapáttal. A négy legnagyobb gazdasággal rendelkező uniós ország: Egyesült Királyság, Franciaország, Németország és Olaszország már korábban is küzdött bevándorlási problémákkal, főleg a volt gyarmatokról érkező, nyelvet beszélő és viszonylag jól képzett érkezőkkel kapcsolatban. A társadalomban már akkor fel lehetett ismerni azokat a szélsőséges csoportokat, elemeket, akiknek nem tetszett országaik hivatalos politikája.

Wilders

Le Pen, Jean-Marie és lánya Marine Franciaországban; a holland Gert Wilders és Szabadságpártja, amely 2010-ben már a harmadik legerősebb politikai párt a maga 15,4 százalékával; a német AfD, amely 6-9 százalékos eredménnyel szerepelt a 2014-15-ös  tartományi választásokon, 2017-ben pedig 94 helyet szerzett a 709 fős Bundestagban; Olaszországban Salvini vezette Északi Liga az egyik meghatározó kormánykoalíciós erő.

Jelenleg úgy látszik, hogy van egy el nem hanyagolható uniószkeptikus és idegenellenes tömeg és ennek politikai alakulatai az Európai Unióban. A nagy kérdés az, hogy ezek a csoportok miként képesek politikájukat érvényesíteni az elkövetkező Európai Parlamenti választásokon.

Az is kétségtelen tény, hogy az európai lakosság mintegy 500 milliójának értékrendjét nem a fentiek határozzák meg. A választások kimenetele azonban – főleg a közép erőnek számító – a parlament legnagyobb frakciójának, a Néppártnak korántsem tét nélküli. Realista politikusai nem igen engedhetik meg, hogy sok szavazatot veszítsenek a vetélytársakkal szemben.

Ez magyarázza a FIDESZ önfelfüggesztését, és Orbán Viktor nyilatkozatát, hogy majd a választások után eldől, hogy maradnak-e a Néppárt frakciójában vagy átülnek valahová.

Ne legyenek kétségeink: ez a „valahová” a már most is kialakulóban levő euroszeptikus és szélsőséges erők összefogását jelenti. E csoport meghatározói a fent felsorolt pártok kiegészítve a lengyel Jog és Igazságossággal.

Ez az „önfelfüggesztés” azonban csapda is lehet a miniszterelnök számára. Nem biztos, hogy a lehetséges partnerek úgy ítélik meg, hogy valóban alkalmas arra a politikai szerepre, amelyre predesztinálja magát, sőt valószínű, hogy egy szélsőséges szövetségben nem ő fogja vinni a prímet, hanem a nála az európai politikai porondon is sokkal fajsúlyosabb pártvezetők: Marine Le Pen vagy Salvini.

A két szék között tehát könnyen seggre lehet esni!

Ma még nincs politikai elemző, aki megközelítő jóslást mer közreadni a májusi választások eredményeiről. Így a magyar miniszterelnök most hazárdjátékot játszik!

Ebben a postban most ennyi, folytatása következik!

Ceterum Censeo OV esse delendam!

A TÚLTOLT BRINGA

Nemzeti ünnep. Elgondolkodtam. Mi is ez a fogalom? Mitől ünnep és mitől nemzeti, mi a nemzeti ünnep lényege? Mi adja az esszenciáját, mi az a tulajdonság, amitől azzá lesz valami?

A korosztályom – bő hatvanasok, korai hetvenesek – már megéltünk néhány „nemzeti ünnepet”.

Forrás: Internet

Gyerekkorunkban április 4-e volt a „nagy ünnep” felszabadulásunk (fiatalabbak és a gyengébbek kedvéért a német megszállás és a magyar fasiszta (hungarista) rezsimtől való felszabadulás) évfordulója.

Aztán volt még március 15-e, amikor egy polgári forradalomra emlékeztünk, de az csak amolyan „tűrt kategóriás” megemlékezés volt.

A munkásosztály május elsejei ünnepe szintén a grandiózus rendezvények közé tartozott, a végtelen felvonulásokkal, és televíziós közvetítésekkel és kívánság műsorokkal: „a felvonulók kérték” címmel.

A nyár végén pedig megünnepeltük az 1949-es Alkotmány megszületését, és az „új kenyér” megszegését, amit a mi öregjeink csak „Szent Istvánként” ünnepeltek. Aztán jött az ominózus november 7-e, amit – bár akkor sem értettük kristálytisztán – azért ünnepeltük, mert a szocialista tábor vezető hatalmának volt ikonikus ünnepe, a pétervári forradalom évfordulója. Az csak bonyolította a helyzetet, hogy ezt a nagy testvér októberi forradalomnak nevezte. De félre a naptári és időszámítási problémákkal.

Szorgalmasan ünnepelgettük ezeket az évfordulókat. Egy közös jellemzőjük volt, mindegyiken rendeztek „kultúrműsorokat”, ahol az aktuális versek dalok és csasztuskák hangzottak el, lelkes amatőrök előadásában.

Az elején még nagy tömegdemonstrációk jellemezték ezeket – az ötvenes és a korai hatvanas években –, majd a lelkesedés megcsappant kissé. Ahogy a fridzsider szocializmus kibontakozott, úgy csökkent a résztvevők száma (már csak azért is, mert már nem volt „kötelező), az emberek inkább másra használták a munkaszüneti napokat. Voltak, akik kirándulni mentek, voltak, akik az elmaradt otthoni munkákra használták ezt az időt.

A külsőségek maradtak. A zászlók, az ünnepi megemlékezések (mindig tele aktuális politikai mondanivalóval), és a műsorok továbbra is meghatározták azokat. Már szinte előre lehetett tudni, hogy mely irodalmi alkotások ismétlődnek már-már unásig, évről-évre.

Az pedig, hogy ez mennyire lett nemzeti, és mennyire szólította meg az egész társadalmat, azt jól mutatja a humor. A hetvenes években egy vicc járta körül ezt a jelenséget, mi szerint április 4-e a „nagy edények ünnepe” = cseberből vederbe estünk; május elseje a „kikelet és a hazaszeretet ünnepe” volt = ki kellett vonulni,, ám mi haza szerettünk volna menni.

Azt, hogy mit tekintünk „nemzeti ünnepnek” mindig a hatalom és a propaganda döntötte el. Soha senki sem végzett komoly felmérést arról, hogy a társadalom valójában mit tekint ünneplésre méltónak, mit tekint olyan eseménynek, amiről generációkon keresztül érdemes megemlékezni.

Csak egy érdekes példa. 1989. október 23-én kiáltották ki a Magyar Köztársaságot. Az 1990-ben az első magyar szabadon választott országgyűlés nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánította.

Az e naphoz kötődő két esemény: az 1956-os forradalom kitörésének évfordulója és a köztársaság megszületése összefonódott. Ám ha az elmúlt 30 év októbereire visszatekintünk, a forradalomról való megemlékezések mellett eltörpült, majd szép lassan el is maradt a köztársaság kikiáltásának ünnepe.

Pedig ha a történelmi jelentőségét nézzük, akkor ez utóbbi komolyabb, és nagyobb hatással volt a magyar társadalomra, mint az ’56-os események.

Forrás: Internet - MTI

Tegnap a 60-as évek „nemzeti ünnepei” köszöntek vissza külsőségeiben. A gyerekek előadása, a kórusok és táncosok, a felesleges „magyarkodás” az összes kellékével: atillákkal, műbajuszokkal, csizmával stb. Mindez valami avítt nemzeti gondolkodás felidézése, amely egyben nacionalista, kicsit irredenta. A fehér sas és a turul emlegetése a lengyel miniszterelnök beszédében pedig szinte nevetségesen hatott egy modern, ezer szálon összekapcsolódó, globalizált Európában.

Sokkal méltóbban lehetne ünnepeli egy-egy szál virággal, spontán az ikonikus helyszíneken, beszédek és aktuálpolitika nélkül. Emlékezni arra, amire érdemes: a márciusi ifjakra, a jobbágyság eltörlésére, egy polgári berendezkedés megszületésére. Emlékezni, arra, hogy az ország és a nép (a társadalom) milyen eredményt ért el anno.

De ahhoz, hogy ezt méltósággal meg lehessen tenni, sok minden kellene, például az, hogy az oktatási rendszerben a történelem elfoglalja azt a szerepét, ami a hivatása: megismertetni a múltat. Legendák és kitalált történetek nélkül.

Mert a magyar történelem – viharos évszázadai dacára – érdemes arra, hogy emlékezzünk rá, tudjuk azt, hogy eleink mit tettek, és mit tehettek a környezetük ellenében is. Ünnepelni csak azt lehet, amit elsajátítottunk. Tudjuk, hogy miért tartjuk azt kiemelkedő eseménynek.

