HATALOM ÉS PANDÉMIA

 Egy éve ül Európa és hazánk nyakán a pandémia. Ez alatt az idő alatt megtapasztaltuk, hogy a kormányok – szerte a kontinensen és a tengeren túl – milyen intézkedésekkel próbálták megakadályozni a járvány terjedését. Érdekes volt – így utólag is – figyelemmel kísérni a különböző korlátozó rendelkezések bevezetését és azok társadalmi fogadtatását. Emlékezzünk csak az Észak-Olasz városok karanténjaira, és az ott élők „túlélési taktikáira” az erkélykoncertektől az idősek segítéséig.
Aztán úgy május végén a legtöbb országban világossá vált, hogy a járványnak nem csak egészségügyi következményei vannak. Nem csak a kórházak kerültek teljesítőképességük határára, hanem a gazdaság is válságtüneteteket produkált.
A szolgáltatóipar, az idegenforgalom, a turizmus összeomlott, magával rántotta a légiközlekedést, a szállodaipart. Egyes iparágakban a pandémia csökkentette a termelést. (Pl. Németországban húsfeldolgozókat zártak be, mert megjelent a vírus, más országokban pedig a nemzetközi határzár miatt nem jutottak el az idénymunkások egyik országból a másikba.) Ugyanakkor a válsághoz hozzájárult az is, hogy jelentősen csökkent a lakosság fogyasztása. A karanténban levő emberek kevesebbet költöttek, elhalasztották bizonyos termékek megvételét, igyekeztek tartalékot képezni, míg mások (akik elvesztették munkájukat) nem is jelentek meg a fogyasztói piacon.
 Az uniós kormányzatok ezért drasztikus, eddig soha nem látott gazdasági mentőcsomagot vezettek be: a munkavállalók fizetésének egy jelentős részét a költségvetésből fedezték. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra: megőrizték a szolgáltatóipar alkalmazottainak jelentős részét, egyben biztosították azt, hogy az embereknek legyen elkölthető jövedelme, így képesek legyenek a vírushelyzet átvészelésére. A modell – óriási uniós viták és hatalmas pénzek mozgósításával, lásd: helyreállítási program euró milliárdjai – működött Nyugat Európában.
Nem így kis hazánkban!
Az első hullám szerencsésen érintett minket. Májusra már azt hittük, hogy a leves is hús, és nyárra szinte teljesen eleresztette a kormány a korlátozásokat. Ez bizonyos mértékben csökkentette a március-június közötti veszteségeket, ám augusztus végére a második hullám idején visszájára fordult az engedékenység.
A magyar kormány ezt a válságot is megpróbálta „unortodox módon kezelni. Továbbra is tartotta magát ahhoz, hogy „munka nélkül nincs jövedelem”. A munkahelyek megmentését pedig úgy látta biztosítottnak, hogy a munkaadókat (tulajdonosokat) tömte ki milliárdokkal. A kisvállalkozások és kisüzemek pedig ott maradtak gyakorlatilag mindenféle segítség nélkül. Mind a mai napig például a vendéglátóipar nem kapta meg a beígért segítséget, illetve olyan adminisztratív akadályokat gördítenek a kifizetések elé, aminek csak nagyon kevesek képesek eleget tenni.
Ezzel párhuzamosan a kormány olyan beszerzéseket hajtott végre (az első ijedség), ami indokolatlan volt, még a legpesszimistább szakmai előrejelzések szerint is. (Mostani hír: a magyar külügy 50 lélegeztető gépet szállított az ukrajnai magyar közösségnek adományként.)
A járvány második szakaszában a korlátozások egészen november végéig enyhék voltak, aztán a halálozások ugrásszerű növekedése miatt mégis csak bevezették azokat. Ezzel újabb terhet rakva a kis-és középvállalkozásokra anyagilag és természetesen a lakosságra is (kijárási tilalom stb.). Az Európában már jól bevált segítő kompenzáció ezúttal is elmaradt.
December elejére beérett a tudományos kutatómunka, és megjelentek az első vakcinák. Az Unió ezekből – a közös védekezés érdekében mintegy 300 millió adagot rendelt meg a gyártóktól folyamatos szállítással. Az, hogy ezt a gyártók nem képesek teljesíteni az végül is gyártástechnológiai probléma, mint erről Pfizer is beszámolt, három hét türelmi időt kérve, hogy gyáraiban a megfelelő kapacitásnövelést elvégezze. Az uniós vezetés természetesen szigorúan számon kéri a gyártóktól a szerződéses kötelezettségeit (Astra Zeneca).

