A SZAVAK SZINTJÉN – EGYÜTTMŰKÖDÉS KÉT SZÓLAMBAN

Forrás: Internet - Index.hu

Együttműködés. Ez volt a vezérmotívum október 23-án, az ’56-os forradalom 56. évfordulóján. A végletekig kettéosztott magyar társadalom tagjai – tartozzanak bármely politikai oldalhoz, kormánypárthoz vagy ellenzékhez – ma ezt a hívó szót halották. Még az előjel is egyforma volt. Az ellenzék felszólalói – Gyurcsány Ferenctől TGM-ig, Kónya Pétertől , Juhász Péteren át Bajnai Gordonig – mindenki ezt hangsúlyozta, érvként az ország jövőjét emelve ki.

Hasonló hívó szavakra menetelt a kormánypártot támogató tömeg is. Orbán Viktor szinte ugyanazokat a szavakat használta.

Mégis: mi lehet a különbség a két szóhasználat között, ha gyakorlatilag ugyanazt hallottuk? Elsőre talán azt vágnánk rá válaszul, hogy semmi. Pedig óriási a különbség. Addig, amíg a DK, a Szolidaritás, a Milla tüntetésén valamiért – egy értékrendért, egy jobb jövőért, egy élhetőbb országért – tüntettek az emberek, addig a Kossuth téren egy hatalom érdekében hirdették meg az összefogást.

Hogy értsük: az ellenzék azért szeretne összefogni, hogy Magyarországnak legyen jövője, legyen megbecsült tagja az európai közösségnek, polgárai pedig felemelt fejjel, nem pedig lesütött szemmel járhassanak határainkon túl.

Forrás: Internet - HVG.hu

A Békemenet összefogása pedig arról szólt, hogy hatalomban kell tartani a kormányt és a kormányfőt valamint pártbéli kiszolgálóit és gazdasági hátországát. Ez azért komolyabb különbség, mint elsőre látszik. Ugyanis a mai hatalomnak egyáltalán nem fontos – csak szavakban –, hogy miként él a magyar átlagpolgár. A folyamatos propaganda persze azt sugallja, hogy minden a „középosztály” érdekeit szolgálja, sőt manapság már az alsó középosztályt, ám a valóság méltó a miniszterelnök korábbi kijelentéséhez: „Ne azt figyeljék, mit mondok, hanem azt hogy mit cselekszem!”

Pontosan ez a legnagyobb problémája a mai magyar társadalomnak. Úgyanis egyre többen érzik, hogy mit is cselekszik a kormány. Minden, eddig elképzelhetetlen, lépést megtett annak érdekében, hogy ellehetetlenítse a társadalmat. Tette mindezt egy olyan politikai ideológia mentén, amely nemhogy a 21. század gondolkodásának nem felel meg, de már több, mint fél évszázada került a történelem szemétdombjára.

Figyeljünk hát a szavak és a kecses mondatok mögötti tartalomra. Ugyanis nagyon nem mindegy, hogy kinek a hívó szavára hallgatunk.

Ceterum censeo OV esse delendam!

CIVILEK ÉS A POLITIKAI ELIT — NÉZZÜNK MAGUNKBA



Forrás: Internet

 A Milla facebookos csoport vezetői a napokban siettek bejelenteni, hogy október 23-án ismét tüntetésre szólítják a civileket. De nem szeretnék, ha a rendezvényen pártzászlók lengenének, mert szerintük – ahogy a szóvivőjük, Juhász Péter, nyilatkozott – céljuk a politikai elit leváltása. Szerinte az Orbán kormány leváltásához új emberek, arcok kellenek, olyan politikusok, akik „az országért tesznek, nem magukért”.

A dolog már két okból is pikáns. A Szolidaritás mozgalom – látva a kormány teljes érzéketlenségét mindenféle tiltakozás és demonstrációval szemben – a nemzeti ünnepre minden demokratikus erő összefogását sürgetve hirdette meg tüntetését az Operaház elé. Kónya Péter nem zárta ki a demokratikus elkötelezettségű pártok részvételét sem.
A civilek tehát szervezkednek, csak éppen cselekvéseik kontraproduktívak.

