ÁLLAM – JOGÁLLAM – BÍRÓSÁGOK

Már szinte unásig ismertek – már akinek – azok a polémiák, amelyek az államról, jogállamról és hatalommegosztásról szólnak a demokráciákban. A lényeg az utolsó szón van: a demokrácián. Ugyanis csak ebben a keretben értelmezhető a jogállam fogalma is.

A jogállamban a jogalkotó (általában az országgyűlés) által meghozott szabályok mindenkire érvényesek, az államapparátusra, az állam erőszakszervezeteire, a jogot gyakorló intézményekre: az ügyészségre, a bíróságokra, az egyszerű állampolgárra egyaránt.

A hatalmi ágak szétválasztása – nem részletezem –, ebben a bíróságok függetlensége (ami azt jelenti, hogy az ítélethozatalt nem befolyásolhatja más, mint az érvényben levő törvények) alapvető követelmény.

A magyar bíróságok függetlenségének 150. évfordulójára rendezett konferencián Kövér László, a parlament elnöke, pontosan ennek az elvnek ment neki a maga keresetlen módján.

„…A bírói függetlenség nem abszolút és nem öncélú … mindenféle kificamított államelméletekkel szemben a bírói kar nem külső tartozéka, hanem belső alkotóeleme az államnak, a bírói hatalom maga az államhatalom egyik megnyilvánulása, amelynek sorsában mindig osztozik. …A bírói hatalom nem lehet független az államtól, hiszen maga is része annak, sem az igazságtól, hiszen annak szolgálatára létezik.”

Eddig az első idézet. Majd folytatta: „Ezért korunk jogászainak és politikusainak változatlanul maguknak kell eldönteniük, milyen értékek védelmére kelnek, kinek az oldalára állnak: az államot védők és építők vagy az államot támadók és rombolók oldalára?”

Nos, a két idézet magáért beszél.

Arról tesz tanúbizonyságot, hogy a mostani hatalom szándékosan semmibe veszi a demokratikus államberendezkedést, a maga fékjeivel és kontrolljaival. Már magát a hatalommegosztáson szerveződő demokratikus államot is „kificamodott államelméletnek” nevezi. Márpedig, ha ezt teszi, abból logikusan következik, hogy számára az állam hatalma abszolút hatalom, amely mindenre kiterjed, fékek és ellensúlyok nélkül. Mint tapasztaltuk az elmúlt 10 esztendőben a FIDESZ mindent meg is tesz az általa oly utált jogállam lebontásában.

Minden rendelkezésre álló eszközzel – kezdve a parlamenti kétharmad szavazógépként üzemeltetésével, az egyeztetés nélküli (egyébként alkotmányellenes) törvénykezésen át, a különböző független hatalmi ágak (Alkotmánybíróság, ügyészségek, bíróságok) beszántásáig.

Eddig a bírói szervezetekkel nem volt szerencsés. Hiába ültette a saját emberét a bíróságok fölé mesterségesen létrehozott hivatal élére, a Bírói Tanács és a Kúria még ellenállt a közvetlen befolyásolásnak.

A házelnök mostani felszólalása egyértelmű jelzés arra, hogy a hatalmat gyakorló miniszterelnöknek és közvetlen környezetének elfogyott a türelme. Mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy a bíróságokat is maguk alá gyűrjék.

Ez az információ valahogy elsikkad a nagy hírözönben.

Pedig fontos! Fontos azért, mert ha ezt a mostani kormány képes lesz megtenni, akkor visszazuhanunk abba a senki által sem kívánt korai ötvenes évekbe, ahol a hatalom a koncepciós perek sokaságában tette el láb alól nem kívánt ellenfeleit.

Itt lenne már az idő, hogy a normálisan gondolkodó emberek felvilágosítsák közvetlen környezetüket arról, hogy milyen veszély fenyeget, és mozgósítsák végre őket egy olyan ügy érdekében – e hatalom leváltása –, amelyből ugyan rövidtávú haszna nem lesz, de hosszabb távon az országot élhetővé, biztonságossá teszi nem csak a maga, de gyerekei számára is.

Ceterum censeo OV esse delendam!

A PATKÁNYOKRÓL

Ezek a kis emlősök mindig is komoly problémákat okoztak az emberiségnek. Gondoljunk csak a történelemkönyvekből ismert nagy pestisjárványra Európában. Már a bizánciak is leírták az 541-42-es járványt, mint ahogy a XIV. századi „dögvész” elvitte a kontinens lakosságának harmadát.

Persze a mostani budapesti patkányinvázió már nem fenyeget ekkora veszéllyel, de közegészségügyi szempontból mégsem elhanyagolható.

Modern eszközökkel és a tudás hatalmával felruházva eljutottunk odáig, hogy az elmúlt negyven esztendőben – hála a hozzáértő irtásnak és az állatok szaporodásának gátlásával – fővárosunk szinte patkánymentes övezetnek számított, és ezzel szinte egyedül volt a kontinens nagy városai között.

A mostani elszaporodásukat is annak köszönhetjük, hogy a tárgyban (a patkánymentesség fenntartásában) is a politika és nem a józanész döntött.

Nem akarom megismételni az Index idevágó kitűnő cikkét, de az alkalmas arra, hogy bizonyos konzekvenciákat levonjunk, és rávilágítsunk az összefüggésekre.

Könnyű lenne azzal a bon mottal élni, hogy a patkányok szaporodásához patkányok kellenek, de mégsem teszem. Bár néhány rendelet és törvényhozó megérdemelné a titulust.

