AZ ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGE

Forrás: Internet

„… eltűnődtem a második világháború pusztításán. Akkor arra gondoltam, hogy nemcsak a százával megsemmisített értelmiséget sodorta el a kettős megszállás, hanem azt az olvasóközönséget, amely vezércikkeiért tett gazdaggá Márait, autót adott a színészek alá, üzemeltetett egy Cserépfalvi Könyvkiadót. De nem csak az alkotók és műhelyek fogyatkozása volt végzetes, hanem a közönségé, amely ezt az irodalmat s a színházat jól-rosszul eltartotta.  A diktatúrák elsődleges célja, miként a megszállásé: a honi értelmiség megtizedelése. …Az önérzetes polgárság felszámolása feltétele a nemzetek térdre kényszerítésének.”

(Ungvári Tamás: A feledés Enciklopédiája — Bicegők – 61. oldal. Budapest, Scolar, 2009.)

Ez az idézet komoly gondolatokat gerjesztett bennem. 2009 óta elég sok víz folyt le a Dunán, sok minden történt az országban. Sok olyan, amelyet a fenti idézet sugall.

A közösségekben mindig is a véleményformálókra hallgattak az emberek, hiszen azok tudásukkal, tevékenységükkel kivívták a tiszteletet, ezért is fogalmazhatták meg a kisebb-nagyobb csoportok közös érdekét. A magyar történelemben mindig is voltak ilyen tekintélyek (engedtessék meg nekem, hogy íróink, irodalmáraink, gondolkodóink hosszú sorát ne vessem most papírra).

Egyre kevesebb – tisztelet a kivételnek – manapság az ilyen arc. Valahogy a közéletből és a politikából kivesztek az értelmiségiek. Ám ez nem új jelenség.

Egy régebbi (csaknem húsz éves, 1998-as) eset jut eszembe: a kultúra szervezésével, jobbításával foglalkozó elkötelezett társaság résztvevőjeként egy kisvárosban az ottani tanítóképző főiskolán, az oktatókkal folytatott diskurzusban elhangzott, hogy „csökkentették az értelmiségi tantárgyakat”.

Kikerekedett szemmel néztünk, hogy miről is van szó? Hát arról szólt a panasz, hogy a társadalomtudományi diszciplínák óraszámának csökkentése miatt nem képesek értelmiségieket képezni.

Ki is akadtam ezen, rendesen. Ez a vélemény egy régi – még a Kádár-korból származó – nézetet tükrözött, miszerint mindenki, aki egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkezett, az értelmiséginek számított. Ez a hagyomány nagyon mélyen ül a társadalomban.

Pedig a valóság egészen más. Értelmiséginek azt tekintjük, aki – természetesen megfelelő előképzettséggel – képes a körülötte levő valóságot (szakmai, társadalmi folyamatait) értelmezni, értékelni és ennek megfelelő véleményt kialakítani. Az értelmiségit nem lehet képezni! Az egyfajta életvitel, magatartás, amit az adott személy hosszú idő alatt sajátít el, gyakorol. A manapság a különböző médiumokban nagy ritkán megjelenő értelmiségiek (jobb és baloldaliak egyaránt) nem attól értelmiségiek csak, hogy nevük előtt a magasabb tudományos fokozatot jelölő két betű áll. Attól értelmiségiek, hogy pestiesen szólva „látnak a pályán”. Képesek értelmezni korunk hazai és globális valóságát, szellemileg megalapozott véleményt formálnak ebből.

De vissza a politikához!

Forrás: Internet

Az elmúlt évtizedekben azt láthatjuk, hogy a rendszer váltás környékén, az azt követő években, a politikában szerepet vállaló pártok holdudvarában számos, nagy tekintélyű és tudású személyt találhattunk, akik igen komoly tanácsokkal látták el a politikai szervezeteket. Ezek a háttér műhelyek nagy segítséget adtak a ’90-es években mind a hatalmon levő, mind az ellenzéki pártoknak.

Az ezredfordulóra azonban az újdondász politikai elit (mind a két oldalon) úgy gondolta, hogy elboldogul már maga is a politikai játszótéren egyedül, elvek és jó tanácsok nélkül.

Szentül meg voltak (vannak) győződve arról, hogy bármit tesznek, gondolnak ki, az maga a „tuti”, csalhatatlanok és döntésük a lehető legjobb.

Az aggályoskodó háttér embereket kikoptatták maguk mögül, hiszen azok folytonos érvelésükkel, akadékoskodásukkal csak a problémát (sok esetben lelkiismeret furdalást) okozzák.

Így maradtak a középszerű politikusok, akiket igazán csak két dolog motivál (tisztelet a kivételnek): a hatalomhoz való ragaszkodás, vagy a megszerzett egzisztenciális státusz megtartása. Nyoma sincs annak, hogy a választott képviselők a polgári demokrácia játékszabályai szerint „szolgák”, akiknek a feladata a választóik képviselete, azok érdekeinek az érvényre juttatása.

Maradt, ami van: a pőre hatalmi játszma. Ebben pedig nincs helye holmi tudományos, társadalompolitikai elemzéseknek, hatásvizsgálatoknak és az államigazgatás tervezésének. Egyetlen cél van: a hatalom megszerzése és minden áron való fenntartása. Minden intézkedés (oktatásügy, államigazgatás átszervezése, az önkormányzatiság megcsonkítása — és folytathatnánk a sort) azt szolgálja, hogy a legnagyobb hatékonysággal lehessen manipulálni a választókat.

Miután az embereket az elmúlt évtizedben sikerült leszoktatni arról, hogy saját magukról és közvetlen környezetükről, az életükről gondolkodjanak, és annak eredményeként cselekedjenek, így a manipulatív propagandával a hatalom képes bármit elhitetni a sokasággal. Teszi ezt annak ellenére, hogy az átlagpolgár személyes tapasztalata szöges ellentétben áll a halottakkal.

Ezen pedig csak egyféleképpen lehet segíteni. A kisebb-nagyobb közösségekben meg kell keresni a még „lappangó” értelmiségieket, és a tömegeket pedig rá kell bírni arra, hogy – bár igen munkás tevékenység – gondolkozzanak!

Ceterum censeo OV esse delendam!