Vizsgáljuk meg –felül- és alulnézetből – a hazai demokratikus erők erőfeszítéseit.

Felülnézetből azt láthatjuk, hogy igen széles tömegek támogatnák a jelenlegi kormány leváltását. Ez lehet alapja a demokratikus erőknek, hogy e célt megvalósítsák. A tömegtámogatás azonban csak abban az esetben érvényesülhetne, ha minden szereplő – akik ma magukat politikai tényezőnek tartják: pártok (MSZP, DK, LMP), mozgalmak (Milla, Szolidaritás, SZEM stb.) – képes lenne arra, hogy tevékenységét egy irányba terelje.
Valahogy képtelenek átlépni a Rubiconon: azaz saját nézetrendszerük háttérbe szorításához a közös eredmény érdekében. Zsigerből mindegyeik szereplő azt hiszi, a megoldás kulcsa nála van, mindenkinél jobban tudja a „tutit”, a siker biztos receptjét.
Meg kellene világosodniuk! A szerdán elfogadott választási végrehajtási törvény oly mértékben igyekszik megosztani a politikai erőket és a választókat is, hogy valódi, fegyelmezett, és részleteiben egyeztetett összefogás nélkül semmi esélye sincs a demokratikus erőknek.
Szándékosan nem fogalmazok bal- és jobboldali kategóriákban, mert a demokratikus összefogás nem kizárólag a baloldal jellemzője, bármennyire is igyekszik a FIDESZ propagandája ezt így beállítani. A demokratikus összefogásban ott van a helye mindenkinek – liberálisnak, konzervatívnak, baloldalinak vagy egyszerűen semlegesnek –, akinek fontos, hogy jogállami körülmények között élhessen, gyakorolhassa (ha akarja) alkotmányos és emberi jogait, európai normák között nevelhesse gyermekeit, kiszámítható módon tervezhesse jövőjét.
Ha kicsit felülről – elfogultság nélkül – megvizsgáljuk a demokratikus szervezetek programjait, szlogenjeit, azt látjuk, hogy bizony a szép szavak mögött sokszor igen eltérő (egyéni és csoportérdekektől sem mentes) törekvések húzódnak.


Forrás: Internet

 Az MSZP legutóbb napvilágra került stratégiája sajnos arról árulkodik, hogy a magát a legtisztább baloldali pártnak beállító szervezet sem elsősorban az ország érdekeit tekinti elsődlegesnek, hanem saját, hatalomban elfoglalt helyének erősítését és megszilárdítását. Azaz a támogatás csak arra kell neki, hogy a párt számára igen kényelmes kétosztatú politikai struktúra tartósan megerősödjön. Így, hosszú távon biztosított részvétele a politikai váltógazdálkodásban és a hatalomban.


Forrás: Internet

 A Demokratikus Koalíció már többször kinyilvánította, hogy feltételek nélkül kész részt venni bármely összefogásban, amely az Orbán-kormány leváltását célozza. A DK egyik legnagyobb hátránya (tagsága számára persze előnye) elnökének személye. A kétségtelenül karizmatikus – mások szemében „ördögi” – Gyurcsány Ferenc paradox módon egyszerre jelent egyfajta politikai biztonságot (a célok, a párt politikája értelmében) és hatalmas tehertételt. A volt kormányfő elutasítottsága ugyan magyarázható a FIDESZ karaktergyilkosság sorozatával, ám ennek eredményeként a választópolgárok sokaságában még ma is „nem kívánatos”. Hiába a helyes politikai cél, a személyéről kialakult, és a társadalomba „beleégetett” stigmák még ma is hatnak. Ez pedig magának a DK-nak az elfogadottságát is negatívan befolyásolják. Mindez nem mond ellent annak, hogy a DK-nak a támogatottsága lassan, de biztosan növekszik. Esetükben célszerű lenne új arcokat, tehetséges fiatal politikusokat előtérbe tolni, olyanokat, akik nem kötődnek az előző politikai kurzusokhoz.


