2017. december 22., péntek

POLITIKA NÉLKÜL – DE NORMÁLISAN!

Elöljáróban minden kedves olvasómnak kívánok áldott és kellemes karácsonyt!
Nem is igazán akarok ma politizálni, a pártok is – úgy néz ki – betartják az adventet, bár ez a kormányzópártról nem igazán nem mondható el: lásd a legutóbbi „bírságokat”.
Ami azért kiakasztott, az országos médiában megjelenő „bombasztikus” tudósítás az iskolai disznótorról. Egy tapolcai iskolában bemutatták a gyerekeknek, hogy miként is folyik egy sertés házias feldolgozása.  Az esemény az iskola igazgatója szerint fakultatív volt, azon az érdeklődő gyerekek vehettek részt. Egyetlen szülő – és gyerek – volt, aki kiakadt ezen az eseményen. Mert mégis micsoda dolog azt a szegény állatot feltrancsírozni, és ehető formába hozni!
No, ezen felbuzdultak újságírók és médiaszemélyiségek.
A jellegzetes városi értelmiségi hozzáállás, miszerint nem kellene ezt csinálni, mert óhatatlanul nem kellő hatást vált ki a nyolc-tíz éves gyermekekből. Érvként még az is elhangzott, hogy a disznótor az „családi esemény”, nem való az iskola nyilvánossága elé.
Álljunk már meg egy normális szóra!
Forrás: Internet
A városi gyerekek döntő többségének halvány fogalma sincs arról, hogy a mindennapi betevője miként kerül elé. Ha elkíséri szüleit vásárolni, csak azt látja, hogy szépen, gusztusosan előkészített sertés, marha és baromfi darabok fekszenek katonás rendben a hűtőpultokon.  Valószínű, hogy az ott terem, kizárólag azért, hogy a városi ember igényeit kielégítsék.
Ezek a gyerekek éhen halnának, ha azt mondanák nekik, hogy a baromfiudvar végén ott kapirgál az ebédnek való, csak el kell készíteni. Képtelenek lennének a rántani való csirkét megfogni, elvágni a nyakát, megkopasztani, és elkészíteni.
Persze ez nem az ő hibájuk. Az elmúlt évtizedekben a városi lakosság elidegenedett a természettől. Nagyban hat rájuk az a gondolkodás, ami az állatok jogairól az elmúlt években a társadalomban elterjedt. Természetes, hogy az állatokat „csak úgy”, szórakozásból nem kínozzuk. Se házi, se vadállatot.
Forrás: Internet
De azért egyet ne feledjünk: az ember nem azért háziasította az állatokat, hogy azokat önmagukért pátyolgassa. Tudomásul kell venni, hogy azokat azért tenyészti, hogy élelme legyen. Azért tartja azokat jó körülmények között, hogy azok húsa, és egyéb terméke (pl.: tej, gyapjú) minél jobb minőségű legyen.
Az ember mindezt azért csinálja, mert így megkönnyíti saját igényei kielégítését, nem kell vadászni a napi húsadagra.
A gyerekeket erre meg kell tanítani, akár városban, akár falun élnek. Bár utóbbiaknak mindez nem mond újdonságot, hiszen benne élnek. A karácsonyi disznótor még ma is a vidéki porták egyik kiemelt elfoglaltsága ádvent idején. (Még akkor is, ha a többi napokon, hónapokban maguk is a helyi hentestől szerzik be húsárut.)
Szóval, szerintem ez az egész „botrány” nem más, mint vihar egy kanál vízben. Megint egy alkalom arra, hogy felmérjük magunkban: mennyire ülünk fel a média befolyásának, vagy vagyunk annyira gondolkodók, hogy egyszerűen csak legyintsünk rá!
Mindenkinek – akinek van alkalma és lehetősége – kívánok disznótorral fűszerezett békés, áldott ünnepeket! (A média meg pukkadjon meg, mert jobb egy marék friss töpörtyű a pogácsába, mint a gyári „bóti” termék)
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. december 12., kedd

KÁOSZ KAPITÁNY — KIS MAGYAR ABSZURD


Nem igazán szerencsés Karácsony Gergelyt összehasonlítani az ikonikus, 1984-es Cannon Ball filmvígjáték szereplőjével, bár a párhuzamok felfedezhetők.
Mindkét helyezet – az akkori forgatókönyv és a magyar valóság – abszurditása mutat némi párhuzamokat.
A legutóbb megjelent értékelés rámutat egy alapvető ellentmondásra: a pártok pillanatnyi politikai érdekei felülírják a társadalom többségének politikai akaratát: az Orbán rezsim leváltásának akaratát.
Káosz kapitány mindezt felismerve – félretéve kicsinyes egyéni érdekeit – igen naivan beáll ebbe a kívánalomba, és minden skrupulusát félretéve megpróbál a többség érdekei szerint politizálni. Ez a mai magyar valóságban bukásra van ítélve. Ez nem a magányos hősök ideje, még akkor sem, ha annak száz százalékban igaza van.
A napjainkban folyó politikai játszmának egyetlen – de mindent felülíró – hibája van: csak a választók, a tömegek érdekeit és akaratát nem veszi figyelembe. Pedig a demokráciában működő pártoknak alapvető feladata, hogy azoknak az érdekeit képviselje (bármi áron), akik rájuk ruházták politikai (gazdasági, szociális stb.) érdekeik megjelenítését.
Minden közvélemény kutatás azt mutatja, hogy magyar választók nagy többsége el akarja kergetni a mostani hatalmat.  Ennek a szándéknak pedig felül kellene írnia a demokratikus ellenzéki pártok taktikázását.
De ez, mint napjainkban látjuk, nincs így.
Ha az ellenzéki pártok nem változtatnak, akkor jó eséllyel megjósolható a jövőbeni sorsuk. Ha a mostani kormánypárt nyeri a jövő évi választásokat, akkor a mai demokratikus pártok mennek a süllyesztőbe. Négy év elegendő lesz a hatalomnak, hogy teljesen ellehetetlenítse a ma még működő pártokat. Mint látjuk, nincs semmiféle gátlása a kormánypártnak, bármely eszközt bevet annak érdekében, hogy ne lehessen egyetlen potens kihívója sem. Az anyagi támogatások megvonása (adott esetben a törvények megváltoztatásával), a kommunikációs lehetőségek megvonása stb. mind-mind azt eredményezné, hogy 2022-re teljesen kiiktassa az ellenzéket. Megtűrne, persze, „zombi” ellenzéket, már csak a demokrácia látszata miatt, ám azoknak lényegi beleszólást semmibe sem engedne.
És akkor még nem beszéltünk a nemzetközi – Európai Uniós és más szövetségi rendszeri – együttműködések lerombolásáról. Nem csodálkoznék, ha a FIDESZ (és új kormánya) szép lassan aláásná a különböző szintű európai együttműködések rendszerét, és ezzel kiírná magát a kontinens jövőjéből.
Tisztelt Pártok! Félre az egyéni vágyak kergetésével. Egy a cél: kormányváltás — bármi áron!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. december 3., vasárnap

A JELEN HELYZETRŐL

Mára tervezett bejegyzésem már megírták — nálam sokkal jobban.