A magyar kormány ekkor is a saját unortodox feje után ment. Szerződéseket kötöttek az elmúlt hetekben, napokban olyan vakcinákra, amelyekre az uniós hatóság még nem adta áldását. Ezzel a kormány csak azt érte el, hogy a saját vállára vesz egy olyan felelősséget, amit nem kellene. Mozgatórugójuk persze érthető: így beállíthatják magukat a „nemzet megmentőjének” bízva abban, hogy a keleti oltásoknak nem lesznek olyan mellékhatásai, amelyek súlyosabb problémákat okozhatnak.
Ugyanakkor bíznak abban is, hogy ha sikerül a tömegeket rávenni az „oltakozásra” – ami alapvetően pozitív, hiszen elősegíti a „nyájimmunitás” kialakítását –, akkor minél hamarabb vissza lehet térni a normalitáshoz, a gazdaság helyreállításához.
Ez a bizodalom azonban kétséges. Egyrészt azért, mert kis hazánk gazdasági teljesítménye nagyban függ az uniós gazdaságtól, így itthon hiába teremtünk gyorsabban konszolidált körülményeket, ettől még nem lesz nagyobb az uniós piac árufelvétele.
Mi több: egyre többször hangzik el, hogy valamiféle „vírus útlevelet” vezetnek be az unióban, ami bizonyítja az egyének oltottságát, így nem vagyok biztos benne, hogy a közösség által nem validált oltást elfogadják a partnerek.
Tehát az látszik, hogy a kormánynak nincs egy középtávú – az Unióval harmonizált – elképzelése arról, hogy miként oldja meg az egészségügyi és gazdasági válságot. Rögtönöznek, és mindenféle hatástanulmányok nélkül ültetik át azt a gyakorlatba, fittyet hányva az esetleges hátrányokra.
Látszik a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás motivációja. Nagyon kilóg a lóláb, lassan az egész ló alsó fele, mindenféle tartozékával.
Ceterum censeo OV esse delendam!

MAGYAR JÖVŐ 2021

 