Forrás: Internet

 Az LMP sajnos nem képes kilépni abból a bizonytalan helyzetből, amiben a 2010-es választások után találta magát. Vezetői közük sokan „nem látnak a pályán”, csakis saját elképzeléseik szerint nyilatkozgatnak, ami az esetek többségében kontraproduktív. Zsigeri „Gyurcsány-ellenességük” (Schiffer) és kiforratlan politikájuk csapongó reakciókhoz vezet, amely nem erősíti, sokkal inkább gyengíti pozícióikat. A magát „ökopártként” meghatározó LMP sajnos pontosan ezen a területen nyújtotta a leggyengébb teljesítményt. Még azt is magukra vállalták, hogy szembe menjenek az Európai Zöldpárt Orbán Viktort bíráló vezetőivel, akiktől egyébként igen sok segítséget kaptak a 2010-es kampány idején.
A Milla – mint már fent érintettük – célja a hazai politikai elit leváltása. Ebben a törekvésben van is valami, hiszen az elmúlt húsz esztendő alatt igen lejáratta magát a hazai politikai elit. Nem csak az, amely a rendszerváltás óta őrzi akkor megszerzett helyzetét, hanem azok az újabban belépő szereplők is, akik az előbbiektől tanulták el a „módit”.
A politikai elit kialakulása a polgári demokráciákban hosszasan tartó folyamat. Tapasztalhattuk a rendszerváltás után rögtön, hogy a hatalomba került „politikai elit”, bizony kontraszelektált, az esetek többségében nem állt a helyzet magaslatán. Ez abban a szituációban szinte természetes volt, hiszen olyanok kerültek döntési helyzetbe, akiknek semmiféle tapasztalata nem volt ebben.


Forrás: Internet - NOL.hu. - Marabu

 A Milla törekvése azért sem reális, mert az általa szorgalmazott változás újra egy jelentős kontraszelekcióhoz vezetne. A magyar társadalom még nem termelte ki a polgárságnak azt a rétegét, amely –megfelelő egzisztenciális és anyagi alapokkal a háta mögött – valóban hivatásnak tekintené a közösség szolgálatát. A politika ma éppen olyan „szakma”, mint bármi más. Az ezt művelő személyek nem az elkötelezettség (tisztelet a kivételnek), hanem egzisztenciális alapon – azaz az átlagot meghaladó javadalmazásért – látja el feladatait. Sőt, ha ebből a politikai elitből „kihull” valaki (nem kerül be a parlamentbe vagy más választott tisztségbe), akkor bizony, rosszabb esetben, anyagi gondokkal kell szembenéznie.
A Milla politikai célkitűzése bármennyire is szimpatikus, bármennyire is egyet lehet vele érteni, a mai magyar valóságban nem kivitelezhető. Ezzel kellene várni még két-három generációnyi időt.


