DUNAÚJVÁROS ÜRÜGYÉN

Semmit sem dönt el országos szinten az időközi szavazás, különösen nem, ha egy önkormányzati helyről van szó.

Eldönteni nem dönt el semmit, ellenben vaskos tanúságokkal szolgál. Most tekintsünk el a számszerű eredményektől, mert az esetleg számháborúhoz, ostobaságokhoz vezethet.  A lényeg: ebben a választási rendszerben csak úgy lehet legyőzni a mostani hatalmat, ha egyetlen demokratikus jelölt indul. Még ekkor is necces lehet a kormányváltás, hiszen nem lehet eltekinteni a szélsőjobb egyre erősebb propagandájától és nyomulásától. Mindez ahhoz vezethet, hogy a protest szavazatok a legjobb esetben is megoszlanak.  

Mikor veszi már észre a magát a baloldal vezető erejének képzelő MSZP, hogy ezzel a politikájával nem hogy növelni képes táborát, hanem elveszti még azt a keveset is, ami megmaradt.

Persze értem és tudom, hogy az új vezető személye kiemelt jelentőségű a választásra való felkészülés során, így nem mindegy, hogy kivel az élen vág bele a párt.

De azt is tudomásul kellene venni, hogy az MSZP már nem vezető ereje az ellenzéki pártoknak és mozgalmaknak, amelyek érdekeltek a FIDESZ kormány leváltásában. Több szereplő van ezen az oldalon, olyanok is, akik ugyan jelenleg is parlamenti helyekkel rendelkeznek, de sem támogatottságuk, sem országos jelentőségük nem teszi őket alkalmassá kormányalakításra. Minden esetre a demokratikus pártok abban érdekeltek, hogy megváltozzon a jelen politikai felállás, megszűnjön a illiberális uralom.

A feladat ezek szerint roppant egyszerű:

Tessenek felhagyni az „én mondom meg a tutit” attitűddel! A párt tisztújítását végezzék el úgy, hogy az ne a választók elbizonytalanodásához, hanem a támogatók táborának növeléséhez vezessen! Ez egyben azt is jelenti, hogy a közvélemény számára elfogadható vezető kerüljön az élre. Nem megengedhető, hogy egyszer már levitézlett, saját maguk imidzsét leromboló, populista szövegeket szajkózók kerüljenek előtérbe.

Nem utolsó sorban pedig készüljön egy olyan – a többi szereplővel egyeztetett program –, amely mentén képesek lesznek megszólítani a különböző pártok választóit. E nélkül szinte elképzelhetetlen, hogy a különböző pártok támogatóit közös jelöltek támogatására lehessen felszólítani.

Ja, és az utolsó tanács: először meg kell nyerni a választásokat és csak utána lehet gondolkodni azon, hogy a különböző tisztségeket miként osztják fel egymás között.

Tanuljanak már a 2014-es kudarcukból!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÖSSZEFOGÁS — KÉRDŐJELEKKEL



Forrás: Internet - Index.hu Fotó: Ránki Dániel


Üdvözlendő iratot szignáltak ma a résztvevők. Hivatalosan is megalakult az Együtt 2014 mozgalom. Egyelőre három résztvevővel és kritériumokkal. A sajtótájékoztatón részletesen ismertették ezeket Bajnai Gordon és Kónya Péter és Juhász Péter.
Eddig a dolog rendben is van. A jelenleg érvényes választójogi törvény ugyanis kikényszeríti az ellenzék összefogását, mert azt úgy fogalmazták meg, hogy „a győztes mindent visz”. Tehát nincs más lehetőség a mostani kormány leváltására, mint a nagyon széles körű együttműködés.



A szerző felvétele

És éppen ebben az összefüggésben van a kutya elásva. Ugyanis van egy nagyfokú társadalmi nyomás, aminek a célja, hogy az Orbán-kormány Nemzeti Együttműködési rendszerét leváltsa, és visszaállítsa a polgári demokrácia intézményrendszerét. Ugyanakkor pontosan ez a polgári demokrácia (mint értékrend) mondja ki, hogy a polgár akaratát egy meghatározott intézményi keretben gyakorolhatja. Ez az intézményi rend a pártokra alapszik. Ámde a pártok is polgárokból állnak – és mint minden gyarló ember esetében – az egyéni és kollektív akaratok, ambíciók érdekes módon fonódnak egybe. A politikus nem csak „szolga” abban a nemes értelemben, hogy képviseli egy sokaság közösen megfogalmazott érdekeit, hanem egzisztenciális módon is kötődik e státusához, hiszen ebből él. A politikából szerzi jövedelmét. Érthetően ragaszkodik hozzá, már csak azért is, mert az esetek döntő többségében nincs mögötte más – megélhetését biztosító – forrás, vagyon.
Így a pártok egyben nem csak arra koncentrálnak, hogy az általuk képviselt tömegek érdekeit szolgálják, hanem arra is figyelnek, hogy vezető elitjeik a „felszínen” maradhassanak.