Egy mondat a zsarnokságról
Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
gomolygó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan
pattogtatott – "vigyázz"-ban,
"tűz"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félig nyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé kapott ujj
"pszt"-jében, hogy ne mozdulj,
hol zsarnokság van
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
táguló szembogárban,
az van az éjben halkan
sikló gépkocsizajban,
meg abban,
megállt a kapualjban;
abban, ahogy a "halló"
közben – érzed – a kagyló
csöndjén keresztül
figyel egy idegen fül;
nemcsak a telefondrót
közt vergődő Laokoon-mód:
vonat, repülő, sínpár,
gúzsbog, kötélszár,
mert zsarnokság van
nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,
az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
az operában,
a trombitában,
ott van az utca sarkán
az éppoly harsány –
vígan vagy kongó zordan
feszülő kőszoborban,
az van a derűtelten
tarkálló képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
mert zsarnokság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy a régi istened sem;
mert zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
dadog az idegennek,
ahogy, mielőtt súgtál,
hátrafordultál,
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
bénító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves,
mikor jössz haza, kedves;
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrban-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;
vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog:
hegyen és tavak mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
szív-hökkenésben;
a nyugalomban,
a bilincs-unalomban,
a záporzuhogásban,
az égig érő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;
mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,
beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,
néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert mikor ledobtad,
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál;
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,
hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;
vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
futva bár Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

És hogy miről is maradunk le:

Szabadság
Szabadság
Kis irkalapjaimra
Padomra és a fákra
Homokra és a hóra
Felírlak én
Minden beírt papírra
Minden üres papírra
Ha nincs hamura kőre
Felírlak én
Ó képek aranyára
Harcosok fegyverére
Királyi koronákra
Felírlak én
Dzsungelre sivatagra
Fészekre rekettyésre
Zengő gyermekkoromra
Felírlak én
Az éj csudáira
Fehér cipó napokra
A mátka évszakokra
Felírlak én
Az elrongyolt egekre
A lápra mely penész nap
S tóra mely eleven hold
Felírlak én
Mezőre láthatárra
Szárnyra kelt madarakra
Árnyak malmaira
Felírlak én
A friss hajnali szélre
Tengerre és hajókra
A tébolyult csucsokra
Felírlak én
A habzó fellegekre
Verítékző viharra
A sűrű únt esőre
Felírlak én
Szikrázó villanásra
Tornyosuló szinekre
A meztelen valóra
Felírlak én
Az ébredő dülőkre
Kitáruló utakra
Szétáradó terekre
Felírlak én
A fényre mely kigyullad
A fényre mely elalszik
Sok régi otthonomra
Felírlak én
Szobámnak a tükörben
Kettészelt gyümölcsére
Ágyam üres héjára
Felírlak én
Nyalánk kis kutyusomra
A fülét hegyezőre
S balog mancsára is
Felírlak én
Ajtóm trambulinjára
Meghitt kis tárgyaimra
Az áldott lángu tűzre
Felírlak én
A nyíló női testre
Baráti homlokokra
És felém tárt kezekre
Felírlak én
Döbbenet ablakára
Figyelmes ajkivekre
A csönd fölé magasan
Felírlak én
Feldúlt rejtekeimre
Ledőlt fároszaimra
Búmnak merő falára
Felírlak én
A vágytalan hiányra
A meztelen magányra
A halál grádicsára
Felírlak én
A boldog gyógyulásra
A szétfoszló veszélyre
S emléktelen reményre
Felírlak én
S ez egy szó erejével
Kezdek el újra élni
Hogy rád ismerjek s neveden
Szólítsalak
Szabadság

Tisztelet Illyés Gyulának!

Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. november 22., szerda

ZAKLATÁS, ERŐSZAK — HATALOM — KÖZÖSSÉG

Elég régen írtam. Nem azért, mert nem történt semmi, csak a fontos dolgoknak „ülepednie” kell, mielőtt az ember – első felindulásból – reagál.
Nem kívánok most foglalkozni az eddig megnevesített elkövetőkkel és áldozatokkal. Különösen nem azokkal az esetekkel, amelyek adott esetben évtizedekkel ezelőtt történtek.
A magyar átlagemberek többsége ezekben az esetekben – úgy látszik – csak a botrányt látja, azon jól elcsámcsog, és felháborodva azon, hogy mi minden történik a világban — napirendre tér a történtek felett.
Holott a probléma ennél sokkal mélyebb, sokkal összetettebb.
Tisztázzuk először is az alapokat:
Van-e a társadalomban erkölcsileg konszenzus arról, hogy mit tekintünk zaklatásnak, az mikor fordul erőszakba? Mi számít zaklatásnak? Csak a fizikai elkövetés vagy a szóbeli verbális kitételek is annak számítanak?
Mert a téma nem arról szól, hogy ki, kinek, mikor tett egyértelmű vagy félreérthető mozdulatot, vagy verbális ajánlatot.
Az egész témakör nem személyekről, tettesekről és áldozatokról szól, hanem a társadalomnak a hozzáállásáról. Az erőszak egy bizonyos mértékben elválaszthatatlan a hatalomtól. És ez a hatalom az élet minden szintjén megjelenik. Mindenkinek van főnöke, mindenki „alattvaló” bizonyos mértékben.
A nagy kérdés az alattvalók és a hatalom viszonya. Mit engedhet meg magának egy „családfő” egy hagyományos családmodellben (Nota bene: érvényes-e még a „hagyományos” családmodell?), mit engedhet meg magának egy munkahelyi (kis vagy nagy) főnök? Mit engedhet meg magának egy nagyobb közösség vezetője?  A társadalom milyen magatartási követelményeket határoz meg vezetőinek? Meghatároz-e egyáltalán valamiféle etikai követelményt, és van-e arra lehetősége, hogy ezeket számon is kérje.
A zaklatás, az erőszak a mindennapi életben sokszor nem a maga fizikai valóságában jelenik meg, hanem verbálisan. Köteteket lehetne megtölteni történetekből a magából kivetkőzött „kisfőnök” nyomdafestéket nem tűrő ordibálásától a kis közösség előtti megalázásig. Ismerjük azt, amikor valamely ügy elrendezése érdekében a „hivatalhoz” fordulunk, ahol az ügyintéző néha bicskanyitogató modorban oktat ki bennünket (járatlanokat) a bürokrácia útvesztőiről. (Látens módon gyakorolja rajtunk a hatalmát, nem riadva vissza a néha sértő és megalázó kitételektől — pedig csak egy „szolga”, akinek az a munkája, hogy intézze a dolgokat, segítséget nyújtson. Ennek egy tágabb kiterjesztése, amikor bizonyos szolgáltatókról azt hisszük, hogy azok „hatóságok”.)
Mindez mutatja, hogy a társadalom miért ambivalens a fenti témával kapcsolatban.
Hankiss Elemér már a ’70-es években elemezte ezt a problémát. (Lásd: Hankiss Elemér: Diagnózisok 2. –Magvető Kiadó [Gyorsuló idő sorozat] 1986.) A sommás végeredmény: a társadalom alapattitűdje az alávetettség. Ennek történelmi hagyományai vannak. Kis hazánkban kimaradt az a több száz éves fejlődési fokozat, amely végeredménye a polgárság lett, a maga erkölcsével és önállóságával.
A magyar társadalom még a 20. század elején is csak egy-két nagyvárosában ismerte meg a polgári értékeket, ám az egész ország azt nem tette magáévá, vidéken megmarad a félfeudális rendszer, az igazi alattvalói lét.
Ezen nem sokat változtatott se Horthy-, se az azt követő szocialista rendszer sem. Igaz, akkor ezt eufemisztikusan „gondoskodó államnak” hívták, de a lényeg itt is a hatalom primátusa volt.
Ebben a helyzetben a rendszerváltás utáni demokrácia se sokat változtatott, mert nem adott igazán lehetőséget arra, hogy a polgári értékrendet elsajátítsa a társadalom (meg az eltelt 25 év se sok idő ehhez).
A hatalom befolyása a mindennapi életre folyamatosan meghatározó volt az elmúlt évszázadban, és az alávetettség attitűdje se változott sokat. A társadalom elitjében (itt mos a mértékadó értelmiségre gondolok elsősorban, nem a gazdasági és politikai hatalmat gyakorlókra) azonban már megindult egyfajta változás, különösen az EU-csatlakozás óta.
Lassan megindul egy polgáribb, az egyén felelősségét és integritását jobban figyelembe vevő morális gondolkodás.  Azt azonban még botorság hinni, hogy ez az egész magyar népességre igaz.
Nagyok a hiátusok e problémakör megítélésében, amit tükröztek az össze-vissza nyilatkozók mondatai. Néha szánalmas volt hallgatni, hogy mennyire félreértik a probléma lényegét.
Hosszas-hosszas nevelőmunka eredménye (óvodától a sírig) lehet egy olyan társadalmi morál kialakítása – amiben természetesen szerepelnie kell az államnak, intézményeinek –, amely elutasítja az emberi jogok és a személyes integritás mindenféle megsértését, de megmaradnak benne a klasszikus nemi szerepek. És ezt azért hangsúlyozom, mert ez nem zárja ki az Európában már elterjedőben levő gender elméletet.

Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. november 7., kedd

ÁTVERNEK MINKET — KIKÉREM MAGAMNAK, HOGY HÜLYÉNEK NÉZZENEK!

Közeledik a választás, az éppen aktuális hatalom ismét kijátssza a „nyugdíjas kártyát”. A mai hatalom a legrosszabb populista propagandával azt akarja bizonyítani, hogy soha nem látott nyugdíjemeléssel jár kedvében az időseknek.
A „nyugdíjprémium” a visszamenőleges juttatás stb mind-mind egy átverés része. Elsőre jól hangzik, de ha egy ici-picit „megkaparjuk” a felszínt, máris láthatóvá válik a kész átverés show.
A nyugdíjasok egy része sajnos megeszi ezt a propagandát, de vannak akik átlátnak a szitán, és kikérik maguknak, hogy őszülő fejükkel hülyének nézzék őket!
Mert mi is az igazság?
Azt szokták mondani, hogy a számok nem hazudnak.
A propagandával ellentétben a nyugdíjasok nem kapják meg azt a bizonyos egy százalékot, csak 0,8 százalékos „kompenzációt. A beígért „nyugdíjprémium” is maximalizált – bármekkora a nyugdíj összege, legfeljebb 12 ezer forint lehet a kifizetett összeg –, ez egy minimál nyugdíj esetén csak 4260 forint. A számítás ugyanis úgy történik, hogy a valós nyugdíj negyedét számítják alapnak, és ennek az összegnek a 0,6 százaléka a „prémium”!
A legszebb az egészben, hogy ez a juttatás, kifizetés nem számít bele a jövő évi emelés alapjába.
Az is a propaganda része, hogy 2010 óta folyamatos a nyugdíjak emelése, és ez meghaladja az előző szocialisták által adottak mértékét, tetézve azzal, hogy azok bűnösök még a 13.havi nyugdíjat is elvették.
Mi ezzel szemben a valóság?
A 13. havi nyugdíj az „adható” kategóriában volt, azt az akkori (Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai) kormányok hangsúlyozták is. Bajnai kormány a 2008-as válság hatásainak csökkentése érdekében szüntette meg a 13. havi nyugdíj kifizetését.
Ám, ha a statisztikákat nézzük (KSH) a válság előtti kormányok 16,3 százalékkal növelték a nyugdíjak reálértékét.
2010 után az Orbán kormány évente mindössze havi 3000 forinttal (2,6 százalékkal) emelte a nyugdíjak összegét. Az átlagnyugdíjak nominális értéke: 2013-ban 112 781.- Ft, 2014-ben 115 786.- Ft, 2015-ben 118 439.- Ft, 2016-ban 121 041.-Ft.
Az indexálás átalakítása (infláció követő indexálás a svájci rendszer helyett) eleve hátrányos helyzetbe hozta a nyugdíjasokat, hiszen az infláció meghatározása és befolyásolása egyértelműen a jegybank és a kormány tevékenységével van összefüggésben. (A kormány unortodox gazdaságpolitikája eredményeként az inflációt alacsonyan tartják.)
Forrás: Internet
Ez a hivatalos infláció azonban alapjában nem befolyásolja a lakossági fogyasztói árak növekedését.
A mellékelt ábrák mutatják a termékek árának változásait.
És ide tartozik még egy gondolatsor:
A nyugdíjas rétegek fokozatosan szakadnak le a társadalom más rétegeitől már csak azért is, mert amíg az elmúlt nyolc évben örvendetesen növekedett a minimálbér és a bérminimum (néha 10 százalékot is meghaladó mértékben), addig a nyugdíjak növekedése közelébe se ért ennek az aránynak. Így a két társadalmi csoport közötti jövedelmi olló folyamatosan nyílik. A nyugdíjban részesülők folyamatosan csúsznak lefelé.
A másik sokszor hallott és veszedelmesen populista érvelés, hogy a nyugdíjasok nem adóznak.
Ezúton is cáfolni kell ezt a bornírt véleményt. Magyarország költségvetési bevételei szempontjából a fogyasztási adókra épül. Azaz a bevételek szerint a legnagyobb tétel az ÁFA-ból keletkezik.
A nyugdíjasok bőven kiveszik részüket ebből, hiszen a nyugdíjakra kifizetett összegek gyakorlatilag átlag 25 százaléka kerül vissza a költségvetésbe, mint forgalmi adó.
Forrás:  Internet
Minden nyugdíjas – szerény fogyasztása ellenére – a kapott ellátásának negyedével támogatja az állami költségvetést. (Azért átlag 25%, mert a fogyasztásban szerepelnek olyan termékek, amelyek adótartalma kevesebb.)
A hatalom persze mindezt tudja, de számít arra, hogy a propagandája sikeres lesz, és az idősebb generáció – nagy része megfosztva az objektív tájékoztatás lehetőségétől – készpénznek veszi mindazt, amit az állami propagandagépezet harsog.
De azt hiszem, több a józanul gondolkodó idős ember, mint a megvezetettek sokasága. Bízom abban, hogy hülye szöveggel és néhány tízezer forinttal nem lehet befolyásolni őket a következő választáson. Az időseknek ugyanis sokkal fontosabb – adott esetben – gyerekeik és unokáik jövője, mint saját maguk egzisztenciális jelene.

Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. október 30., hétfő

ABSZURDISZTÁN

Örkény Istvánnak ma nem is kellene abszurdjait kitalálni, elég lenne, ha csak leírná mindazt, ami közelebbi, távolabbi környezetében megtörténik. Nem vágyom a híres szerző babérjaira, de nyomdokaiba lépve csak le kell írnom mindazt, ami körülvesz.
Például azt a töketlenkedést, amit ma az ellenzék művel, igen nehéz megérteni. Minden választópolgár, aki csak egy kicsit is érdeklődik a politika és a jövő évi választások iránt, továbbá tele van a hócipője a mai hatalommal, tudja, hogy az egyetlen módszer, ha közösen koordinált jelöltekkel veszi fel a versenyt a FIDESZ-szel szemben.
Olyan egyszerű ez, mint a faék! Így megnyerhetnek kb. 80-90 választókerületet, és többségbe kerülhetnek a parlamenti mandátumokat illetően. Az pedig, hogy ehhez milyen arányban járulnak hozzá a listás szavazatok nem csak a nyerési arányt javítják, de kimutatják azt a koalíciót is, amit meg kell kötni a kormányzás érdekében. No és itt jön az abszurd!
Kis támogatottságú pártocskák elhitetik magukkal, hogy fújhatják a passzátszelet, és önállóan alakíthatnak kormányt! Ez önmagában olyan nevetséges, hogy felbosszantja a választópolgárt!
(Lásd: Baló beszélgetés az RTL-n 2017. október 27-én) Amióta Ron Werber irányítja az LMP kampányát, nagyon negatív irányba fordult a politikai kommunikációja.
A másik abszurd helyzet az egész társadalom megosztottsága és morális értékvesztése. (Most szinte látom magam előtt az olvasókat, akinek a fejében megfordul a gondolat: „Na ez is a Marton-üggyel foglalkozik”.) Mindenkit megnyugtatok, nem (vagy csak nagyon elvontan, általánosságban).
Mi is a bajom? A társadalomnak az a tulajdonsága, hogy az egyének alkalmazkodnak a véleményformálókhoz (konformisták) már rég óta ismert szociológiai fogalom. Amilyen egy társadalom „elitje” véleményformálói, a hatalmat gyakorlói, olyan lesz az alsó szinteken az egyének viselkedése. Ha a hatalom agresszív, pökhendi és nincs tekintettel senkire és semmire, csak a saját hasznára, hatalmára törekszik, úgy ne csodálkozzunk, ha a legkisebb csoportokban is megjelenik ez az attitűd. Agresszív lesz a BKV pénztárosától kezdve mindenki, aki egy kis (pirinyó) vagy csak képzelt hatalommal rendelkezik.
Így aztán frusztrált lesz a társadalom. Csak egy konkrét példa: a kormány hatósági jogokkal ruházta fel a gázszolgáltatót (Fővárosi Gázművek Zrt.), aminek az lett a következménye, hogy a lakosság kiszolgáltatott lett a cégnek minden szempontból. Nem csak az „engedélyekért” kell fizetnie, hanem csak azokkal a szerelőkkel, kivitelezőkkel szerződhet, akik szintén szerződéses kapcsolatban vannak a szolgáltatóval.
A helyzet abszurd. Nem a fogyasztó (aki egyébként fizet a szolgáltatásért, annak fenntartásáért és az elhasznált energiahordozóért) joga megmondani, hogy kivel, mikor és hogyan akarja megvalósítani fejlesztési projektjeit, hanem a szolgáltató.  A kormányrendelet szerint a tervezéstől a kivitelezésig, de még egy egyszerű készülékcseréig is mindenbe beleszólhatnak.
A fogyasztó pedig, mint egy hatóságnak, ki van szolgáltatva. Ha nem fizet (sokszor irreális díjakat), akkor didereghet a lakásában és nem tudja megfőzni az ebédet a gyereknek.
Hogy mennyire anómiás állapotban van a társadalom, azt mutatja a Marton ügy is. A közösségi médiában megjelenő vélemények, cikkek (pro és kontra) vérmérsékletük szerint szidták a bűnöst és ajnározták az áldozatot. Közben elfeledkeztek a lényegről: ez nem két (vagy több) ember problémája, hanem az egész társadalomé! Ez az eset a hatalomról és az alávetettségről (mindennapi életünk gyakorlatáról) szól. Ezt megoldani azzal, hogy az egyiket elítéljük, a másikat vigasztaljuk — nem lehet.
Ha a magyar társadalom ki akar törni (évszázados) alávetettségéből, ahhoz polgárok, polgári tudat és hosszas oktatás és nevelés szüksége. Nem utolsó sorban pedig az, hogy a hatalomnak ne engedje meg a társadalom, hogy alávesse politikai önkényének.
De minderről egy szó esett! Ezért totálisan abszurd!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. október 10., kedd

SZÉL ELLEN NEM LEHET… DE LEHET, CSAK OKOSAN!