Forrás: Internet -168óra.hu

 A Szolidaritás az előbbinél valamivel kompromisszumosabb politikát képvisel. Az összefogást szorgalmazza, felismerve azt a tényt, hogy a pártot nem választók tömege nem azonos a politikától elforduló közömbösökkel. Az általuk szervezett demonstrációk bizonyították, hogy a korlátozott média megjelenés ellenére, üzenetük eljutott a társadalom különböző rétegeihez. A Szolidaritás az a civil szerveződés, amely tisztában van azzal is, hogy a polgári demokrácia politikai játékterének a strukturális átalakítására ma nincs semmi esély. A politikai harcot a képviseleti demokrácia, a parlamentarizmus keretei között kell megvívni.
A két civil szervezet még egyeztet egymással közös fellépésükről
A demokratikus kispártok (Zöld Baloldal, Munkáspárt 2006, 4K) bár jelen vannak kis számú tagjaikkal minden jelentősebb eseményen, ám mégsem képesek arra, hogy támogatottságukat növeljék. Számos oka van ennek, elsősorban az, hogy e törpepártok nem rendelkeznek megfelelő anyagi erővel, és ez megakadályozza őket abban, hogy valódi, professzionális eszközrendszert birtokló országos párttá váljanak. Az elkövetkező választásokon ugyan – a lényegesen könnyített jelöltállítási feltételek mellett – megmérettethetik magukat, ám ez (ha nem csatlakoznak a demokratikus összefogáshoz) a jelenlegi kormánypárt malmára hajtja a vizet.
Mindezekből látható, hogy ha a legkisebb közös többszörös – az Orbán-kormány leváltása és a polgári demokratikus értékrend, a jogállam visszaállítása – alapján nem születik egységes politikai fellépés a demokratikus erők oldalán, úgy a mai jogi és politikai helyzetben semmi sem akadályozhatja meg a FIDESZ újabb négy évre való győzelmét.

Alulnézetből a dolog nem sokban különbözik.



Forrás: Internet - Szonda Ipsos

 A választópolgárokat – ezt már unásig ismerjük – három nagy csoportba lehet osztani: a pártválasztók, a biztos szavazók és a bizonytalanok csoportjára.
Mondanivalónk szempontjából a biztos pártválasztókkal kell a legkevesebbet foglalkozni, hiszen ők pontosan tudják – hacsak meg nem hasad az ég –, hogy kire fognak szavazni. Őket nem izgatja az új törvény előírása az előzetes regisztrációról, hiszen az első sorokban fognak tülekedni, az regisztráció megnyitásakor.
A biztos szavazók kategóriája – eddig nem volt kétséges, hogy elment, hiszen a választások helybe jöttek – azonban már nem ennyire egyértelmű. Azok a szavazók ugyanis, akik eddig leadták szavazataikat, nem biztos, hogy eleget tudnak tenni a regisztráció követelményeinek. Ugyanis – főleg az idősebb vagy mozgásukban korlátozottak, szegény körülmények között élők – nem biztos, hogy az utazással járó fáradalmakat vagy költségeket vállalni tudják. Ez jelentős mértékben csökkentheti a – főként vidéken élő – biztos szavazók táborát.
Ha beleképzeljük magunkat egy ilyen személy helyébe – akinek kialakult, jól meghatározott véleménye van napjaink politikai valóságáról –, ám figyelembe vesszük, hogy milyen lehetőségekkel rendelkezik, azt láthatjuk, hogy ez az áldozat, amibe a regisztráció kerül, felülírja politikai állásfoglalásának fontosságát. Ez utóbbi fogalmazás egy kicsit kacifántos, éppen ezért: azt kell eldöntenie emberünknek, hogy utazik-e például 15 kilométert 1000 forintért csak a regisztráció érdekében, vagy ezt az ezrest, ami havi jövedelmének a 70-ed része, valami másra, számára sokkal fontosabbra: élelmiszerre, gyógyszerre költi-e. Azt hiszem normális a választása, inkább ez utóbbiak mellett „voksol” — és kimarad a választásokból.