A szerző felvétele

 Az is lényeges, hogy a politika – a modern intézményrendszer – működtetése bizony komoly összegekbe kerül. Ezt a forrást pedig az állam biztosítja annak arányában, hogy az adott politikai tömörülés mekkora társadalmi támogatottsággal (szavazatokkal, mandátumokkal) rendelkezik.
Az első kérdőjel éppen ezért már most felvillan. Egy széles körű társadalmi mozgalom, amely – ha folytatja a sikeres kezdést – elnyerheti várhatóan kétmillió lakos (és egyben választó) támogatását programja alapján, miként kezdhet választási együttműködést a már jelen levő ellenzéki politikai pártokkal?
Az MSZP egy pár hónapja nyilvánosságra került dokumentuma – amelynek tartalmát aztán sietve igyekeztek cáfolni – lényegében azt fogalmazta meg, hogy a mai legnagyobb ellenzéki párt „érdekelt” a kétpólusú politikai rendszer fenntartásában. Ez részben érthető is, hiszen ha valamit nem csinál jól egy ciklusában, akkor sem esik ki a politikai játéktérről. Amennyiben sikeresen politizál, újra hatalomba kerülhet. És ez a váltógazdálkodás így mehet addig… — amíg maga a társadalom meg nem elégeli.


A szerző felvétele

 Ha a most alakult mozgalom maga is megnyerné a választásokat (benne van a pakliban egy választási párt alakítása), akkor fennáll annak a veszélye, hogy nem kap annyi szavazatot, hogy önállóan alakítson kormányt. Így a kormányzás stabilitása érdekében kénytelen lesz összefogni a ma regnáló, és a következő parlamentbe is bejutó ellenzéki pártokkal.
És ez már a második kérdőjelet veti fel. Mivel a választási törvény (a ma érvényes) egyfordulós választásokkal számol, így a koalíciókat – a siker reményében – már a választásokat megelőzően meg kell kötni. Azaz: el kell döntenie a politikai szereplőknek, hogy az erősen lecsökkent választási körzeteket miként osztják fel. Hol indítanak jelölteket egyik vagy másik szervezet nevében, és miként mozgósítanak kölcsönösen azok támogatására.
Szerintem óriási viták lesznek majd abból, hogy adott körzetben ki, kit indítson, és mások ezeket miként támogassák a szavazatmaximálás égisze alatt.


A szerző felvétele

 Persze, mondhatja az olvasó, hogy van még durván egy évük arra, hogy mindezt kidolgozzák az érdekelt felek. A probléma, azonban összetett, már csak azért is, mert egy csaknem egyesztendős kampányidőszak előtt állunk. A kormányzat „bölcs intézkedése” ugyanis előírja majd az előzetes regisztrációt, ami komolyabb feladat elé állítja a mostani ellenzéki pártokat, mint a rossz emlékű „kopogtató cédulák” rendszere.
Azaz a kampányt el kell kezdeniük azzal, hogy rávegyék potenciális támogatóikat arra, hogy elmenjenek regisztráltatni magukat – ami főleg a vidéki szavazók körében lesz kemény munka, de komoly propagandát kell végezniük a városi lakosság körében is, hogy szabadidejüket erre áldozzák. És ha ezt az akadályt sikeresen abszolválják, akkor jön az igazi politikai kampány. Amelyben a pártoknak és mozgalmaknak egy széles érdek- és kívánalomspektrumot kell valamiféle emészthető, érthető formába önteniük.
Érdekes hónapok – várhatóan értelmes munkával teli időszak – elé néz a hazai ellenzéki oldal.
A kocka el van vetve. A kérdés már csak az, hogy e kezdeményezés termékeny politikai talajra hull-e?

Ceterum censeo Ov esse delendam!