Sugallja az Origo cikke. Mit mondjak a maga módján „logikusan vezeti le a dolgokat, de hát, ahogy mondani szokás, azért kilóg a lóláb!
Egyrészt azért, mert készpénznek veszi azt, ami még egyáltalán nincs így, másrészt azért, mert hiába a szép grafikonok, a nagy közvélemény kutatók eredményeit nem lehet ilyen módon összefésülni, mert más-más módszert alkalmaznak. Hiányzik a statisztikákból az a kb. egységesnek tekinthető (minden kutató gyakorlatilag egyformára méri) passzív választói tömeg, amely ma még a választásra jogosultak 41 százalékát teszi ki.
Azon gondolkodtam, hogy ilyet én is tudok!
Lássuk a saját gondolatkísérletet! Peremfeltételek: Minden demokratikus párt részvételével megszületik a megállapodás a közös jelöltek indulásáról, és minden párt saját listát állít.
A parlamentben 106 egyéni mandátum – és így ennyi egyéni választókerület – van. Ezekben kell közös jelölteket állítani, de ésszel!
Van kb. 35 olyan körzet, ahol, ha piros hó esik, akkor is a FIDESZ győz. Továbbá hat olyan körzet, ahol nehéz a Jobbikot megelőzni. Ez összesen 41 körzet. Marad még 65 körzet, ahol a nyerési lehetőség magas.
De a választási törvény azt is előírja, hogy egy pártnak csak akkor lehet listája, ha 27 egyéni körzetben és legalább 9 megyében állított jelöltet.
Ezt a demokratikus pártok könnyedén teljesíthetik, hiszen „büntetlenül” indíthatnak jelöltet a FIDESZ által biztosan uralt körzetekben. (Jobb esetben ezzel már teljesítik is a listaállítás feltételeit.)
Most jön az igazi megállapodást igénylő egyeztetés.
A fennmaradó 65 körzetben úgy kell kialakítani a megállapodást – és itt kell alárendelni a közös célnak a pártok egyéni érdekeit –, hogy minden párt rendelkezzen 6-6 biztos nyerő mandátummal. Erre azért van szükség, hogy a listás mandátumoktól függetlenül legyen képes frakciót alakítani. Ez összesen 36 VK. A fennmaradó körzeteket pedig a közvélemény kutatások szerinti támogatás alapján lehet szétosztani.
Így a Modell szerint: MSZP 6+11 egyéni választókörzet, a DK 6+9, az LMP 6+4, az Együtt 6+2, a PM 6+2, a MOMA 6+1.
Ebben az esetben, az egyéni körzetekben a választópolgár szavaz az egyeztetett jelöltre, a listás szavazatát pedig arra a pártra adja, amelyet preferál.
Az így kialakuló eredmény egyben tükrözi azt is, hogy a demokratikus ellenzék pártjainak milyen a valós támogatottsága. Az egyéni és listás szavazatokkal, továbbá a töredék szavazatokkal a demokratikus ellenzék megszerezheti a parlamenti mandátumok többségét.
A szavazás eredménye után pedig kiderül, hogy milyen koalíció alakulhat.
Ennek a koalíciónak az elkövetkező ciklusban – nem csak 500 napja – lenne lehetősége a demokratikus állami intézményrendszer visszaállítására, az alkotmányosság megteremtésére.
Ezzel a programmal és egyeztetéssel bebizonyíthatnák a pártok, hogy valóban fontos számukra az ország. Még azt is elérhetnék, hogy az eddig bizonytalan szavazók nagy számban csatlakoznának hozzájuk, megértve céljaikat.
Ha ezt a modellt – vagy valami hasonlót – nem lépnek meg, úgy megvalósulhat az, amit az Origó cikkírója vizionál.
Ceterum censeo OV esse delandam!

2017. október 5., csütörtök

AZ ELMÚLT HÁROM NAPHOZ

Na kérem!
Politikai elemzők ide vagy oda, pártvezetők nyilatkozatai innen is, meg onnan is, mind-mind mellébeszélés.
Egyetlen dolog van: elválik a szar a májtól az elkövetkező egy hónapban. Kiderül, hogy ki, kinek a szekerét tolja, ki, kinek az érdekét nézi. Kiderül majd, ki nézi csak a sajátjai karrierjét, pártja "elveit és arcát", de az is, hogy ki nézi az ország érdekét és a választók akaratát. (Azokét is, akik eddig még sosem mentek el szavazni -- mert ők is választópolgárok, ők is ebben hazában élnek, ők is kárvallotai a mai hatalomnak.)
Meg kell ismételnem azt, amit szeptember 17-én írtam: a választás megoldásáról:

Tessenek figyelmesen elolvasni!
Ezt akarja a választók többsége!
Tessék tartani magukat hozzá!
Nem sumákolás, sem sunnyogás! Tettek kellenek!
Kooperált jelöltállítás. A listák pedig döntsék el az egyes pártok támogatottságát, erősorrendjét. Ez demokratikus.
Ha a pártok ettől a megmérettetéstől félnek, akkor nem érdemlik meg a szavazatokat!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. szeptember 30., szombat

