FORRÓ ŐSZ ÉS IGEN FAGYOS JÖVŐ

Mindenszentek napján arról kellene elmélkedni, hogy kikre emlékezünk eltávozott szeretteink sorában. Kit miért és hogyan szerettünk (utáltunk, viseltünk el, kerültük vagy ragaszkodtunk hozzá), mit tettünk és mit nem. Ezek a gondolatok azonban beszorulnak manapság a „privát szférába”. A temetők környékén csendes, magukba fordult emberek róják ilyenkor szokásos útjukat. Kezükben virág, a szatyorban pedig az obligát mécses és a kis seprű vagy avargereblye…

Rendbe tesszük a sírt vagy az urnafülke környékét. Megnyugodva távozunk, eleget tettünk a szokásoknak. Nem igazán szoktunk elgondolkozni a jövőről. Ilyenkor a múlt felülírja napi gondjainkat, aggódásunkat az elkövetkező időszakért.

Márpedig van miért aggódnunk.


Forrás: Internet

 Éppen napjainkban próbálja a minden fékét elvesztett hatalom „alkotmányos joggá” emelni azt a diszkriminációt, ami éles különbséget tesz hazai és határon túli állampolgárok között. Éppen most akarja kicsavarni a társadalom kezéből – a polgári demokráciákban egyetlen – fegyverét, amivel féken tarthatja a mindenkori hatalmat. És hogy mindez teljes legyen, nem csak a választás szabadságát kívánja korlátozni, hanem a gondolkodásunkat is. Minden rendelkezésére álló eszközzel azt próbálja elhitetni, hogy ez egyetlen és üdvözítő megoldást kínálja fel nekünk. Hazugságok garmadájával bombázza a közt annak érdekében, hogy úgy fesse le mai valóságunkat, mint minden létező legjobbikát.
Hallottunk mi már itt mindent tündérországtól kezdve a növekedésig és a keleti szélig szinte mindent. Hallani halottunk, azonban napi tapasztalataink mindezek ellenkezőjét bizonyítják. A gazdálkodni akaró vidéki gazda elől nímandok viszik el a termőföldet. Mesterségesen döntenek be élelmiszeripari üzemeket – csak azért, mert így olcsóbban megszerezhetők –, mit sem törődve százakkal, akiknek ez nyújtja az egyetlen megélhetési forrást. (A beszállító állattenyésztőkről már ne is beszéljünk!)
Okos – magukat értelmiséginek tekintők – fikázzák a rendszert, de leszólják azokat is, akik valamiféle nagyobb összefogást sürgetnek az egyre fenyegetőbb társadalmi és gazdasági összeomlás elkerülése érdekében.


Forrás: VG online

 Bonyolult választási és politikai képleteket emlegetnek (amiben formálisan talán igazuk is van), hivatkozva a társadalomtudományok „törvényszerűségeire” és az eddigi történelmi tapasztalatokra. „A helyzet egyre fokozódik… Ezt sose szabad elfelejteni..” – mondja Virág elvtárs Pelikánnak. Márpedig most is így vagyunk vele: a helyzet fokozódik, bárki bármit is mond. Elhangzanak egészen optimista értékelések arra hivatkozva, hogy a hiány a három százalék alatt van, hogy a CDS felárak (amiről a magyar polgárok döntő többségének gőze sincs, hogy micsoda) csökkennek, az adósságállomány pedig csökken. Az átlagember mindezt hallva nyugodtan hátradől, legyint egyet, és issza tovább a sörét, mondván: még sincs itt akkora baj.
Márpedig van. Mert a fent idézet adatok csak egy szelet egy kis részét mutatják abból a tortából, amit magyar valóságként elénk raktak. Ha egy marcipánrózsa díszíti az emeletes süteményt, az nem bizonyítja annak kitűnő voltát, különösen akkor nem, ha belül penészes az egész, és a töltelékét az udvar végi latrinából termelték ki.
A széles körű – már most is szükséges – összefogás és együttműködés nem azért kell, hogy az elkövetkező másfél év alatt legyen min rágcsálódnia ellenzéki és kormánypárti orgánumoknak, hanem azért, mert nagyon gyorsan juthat az ország olyan helyzetbe, ahol már a legjobb szándékok is kicsorbulhatnak. Gazdaságilag – és ennek eredményeként – és társadalmilag olyan helyzetbe jutunk, hogy az ország nem lesz képes megtermelni mindazt, amiből eltartható a közösségi szolgáltatások sora.