A SZAVAK SZINTJÉN – EGYÜTTMŰKÖDÉS KÉT SZÓLAMBAN

Forrás: Internet - Index.hu

Együttműködés. Ez volt a vezérmotívum október 23-án, az ’56-os forradalom 56. évfordulóján. A végletekig kettéosztott magyar társadalom tagjai – tartozzanak bármely politikai oldalhoz, kormánypárthoz vagy ellenzékhez – ma ezt a hívó szót halották. Még az előjel is egyforma volt. Az ellenzék felszólalói – Gyurcsány Ferenctől TGM-ig, Kónya Pétertől , Juhász Péteren át Bajnai Gordonig – mindenki ezt hangsúlyozta, érvként az ország jövőjét emelve ki.

Hasonló hívó szavakra menetelt a kormánypártot támogató tömeg is. Orbán Viktor szinte ugyanazokat a szavakat használta.

Mégis: mi lehet a különbség a két szóhasználat között, ha gyakorlatilag ugyanazt hallottuk? Elsőre talán azt vágnánk rá válaszul, hogy semmi. Pedig óriási a különbség. Addig, amíg a DK, a Szolidaritás, a Milla tüntetésén valamiért – egy értékrendért, egy jobb jövőért, egy élhetőbb országért – tüntettek az emberek, addig a Kossuth téren egy hatalom érdekében hirdették meg az összefogást.

Hogy értsük: az ellenzék azért szeretne összefogni, hogy Magyarországnak legyen jövője, legyen megbecsült tagja az európai közösségnek, polgárai pedig felemelt fejjel, nem pedig lesütött szemmel járhassanak határainkon túl.

Forrás: Internet - HVG.hu

A Békemenet összefogása pedig arról szólt, hogy hatalomban kell tartani a kormányt és a kormányfőt valamint pártbéli kiszolgálóit és gazdasági hátországát. Ez azért komolyabb különbség, mint elsőre látszik. Ugyanis a mai hatalomnak egyáltalán nem fontos – csak szavakban –, hogy miként él a magyar átlagpolgár. A folyamatos propaganda persze azt sugallja, hogy minden a „középosztály” érdekeit szolgálja, sőt manapság már az alsó középosztályt, ám a valóság méltó a miniszterelnök korábbi kijelentéséhez: „Ne azt figyeljék, mit mondok, hanem azt hogy mit cselekszem!”

Pontosan ez a legnagyobb problémája a mai magyar társadalomnak. Úgyanis egyre többen érzik, hogy mit is cselekszik a kormány. Minden, eddig elképzelhetetlen, lépést megtett annak érdekében, hogy ellehetetlenítse a társadalmat. Tette mindezt egy olyan politikai ideológia mentén, amely nemhogy a 21. század gondolkodásának nem felel meg, de már több, mint fél évszázada került a történelem szemétdombjára.

Figyeljünk hát a szavak és a kecses mondatok mögötti tartalomra. Ugyanis nagyon nem mindegy, hogy kinek a hívó szavára hallgatunk.

Ceterum censeo OV esse delendam!

EZERNYI RÍVÓ NYUGDÍJAS, GYURCSÁNY — MEG A RÉMISZTŐ VALÓSÁG

A Demokratikus Koalíció háza táján egy hete minden a választási regisztrációról és az éhségről szól. Ez utóbbi persze áttételes, hiszen a négy éhségsztrájkoló politikus (Gyurcsány Ferenc, Kolber István, Molnár Csaba és Niedermüller Péter) célja a tervezett választási végrehajtási – mindközönségesen a regisztrációs – törvény elleni tiltakozás volt. (Gyengébbek kedvéért: éhség a demokráciára.) Közben persze a Kossuth tér afféle igazi agórává változott, ahol támogatók és fikázók békésen megférnek egymás mellett. Voltak nagyon sokan – több ezren –, akik csak ezért látogattak ki a térre, hogy láthassák az ex miniszterelnököt. Kifejezzék együttérzésüket, szolidaritásukat. Mások egy kicsit fikázták – mert úgy gondolták ettől lesznek nagyon bátrak és felettébb „kívülállók és demokratikusak”.

Az egész hetes politikai akciónak kétségtelenül volt egyfajta hatása: a médiumok – szinte mindegyik, pártállásától függően persze – foglalkoztak ez üggyel. Nem lehetett besöpörni a szőnyeg alá.

A kormánynak ezúttal sem volt valami sikeres hete. Az „azeri baltás” ügye, az IMF-lista, a nők vérig sértése és még néhány baklövés után ez a demonstráció nem igazán váltott ki a normális reakciót a kormányból. Selmeczi Gabriella erőtlen mondata – arról, hogy az MSZP és a DK együttműködésében a legérdekesebb az, hogy ezt a demokrácia védelmében teszik – magát a kormányt minősíti, hiszen ez is bizonyítja: a FIDESZ kormány nem értékeli nagyra a demokráciát. Mint ahogyan ezt gyakorlata is bizonyítja.
Az azonban mégis csak furcsa, hogy a leghitelesebbnek tartott baloldali médium támadja azt a politikai akciót, amelyet egyébként maga a párt támogatásáról biztosít.
De bocsássuk meg ezt a kis szösszenetet. Bár hatása nyilván nem elhanyagolható.