TURIZMUS Ó… PRÁGA VS BUDAPEST

Régen nem írtam már megint, de mentségemül szolgáljon, hogy nem igazán foglalkoztam a hazai eseményekkel távol a határtól.
Prágában töltöttem az időm, évszázados műemlékek, szép házak, jó sörözők között egy élhető városban.
Ne várjon most tőlem senki részletes útleírást, a szokásos áradozást a Hradzínról vagy az Óváros szépségeiről. Hagyjuk azt a turisták vad fehér törzsére, amelyik egy Baedeker nevű istent imád.
Foglalkozzunk inkább azzal, amit a nyitott szemű turista észrevesz, és amitől elgondolkodik, hogy bizonyos dolgokat miként lehet hatékonyan és ésszerűen csinálni, mi az, amiből tanulni lehet (persze, csak, ha akarunk).
Szerző felvételei
Kezdjük a közlekedéssel. A villamos közlekedés és hálózat Prágában legendás. A villamosok kb. 30-50 másodpercenként követik egymást (sokszor a fonódó hálózaton még sűrűbben, féktávolságra követik egymást) Ha nem ragaszkodunk egy meghatározott járathoz (főleg a belvárosban, ahol csak egy-két megállót akarunk utazni) bármely számúra felkapaszkodhatunk, majd leszállhatunk, és a másikkal folytathatjuk utunkat. Ezt az teszi lehetővé, hogy a jegyek nem egyszeri felszállásra jogosítanak, hanem időhatárhoz kötöttek. A 24 CzK-ba kerülő jegy 30 percig érvényes, a 35 CzK-s másfél óráig. (De az utazók vehetnek 3-5 napos bérletet is. Ez általában csak akkor éri meg, ha szállásunk viszonylag távol esik a belvárostól és a látnivalóktól, és lusták vagyunk sétálni, gyalogolni.) Három metróvonal szolgálja a gyors közlekedést, ezekkel is el lehet jutni a híresebb helyekre.
De magam jobban szeretek sétálni, nézelődni, felfedezni a várost.
Szállások. Természetesen itt is megtalálhatók a patinás, a századfordulón vagy a századelőn épült híres szállodák. Ám ezek a „hátizsákos és kispénzű” vendégeknek szinte megfizethetetlenek. Ám nem messze az óvárostól, Prága „újváros” részében számos régi bérházat alakítottak megfizethető három vagy négycsillagos szállodává. Ezek minden igényt kielégítenek, tiszták, rendezettek.  Prága egyik bevezető útpárján (ez a nemzetközi 51-es út és a cseh 1. számú út városi bevezető része, áthalad a városon a főpályaudvart is érintve) a Legerován és a Sokolskán egymást érik a szállodák néhány száz méterre a Vencel tértől és apályaudvartól.
Napjainkban is látni, hogy fokozatosan alakítják át ezeket az öreg – a múlt század elején, az 1800-as évek végén épült – lakóházakat szállodává.
A prágai városvezetés bizonyára felismerte, hogy bevételeit jótékonyan növeli, ha minél több vendégnek nyújthatnak szállást.
Elképesztő a turisták mennyisége. Ha valaki sétált már a budai várban egy nyár végi hétvégén, és látta a Várpalota és a Halászbástya környéki tömeget, akkor el tudja képzelni, hogy ennek többszöröse van jelen egy időben Prága különböző helyein. Egy hétköznapi délelőttön szinte mozdulni sem lehet a Károly-hídon, de ha valaki azt hiszi, hogy este változik a helyzet, téved.
A legérdekesebb a helyzet a Hardzínban.
A várba elég komoly belépőt kell fizetni. Ha minden látnivalót meg kívánunk látogatni (ehhez legalább két nap kell), akkor az „A” túra jegy 65 éven felülieknek 175 CzK (appr. 2200 Ft), a fiatalabbaknak 700 CzK (8750 Ft.). A belépők két napra érvényesek, de belépésre az egyes helyekre csak egyszer jogosít.
A belépéskor biztonsági ellenőrzés van, és az egész Hradzínban jól látható a biztonsági erők jelenléte. Igaz ugyan, hogy a Köztársasági Elnököt és hivatalát nem zavarja a sok tízezer turista jelenléte, a miniszteriális Mercedesek lassan és csendesen kerülgetik a csoportokat.
Itt indult meg az agyam: ilyet elképzelni az éppen átalakítás alatt álló várban, ahová rettegő miniszterelnökünk kíván költözni, szinte elképzelhetetlen.
Elképzelhetetlen az is, hogy a Budapest városvezetése olyan intézkedéseket hozzon, amivel a bulinegyed tényleg azzá alakítható, ami. Nem azon kell gondolkodni, hogy miként korlátozzák a vendéglátó helyek forgalmát, hanem azon, milyen ösztönzéssel lehet a lepattant belvárosi bérházakat – amelyek lakóinak se ereje, se forrása a házak felújítására – mely módszerekkel lehet hasznosítani úgy, hogy az a jelenlegi (többnyire kényszer) tulajdonosok is jól járjanak, és a beruházók is megtalálják számításaikat.
Így aztán a ma vitatott „bulinegyed” valóban azzá válhat, ami vonzza a turistákat, bevételt termel a fővárosnak és kevéssé lesz zavaró tényező, mint napjainkban.
Egy előnye kétség kívül van a cseh fővárosnak: nem dúlta fel a háború. Nagy rombolások nem voltak a városban, így maradhattak meg csodálatos – főként szecessziós és jugend stíl épületek, amik meghatározzák a várost.
És még egy, nem látható, de érezhető (benne van a levegőben): Prága polgárosultsága. Történelméből fakad ugyan, a sok alávetettség ellenére mégis meg tudta őrizni a korai kereskedővárosból kialakult polgári mentalitását. (A legjobban a sörözőkben lehet érezni ezt a feelinget)
Ahogy Hasek írta:
„Ne lőjenek, itt emberek vannak!” A mai napig ki van írva a Kehely falát díszítő grafikákon.
A városnak láthatóan van „gazdája”.
Megőrzik az értékeket. Mindenhol szorgosan folynak a felújítások.  A Vencel-teret lezáró Nemzeti Múzeumtól az Óváros Óratornyáig mindenhol a rekonstrukció munkálataival találkoztam. Mindez Uniós pénzből, ahogyan azt a plakátok tanúsították.  (Valószínűleg nem lopták el a kapott összegek felét.) A felújítások, rekonstrukciók híven megőrzik az eredeti állapotokat. 
Még arra is futja, hogy különböző modern műalkotásokkal díszítsék a közösségi tereket. Ennek egyik legjobb példája Cerny Kaffka szobra, vagy az Óváros főterén az ülő ördög.
De ami még ennél is érdekesebb, hogy a már korábban említett villamos hálózaton a legkülönbözőbb szerelvények közlekednek (felújítva), és ez is külön bájt ad a városon belüli utazáshoz.
Nagy valószínűséggel ott is dolgozik a korrupció ördöge (szobra látható), de az utcai plakátokon látszik, hogy a politikai pártok komolyan fellépnek ellene.
Az egyik legérdekesebb megoldás a főpályaudvar környéke. Itt a város teljes egészében figyelembe vette a városi átmenő közlekedés, az érkező utasok és a tömegközlekedés igényeit. A régi főpályaudvarhoz – amelynek szecessziós épületét éppen napjainkban újítják fel eredeti állapotában – szint alatt csatlakozik egy hatalmas utas terminál, ahová a metró is befut. Ebben a komplexumban minden megtalálható, amit csak kívánhat az utazó: éttermek (hagyományos és gyors), kávézók, üzletek, szupermarket, utazást kiszolgáló jegypénztárak, elektronikus tájékoztató táblák. Szóval szervesen kapcsolódik egybe a városszerkezet, a hagyományos és modern építészet a változó igényekkel.
A képet mindenki hasonlítsa össze a hazai valósággal.
Ez a megoldás akkor igazán drámai, amikor az utazó megérkezik a Keleti-Pályaudvarra, ahol a hat órával korábbi helyzethez képest balkáni állapotok fogadják az utazót: kosz, lepusztultság és igénytelenség. Ehhez már csak annyit kell hozzátenni, hogy a Hamburgból Budapestig közlekedő EC expresszen a szobi állomástól kezdve már nem mondják be három nyelven, hogy éppen hol áll a vonat, és mi lesz a következő megállója, az utasok nem tudják hol járnak. Ezt még fokozza, hogy a vonatot a Keleti egyik legkülső vágányra irányítják, Volt utas, aki arra várt, hogy a vonat megérkezzen, mert nem akarta elhinni, hogy már befutott. Csak a felszálló pályamunkás látványára vette tudomásul, hogy mégiscsak Budapesten van.
Szóval a főváros vezetésének a sok hezitálás és okoskodás helyett azt ajánlanám, hogy menjenek el konzultálni a cseh kollégáikhoz, és kérjenek tanácsot arról, hogy miként is kellene (kellett volna) csinálni a sikeres várost. Ugyanakkor kezdték a rendszerváltás, mint mi. Sőt még közrejátszott a volt Csehszlovákia felbomlása is. Tehát bő két évvel később kezdték az önállóságot, mint mi, mégis fényévekkel járnak előttünk. És ez nem csak „gazdasági erőforrások” kérdése, hanem a felelősségteljes gondolkodásé.
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. szeptember 17., vasárnap