A miniszterelnök újra eleresztette fantáziáját az egy héttel ezelőtti (2021. január 03. vasárnap, Kossuth Rádió) interjújában.
Emelkedő évtizedről, hallatlan sikerekről monologizált. Lássuk be: gyönyörű elképzelések. „Hatalmas felívelés már ebben az évben, még akkor is, ha az első hónapok »nyomorúságosak« is lesznek. De aztán ami jön, az szinte maga lesz a Kánaán! Mi több, a gazdasági környezet is „hihetetlen gyorsasággal állunk majd emelkedő pályára, a világgazdaság is könnyen lehet, hogy korábban nem látott növekedésnek indul…”
Olyan jó hallgatni! Még akkor is, ha reggel hangzik el, szép esti mesével ér fel!
Hiszen szép jövőképet vázol fel, digitalizált, a saját hulladékát is feldolgozó, recycled gazdaság, radikálisan csökkenő széndioxid kibocsátással. az EU nyugati államainál is nagyobb növekedési rátával. Mert mi is a bajom ezzel?
A legnagyobb probléma ezzel, hogy nincsenek meg a reális alapjai, és az egész inkább egy álom, mint sem megvalósítható terv.
Vegyük sorra:
Világgazdaság. Aki nem csak a Kossuth Rádióból tájékozódik, hanem némi kitekintést enged meg magának a világ gazdasági sajtójába, és veszi a fáradságot, hogy ez elemzéseket elolvassa, akkor bizony azzal szembesül, hogy a Kereskedelmi Világszervezet előrejelzése nem sok jót ígér, sőt a COVID-járvány miatt  a becslést erősen lefele mutató kockázatokkal kezeli.
Igaz ugyan, hogy 2021-re átlagosan a növekedést a világban 4,1 százalékosra jósolja, de mindezt a 2020-as 4,2 százalékos visszaesést követően. Tehát a hatalmas fellendülés elmarad, mert a visszaesés szintje elviszi a növekedést. (Ez persze matematika: ha 100% helyett csak 95,8% az eredmény, és az csak 4,1%-al emelkedik, akkor az eredmény: 99,72%, tehát legrosszabb esetben is a 2019-es szinten van a világ.)
Az elemzések szerint se az idegenforgalom, se az ehhez kötődő szolgáltatások: repülés, szálloda-ipar  teljesítménye sem fogja elérni a 2019 végén regisztrált szintet 2021-ben.
Problémák adódnak majd az iparral is, főként a legnagyobb húzóágazatokkal, hiszen jelentősen visszaesett a fogyasztás, így az embereknek eleve nincs pénze bizonyos megszokott szolgáltatások és árucikkek megvételére. Ezzel nem csak hazánknak, hanem az úgynevezett „nagy gazdaságoknak” is szembe kell néznie Európában, az USA-ban, a fejlett országokban (esetleg Kína lehet kivétel).
Ami pedig a hazai kitörést illeti:
Kis hazánkban jelenleg nincs meg az infrastruktúrája az un. recycle gazdaságnak. Nem csak feldolgozó üzemekben szűkölködünk – és semmi konkrét szándékot nem látunk arra, hogy ebbe beruházzanak itthon –, de problémáink vannak még a saját „megtermelt” hulladékaink szelektív gyűjtésével is.
A digitális gazdaságtól meg olyan távol vagyunk, mint ide a Mars. Már csak azért is, mert kis társadalmunk digitális kultúrája kimerül a különböző közösségi oldalak böngészésében. A lakosság legnagyobb része – persze tisztelet a fiataloknak, akik már szinte belenőttek ebbe – nem képes ügyeit digitálisan „intézni” a pénzügyektől a vásárlásig, a távmunkáról már ne is beszéljünk. Ez utóbbit ugyan „kipróbáltuk” a járvány ideje alatt. (Volt néhány szolgáltató cég, amely ezt képes volt megvalósítani, de lássuk be, ez az elenyésző hányad.) A probléma ezzel szintén rendszer szintű, hiszen nincsenek meg a törvényi feltételei a távmunkának, néha még a technikai körülmények is nehézségekbe ütköznek (számítógépes, titkosított rendszerek stb.).
Arról már ne is beszéljünk, hogy vannak az országnak olyan területei, régiói, ahol a lakosság – elszegényedése miatt – álmodni sem mer olyan digitális hozzáférésről, amely megkönnyítheti például az oktatást vagy bármely más tevékenységet.

Szóval a valóság – mint látjuk és tapasztaljuk – valahogy szembe megy a fenti optimista látomással. 2021-re kis hazánk talán elér valamiféle növekedést (főleg a harmadik negyedévtől) De a 2020-as visszaesés még mindig érezteti visszahúzó hatását.
A legnagyobb probléma azonban az, hogy a magyar miniszterelnök minden megalapozott elemzés nélkül beszél bele a nagyvilágba, fittyet hányva a valóságra. Szentül meg van győződve arról, hogy amit mond, az úgy van. Ha ennek bárki ellentmond a tények alapján, úgy az nem lehet más mint soros-ügynök, hazaáruló és egyéb visszahúzó egyed.
Csurka István szavai derengenek fel ezzel kapcsolatban, miszerint: „a hozzáértés kommunista trükk!”. De már ekkor tudtuk, hogy mégse az! Hofi ezt így fogalmazta áttételesen: „Tudsz úszni? – Nem! – És ha megfizetem?”
Csakhogy, most olyan helyzetben vagyunk, amikor nem nagy mondásokra és grandiózus tervekre van szükségünk, hanem sziszifuszi, hozzáértő munkára a társadalom, a gazdaság és a mindennapok érdekében. És ezekről a kormányzat nem igen tesz tanúbizonyságot.
Ceterum censeo OV esse delendam!