A bizonytalan választók egyre nagyobb arányt képviselnek a legutóbbi felmérések szerint. A civil szervezeteknek, a pártoknak az elemi érdeke, hogy közülük minél többet meggyőzzenek arról, hogy foglaljon állást. A döntés az ő esetükben a legnehezebb. Hiszen eddig sem nagyon érdekelte őket a politika (nem is kellett, hiszen alapvető jogaik nem voltak korlátozottak). Most azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A demokratikus erőknek azt kell megértetnie szavazókkal, hogy most már – dacára annak, hogy a véleménynyilvánításhoz még több erőfeszítést kérnek – a saját bőrére is megy a „játék”, ha most is passzív marad, annak olyan következményei lesznek, amely nem csak saját magára, hanem a gyerekeire, unokáira is komoly következményekkel járnak.
Mindezek alapján úgy gondolom, hogy a regisztrációs törvény mélyen antidemokratikus, ugyanakkor egyetlen célt szolgál: a demokratikus ellenzék (és szavazók) megosztását, ami automatikusan újabb négy évre biztosítja Orbán Viktor uralmát.
Ezt pedig senki sem hagyhatja figyelmen kívül. Itt az ideje túllépni az egyéni és csoportérdekeken.
Bár ez utóbbi ügyben nem vagyok felhőtlenül optimista!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ELLENFORRADALOM A FÜLKÉBEN

„Uraim! Az oroszok a spájzban vannak” – hangzott az elhíresült mondat Major Tamás szájából a hetvenes évek egyik legsikeresebb magyar filmvígjátékában.

Valahogy ez ötlött az eszembe a szombati tüntetésen. Jóindulatú – de indulatos – emberek ekézték a kormányt és a nemzeti együttműködés rendszerét. Megérdemli persze mind a kettő, ezzel nincs is semmi baj.

A baj az, hogy valamiféle üde amatőrizmus lengi körbe ezt az egészet. Nem csak ezt a rendezvényt, de az elmúlt időszak számos hasonló megmozdulását. Valamiféle hiányérzetem támadt.

Jó szándékú, hiteles emberek jelennek meg a tömeg előtt és ideális álmokat adnak elő. Olyanokat, amelyek lelkesítőek, és megvalósulásuk egycsapásra hozza el a kánaánt. Emberek tízezreinek véleménye tükröződik ezekben.

Csak, hogy mondani szokták: az ördög a részletekben rejtőzik. Éppen ezért, vannak dolgok, amiket – bármennyire is szeretnénk – nem tudunk megkerülni. Ezek pedig nem mások, mint napjaink tényei, a bennünket körülvevő valóság.

A mai politikai rendszer beágyazottsága

A kétharmad eredményei: részlegesen lebontott demokratikus intézményrendszer (alkotmánybíróság hatáskörcsökkentés, az érdekegyeztetés negligálása, bíróságok befolyás alá vonása stb.); újjáírt, társadalmi legitimáció-hiányos alaptörvény; egy politikai erőnek kedvező választási törvény; az önkormányzatiság részleges korlátozása hatékonyság címén; a nagy szociális rendszerek átalakítása társadalmi konszenzus nélkül (nyugdíj-, egészségügyi- és szociálisrendszer, egyéb ellátások).

A közpolitikai-rendszer (centrális politikai erőtér) átalakítása mai valóságunknak csak egy szelete. Ezt alapvetően határozza meg az a gazdasági környezet, amelyben Magyarország létezik. Az Európai Unió gazdasági rendszerébe betagozódott nyitott gazdaságú ország ezer szállal kötődik szövetségeseihez. Az általa előállított javak jelentős részét ez a piac vásárolja fel, saját fogyasztását és egyéb javait pedig főként ezektől szerzi be. Nincs lehetősége – saját tőke és nyersanyagforrások hiányában – arra, hogy bezárkózó politikát folytasson, önellátásra rendezkedjen be. Ha ezt megteszi, abban az esetben mintegy 50-70 évvel veti vissza saját társadalmát.

Ma Magyarország kettős problémával néz szembe: a tőkehiánnyal és a piacok felvevőképességének korlátozottságával. Az európai gazdaság az elkövetkező néhány évben korlátozott fejlődéssel kell, hogy kibéküljön. Az OECD országok legújabb becslése szerint a gazdasági növekedés alacsony marad, ami stagnálásnak tekinthető. E nem növekvő környzetben gazdaságilag elképzelhetetlen, hogy egy nyílt gazdaságú ország sokkal nagyobb ütemben bővüljön, mint piaci partnerei.

