A POPULIZMUS ÉS A NACIONALIZMUS MENEKÜLÉS

Az elmúlt napokban néhány gondolatot jártak körül baloldali politikusok és szakértők a nacionalizmus európai előretöréséről és a baloldal háttérbe szorulásáról. Ugyanaznap néhány százan vettek részt a Szabadság-téren a Európáért és a nacionalizmus ellen címmel meghirdetett nagygyűlésen.

Nem célom felidézni egyik eseményen elhangzottakat. Nem azért, mert nem voltak jó gondolatok, hanem azért, mert csak a napi politikai következményeket és tennivalókat vázolták fel, szigorúan (párt)politikai szemszögből.

Ugyanakkor megjelent egy nagyon jó cikk is a populizmus veszélyeiről ifj. Marosán György tollából az ÉS-ben. Kitűnő rajzot adott a hazai és globális veszélyekről.

Mégis, mi az, ami klaviatúra elé ültetett?

Az okok! Egy valamit – nem gondolom, hogy elfeledtek az említett elemzők, de nem hangsúlyozták azt – a társadalmi változásokat nem említették.

Csak úgy, kutyafuttában tekintsük már át, hogy mi történt az országban és a világban az elmúlt 30-40 év alatt.

Olyan tudományos és technológiai változások mentek végbe, amelyek nem csak a termelést alakították át gyökeresen, de megváltoztatták a társadalom szövetét. A régi társadalmi osztályok szűntek meg, átalakult az egyes országok társadalmi rétegezettsége is. Eltűnt a klasszikus munkásosztály (amiről úgy gondoltuk, hogy érdekei azonosak szerte a világon – ám kiderült, hogy nincs így), a parasztság és a mezőgazdaság is totálisan átalakult.

Megváltozott a világ felosztása. A régi (jól vagy rosszul bevált) kétpólusú világ megszűnt, átalakult valami mássá, ahol a nagyhatalmak és Európa keresik a saját helyüket. A termelés és a javak előállítása, a földgolyó forrásainak kiaknázása globálissá vált, mint ahogy a termeléshez szükséges tőke többsége is társadalmasodott.

A változások olyan gyorsan mentek(nek) végbe, hogy az egyszerű választópolgár nehezen igazodott(ik) el benne. Az, hogy az átlagpolgár nem képes átlátni társadalmi és gazdasági folyamatokat, még nem olyan nagy baj, mert ezen megfelelő tájékoztatással és oktatással lehet segíteni. Ennek az átalakulásnak az eredménye az lett, hogy a társadalom tagjai elbizonytalanodtak. Régi, bevált életviteli rutinjai az új körülmények között nem működtek(nek). Ez meglátszik politikai választásaikban is, hiszen azokra adják voksukat, akikről feltételezik, hogy valamit javítani tudnak körülményeiken. Kevéssé fogadják el a racionális és bonyolult válaszokat. A leegyszerűsített magyarázatra vevők.

A nagyobb probléma ott keletkezett, hogy a politikai elitek sem találtak választ a 21. század legégetőbb problémáira. Igaz, azokat korlátok közé szorították a választási ciklusok, így a felvetődő kérdések közül csak a legfontosabbakat próbálták meg orvosolni, mintegy „tűzoltásként”.

A politikai pártok az elmúlt évtizedekben még mindig a korábbi politikai eszmei, filozófiai alapjaik szerint próbálták megtalálni a választ, többnyire sikertelenül. A konzervatívok még konzervatívabbak lettek, hiszen a régi receptek mindig beváltak, a liberálisok nem igazán tudtak mit kezdeni az információs forradalom véleményszabadságával, a szocialisták, szociáldemokraták pedig nem vették észre, hogy az a baloldali ideológia, ami Marxtól és Engelstől ered végérvényesen érvénytelen lett.

Ma egy átmeneti korban élünk, amikor a régi narratíváknak véglegesen leáldozott, ám a helyükre újak még nem születtek.

Ezt az átmeneti anómiás állapotot használja ki a populizmus azzal a szöveggel, hogy majd „mindent megold”, radikálisan új (valójában a konzervatívoknál is ósdibb) módszerekkel kezeli a társadalmi problémákat. Persze, a történelmi eszköztárból előkerülnek a már jól ismert klisék. Mert társadalmi krízishelyzet volt bőven az elmúlt 100-150 évben nem csak hazánkban, de Európában is. Mint az akkori politikusok, a mostaniak is a régi, lejárt lemezeket elevenítik fel: valamilyen ürüggyel bizonytalanságot keltenek a társadalomban, majd az így kialakuló bizonytalanságra és a biztonságérzet megingására hivatkozva „megvédenek bennünket” a tulajdonképpen nem is létező veszélytől.

A valódi problémákat persze képtelenek megoldani, hiszen az állandó ellenségkereséssel, és a „harcban állással” egyben meg is akadályozzák a kooperáción alapuló kibontakozást.. Mint ahogy képtelenek a gazdasági problémák valódi megoldására is, mert azt csak globális, de legalább is kontinensnyi együttműködéssel lehetne megvalósítani.

A változások egyik oldala – ami most a populisták malmára hajtja a vizet – a kommunikációs technikák totális megváltozása. A politikai szereplők néhány évtizeddel ezelőtt újságokban tették közzé programjaikat, személyes jelenlétükkel győzködték választóikat.

Ma már mindezt átvették a médiumok, amelyek a propaganda – és a félretájékoztatás – gátlástalan alkalmazásával népszerűsítenek pártokat és politikusokat.  Az a politikai erő, amely nem képes megfelelő kommunikációs hátteret kiépíteni magának, annak az üzenetei nem, vagy csak nagyon gyéren jutnak el a választók tömegeihez. Így választási esélyeik gyakran közelítenek a nullához. Az a politikai erő, amely nem jelenik meg a médiában, az nincs.

Hasonlót lehet tapasztalni az elektronikus térben, az interneten is. A populista politikusok néhány szavas szövegekkel jelennek meg a közösségi oldalakon, ezek üzenet értéke sokszor közelít a fake newshoz, ám ez a közember számára nem érdekes. Nem tud – és nem is akar – utána nézni, hogy amit kedvenc politikusa mond, aki megold helyette problémákat, igaz-e vagy sem. Gondolkodás nélkül elfogadja.  És ez alapján szavaz!

A populizmus politikai ellenzékének a legfontosabb feladata, hogy fejlessze kommunikációját, építse ki azt a lehetőséget, hogy eljusson potenciális választóihoz. Ezt azonban csak olyan programokkal teheti, amely új paradigmán alapszik, olyanon, ami képes feloldani napjaink legégetőbb társadalmi problémáit.

Ehhez persze az kell, hogy gyűjtsön maga köré olyan tudósokat – mondhatni szellemi hátországot, amit elkótyavetyélt az elmúlt évtizedekben – aki képesek adekvát válaszokat adni a kihívásokra.

Ez persze sok munkát igényel, és elvárja a politikusoktól azt is, hogy ne csak négyéves periódusokban gondolkozzanak, hanem távlatos fejlődésben.

A 21. század kihívásait – munka világának gyökeres átalakulása, a társadalmi elosztórendszerek reformja, a szociális szolgáltatások átalakítása, a környezeti problémák kezelése – természetesen egy nemzet (állam) keretei között ma már nem lehet megoldani. Ez a tény ad talán némi bizakodást, hogy a populizmus és a nacionalizmus megbukik.

Ceterum censeo OV esse delendam!