2015. december 30., szerda

NEHÉZ ÉV

Boldog, eredményes, és az ideinél jobb esztendőt kívánok 2016-ra minden olvasómnak!
Az elmúlt hetekben többen kérdezték, hogy miért nem írtam lassan hat hete?
A válasz egyszerű is meg egy kicsit bonyolultabb is.
Nagyon sok olyan bicskanyitogató dolog történt a hatalom részéről, ami természetesen megérdemelte volna a kritikát, az átkozódást, a káromkodást (megfelelően cizellált szavakkal, nem úgy mint Simicska), de ezt megtették más bloggerek, kommentátorok.
A legnagyobb bajom az, hogy egy érdekes jelenséggel állok szembe, amivel szemben szinte tehetetlen vagyok: a hatalmi cinizmus.
Lehetne most felsorolni az elmúlt hetek eseményeit, amelyek szinte meg sem jelentek a mainstream médiában. Szinte hihetetlen, hogy a magát baloldalinak (vagy ellenzékinek) mondó – írott és elektronikus – sajtó egy hétig azon rágódott, hogy mi is történt Ákossal, és ennek következtében felmondta a kormány az amúgy is lejáró szerződését a Magyar Telekommal.
Ez a háttérben – vagy amiről nem beszélnek – zajló eseményekhez képest szinte jelentéktelen. Mégis, mint a gumicsontot rágcsálják, lehúznak róla, mint a rókáról hét bőrt, minden eredmény nélkül.
Nem esik szó arról, hogy mi is lesz a jövő évi költségvetéssel vagy hogyan alakul a barátok kitömése újabb kedvezményekkel. Nem esik szó arról, hogy a közszolgálatban dolgozókat miként teszik egyre kiszolgáltatottabbá. Miként veszik el a legkisebb esélyüket is arra, hogy hangot adjanak véleményüket, kiálljanak jogaikért és szakmai önbecsülésükért.
A nagyközönség pedig nem mutat komolyabb érdeklődést e problémák iránt, mert az nem jelenik meg a mindennapi hírek és tudósítások között. Így aztán – még ha támogatná is e társadalmi csoportokat –, nem segítheti se a pedagógusokat, se az orvosokat, se a közrend és –biztonság őrzőit,
Nagyon sokan mondogatják manapság, hogy az internet majd átveszi a közösségi média szerepét, ám ez a tapasztalatok szerint nem olyan arányú, ami meghatározó lenne.
Az úgymond ellenzéki megnyilatkozásokat néhány tízezer ember olvassa (hála nekik), de a többség megelégszik a „cuki hírekkel és megosztásokkal” (tisztelet a kivételeknek).
Ebből nem alakulhat ki az a kívánatos állapot, hogy az átlagpolgár késztetést érezzen arra, hogy az eseményeknek és az azokról szóló híreknek utána nézzen. (pedig megtehetné, hiszen ma már a legtöbb információ ott van az orra előtt az interneten, és a „google jó barátunk” .
Csak egy példa erre: a legutóbbi hírekben szerepel, hogy a kiskereskedelmi forgalom ebben az évben eléri a 10 ezermilliárdos összeget. Nagyon kevesen teszik fel a kérdést, hogy „mi a fenét kezdjünk ezzel az adattal”?
Pedig lehet ezt szemlélni más aspektusból is. A fenti összeg 27 százaléka az államháztartást gyarapítja. Ha ezt az összeget összehasonlítjuk azzal, hogy erre az évre több mint 16 ezermilliárd a kormány költségvetésének fő összege, akkor gyorsan ki is számolhatjuk, hogy napi vásárlásaink mennyivel járulnak hozzá ehhez (sokkal).  Persze tudom: az átlagember el sem tud képzelni ekkora összeget.
És ennek a gondolkodásnak folyománya van: mégpedig az, hogy a kormány csak azokkal a pénzekkel gazdálkodhat, amit mi, adófizetők bocsátunk rendelkezésére. Márpedig mi kíváncsiak vagyunk arra, hogy a költségvetésbe befizetett adónk és járulékaink milyen sorsra jutnak: egyes embereket, csoportokat vagy a közösséget szolgálják. Ha az előbbiről van szó, akkor kíváncsiak vagyunk, hogy a hatalomhoz közel állók miként és mennyivel részesednek magánhaszonként abból, amit összeadott az ország adófizetői sokasága (magánemberek, vállalkozók, kis és nagyobb gazdasági társaságok a sarki szatócstól a multikig).
A másik probléma pedig az a cinizmus, amivel ép erkölcsi érzékű ember nem igen tud mit kezdeni. Ha tapasztalt tényeket, eseményeket gátlás nélkül letagadnak, miközben a szemembe néznek — nehezen feldolgozható.
A hatalom cinizmusa mindent áthat. A parlament ellenzéki képviselői hiába kiabálnak, tiltakoznak valamely intézkedés, törvényjavaslat ellen, azt szinte meghallgatás és reagálás nélkül figyelmen kívül hagyják. Csak hosszas adminisztratív eljárás vagy bírósági ítélet készteti őket arra, hogy mégis kiadják a kért információkat. Ha mégsem akarják kiadni szavazógépezetük gyorsan titkosítja azt néhány 10 évre (lásd: paksi bővítés).
A cinizmus ellen nincs jó receptje se a szabadon gondolkodó polgároknak, se a parlamenti ellenzéknek. Az egész kezd hasonlítani egy eredménytelen sziszifuszi küzdelemhez. Ez pedig mindenkit kimerít, és a legtöbbeket fásulttá teszi. Az eredménytelenség látszatát kelti.
A hatalom pedig egyenesen a szemünkbe néz — és hazudik. Mindezt teszi annak ellenére, hopgy az átlagember pontosan érzi, hogy mégsem olyan nagyok azok a sikerek, a rezsicsökkentés és egyéb lózungok pedig szinte meg sem érintik a pénztárcáját.
Ez azt eredményezi, hogy nagyon sokan fásultan elfordulnak a politikától – sokkal fontosabb az egyszerű polgár számára a napi megélhetés megteremtése –, és nem látják értelmét annak, hogy bármiről is véleményt alkossanak, vagy netán aktívan ki is álljanak amellett.
Ugyanakkor azt gondolja a blog írója, hogy gondolatai néhány száz (ezer) embernél egyetértéssel fogadja, de valószínűleg nem jut el azokhoz, akiken igazából múlhat a körülményeink megváltoztatása.
Ceterum censeo OV esse delendum!