A hatalomnak ehhez az érzéshez igen kevés köze van. Egyet tehet: lehetőséget biztosít arra, hogy azt polgárai saját ízlésük és akaratuk szerint megtehessék.

Tegnap a hatalom túltolta a bringát. Olyan ünnepséget szervezett, amely nem volt méltó a márciusi ifjak szelleméhez.

Ceterum censeo OV esse delendam.

ÁMOKFUTÁS

Lassan egy hónapja nem írtam bejegyzést. Ebben egyrészt a saját lustaságom, másrészt pedig a hazai politikai élet – kiemelten az uralkodó párt – abszurd lépései is közrejátszottak.

Ha valaki sorra veszi mindazokat a lépéseket, nyilatkozatokat, amelyekkel az elmúlt hónapban az egyszerű állampolgárokat „bombázta” a hatalom propaganda gépezete, nem juthat más megállapításra, mint arra, a hatalom képviselőinek – élükön a miniszterelnökkel – elgurult a gyógyszere.

Olyan kijelentések, bejelentések láttak napvilágot, amelyek valóságos alappal nem rendelkeznek. Gondoljunk csak a gazdaságról és annak fejlődéséről nyilvánosságra került elképzelésekre.

A legújabb nemzeti konzultációs levél – aminek a hatékonyságát jól mutatja, hogy felbontatlanul landolnak a szemetesben – ismét csak feleslegesen irritálja a lakosság gondolkodó részét.

És itt álljunk meg egy pillanatra: A levél kétségtelenül hat. Az egyszerű (faék szerű) üzenetével könnyen megtéveszti a hasonló képességű és gondolkodású állampolgárt. Mert ezek a honfitársaink nem hajlandók arra, hogy bármely üzenet valóságtartalmának utána járjanak.

(Itt beugrik egy régi, még a hatvanas-hetvenes évekből származó vicc: aki nem hiszi – mármint az állami propagandát –, annak utánajárunk!)

De komolyra fordítva a szót: ez a hatalom kezdi elveszíteni realitásérzékét. Azt hiszi – mint a családját terrorizáló alkesz –, hogy ami a lakás (ország) falai között történik, az magánügy, nem kerül ki a környezetbe, ahol továbbra is játszhatja a gondoskodó és szerető apát és férjet.

Csakhogy ma, a 21. század második évtizedének végén az információ akadálytalanul hatol át határokon, kontinenseken, méghozzá valós időben. Tehát minden cselekvés, nyilatkozat, plakát stb. azonnal látható és elérhető bárhol a világon.

Így ne nagyon csodálkozzunk, hogy a már magában is ostoba plakátkampány – a Európai Bizottság még hivatalban levő elnökének képmásával –kiveri az európai közvéleménynél a biztosítékot.

Egy nagy különbség van az európai és a magyar választók (polgárok) között. Az előbbiek csaknem háromszáz éves demokratikus hagyományaikkal és értékrendjükkel, okkal utasítják el a magyar kormány hazug, mucsai és ostoba érvelését.

A magyar polgárok (akik szerintem nincsenek is, hiszen kis hazánkban csak korlátozottan alakult ki ez a réteg, gondolkozása nem vált általánossá a társadalomban) egy része, a hatalomtól pedig kritika nélkül elfogad mindent.

Ez a tény pedig gátlástalanná teszi a hatalmat gyakorlókat. Azt hiszik, hogy egyébként mindent megtehetnek egy tágabb környezetben is.

Most azzal kell szembesülniük, hogy ez nincs így. Az európai polgárokat képviselő pártok egymás után határolódnak el a FIDESZ-től és annak vezetőjétől.

Természetesen Orbán Viktor – hiszen nincs is más lehetősége, a saját bornírt politikájának a foglya – minden józan meggondolást félretéve szentül hangoztatja, hogy neki van igaza, és minden más politikus, aki ezt nem fogadja el a „hasznos idióták” tömegét dagasztja.

Ideje lenne már, hogy az a hazai tömeg, amely a felmérések alapján támogatja Magyarország uniós tagságát, felébredjen, és egyszer és mindenkorra szemébe mondja a regnáló hatalomnak: elég volt!

A következő uniós választások, amelyen a részvétel sajátosan mindig alacsony, lehetőséget adhat az aktív sokaságnak, hogy kifejezzék: nem kérnek abból a politikából, amit a FIDESZ meg akar valósítani az unióban.

Véget kellene már vetni ennek a láthatóan katasztrófába torkolló ámokfutásnak!

Ceterum censeo OV esse delendam!