HATALOM ÉS PANDÉMIA

 Egy éve ül Európa és hazánk nyakán a pandémia. Ez alatt az idő alatt megtapasztaltuk, hogy a kormányok – szerte a kontinensen és a tengeren túl – milyen intézkedésekkel próbálták megakadályozni a járvány terjedését. Érdekes volt – így utólag is – figyelemmel kísérni a különböző korlátozó rendelkezések bevezetését és azok társadalmi fogadtatását. Emlékezzünk csak az Észak-Olasz városok karanténjaira, és az ott élők „túlélési taktikáira” az erkélykoncertektől az idősek segítéséig.
Aztán úgy május végén a legtöbb országban világossá vált, hogy a járványnak nem csak egészségügyi következményei vannak. Nem csak a kórházak kerültek teljesítőképességük határára, hanem a gazdaság is válságtüneteteket produkált.
A szolgáltatóipar, az idegenforgalom, a turizmus összeomlott, magával rántotta a légiközlekedést, a szállodaipart. Egyes iparágakban a pandémia csökkentette a termelést. (Pl. Németországban húsfeldolgozókat zártak be, mert megjelent a vírus, más országokban pedig a nemzetközi határzár miatt nem jutottak el az idénymunkások egyik országból a másikba.) Ugyanakkor a válsághoz hozzájárult az is, hogy jelentősen csökkent a lakosság fogyasztása. A karanténban levő emberek kevesebbet költöttek, elhalasztották bizonyos termékek megvételét, igyekeztek tartalékot képezni, míg mások (akik elvesztették munkájukat) nem is jelentek meg a fogyasztói piacon.
 Az uniós kormányzatok ezért drasztikus, eddig soha nem látott gazdasági mentőcsomagot vezettek be: a munkavállalók fizetésének egy jelentős részét a költségvetésből fedezték. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra: megőrizték a szolgáltatóipar alkalmazottainak jelentős részét, egyben biztosították azt, hogy az embereknek legyen elkölthető jövedelme, így képesek legyenek a vírushelyzet átvészelésére. A modell – óriási uniós viták és hatalmas pénzek mozgósításával, lásd: helyreállítási program euró milliárdjai – működött Nyugat Európában.
Nem így kis hazánkban!
Az első hullám szerencsésen érintett minket. Májusra már azt hittük, hogy a leves is hús, és nyárra szinte teljesen eleresztette a kormány a korlátozásokat. Ez bizonyos mértékben csökkentette a március-június közötti veszteségeket, ám augusztus végére a második hullám idején visszájára fordult az engedékenység.
A magyar kormány ezt a válságot is megpróbálta „unortodox módon kezelni. Továbbra is tartotta magát ahhoz, hogy „munka nélkül nincs jövedelem”. A munkahelyek megmentését pedig úgy látta biztosítottnak, hogy a munkaadókat (tulajdonosokat) tömte ki milliárdokkal. A kisvállalkozások és kisüzemek pedig ott maradtak gyakorlatilag mindenféle segítség nélkül. Mind a mai napig például a vendéglátóipar nem kapta meg a beígért segítséget, illetve olyan adminisztratív akadályokat gördítenek a kifizetések elé, aminek csak nagyon kevesek képesek eleget tenni.
Ezzel párhuzamosan a kormány olyan beszerzéseket hajtott végre (az első ijedség), ami indokolatlan volt, még a legpesszimistább szakmai előrejelzések szerint is. (Mostani hír: a magyar külügy 50 lélegeztető gépet szállított az ukrajnai magyar közösségnek adományként.)
A járvány második szakaszában a korlátozások egészen november végéig enyhék voltak, aztán a halálozások ugrásszerű növekedése miatt mégis csak bevezették azokat. Ezzel újabb terhet rakva a kis-és középvállalkozásokra anyagilag és természetesen a lakosságra is (kijárási tilalom stb.). Az Európában már jól bevált segítő kompenzáció ezúttal is elmaradt.
December elejére beérett a tudományos kutatómunka, és megjelentek az első vakcinák. Az Unió ezekből – a közös védekezés érdekében mintegy 300 millió adagot rendelt meg a gyártóktól folyamatos szállítással. Az, hogy ezt a gyártók nem képesek teljesíteni az végül is gyártástechnológiai probléma, mint erről Pfizer is beszámolt, három hét türelmi időt kérve, hogy gyáraiban a megfelelő kapacitásnövelést elvégezze. Az uniós vezetés természetesen szigorúan számon kéri a gyártóktól a szerződéses kötelezettségeit (Astra Zeneca).

A magyar kormány ekkor is a saját unortodox feje után ment. Szerződéseket kötöttek az elmúlt hetekben, napokban olyan vakcinákra, amelyekre az uniós hatóság még nem adta áldását. Ezzel a kormány csak azt érte el, hogy a saját vállára vesz egy olyan felelősséget, amit nem kellene. Mozgatórugójuk persze érthető: így beállíthatják magukat a „nemzet megmentőjének” bízva abban, hogy a keleti oltásoknak nem lesznek olyan mellékhatásai, amelyek súlyosabb problémákat okozhatnak.
Ugyanakkor bíznak abban is, hogy ha sikerül a tömegeket rávenni az „oltakozásra” – ami alapvetően pozitív, hiszen elősegíti a „nyájimmunitás” kialakítását –, akkor minél hamarabb vissza lehet térni a normalitáshoz, a gazdaság helyreállításához.
Ez a bizodalom azonban kétséges. Egyrészt azért, mert kis hazánk gazdasági teljesítménye nagyban függ az uniós gazdaságtól, így itthon hiába teremtünk gyorsabban konszolidált körülményeket, ettől még nem lesz nagyobb az uniós piac árufelvétele.
Mi több: egyre többször hangzik el, hogy valamiféle „vírus útlevelet” vezetnek be az unióban, ami bizonyítja az egyének oltottságát, így nem vagyok biztos benne, hogy a közösség által nem validált oltást elfogadják a partnerek.
Tehát az látszik, hogy a kormánynak nincs egy középtávú – az Unióval harmonizált – elképzelése arról, hogy miként oldja meg az egészségügyi és gazdasági válságot. Rögtönöznek, és mindenféle hatástanulmányok nélkül ültetik át azt a gyakorlatba, fittyet hányva az esetleges hátrányokra.
Látszik a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás motivációja. Nagyon kilóg a lóláb, lassan az egész ló alsó fele, mindenféle tartozékával.
Ceterum censeo OV esse delendam!