EZERNYI RÍVÓ NYUGDÍJAS, GYURCSÁNY — MEG A RÉMISZTŐ VALÓSÁG

A Demokratikus Koalíció háza táján egy hete minden a választási regisztrációról és az éhségről szól. Ez utóbbi persze áttételes, hiszen a négy éhségsztrájkoló politikus (Gyurcsány Ferenc, Kolber István, Molnár Csaba és Niedermüller Péter) célja a tervezett választási végrehajtási – mindközönségesen a regisztrációs – törvény elleni tiltakozás volt. (Gyengébbek kedvéért: éhség a demokráciára.) Közben persze a Kossuth tér afféle igazi agórává változott, ahol támogatók és fikázók békésen megférnek egymás mellett. Voltak nagyon sokan – több ezren –, akik csak ezért látogattak ki a térre, hogy láthassák az ex miniszterelnököt. Kifejezzék együttérzésüket, szolidaritásukat. Mások egy kicsit fikázták – mert úgy gondolták ettől lesznek nagyon bátrak és felettébb „kívülállók és demokratikusak”.

Az egész hetes politikai akciónak kétségtelenül volt egyfajta hatása: a médiumok – szinte mindegyik, pártállásától függően persze – foglalkoztak ez üggyel. Nem lehetett besöpörni a szőnyeg alá.

A kormánynak ezúttal sem volt valami sikeres hete. Az „azeri baltás” ügye, az IMF-lista, a nők vérig sértése és még néhány baklövés után ez a demonstráció nem igazán váltott ki a normális reakciót a kormányból. Selmeczi Gabriella erőtlen mondata – arról, hogy az MSZP és a DK együttműködésében a legérdekesebb az, hogy ezt a demokrácia védelmében teszik – magát a kormányt minősíti, hiszen ez is bizonyítja: a FIDESZ kormány nem értékeli nagyra a demokráciát. Mint ahogyan ezt gyakorlata is bizonyítja.
Az azonban mégis csak furcsa, hogy a leghitelesebbnek tartott baloldali médium támadja azt a politikai akciót, amelyet egyébként maga a párt támogatásáról biztosít.
De bocsássuk meg ezt a kis szösszenetet. Bár hatása nyilván nem elhanyagolható.

Gondom a következő

Adott egy képlet, amelyet ma már minden – a hazai politikai életet csak egy kicsit is ismerő – ember tud: a jelen törvényhozói felállás mellett csak akkor van esélye az ellenzéknek, ha összefog.
Ezzel szemben mit lehet tapasztalni? A magukat „mértékadó értelmiségnek” tekintők fanyalognak. Nyilvánvaló, hiszen csakis ők tudják a „tutit” – ám ezt valamilyen okból nem igazán akarják a közvélemény tudomására hozni. Megelégszenek azzal, hogy fanyalogva fogadnak minden kezdeményt, jöjjön ez bárhonnan, ami nem az MSZP.
Figyelmen kívül hagyják a civil mozgalmakat – Szolidaritás, 4K (ami persze most kikéri magának, hogy mozgalomként említem, amikor már néhány hónapja pártként funkcionál) és folytathatnánk –, amelyek képesek voltak tízezres tömeget mozgósítani, például március 15-én.

Döbbenetes volt szombat délután a tömeg csendje, amikor a volt miniszterelnök az egyszerű polgár, a választó felelősségét feszegette a demokrácia megvédése érdekében. A csönd egyben azt is jelentheti: rádöbbenhetünk arra, hogy a demokrácia az nem egy tőlünk független, „istentől való” adomány, hanem a saját magunk kiküzdött eredménye. Ha nem figyelünk, kilophatják azt a kezünkből, és ott maradunk védtelenül a hatalommal szemben.
Gyurcsány Ferencet lehet szidni – hála a módszeres karaktergyilkosságnak –, még a demokratikus erőkhöz tartozók is tehetik ezt, de ma már nem az a lényeg, hogy kormányzása alatt mit csinált és mit nem. Ennek megítélése legyen az utókor hiteles feladata, a maiak úgyis csak emocionális szövegeik ismétlésébe bonyolódnak.

A lényeg ugyanis nem Gyurcsány Ferenc, nem a Demokratikus Koalíció, mi több: nem is az MSZP.
A tét ezeknél sokkal nagyobb. A gyerekeink, az unokáink és dédunokáink normális élete forog kockán. Az ugyanis a lényeg, hogy ez a kis ország, amely tagja ugyan egy nagy közösségnek, de lélekszámát, gazdasági potenciálját tekintve korántsem tartozik a „meghatározó” kategóriába, képes lesz-e a egy élhető, tartalmas és büszke jövőt felépíteni. E jövő záloga pedig nem az elszigetelődés, hanem az integráció, a nemzeti kultúra megóvása úgy, hogy közben hasznos tagjává válhat egy multikulturális, demokratikus Európának.
Márpedig a mai valóság – a kormánypárt jelen politikája – nem ebbe az irányba viszi az országot.
Az igazi kérdés, hogy a választópolgár képes-e megérteni azt a felelősséget, amit visel: azaz józan ésszel – és valós érdekei mentén, nem holmi ködös „magyarságtudat” propagandájára hallgatva – válassza ki azokat, akire rábízza az ország vezetését.
Azt nem várhatjuk a mai hatalomtól, hogy három-négyezer ember – ezernyi rívó nyugdíjas – véleményére megváltoztassa politikáját. Hiszen ez beismerése lenne annak – amit ma csak „NER”-nek, „gazdasági szabadságharcnak” nevezünk –, hogy kudarcot vallott.
Márpedig e sikertelenségnek – mondjon a jobb sorsra érdemes kormányszóvivő bármit is – mi isszuk meg a levét, ha nem vagyunk hajlandók végre felelősen gondolkodni.

Ceterum censeo OV esse delendam!