ZAKLATÁS, ERŐSZAK — HATALOM — KÖZÖSSÉG

Elég régen írtam. Nem azért, mert nem történt semmi, csak a fontos dolgoknak „ülepednie” kell, mielőtt az ember – első felindulásból – reagál.

Nem kívánok most foglalkozni az eddig megnevesített elkövetőkkel és áldozatokkal. Különösen nem azokkal az esetekkel, amelyek adott esetben évtizedekkel ezelőtt történtek.

A magyar átlagemberek többsége ezekben az esetekben – úgy látszik – csak a botrányt látja, azon jól elcsámcsog, és felháborodva azon, hogy mi minden történik a világban — napirendre tér a történtek felett.

Holott a probléma ennél sokkal mélyebb, sokkal összetettebb.

Tisztázzuk először is az alapokat:

Van-e a társadalomban erkölcsileg konszenzus arról, hogy mit tekintünk zaklatásnak, az mikor fordul erőszakba? Mi számít zaklatásnak? Csak a fizikai elkövetés vagy a szóbeli verbális kitételek is annak számítanak?

Mert a téma nem arról szól, hogy ki, kinek, mikor tett egyértelmű vagy félreérthető mozdulatot, vagy verbális ajánlatot.

Az egész témakör nem személyekről, tettesekről és áldozatokról szól, hanem a társadalomnak a hozzáállásáról. Az erőszak egy bizonyos mértékben elválaszthatatlan a hatalomtól. És ez a hatalom az élet minden szintjén megjelenik. Mindenkinek van főnöke, mindenki „alattvaló” bizonyos mértékben.

A nagy kérdés az alattvalók és a hatalom viszonya. Mit engedhet meg magának egy „családfő” egy hagyományos családmodellben (Nota bene: érvényes-e még a „hagyományos” családmodell?), mit engedhet meg magának egy munkahelyi (kis vagy nagy) főnök? Mit engedhet meg magának egy nagyobb közösség vezetője?  A társadalom milyen magatartási követelményeket határoz meg vezetőinek? Meghatároz-e egyáltalán valamiféle etikai követelményt, és van-e arra lehetősége, hogy ezeket számon is kérje.

A zaklatás, az erőszak a mindennapi életben sokszor nem a maga fizikai valóságában jelenik meg, hanem verbálisan. Köteteket lehetne megtölteni történetekből a magából kivetkőzött „kisfőnök” nyomdafestéket nem tűrő ordibálásától a kis közösség előtti megalázásig. Ismerjük azt, amikor valamely ügy elrendezése érdekében a „hivatalhoz” fordulunk, ahol az ügyintéző néha bicskanyitogató modorban oktat ki bennünket (járatlanokat) a bürokrácia útvesztőiről. (Látens módon gyakorolja rajtunk a hatalmát, nem riadva vissza a néha sértő és megalázó kitételektől — pedig csak egy „szolga”, akinek az a munkája, hogy intézze a dolgokat, segítséget nyújtson. Ennek egy tágabb kiterjesztése, amikor bizonyos szolgáltatókról azt hisszük, hogy azok „hatóságok”.)

Mindez mutatja, hogy a társadalom miért ambivalens a fenti témával kapcsolatban.

Hankiss Elemér már a ’70-es években elemezte ezt a problémát. (Lásd: Hankiss Elemér: Diagnózisok 2. –Magvető Kiadó [Gyorsuló idő sorozat] 1986.) A sommás végeredmény: a társadalom alapattitűdje az alávetettség. Ennek történelmi hagyományai vannak. Kis hazánkban kimaradt az a több száz éves fejlődési fokozat, amely végeredménye a polgárság lett, a maga erkölcsével és önállóságával.

A magyar társadalom még a 20. század elején is csak egy-két nagyvárosában ismerte meg a polgári értékeket, ám az egész ország azt nem tette magáévá, vidéken megmarad a félfeudális rendszer, az igazi alattvalói lét.

Ezen nem sokat változtatott se Horthy-, se az azt követő szocialista rendszer sem. Igaz, akkor ezt eufemisztikusan „gondoskodó államnak” hívták, de a lényeg itt is a hatalom primátusa volt.

Ebben a helyzetben a rendszerváltás utáni demokrácia se sokat változtatott, mert nem adott igazán lehetőséget arra, hogy a polgári értékrendet elsajátítsa a társadalom (meg az eltelt 25 év se sok idő ehhez).

A hatalom befolyása a mindennapi életre folyamatosan meghatározó volt az elmúlt évszázadban, és az alávetettség attitűdje se változott sokat. A társadalom elitjében (itt mos a mértékadó értelmiségre gondolok elsősorban, nem a gazdasági és politikai hatalmat gyakorlókra) azonban már megindult egyfajta változás, különösen az EU-csatlakozás óta.

Lassan megindul egy polgáribb, az egyén felelősségét és integritását jobban figyelembe vevő morális gondolkodás.  Azt azonban még botorság hinni, hogy ez az egész magyar népességre igaz.

Nagyok a hiátusok e problémakör megítélésében, amit tükröztek az össze-vissza nyilatkozók mondatai. Néha szánalmas volt hallgatni, hogy mennyire félreértik a probléma lényegét.

Hosszas-hosszas nevelőmunka eredménye (óvodától a sírig) lehet egy olyan társadalmi morál kialakítása – amiben természetesen szerepelnie kell az államnak, intézményeinek –, amely elutasítja az emberi jogok és a személyes integritás mindenféle megsértését, de megmaradnak benne a klasszikus nemi szerepek. És ezt azért hangsúlyozom, mert ez nem zárja ki az Európában már elterjedőben levő gender elméletet.

Ceterum censeo OV esse delendam!