Márpedig, ha a gazdasági növekedés korlátos, úgy nem igazán lehet számítani arra, hogy a társadalom közös dolgaira rendelkezésre álló források gyarapodjanak. Azaz: nem jut több sem a szociális, sem az egészségügyi, sem a nyugellátásokra.

A mai kormány is ezekkel a problémákkal küzd, és láthatóan eredmény nélkül. A toldozás-foltozás nem hoz valódi eredményeket, csak azzal jár, hogy az eddigi felhalmozást használja fel azonnali rések betömésére. Az elmúlt két esztendőben jelentős – hosszú hatású és fenntartható – fejlődést nem ért el a kormány. A költségvetés hiányának „lefaragása” csak időleges manőverekkel biztosított erre az évre. A mértékadó gazdasági szakemberek szerint ez a hiánymérték jövő évre és 2014-re már nem tartható.

Ezzel a helyzettel kell szembenéznie a mai ellenzéknek.

A nagy igérgetéseknek tehát igen komoly gátjai vannak. Nem igazán vehető komolyan, ha azt ígérik a tömegeknek, hogy hatékony egészségügyi rendszert szerveznek. Már csak azért sem, mert manapság az egészségipar a legdrágábbak egyike. Hasonló a helyzet – a már lényegesen átalakított – nyugdíjrendszerrel. Ma egyetlen felelősséggel bíró politikus sem igérheti komolyan, hogy visszaállítja a korábbi rendszert. Egyrészt azért, mert a kétpilléres nyugdíj szisztémát felszámolták, másrészt pedig azért, mert a korábbi kedvezményes és egyéb ellátásokra egész egyszerűen nincs pénz. (Az ország nem termeli meg az ehhez szükséges javakat.)

Az ellenzéket azonban nem csak a források szűkös volta korlátozza céljai megvalósításában, hanem a saját maga által vallott politikai értékvilág is.

A demokratikus érték gátat is jelent a cselekvésben. Hiszen csak bizonyos „szabályok” betartásával gyakorolhatják a hatalmat, az irányítást.

Elgondolkodtató, hogy nagy tudású jogászok gondolkodnak azon, miként lehet a mai – kétségtelenül nem demokratikus – jogrendszert (kétharmados törvények sokasága) úgy átalakítani, hogy azok módszere megfeleljen a demokratikus elveknek. Mivel a FIDESZ-kormány kétharmaddal „védett be” sok törvényt, amelyek biztosítják a jelen „centrális erőteret”, komoly jogi és alkotmányos kihívást jelent ezek felszámolása.

A mostani ellenzék – még ha kormányra kerül is – nem reménykedhet a maga kétharmados többségében. Tehát nem lesz képes egycsapásra felülírni az Orbán-féle alaptörvényt, és nem lesz képes tucatjával módosítani a sarkalatos törvényeket. Meg kell találnia a demokratikus megoldást mindezekre. Ha ezt nem találja, úgy hiába a győzelme a választásokon, hiába a kormányalakítása, gyakorlatában kénytelen lesz az orbáni-rendben működni.

A legideálisabb forgatókönyv persze az lenne, ha a mai ellenzéki csoportok és pártok képesek lennének az összefogásra, hogy – kihasználva a választási törvényt – megszerezhessék a kétharmadot.

Valljuk be azonban, hogy ez az összefogás ma nem nagyon körvonalazódik. Sőt! Azt látjuk, hogy a különböző pártok és mozgalmak – tisztelet a kivételnek – mind-mind magukat tartják a jelen kormány hatékony ellenzékének, és kevéssé mutatják az együttműködésre való elkötelezettségüket.

A politikában persze sohasem lehet mondani valamiről, hogy lehetetlen, de a mai állás szerint az elkövetkező két évben valamivel nagyobb elánnak kellene kialakítani a demokratikus ellenzék egységét, hogy az a bizonyos „fülke-ellenforradalom” – a saját jövőnk érdekében – sikeres lehessen.