Mégis ami igazán felháborít, az a  tapasztalat, a hozzáértés semmibevétele, csak azért, hogy néhány, a hatalomhoz közel vagy közelebb álló tömhesse a zsebét.

Nem értem, hogy negyven év utáni sikeres működés után kinek jutott eszébe, hogy leváltsák a Bábolnaiakat.

Nem értem továbbá, hogy egy érvényes szerződés – amely ugyanarra a tevékenységre vonatkozik –, és annak kialkudott javadalmazása miért nem elég az új szerződőnek, miért kell újabb 300 millióval megtámogatni a vállalkozást a közegészségügyi vészhelyzetre hivatkozva.

A nevezett cég elvállalta azt a tevékenységet, amelyet elődje sikeresen végzett. Ám a díjazás ellenére mégis elszaporodtak a patkányok. Ebből csak azt a következtetés lehet levonni, hogy nem végezték el a munkát, vagy ha elvégezték is, azt nem szakszerűen tették.

Ezért ezt a céget nem újabb milliókkal díjazni kellene, hanem kártérítésre kötelezni, és elvárható, hogy saját költségén javítsa ki azt, amit elrontott.

A főváros önkormányzata sem áll a helyzet magaslatán. Mondhatni: holló a hollónak (patkány a patkánynak) nem vájja ki a szemét.

De ez inkább egy tragikomádia, bohóckodás: titkosított jelentésekkel akarnak a helyzeten javítani, ami felettébb nevetséges.

A budapesti polgár pedig járja az utcákat, itt-ott kerülgeti a rágcsálókat. A kisgyerekes mamák meg aggódnak a játszótéren, mert nem lehet tudni, hogy a homokozókba hány patkány piszkított bele, és miféle kórokozókkal telítették azt.

Szóval, elég vad a helyzet, és ezt nem csak a patkányok idézték elő!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÖNFELFÜGGESZTÉS — SUICIDITÁS (2)

Legutóbbi postomban megígértem, hogy folytatom a korábbi gondolatokat. Vegyük szemügyre most azt a kereszténységet, amelyet miniszterelnökünk oly hevesen kíván védelmezni, mint ez a kampánynyitó beszédében is elhangzott. „…Európában senkit se érhessen hátrányos megkülönböztetés azért, mert kereszténynek vallja magát…”
témával foglalkozó cikket találtam (a kormánypropagandát kizárva), amely az OIDAC vezetőjével készült. Ez a civil szervezet tulajdonképpen hasonló nézeteket vall, mint a miniszterelnökünk.

Nos, nagyon komolyan kellett kutakodnom a neten, hogy felleljek egy keresztényellenes megnyilvánulást vagy megkülönböztetést. Egyetlen e

Azért tekintsük át, hogy ma Európában mit is jelent a kereszténység és a keresztény kultúra. Van e valós veszély arra nézve, hogy ez a kulturális és társadalomfilozófiai alap sérülhet, netán el is veszti domináns szerepét a kontinensen.

Lehet, hogy ezt a bejegyzést Gábor György vallásfilozófus esetleg kritikai megjegyzésekkel látja el, éppen ezért hangsúlyozom, hogy nem a keresztény vallás szempontjából vizsgálom a témát, hanem kulturális hagyomány szerint.

Egy társadalom értékrendje a hagyományokon alapszik. Európában a feudalizmus kialakulása óta, sőt korábban – Theodosius római császár 380-ban kiadott rendeletével tette államvallássá a kereszténységet – már meggyökeresedett az az értékrend, amelyet a kereszténység hirdetett. Az azóta eltelt csaknem 1700 esztendő társadalmi rendszereken átívelő állandósággal bizonyította az alapvető értékek fennmaradását. Ezek az értékek nem csak az egyházak liturgiájában jelennek meg, hanem beépültek a mindennapok kultúrájába, szokássá váltak, már-már szinte el is felejtettük, hogy azok mennyiben kapcsolódnak a valláshoz.

A tízparancsolat – különösen annak 4-10 pontja – szinte vallási (keresztény) utalás nélkül épült be a mindennapokba, a közerkölcs alapjává vált.

Ez olyan mélységben épül be a társadalmak értékrendjébe, hogy azt „csak úgy, migránsok bevándorlásával” nem változtatható meg. Különösen nem akkor, amikor egy kb. 500 milliós európai népességhez egy elenyésző kisebbségben levő muszlim bevándorlásról beszélünk.

Ma Európában az egyik legszínesebb társadalom az Egyesült Királyság. A népesség 71,6 százaléka keresztény, 2,7 százaléka muszlim, 1 százaléka hindu, egyéb vallású 1,6 százalék, magát felekezeten kívülinek mondó 23,1 százalék. Dacára e sokszínűségnek senki sem kérdőjelezi meg a kereszténység primátusát a szigetországban.

A keresztény értékrend oly mélyen gyökerezik, hogy a Kelet-Európai országokban, és magában a volt Szovjetunióban a „szocializmus” regnálása alatt sem sikerült azt megváltoztatni. Mi több, az akkor szocialista vezetők némi „aktualizálással” de érvényesnek tekintették a „szocialista embertípus” kinevelése során.

Amit tehát ma a mi miniszterelnökünk meghirdet, az nem más, mint ordas hazugság egy olyan veszélyről, ami nem létezik.

Ide kívánkozik még egy „rendszerellenes versike a ’80-as évek elejéről, szerzője ismeretlen, járt szájról-szájra, és általában valamely Lenin szobor láttán morogták el:

„Ne mosolyogj Iljics!

Nem tart ez örökké!

Százötven év alatt

sem váltunk törökké!”

Ceterum censeo OV esse delendam!