A TÚLTOLT BRINGA

Nemzeti ünnep. Elgondolkodtam. Mi is ez a fogalom? Mitől ünnep és mitől nemzeti, mi a nemzeti ünnep lényege? Mi adja az esszenciáját, mi az a tulajdonság, amitől azzá lesz valami?

A korosztályom – bő hatvanasok, korai hetvenesek – már megéltünk néhány „nemzeti ünnepet”.

Forrás: Internet

Gyerekkorunkban április 4-e volt a „nagy ünnep” felszabadulásunk (fiatalabbak és a gyengébbek kedvéért a német megszállás és a magyar fasiszta (hungarista) rezsimtől való felszabadulás) évfordulója.

Aztán volt még március 15-e, amikor egy polgári forradalomra emlékeztünk, de az csak amolyan „tűrt kategóriás” megemlékezés volt.

A munkásosztály május elsejei ünnepe szintén a grandiózus rendezvények közé tartozott, a végtelen felvonulásokkal, és televíziós közvetítésekkel és kívánság műsorokkal: „a felvonulók kérték” címmel.

A nyár végén pedig megünnepeltük az 1949-es Alkotmány megszületését, és az „új kenyér” megszegését, amit a mi öregjeink csak „Szent Istvánként” ünnepeltek. Aztán jött az ominózus november 7-e, amit – bár akkor sem értettük kristálytisztán – azért ünnepeltük, mert a szocialista tábor vezető hatalmának volt ikonikus ünnepe, a pétervári forradalom évfordulója. Az csak bonyolította a helyzetet, hogy ezt a nagy testvér októberi forradalomnak nevezte. De félre a naptári és időszámítási problémákkal.

Szorgalmasan ünnepelgettük ezeket az évfordulókat. Egy közös jellemzőjük volt, mindegyiken rendeztek „kultúrműsorokat”, ahol az aktuális versek dalok és csasztuskák hangzottak el, lelkes amatőrök előadásában.

Az elején még nagy tömegdemonstrációk jellemezték ezeket – az ötvenes és a korai hatvanas években –, majd a lelkesedés megcsappant kissé. Ahogy a fridzsider szocializmus kibontakozott, úgy csökkent a résztvevők száma (már csak azért is, mert már nem volt „kötelező), az emberek inkább másra használták a munkaszüneti napokat. Voltak, akik kirándulni mentek, voltak, akik az elmaradt otthoni munkákra használták ezt az időt.

A külsőségek maradtak. A zászlók, az ünnepi megemlékezések (mindig tele aktuális politikai mondanivalóval), és a műsorok továbbra is meghatározták azokat. Már szinte előre lehetett tudni, hogy mely irodalmi alkotások ismétlődnek már-már unásig, évről-évre.

Az pedig, hogy ez mennyire lett nemzeti, és mennyire szólította meg az egész társadalmat, azt jól mutatja a humor. A hetvenes években egy vicc járta körül ezt a jelenséget, mi szerint április 4-e a „nagy edények ünnepe” = cseberből vederbe estünk; május elseje a „kikelet és a hazaszeretet ünnepe” volt = ki kellett vonulni,, ám mi haza szerettünk volna menni.

Azt, hogy mit tekintünk „nemzeti ünnepnek” mindig a hatalom és a propaganda döntötte el. Soha senki sem végzett komoly felmérést arról, hogy a társadalom valójában mit tekint ünneplésre méltónak, mit tekint olyan eseménynek, amiről generációkon keresztül érdemes megemlékezni.

Csak egy érdekes példa. 1989. október 23-én kiáltották ki a Magyar Köztársaságot. Az 1990-ben az első magyar szabadon választott országgyűlés nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá nyilvánította.

Az e naphoz kötődő két esemény: az 1956-os forradalom kitörésének évfordulója és a köztársaság megszületése összefonódott. Ám ha az elmúlt 30 év októbereire visszatekintünk, a forradalomról való megemlékezések mellett eltörpült, majd szép lassan el is maradt a köztársaság kikiáltásának ünnepe.

Pedig ha a történelmi jelentőségét nézzük, akkor ez utóbbi komolyabb, és nagyobb hatással volt a magyar társadalomra, mint az ’56-os események.

Forrás: Internet - MTI

Tegnap a 60-as évek „nemzeti ünnepei” köszöntek vissza külsőségeiben. A gyerekek előadása, a kórusok és táncosok, a felesleges „magyarkodás” az összes kellékével: atillákkal, műbajuszokkal, csizmával stb. Mindez valami avítt nemzeti gondolkodás felidézése, amely egyben nacionalista, kicsit irredenta. A fehér sas és a turul emlegetése a lengyel miniszterelnök beszédében pedig szinte nevetségesen hatott egy modern, ezer szálon összekapcsolódó, globalizált Európában.

Sokkal méltóbban lehetne ünnepeli egy-egy szál virággal, spontán az ikonikus helyszíneken, beszédek és aktuálpolitika nélkül. Emlékezni arra, amire érdemes: a márciusi ifjakra, a jobbágyság eltörlésére, egy polgári berendezkedés megszületésére. Emlékezni, arra, hogy az ország és a nép (a társadalom) milyen eredményt ért el anno.

De ahhoz, hogy ezt méltósággal meg lehessen tenni, sok minden kellene, például az, hogy az oktatási rendszerben a történelem elfoglalja azt a szerepét, ami a hivatása: megismertetni a múltat. Legendák és kitalált történetek nélkül.

Mert a magyar történelem – viharos évszázadai dacára – érdemes arra, hogy emlékezzünk rá, tudjuk azt, hogy eleink mit tettek, és mit tehettek a környezetük ellenében is. Ünnepelni csak azt lehet, amit elsajátítottunk. Tudjuk, hogy miért tartjuk azt kiemelkedő eseménynek.

A hatalomnak ehhez az érzéshez igen kevés köze van. Egyet tehet: lehetőséget biztosít arra, hogy azt polgárai saját ízlésük és akaratuk szerint megtehessék.

Tegnap a hatalom túltolta a bringát. Olyan ünnepséget szervezett, amely nem volt méltó a márciusi ifjak szelleméhez.

Ceterum censeo OV esse delendam.