A KOCSMA

A múlt rajtunk múlik, mikor, milyen képet alakítunk ki,

 a valóság ebben nem játszik szerepet.

Gyere, lemegyünk kedvenc kocsmámba – hívott öreg barátom, – meglátod, jó a társaság, mérnökök, vegyészek, szóval rendes, intelligens emberek.

Az egyik asztalnál néhány idősebb úr üldögélt. Öreg barátom megjelenésére megélénkültek. Az új jövevény megjelenése is felkeltette érdeklődésüket, Számtalan kérdéssel firtatták, ki fia-borja került közéjük.

A kép illusztráció -- Forrás: internet

A beszélgetést aztán ott folytatták, ahol érkezésünk megzavarta. A téma rég volt dolgok felidézése, sztorizgatás arról az időről, amikor még aktívak voltak, terveztek, üzemet vezettek, élték alkotó életüket. Persze mindegyikük története egy kicsit arról szólt, hogy magukat milyen fontosnak, nélkülözhetetlennek tartották. Nélkülük nem működtek volna a dolgok, és ezt anno bátran meg is mondták az elvtársaknak.
Az is kiderült a beszélgetések során, hogy ezek férfiak lassan húsz esztendeje élik a nyugdíjasok életét. Az egyetemet általában az ötvenes évek végén végezték el, aktív életük bizony a manapság sokat szidott Kádár-rendszerben telt. Ott futottak be többé-kevésbé sikeres szakmai karriert. Családod alapítottak, gyarapították javaikat – már a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején szövetkezeti vagy társasházi lakásokat vettek –, felnevelték és egyetemre küldték gyerekeiket.

Egészen nosztalgikus volt hallgatni régen volt élményeiket.

Aztán az egyikük – már nem is emlékszem pontosan milyen fordulattal – a napi dolgokra terelte a szót. És ekkor jött a meglepetés.

Szinte teljes egészében – mint véleményt – visszahallottam a hivatalos propagandát.

Elhűlten hallgattam a kifakadásaikat.

Tulajdonképpen azon csodálkoztam el, hogy ezek az emberek, akik műveltek, akik valamelyest eligazodnak a technika területén is, hogyan lehetnek ennyire egyoldalúan tájékozottak.

Van számítógépük, gyerekeikkel és unokáikkal skypeon tartják a kapcsolatot, emailon kommunikálnak a barátaikkal.

Egy valamire nem használják a gépet: információszerzésre.

Elgondolkodtam. Miért is kérek számon (magamban) embereken olyan tulajdonságokat, amivel önhibájukon kívül nem rendelkeznek?

Forrás: Internet

Ezek a kitűnő férfiak most tapossák hetedik évtizedüket, van, amelyik közeledik a nyolcvanhoz. Fiatal életüket, tanulmányaikat már a Kádár-korban fejezték be. Aktív életükben tevékenységükkel építették, fejlesztették az országot, tevékenységük nyoma mind a mai napig látható, érezhető.

Mégis, mintha megtagadnák ifjúi önmagukat, nem tartanák eredményesnek mindazt, amit dolgos, tevékeny életükben létrehoztak, felépítettek.

Lehet találni mentséget számukra: hozzá voltak szokva, hogy ami a tömegkommunikációban megjelent, az általában úgy volt. Persze le kellett vonni belőle a diktatúra túlzásait és torzításait. Az ő generációjuk megtanult a „sorok között olvasni”.  Tulajdonképpen majdnem úgy érzik magukat, mint három évtizede, csak éppen most másképp hívják a főnököt.

Ma már nem ismerik ki magukat a sorok között. A rájuk szakadt információözön beteríti őket, nem képesek szelektálni közöttük. Közben a világ is nagyot változott. Ezt már napi szinten nem képesek követni, se tartalmában, se technikailag. Az iphone ördögtől való, kezelése már gondot jelent. Így marad a televízió a „hivatalos” csatorna.

Így aztán akaratlanul is a derékhadát adják annak a tömegnek, amely szinte gondolkodás nélkül veti alá magát a hatalomnak.

Hiszen így szokták meg.

Ceterum censeo OV esse delendam!