ÉN VAGYOK A VÁLASZTÓ!

Megtanultam, hogy az első indulatból véleményt mondani általában nem helyes. Ugyanígy vagyok most is. Kétszer is nagyot nyeltem az elmúlt napok eseményeinek kommentálása előtt.
Pontosabban nem is akarom én kommentálni mindazt az impotensséget, amelyet manapság a különböző ellenzéki csoportok bemutatnak. Nem érdemes, megtette már ezt helyettem jó néhány politológus, megmondóember, kommentelő.
Álljunk elő valami mással.
Játsszunk el a gondolattal, hogy mit szólnának a jelen ellenzéki pártok vezetői ahhoz, ha az elégedetlen választópolgárok nevében (minden felhatalmazás nélkül, de a józan észre hivatkozva — lehet, hogy ez nem túlzottan demokratikus, de végtére is, egy gondolatkísérletről van szó) meghívnám őket egy kies helyre, egy kis egyeztetésre. (Nem kocsmába, mert arról tudjuk, hogy a borotválatlan, légvárakat építő értelmiségiek gyűjtőhelye.)
Tisztázzuk a szerepeket: a választó az az ember, akinek a kegyeiben kell járniuk a pártoknak. Ugyanis a választók azok, akik elvárásaikat a pártokon keresztül juttatják el a törvényhozásba, hogy ott érdekeiket és értékeiket képviseljék.
A pártok nem magukért vannak (nem azért, hogy politikusaikat zsíros, vagy kevésbé jövedelmező, de még mindig biztos megélhetéshez jutassák), hanem választóik képviseletére szerződtek, választóik felhatalmazása alapján, és azok fizetik őket! (tagdíjaikkal, adóikból fizetett pártfinanszírozással)
Ha a szerepeket tisztáztuk, akkor kiviláglik, hogy a pártoknak a Választókat kell képviselnie. A választóknak vannak pártjaik, és nem a pártoknak választóik. (Pedig mostanság ezt harsogja a média.)
 
Forrás: Internet
Szóval kedves (tisztelt, nem tisztelt, szimpatikus vagy utált) pártvezetők!
A választó első kérdése: Valóban meg akarják dönteni a jelen kormányzatot, ahogyan azt az ország választóinak egy jelentős része (a kb. 7,5 millió választópolgár több mint fele) akarja?
Ha az Önök válasza egységesen igen, akkor vegyék tudomásul, hogy nincs más lehetőségük, mint az, hogy megegyeznek.
De ennek a megegyezésnek a mikéntje sem mindegy! Mert a választó érdekes személyiség! Nem érdeklik a kicsinyes egyéni ambíciók, nem érdeklik a „pártok egyéni stratégiái”. Egyet vár el: a változtatást és az eredményeket!
Ha azt tapasztalja, hogy az együttműködés valami ködös, vagy egész egyszerűen idejétmúlt sértődöttségen, nem igazán támogatott „elvi” problémákon fut zátonyra, akkor bizony megvonja a támogatását. Így aztán az egyénieskedésen és a probléma fel nem ismerésén alapuló „stratégia” eleve kudarcra van ítélve.
A választó elvárja a pártoktól, hogy komoly tét esetén emelkedjenek felül saját – sokszor kicsinyes – érdekeiken, és szolgálják a nagy közös akaratot (jelen esetben az Orbán-kormány eltávolítását).
 
A szerző fotója
Mindezek alapján:
Tisztelt Pártvezetők: MSZP, DK, LMP, PM, Együtt, MOMA, Momentum!
A választók kívánsága jelen politikai helyzetben: mind a 106 egyéni választási körzetben jussanak megállapodásra a közös – győzelemre esélyes – jelöltekben.
Ne hablagyoljanak „közös listáról”, mert annak elkészítése kb. olyan, mintha Bábel-tornyát akarnák újjáépíteni. De közös listára nincs is szükség, mert adják meg a választóknak a szabadságot, hogy a közös jelöltek mellett arra a pártra adják listás szavazatukat, amelyet preferálnak.
Az a párt pedig, amelyik nem lenne képes a listaállításra, annak bizony viselnie kell annak ódiumát, hogy programja nem nyerte el az választók támogatását.
Az, hogy ettől ódzkodnak az ilyen listától, mert esetleg kiderülne, hogy a saját maguk által képzeltekhez képest más eredményt kapnak — ez bizony benne van a pakliban. Már csak ilyenek vagyunk mi választók.

Szóval Tisztelt stb. pártvezetők!
Értsék már meg, hogy nincs más választásuk: egymás mellett, egymással összefogva, sok-sok kompromisszummal kell dolgozniuk. Nem járható út az, hogy „gyertek velem, majd megmondom, mi legyen”!
Ha nagyon nem szeretitek egymást, az most teljesen másodlagos! Veszekedni ráértek majd akkor, ha megnyertétek a választást (a mi támogatásunkkal), és helyreállítottátok az ország demokratikus működését, az alkotmányosságot, a törvényhozást, a demokratikus intézményrendszereket, a normális élethez való körülményeket.
Ezt vegyétek tudomásul, mert ha nem teszitek, ezzel a jelen hatalmat betonozzátok be az elkövetkező két-három ciklusra, Ti meg mentek a lecsóba!
Ceterum censeo OV esse delendam!