Gondom a következő

Adott egy képlet, amelyet ma már minden – a hazai politikai életet csak egy kicsit is ismerő – ember tud: a jelen törvényhozói felállás mellett csak akkor van esélye az ellenzéknek, ha összefog.
Ezzel szemben mit lehet tapasztalni? A magukat „mértékadó értelmiségnek” tekintők fanyalognak. Nyilvánvaló, hiszen csakis ők tudják a „tutit” – ám ezt valamilyen okból nem igazán akarják a közvélemény tudomására hozni. Megelégszenek azzal, hogy fanyalogva fogadnak minden kezdeményt, jöjjön ez bárhonnan, ami nem az MSZP.
Figyelmen kívül hagyják a civil mozgalmakat – Szolidaritás, 4K (ami persze most kikéri magának, hogy mozgalomként említem, amikor már néhány hónapja pártként funkcionál) és folytathatnánk –, amelyek képesek voltak tízezres tömeget mozgósítani, például március 15-én.

Döbbenetes volt szombat délután a tömeg csendje, amikor a volt miniszterelnök az egyszerű polgár, a választó felelősségét feszegette a demokrácia megvédése érdekében. A csönd egyben azt is jelentheti: rádöbbenhetünk arra, hogy a demokrácia az nem egy tőlünk független, „istentől való” adomány, hanem a saját magunk kiküzdött eredménye. Ha nem figyelünk, kilophatják azt a kezünkből, és ott maradunk védtelenül a hatalommal szemben.
Gyurcsány Ferencet lehet szidni – hála a módszeres karaktergyilkosságnak –, még a demokratikus erőkhöz tartozók is tehetik ezt, de ma már nem az a lényeg, hogy kormányzása alatt mit csinált és mit nem. Ennek megítélése legyen az utókor hiteles feladata, a maiak úgyis csak emocionális szövegeik ismétlésébe bonyolódnak.

A lényeg ugyanis nem Gyurcsány Ferenc, nem a Demokratikus Koalíció, mi több: nem is az MSZP.
A tét ezeknél sokkal nagyobb. A gyerekeink, az unokáink és dédunokáink normális élete forog kockán. Az ugyanis a lényeg, hogy ez a kis ország, amely tagja ugyan egy nagy közösségnek, de lélekszámát, gazdasági potenciálját tekintve korántsem tartozik a „meghatározó” kategóriába, képes lesz-e a egy élhető, tartalmas és büszke jövőt felépíteni. E jövő záloga pedig nem az elszigetelődés, hanem az integráció, a nemzeti kultúra megóvása úgy, hogy közben hasznos tagjává válhat egy multikulturális, demokratikus Európának.
Márpedig a mai valóság – a kormánypárt jelen politikája – nem ebbe az irányba viszi az országot.
Az igazi kérdés, hogy a választópolgár képes-e megérteni azt a felelősséget, amit visel: azaz józan ésszel – és valós érdekei mentén, nem holmi ködös „magyarságtudat” propagandájára hallgatva – válassza ki azokat, akire rábízza az ország vezetését.
Azt nem várhatjuk a mai hatalomtól, hogy három-négyezer ember – ezernyi rívó nyugdíjas – véleményére megváltoztassa politikáját. Hiszen ez beismerése lenne annak – amit ma csak „NER”-nek, „gazdasági szabadságharcnak” nevezünk –, hogy kudarcot vallott.
Márpedig e sikertelenségnek – mondjon a jobb sorsra érdemes kormányszóvivő bármit is – mi isszuk meg a levét, ha nem vagyunk hajlandók végre felelősen gondolkodni.

Ceterum censeo OV esse delendam!

EGYÜTT — VAGY SEHOGY

Az ország helyzete napról napra romlik. A külső és a belső körülmények feszítő problémákat jelentenek a mai kormányzatnak. Láthatóan még mindig átlátható stratégia nélkül bóklásznak a lehetséges döntések között. Mindezt jól illusztrálják az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok.

