EZ MOST MÁS…

Grecsót olvasok. Ez persze nem nagy dolog, egy mondás szerint „az ember olvas!” De, hogy miért is lehet ez ekkora poén, az némi magyarázatra szorul. Amikor először vettem kézbe, olvastam a Mellettem elférsz-t akkor valódi döbbenet lett úrrá rajtam. A nyolcvanas évek vidéki életének leírásai deja vu érzést keltettek. Mintha ezt az érzést már valamikor átéltem volna.

És igen. De nem mostanában, hanem valamikor a hetvenes évek közepén. Az akkor húszas éveit taposó fiatalember nem akart hinni a szemének az alföldi tanyavilág egy eldugott sarkában. Az alacsony vályogfalú kis épület, a kiugró ereszével, bent a földes padló, amely szépen söpört volt, a tisztaszobában még rongyszőnyegek is voltak. Az ajtó felső gerendája olyan alacsony volt, hogy le kellett hajolni, ha be akart lépni az ember. Villany nincs, a konyhában a rakott tűzhely mellett az ominózus zománcos, fedeles kanna vízforrás gyanánt. A budi az udvar túloldalán, az elkerített baromfiudvar mellett. A kút az átellenes oldalon, nagy kerékkel, horganyzott vödörrel a kicsit rozsdás láncon.

El se akartam hinni – én a városi fiatal –, hogy ilyen még van 1975-ben. Apró gyerekkorom óta hozzá voltam szokva a város adta kényelemhez, a központi fűtéshez, a csapból jövő hideg és meleg vízhez, az angol WC biztosította higiéniához.  Természetesnek tűnt, hogy minden létfontosságú dolog – bolt, orvos, iskola, mozi és színház – elérhető közelségben volt, és az ember morgott, ha sokat kellett villamosozni valamiért. A városi létben felnőve semmi ismeretem és tapasztalatom nem volt a vidéki élettel kapcsolatban.

Már az is visszalépésként hatott, hogy amikor fiatal tisztként az első szolgálati lakásomban – ami azért mégis csak az önállóság egy fokozata volt – olajkályhával fűtöttünk, és kínosan kellett ügyelni annak feltöltésére, mert különben napokig olajszagban úszott a két szoba.

Hogy miként kerültem ebbe a helyzetbe, az banális történet. Egy – ma úgy mondanánk hátrányos helyzetű – sorkatonánk megsegítését vállalta fel néhány lelkes társa. A fiú a nagymamájával élt a tanyán, és amikor ősszel behívták, a kis, törékeny öregasszony ott maradt egyedül. A szokásos alapkiképzés hetei után kérte a katona, hogy hazamehessen néhány napra (egy hosszú hétvégére), hogy felkészítse a tanyát a télre. Meghozták ugyan a tüzelőt – harmincmázsányi fát rönkökben –, de azt fel kéne aprítani, és a nagyi már nem nagyon tudja rángatni a fűrészt és a baltával sem úgy bánik már, mint tíz évvel ezelőtt. Ez a munka rá vár a tanyán, kellene a szabadság.

Egy kisebb közösségben nincsenek titkok, jött a katona rajparancsnoka, és elmondta, hogy nagyon szívesen elmennének a srácnak segíteni, mert megérdemli, jó gyerek.

A többi ujjgyakorlat volt, igényelni a teherautót, a szerszámokat: motoros fűrészt, aggregátort, egy napi hideg élelmet (kicsivel többet, mint ami járt).

A nyolc ember útnak indult, és három-négy óra alatt el is ért a tanyára. Az október végi időjárás könyörületes volt, az ősz utolsó, szépnek mondható hétvégéje volt. A tanyán a fiú átvette az irányítást, megmutatta hova kell a felvágott fát felslihtolni a fal mellé, az eresz alá. A nyolc katona értette is a dolgát – majdnem mindegyikük vidéki gyerek volt –, nem volt nekik újdonság az effajta munka.

A házgazda térült-fordult – összejátszva a gépkocsivezetővel – a szomszéd tanyáról egy frissen levágott, nyúzott birkával tértek vissza, ami pár órán belül a kondérban átlényegült pörköltté. A nagyi valami boszorkányos gyorsasággal készítette, nem győzve hangsúlyozni, hogy ez a legkevesebb, amit adhat ezeknek a „gyerekeknek”. A késői ebédhez még valami savnya bort is elővarázsolt, de hogy azt honnan, azt még az unokája se tudta. Egyszerre csak ott volt a demizson.

Mire lement a nap a csaknem hat köbméter fát a fiúk felvágták, és hasogatva elfoglalta a helyét a ház fala mellett. Elbúcsúztunk, a katona még ott maradt, elvégezni az utolsó simításokat, meg elrakni a kamrába a konzerveket, amit az ebéd fejében természetesen ott hagytunk, mondván jó lesz az a szűkösebb, hidegebb napokra. Takarodóra vissza is értünk.

Utána még napokig gondolkoztam, hogy miként lehetséges a hetvenes évek közepén, hogy van az országnak olyan szeglete, ahol még nincs villany, és ahol a szegénység olyan mértékű, amit elképzelni sem tudtam.

Persze, így utólag, lehetne mondani, hogy akkor csalódtam először a szocialista propagandában, de ez nem lenne igaz. Ilyen mélységekben akkor nem gondoltam bele a dolgokba. Csak a nagy szakadék tűnt fel. Az évek során aztán sokat tanult és tapasztalt az ember fia, magyarázatot is kapott – mindenféle társadalomtudományost – a rurális térségek elmaradottsági szintjeiről. De az élmény megmaradt. A döbbenet is.

És ugyanez jelenik meg azokban a sorokban is, amit Grecsó Krisztián papírra vetett a nyolcvanas évek szegvári valóságáról.

A legnagyobb baj pedig az, hogy – nemrég jártam Nógrádban egy ismerősömnél – szinte semmi sem változott egyes vidékeken. Talán csak annyi, hogy nem azért nincs áram, mert a faluba (tanyára) nem vezették be, hanem azért, mert nincs miből kifizetni.

Néha mondják hozzám közelállók, hogy neked, pestinek, halvány gőzöd sincs a vidéki valóságról. Igazuk van, tényleg nincs!