2017. szeptember 13., szerda

KÖZÖS LISTA VAGY KOORDINÁLT JELÖLTÁLLÍTÁS?

Hallgatom reggel Tóth Zoltán előadását jelen választási törvényünk aránytalanságairól és igazságtalanságairól (egyes szavazatok kétszeres értékéről). Egyre jobban kialakul az a véleményem, hogy a jelen ellenzéket semmi sem mentheti meg az együttműködéstől, ha tényleg komolyan gondolják, hogy a mai hatalmat el akarják zavarni, visszaállítani a tényleges polgári demokratikus (liberális) állami berendezkedést.
Bár a szakértő több változatot (mint jogi lehetőséget) vázolt fel: közös választási párt létrehozását, koordinált indulást, közös indulást. Egy a lényeg: összefogás nélkül leválthatatlan a FIDESZ, és a mai választási törvény előírásai szerint, ha a választópolgárok nem elég aktívak, az is a regnáló hatalomnak kedvez. Tóth Zoltán szerint minél többen vesznek részt a szavazáson (nagy részvételi arány), annál nagyobb lehet az esélye az ellenzék győzelméhez.
Botka László ugyan úgy nyilatkozott, hogy az a fajta koordinált indulás, amiről a DK beszél az a modell nem létezik.
Most függetlenül attól, hogy mi Botka László személyes ambíciója, vizsgáljuk meg a lehetőséget magát, miként lehetne mégis megszervezni a koordinált együttműködést.
Először is vegyük számba azokat a demokratikus pártokat, amelyek politikai célja a mostani kormány leváltása. Ezek közé soroljuk az MSZP-t, a DK-t, a PM-et, az LMP-t, az Együtt-et, a MOMA-t és a Momentumot.
Mindegyik párt ragaszkodik ahhoz, hogy önállóan méresse meg magát, és önálló jelölteket állítson.  Azt azonban tudjuk, hogy ha egyenként indulnak a választáson, annak az eredménye az lenne, hogy a pártok egyenként még jobban ellehetetlenülnének, és a FIDESZ még az eddiginél is nagyobb arányú győzelmet aratna. Ha ezt a választópolgárok többsége el szeretné kerülni, úgy rá kell kényszerítenie a saját pártját arra, hogy működjön együtt a többivel.
Tételezzük fel azt az ideális állapotot, hogy a fent említett pártok hallgatnak a „jó szóra”, pillanatnyi érdekeiket alárendelik a nagy közös célnak. Mit is kellene csinálniuk?
Az alaptétel az, hogy ha valamely párt (vagy szövetség) képes az egyéni mandátumok 40 százalékát megszerezni, azzal olyan pozícióba kerül a parlamentben, hogy biztos többsége, esetleg kétharmada is lehet.
Adott 106 egyéni körzet. Ezek közül 30 körzetben akkor is a FIDESZ győz, ha piros hó esik. Az előretörő Jobbiknak is van 5 olyan körzete, ahol igen nehéz lehet legyőzni. De mindez paradox módon a koordinált jelöltállítást erősíti. Ugyanis a választási törvény előírásai szerint, ahhoz, hogy egy párt országos listát állítson, úgy 27 körzetben (9 megyében) kell jelöltet állítania. Ez nem okozhat problémát egyetlen demokratikus pártnak sem.
A fenti számok alapján marad 71 OVK, ahol koordinált jelöltet kell indítani, olyat, aki megnyerheti az egyfordulós választást.
És itt kell jönnie az okos kompromisszumok tömkelegének. Először is. minden – az együttműködésben résztvevő – pártnak nyolc olyan jelöltet kell állítania, aki mandátumhoz jut az egyéni választáson. Ez egyben biztosítja azt is, hogy minden résztvevő pártnak legyen frakciója a parlamentben.
Ez azt is jelenti, hogy 56 választási körzetben megegyezhetnek a pártok a jelöltekben. A fennmaradó 15 körzetben, a koordinációban résztvevő pártok közvélemény kutatási eredményeik alapján osztoznának.  
A választási körzetek jelöltjei pártok szerint
MSZP                    8 + 5 = 13 választási körzet
DK                         8 + 3 = 11
Együtt                    8 + 1 =  9
LMP                       8 + 2 = 10
PM                         8 + 2 = 10
MOMA                  8 + 1 =  9
Momentum            8 + 1 =  9
Összesen:              56+15=71

Az egyéni jelöltek koordinált indítása esetén a választópolgár a listás szavazatát arra a pártra adhatja, amelyet személy szerint legjobban preferál. Így az együttműködő pártok láthatják, hogy mekkora a valós támogatásuk.
Az országos listára leadott szavazatok bővítik a mandátumok számát. A részvételi aránytól és a szavazatoktól függően – 2016-ban a Választási Bizottság nyilvántartása alapján a választópolgárok száma 7 997 988 fő, ideális eset lehet, ha ezeknek a 70 százaléka részt venne a választásokon – az együttműködésben résztvevő pártok összes mandátumának száma elérheti a közel kétharmadot.
Persze ebben a modellben benne van az a „veszély”, hogy az MSZP önmagában nem nyeri el a mandátumok 51 százalékát, és nem alakíthat egyedül kormányt, hanem koalícióra kényszerül.
De ez a koalíciós kényszer abban az esetben is megvalósul, ha közös listát állít, vagy választási pártot alapít.  Úgy vélem Botka László ellenérzései ez ügyben innen fakadnak.
A koalíció alakítása persze fáradságos és sokkal munkásabb koalícióban kormányozni. De az ország jövője sokkal fontosabb annál, mintsem azon elmélkedni, hogyan lehetne a dolgok könnyebbik végét megfogni.
Ugyanígy a kampány is sokkal több energiát igényelne, hiszen meg kell magyarázni minden egyes választási körzetben, hogy ki az a személy, aki a koordinált jelölt, és miért kell arra szavazni, és hogyan szavazzanak a polgárok a pártok listáira.
Nem könnyű a feladat, de megoldható! Eleve lesöpörni egy valós sikerrel kecsegtető lehetőséget „több mint bűn, ez hiba”!
Ezt kellene minden demokratikus pártnak megfontolnia!
Ceterum censeo OV esse delendam!