Ugyanakkor kitapintható, hogy a nemzetközi szervezetek egységesen lépnek fel, egyszerre szabva politikai és gazdasági feltételeket.
A demokratikus ellenzék pedig láthatóan hezitál. Pontosabban három markáns erőközpont kezd kialakulni.

Az egyik – talán a legnagyobb tömegtámogatással bíró – csomópont a civil szervezetek összefogása, a Szolidaritás, a Milla és más csoportok. Ezeknek a jellemzője, hogy főként azokból a polgárokból rekrutálódnak, akik elutasítják ez eddigi politikai elit működését, a jelenlegi parlamenti formációkban nem látják a kibontakozás lehetőségeit. Közös e csoportokban, hogy a civil szerveződés szuverenitására építenek, nem csatlakoznak – bizonyos mértékig –, elutasítják a ma regnáló pártokat.

A másik erőközpont a ma is a parlamentben ülő demokratikus pártok támogatói. Az MSZP, az LMP és a még frakció nélküli Demokratikus Koalíció azonban más-más felfogással áll az Orbán-rendszer megdöntéséhez.
A harmadik erőközpont – bár ez rendelkezik a legkisebb társadalmi támogatással – a különböző, parlamenten kívüli, magát baloldalinak nevező törpepártok csoportja.
Azt ma már látjuk, hogy az elfogadott új választási törvény alapján igen nehéz olyan többséget előállítani, amely meggyőző – lehetőleg kétharmados – többséggel váltja le a mostani kormányt.
A demokratikus erők összefogása tehát – mondhatjuk pátoszosan – életbevágó. A civil szervezetek vezetői hajlamosak az összefogásra. Ezt nyilatkozataik és tevékenységük igazolja. A Szolidaritás által meghirdetett „ellenzéki kerekasztal” jó ötletnek tűnik. E kezdeményezés sikere nagyban attól függ, hogy a civil szférát és a pártok köré gyülekező erőket miként lehet összesimítani.
A demokratikus pártok közül az MSZP és a DK feltételek nélkül kész a kooperációra. Kinyilatkoztatta ezt mind a két párt elnöksége. Félretéve minden skrupulusukat – belátva a feladat jelentőségét – hajlandóak az együttműködésre.
Az LMP-ről mindez nem mondható el ilyen egyértelműen. A párt különböző – egyenrangú – vezetői különbözőképpen nyilatkoznak. Fellelhető gondolkodásukban az eddig hangoztatott – szinte zsigeri – elutasítás, főleg Gyurcsány Ferenccel és a szocialistákkal kapcsolatban. Az LMP szereplése jelenleg azt üzeni az átlagembernek, hogy magukat tartják a demokratikus értékek felkent lovagjának. Mindezt teszik egy viszonylag kis támogatottság mellett. Álságos hozzáállásukat a második kerületi időközi választáson tanúsított magatartásuk is szemlélteti. Még akkor sem voltak képesek egy jelképes összefogásra (közös jelölt indítására), amikor ennek valós politikai tétje nem is volt.

Az LMP furcsa politizálását az is jellemzi, hogy kikelt az Európai Zöldpárt külpolitikai szóvivője (ez a párt alelnöki pozícióját jelenti) Ulrike Lunacek javaslata ellen, amely különböző uniós szankciók bevezetésével próbálja rávenni a kormányt, hogy térjen vissza a demokratikus keretek közé.
Az LMP sérelmezte ezt az eljárást, holott maga is tagpártja az Európai Zöldek Pártjának (Eurogreens). A párt láthatóan nem képes helyén kezelni a problémát. Nem belátni, hogy a demokrácia helyreállítása Magyarországon elődleges politikai feladat, mert ez vezethet ahhoz, hogy mind gazdaságilag, mind politikailag megszűnjön az ország elszigeteltsége.

Nincs más út, csak az összefogás
Itt az ideje, hogy a demokratikusan gondolkodó polgárok rávegyék saját közösségeiket arra, hogy feltétlenül működjenek együtt a közös cél érdekében. Csak ebben az esetben várható el, hogy az a bizonyos 56 százaléknyi „hallgató többség”, amely ma nem talál magának támogatható politikai erőt, megmozduljon, kinyilvánítsa választói akaratát.
Az ország érdeke, hogy a demokratikus baloldal feladja – évtizedek óta beidegződött – megosztottságát, és végre egy azonos cél érdekében képes legyen együttműködni mindenkivel, aki az Orbán-rendszer leváltásában érdekelt.
Nagy feladat, tanulságos lecke. De ezt a leckét meg kell tanulni, és fel is kell mondani a vizsgán. Legkésőbb 2014-ben.