Forrás: Internet

Nem lesz akkora adóbevétel, ami fedezi az egészségügy, a szociális kiadások (nyugdíjak egyéb ellátások), az államigazgatás kiadásait, a költségvetés egyéb fejezeteit. Az elkövetkező két-három évre a hitelesnek tekinthető gazdasági szakemberek a legjobb esetben is stagnálást jósolnak. Azaz nem emelkedik a nemzeti jövedelem. Ha pedig nem emelkedik, akkor a kormány által eddig „piaci alapon” felvett hitelek visszafizetése a mainál sokkal nagyobb mértékben terheli a költségvetést (azaz az adófizetők pénztárcáját). Még kevesebb lesz az esély arra, hogy valamiféle kilábaláshoz szükséges forrásokat előteremtsenek. A hazai ipar és mezőgazdaság ugyan szépen lassan „hazai kezekbe” kerül, ám ezek a kezeknek az a tulajdonsága, hogy csak kapni szeretnek. Adni és fejleszteni nem igen tudnak, hiszen nekik sincs. Nincs magyar tőke, nincs magyar fejlesztés, ami belátható időn belül hasznosulhatna.
A kormány oligarchái – élükön a gazdasági miniszterrel – a jól ismert mesehőst akarják utánozni, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a bajból. De azt tudjuk: Münchausen báró csak a kocsmai mesékben volt ilyen ügyes. Jót szórakoztak rajta, akik hallgatták, ám egy szavát sem hitték el.
Miből gondolja a kormány, hogy a hazai kocsma közönsége másként vélekedik ostoba hazudozásaikról?

Ceterum censeo OV esse delendam!

A SZAVAK SZINTJÉN – EGYÜTTMŰKÖDÉS KÉT SZÓLAMBAN

Forrás: Internet - Index.hu

Együttműködés. Ez volt a vezérmotívum október 23-án, az ’56-os forradalom 56. évfordulóján. A végletekig kettéosztott magyar társadalom tagjai – tartozzanak bármely politikai oldalhoz, kormánypárthoz vagy ellenzékhez – ma ezt a hívó szót halották. Még az előjel is egyforma volt. Az ellenzék felszólalói – Gyurcsány Ferenctől TGM-ig, Kónya Pétertől , Juhász Péteren át Bajnai Gordonig – mindenki ezt hangsúlyozta, érvként az ország jövőjét emelve ki.

Hasonló hívó szavakra menetelt a kormánypártot támogató tömeg is. Orbán Viktor szinte ugyanazokat a szavakat használta.

Mégis: mi lehet a különbség a két szóhasználat között, ha gyakorlatilag ugyanazt hallottuk? Elsőre talán azt vágnánk rá válaszul, hogy semmi. Pedig óriási a különbség. Addig, amíg a DK, a Szolidaritás, a Milla tüntetésén valamiért – egy értékrendért, egy jobb jövőért, egy élhetőbb országért – tüntettek az emberek, addig a Kossuth téren egy hatalom érdekében hirdették meg az összefogást.

Hogy értsük: az ellenzék azért szeretne összefogni, hogy Magyarországnak legyen jövője, legyen megbecsült tagja az európai közösségnek, polgárai pedig felemelt fejjel, nem pedig lesütött szemmel járhassanak határainkon túl.

Forrás: Internet - HVG.hu

A Békemenet összefogása pedig arról szólt, hogy hatalomban kell tartani a kormányt és a kormányfőt valamint pártbéli kiszolgálóit és gazdasági hátországát. Ez azért komolyabb különbség, mint elsőre látszik. Ugyanis a mai hatalomnak egyáltalán nem fontos – csak szavakban –, hogy miként él a magyar átlagpolgár. A folyamatos propaganda persze azt sugallja, hogy minden a „középosztály” érdekeit szolgálja, sőt manapság már az alsó középosztályt, ám a valóság méltó a miniszterelnök korábbi kijelentéséhez: „Ne azt figyeljék, mit mondok, hanem azt hogy mit cselekszem!”

Pontosan ez a legnagyobb problémája a mai magyar társadalomnak. Úgyanis egyre többen érzik, hogy mit is cselekszik a kormány. Minden, eddig elképzelhetetlen, lépést megtett annak érdekében, hogy ellehetetlenítse a társadalmat. Tette mindezt egy olyan politikai ideológia mentén, amely nemhogy a 21. század gondolkodásának nem felel meg, de már több, mint fél évszázada került a történelem szemétdombjára.

Figyeljünk hát a szavak és a kecses mondatok mögötti tartalomra. Ugyanis nagyon nem mindegy, hogy kinek a hívó szavára hallgatunk.

Ceterum censeo OV esse delendam!