Azt hiszem ebben az évben ez lesz az utolsó bejegyzés a
blogra. Már csak azért is, mert a napi eseményeket a – még szabadnak tekinthető
– közösségi média „élő egyenesben adja”, ahhoz hozzátenni való nem sok lehet.
Próbáljuk meg inkább értelmezni, hogy mi is történik
mostanság – persze nem csak az elmúlt két hétben, hanem – a választások óta
folyamatosan.
A jog és a hatalom viszonyát kell vizsgálnunk, és abban a
társadalom, mindannyiunk szerepét.
Lassan három évtizede, hogy az ország úgy gondolta, valami
demokratikusabbat kell létrehozni, olyan körülményeket, ahol nem a hatalom
mondja meg, hogy mit tehet a polgár, hanem a közmegegyezésen alapuló
jogrendszer. E keret (jogállam) egyaránt kötelez minden állampolgárt,
hatalomgyakorlót és átlagembert. A konszenzussal kialakított rendszer –
fékekkel és ellensúlyokkal – korlátozza a mindenkori kormány mozgásterét, azt
nem lépheti túl, kötelezik a jogszabályok (alkotmány, kétharmados és egyéb
törvények) és az ezt ellenőrző intézményrendszerek (alkotmánybíróság, a
parlament, a független bíróságok).
A nagy kérdés – amiben egyébként lassan a kilencedik
esztendeje élünk –, hogy miként lehetséges az, hogy egy mesterségesen
kialakított többség (hatalom) korlátlanul alakítja a fenti körülményeket,
rendszereket annak érdekében, hogy a hatalmi céljait megvalósíthassa?
Függetlenítsük magunkat egy kicsit a napi propagandától, és
gondoljuk át, hogy mi vezethet ahhoz, hogy a társadalom (az itt élő emberek
sokasága) nem képes hatékonyan fellépni a látható túlhatalommal szemben?
Mindez persze nem egyszerű, nem lehet rá néhány szavas
adekvát választ adni. Vizsgálni kell nem csak a rendszerváltás óta eltelt
időszakot és változásokat, de azt is, hogy az emberek miként viszonyultak a
korábbi diktatúrához.
A lényeget abban látom, hogy az ancien regimeben is
„jogkövető” állampolgárként éltek az emberek, a jogot pedig a pártállam
alakította a maga érdekei szerint. Akkor is mindenki tudta, hogy „meddig mehet
el” a valóságos és láthatatlan korlátok hol húzódtak. Ehhez hozzászokott a
társadalom.
Az elmúlt 28 esztendő nem volt elég arra – talán nem is volt
szükség rá – hogy a joghoz való viszonyát az átlagember gyökeresen újra
gondolja. Ezért lehetett megcsinálni azt, hogy a parlament – a mesterségesen, a
megváltoztatott választási törvény eredményeként – kétharmados „felhatalmazással,
társadalmi egyeztetést figyelmen kívül hagyva törölte el az Alkotmányt, az
Alaptörvényt emelve a helyére.
Nem volt nagy felháborodás. Ezt ismerte fel a mostani
hatalom, és szép lassan kiépítette a korábbi rendszerre hajazó egypárti
hatalmat. Mert ne legyenek illúzióink: ez egy egypárti hatalom. A párt
klientúrája átszövi a teljes államigazgatást, lenyúlta az állami tulajdonban
volt gazdasági javak zömét, kiszorította a „számára nem kedves” beruházókat és
üzletembereket a gazdaságból. Ma már kis hazánkban nem igaz, hogy a gazdaság
működik a maga rendje és szabályzói alapján, a politikai pedig szintén teszi a
maga dolgát, a saját szabályai szerint.
Ma már a hazai politika kezében van – néhány nagyobb multinacionális
összeszerelő üzemen kívül – a magyar gazdaság java része, a mezőgazdaságtól a
szolgáltatásokon át a kiszolgáló iparig és a médiáig.
Ez a konglomerátum gyakorlatilag korlátlanul gyakorolja
hatalmát. Semmibe veszi a saját maga által hozott jogszabályokat is. Úgy
alakítja a jogrendet, ahogy éppen rövid- vagy középtávú érdekei kívánják.
Mesterségesen (a jog segítségével) korlátozza minden olyan
akció lehetőségét, amely csak egy kicsit is veszélyezteti hatalmát. Ez pedig –
ha a klasszikus fogalmakkal élünk –, akkor diktatúra.
A diktatúrát pedig jogszerű eszközökkel nem lehet
megdönteni. Ha a társadalomban elég nagy mértékűre növekszik az elégedetlenség,
akkor az majd robbanni fog.
A diktatúra ugyanis az ilyen helyzeteket nem képes demokratikus
eszközökkel kezelni, így törvényszerűen fokozza az elégedetlenséget, és a
hatalmával szembeni fellépést.
Ezt megmutatta az elmúlt két hét!
Ceterum censeo OV esse delendam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése