ADVENTI HÓNAP

Forrás: Internet

December elsején volt advent első vasárnapja. Ilyenkor illik meggyújtani az első lila gyertyát, majd minden vasárnap egy újabbat, egészen karácsonyig, amikor is mind a három lila és az egy rózsaszín gyertya is hirdeti: eljött a világosság.

Nem hiszem, hogy ebben a hónapban politikai értelemben is világosság lengi majd be a karácsony körüli időszakot. Sok okból nem hiszem.

A legfontosabb talán az, hogy az emberek sokasága ezekben a napokban sokkal inkább foglalkozik azzal, hogy milyen legyen a családi karácsony, mi legyen az ünnepi asztalon és mi legyen a fa alatt.

Persze az idei karácsony – dacára annak, hogy „hasít az ország” –, valószínűleg szerényebb lesz, mint egy évvel ezelőtt. Már csak azért is, mert a devizaadósok újra várhatják a banki értesítést törlesztő részleteik emelkedéséről, hiszen a jegybank elnöke mindent megtesz annak érdekében, hogy rontsa a forint egyéb vezető devizákhoz számított értékét.

Az elmúlt két hét ismét adott röhögésre és síráshoz közeli állapotra alkalmat. Mit csináljon az átlagember, aki végiggondolja, hogy hazai politikai elitünk miként adja elő az iszapbirkózás nemes játékát? Sírva röhög!

A NAV-botrány, ahol mindenki mindenkit le akar járatni, első látásra komolynak tetszett, ám néhány nap alatt kiderült, hogy nem más, mint vihar egy pohár vízben, hiszen a kommunikációt sikeresen térítették el a legfőbb kérdésről: miért is kellett az adóhatóság szervezetét sietve átalakítani a kormányváltást követően? Miért is esett áldozatul az egyik leghatékonyabb felderítő apparátus ennek az átszervezésnek?

A kormánypárt sietve kijelenti, hogy nem lát politikai felelősséget abban, ha az egyelőre vélt adócsalások megtörténtek? Hát már hogy a fenébe ne lenne, ha megszünteti azt a szervezetet, amely képes ezt felderíteni. Az adóhatóság szervezeti változásai ugyanis nem az ördögtől valók, hanem a kormánytól.

Hasonló „sírvaröhög” eset az ellenzék oldalán a „se vele, se nélküle” játék. Pedig ez legalább nagyjából érthető. A baloldal vezető pártja jól taktikázik a saját szempontjából. Ha maga vezeti a kormányváltást sürgető erőket, akkor mindenképpen nyertesen jön ki a játszmából. Ha megnyeri a jövő évi választást, akkor azért, ha nem nyeri meg, mindenképpen bekerül a parlamentbe, és részese marad a törvénykezésnek. Így az MSZP szempontjából a dolog kényelmes. Az Együtt–PM-nek meg az lesz a sorsa, mint hajdan a kisgazdáknak: eliminálják őket, beolvasztják a nagy egészbe.

A többi demokratikus erő meg nem számít! Nekik egyetlen feladatuk van: szavazzanak a mostani összefogásra és élvezzék annak a „hasznát”, hogy esetleg megdöntik a mostani kormányt.

Hallani (olvasni) olyan véleményeket is, amelyek szerint az ellenzék komolyan nem is a mostani választásokra, sokkal inkább 2018-ra gyúr. Ez a vélekedés két indok mentén értelmezhető:

A mai ellenzék belátja, hogy mindazt, amit a FIDESZ-többségű parlament végzett, nem orvosolható négy esztendő alatt, különösen nem akkor, ha nincs kétharmados ellenzéki győzelem. Az pedig nem lesz, erről jó előre gondoskodtak a mai hatalom birtokosai, gondoljunk a sok kétharmados törvényre az Alaptörvénytől a választási törvényig.

Ha az ellenzék győz, ám nem szerzi meg a kétharmadot, úgy demokratikus csapdába esik. Ugyanis az alapvető, és a kormányzást közvetlenül befolyásoló törvényeket nem lesz képes módosítani, így ellehetetlenül. Az ugyanis „írva vagyon”, hogy ha egy kormány nem tudja elfogadtatni a költségvetést, és azt nem szavazza meg az ellenzék, akkor bizony feloszlatható a parlament, és új választásokat kell kiírni. Hasonló dilemmával küzdhet majd a kormányzat az adójogszabályok módosításával is, ami szintén kétharmados törvény. És még folytathatnánk a sort…

Ezeket a korlátozó törvényeket csak demokratikus úton változtathatják meg, ám ha nincs kétharmad, úgy marad a csapdahelyzet: ha megváltoztatják más eszközökkel (kevéssé demokratikus módon), úgy az akkori ellenzék jogosan rohan majd mindenhová, hogy mennyire antidemokratikus a többség. Majd megint előkerül az egyszer már bevált szlogen: „a haza nem lehet ellenzékben”, és ki tudja, még milyen akciókkal hergelhetik a társadalmat. Rohanhatnak esetleg a ma még utált unióhoz is, hogy a hatalom mennyire antidemokratikus. Arról persze nem esik majd szó, hogy ezt a helyzetet a FIDESZ hozta létre.

A 2018-ra „gyúrás” másik mozgatórugója az lehet, hogy a ma még harcos ellenzéki politikusok is belátják: gyorsan és hatékonyan nem képesek eltakarítani azt a gazdasági kárt, amit az elmúlt négy esztendő okozott. Választási győzelmük esetén nem ígérhetnek gyors javulást. A választó pedig ténykedésüket nagyon könnyen kudarcnak értékelheti, így végső soron elveszíthetik a bizalmat.

Lehet ma úgy taktikázni, hogy hagyják az Orbán-kormányzatot újra nyerni. Abban bíznak, hogy olyan mértékben romlanak a hazai állapotok, amelyet már nem lesz képes a vezér nacionalista-populista propagandával ellensúlyozni. A Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig megalkotóinak fejére dől.

Ennek a verziónak az a nagy veszélye, hogy az egyre romló közállapotok ellenőrizhetetlen folyamatokat indíthatnak meg a társadalomban. A romló gazdasági körülmények – a propaganda ellenére a független elemzők nem sok jót jósolnak a hazai gazdaságnak az elkövetkező évekre –, olyan elementáris elégedetlenséget hozhat („Szívunk, mint a torkos borz”), ami elsöpörheti a FIDESZ-t a politikai palettáról. Volt már erre példa, gondoljunk csak az MDF-re.

A nagy kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy mi a jobb megoldás? Kivárni míg a FIDESZ politikája végleg csődöt mond, és teljesen el nem szegényíti a társadalom jelentős részét? Avagy: felvállalni a rendcsinálás, a demokrácia visszaépítés, a gazdaság élénkítésének sziszifuszi munkáját?

Minden esetre, felelős döntés előtt áll az ellenzék. És ebben a felelősségben nincs helye önös – politikai közösségi vagy egyéni – taktikázásnak. Kevesebb, mint fél évvel a választások előtt az elégedetlen állampolgár szeretne már világosan látni!

Ceterum censeo OV esse delendum!

JÖVŐKÉP

Forrás: Internet

Olvasom a Galamuson Mihancsik Zsófia írását a jövő ellenzékéről és Orbán Viktorról. Sok mindenben egyetértek vele. Egy dologban azonban bizonytalan vagyok: „A Fidesz Orbán teremtménye, Orbán személyiségének a kivetülése. Ha a tartópillér meginog, az építmény összedől, akármilyen keményen összehabarcsolták is mindenféle külső segédeszközökkel (pénz, pozíció, jog, hatalom).”  Ez a feltételezés  szerintem hamis. Már csak azért is, mert ezt megelőzően azt írja, hogy a mai hatalom totális pókhálót épített ki a hatalmi gépezetben, mi több ezt még jogszabályokkal is körülbástyázták.

A történelem sokszor bizonyította, hogy egy jól szervezett kisebbség – például a nácik Németországban – korlátlanul hatalomban maradhat.  Mindezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy ha a hatalom pozícióit – amelyeket nem érint a választáskor szokásos rotáció – az államigazgatásban, hivatalokban és hatóságoknál, a gazdasági élet meghatározó szegmenseiben meg lehet tartani, úgy magát a hatalmat is meg lehet tartani. Persze nem formális, hanem informális eszközökkel, de működőképesen.

Forrás: Internet

Ez a hatalom pedig nem látens, hanem valós. És éppen ez az, ami az erejét adja. A klientúra – amely nagyon sokat köszönhet a hatalomnak, ami e helyzetbe jutatta – továbbra is lojális lesz a FIDESZ-hez.  Már csak ezért is, mert mindenét neki köszönheti, és teljes erejéből ragaszkodni fog megszerzett pozícióihoz anyagi és presztízs értelemben is. Mivel a teljes jogi rendszert átalakították az elmúlt három esztendő alatt, a fenti „csókosokat” demokratikus, és jogi eszközökkel kiakolbólintani nem lehet a helyükről.

„Nyerni fogunk és kész” – írja Mihancsik Zsófia. Tegyük fel, hogy ez valóban így lesz. (Itt most nem térnék ki azokra a kételyekre, amelyeket a mai ellenzék teszetoszasága generál.)

A választási győzelem azonban – ha csak nem hoz ismét kétharmados többséget, amit egyébként a hatályos választási törvény szinte kizár – pirruszi lesz. Ugyanis a kormány (vezesse bárki) megkötött kézzel és lábbal lesz kénytelen táncolni. Az Alaptörvény előírásai szerint elegendő csak az, ha a következő ellenzék nem szavazza meg az éppen aktuális költségvetést, máris fel lehet oszlatni az Országgyűlést és új választásokat kiírni. Semmi okunk kételkedni abban, hogy a mai hatalom, ha véletlenül elveszti azt, nem tesz meg mindent annak érdekében – élve az általa alkotott jogi környezettel –, hogy visszaszerezze. És ebben segítségére lesz az a szavazótábor (csaknem másfél millió ember), aki képtelen megváltozni, mert nem veszi magának a fáradságot, hogy saját helyzetét elemezze. A „hívők” nem racionális alapokon választanak. Ők elkötelezettek – mint bármely vallás hívei – a tanok és vezetőjük iránt. meggyőzni őket nem lehet.

Nem csodálkoznék, ha újra előkerülnének olyan jelszavak, mint a „haza nem lehet ellenzékben”, mert ennek újfent ütős üzenete lehet. ne feledjük, a polgárok politikai emlékezete kis hazánkban nem több mint 3-6 hónap. Dolgokra csak ezért emlékeznek (vélik, hogy emlékeznek), mert újra és újra kétszavas szlogenként a fülökbe és agyukba vésik. (Lásd: „hazudtunk éjjel….”) Arra már senki sem veszi a fáradságot, hogy felidézze a hivatkozott eseményeket, mondatokat.

A 21. század társadalmai a médiapártok társadalmai. A politikai küzdelem nem az alapvetően kis létszámú pártok között folyik, hanem a médiumok felületén. Nem igazi programok ütköznek meg egymással, nem aszerint dönt a választó, hanem a számára megjelenített kommunikációs sémák szerint.

Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy egy egyszerű állampolgár képes-e különbséget tenni politikai ideológiák között. Tudja-e, hogy mi a konzervativizmus, a liberalizmus, a modern szociáldemokrácia stb. Nem eszerint választ, hanem a tömegkommunikációból ömlő üzenetek alapján. Ez pedig a gátlástalan hazudozásnak és hatalomnak csinál helyet.

Véleményem szerint, ha beválik a jövendölés, és az ellenzék megnyeri a választásokat, a korábbinál sokkalta rosszabb ellenzékre számíthat a kormány és a győztes frakció. Niedermüller Péter véleménye ez esetben sokkal közelebb van a valósághoz, mint azt ma feltételezzük. De ez kiegészítésre szorul annyival, hogy a hatalomnak már ma sincsenek erkölcsi srupulusai, veresége után még annyi sem lesz. Nem szabad a FIDESZ-t erkölcsi alapon megítélni. Már csak azért sem, mert a modern politika és a hagyományos polgári erkölcs köszönő viszonyban sincs egymással, hiszen más-más alapokra épülnek: a polgári erkölcs az együttműködésre és a szolidaritásra, míg a politika a hatalomra és az érdekekre.

A 2014-ben győzelmi eséllyel induló mai ellenzék soha nem látott nehézségekkel néz majd szembe. Éppen ezért a rá szavazó polgárokat már most fel kell készíteni arra, hogy nem egy tejjel-mézzel folyó Kánaán veszi kezdetét, hanem egy sokkal komiszabb küzdelem a demokrácia visszaállításáért, amit ráadásul olyan alkotmányos és jogi környezetben kell megvívni, ami az ellenzéknek kedvez.

Ceterum censeo OV esse delendum

AZ IRRACIONALITÁS HÁROM HETE

Az elmúlt napokban pihentem kicsit – megérdemli ezt az ember egy hajtós félév után –, de hogy ez a három hét ilyen mértékű irracionalitást hoz életünkben, azt álmomban sem gondoltam a hónap elején.

De vegyük sorba a dolgokat, nem különösebben részletezve azokat, hiszen megtette már azt a médiumok hada. Mégis érdemes megtenni mindezt, mert az események jól látható trenddé állnak össze.


Forrás: Internet

Kezdjük talán a máig sokat emlegetett Tavares-jelentéssel és a hozzá kapcsolódó hazai reagálásokkal a kormányzat részéről. A kormányfő fellépését a stasbourgi Európai Parlamentben mindennek lehet mondani, csak sikeresnek nem. A vitában folyamatosan mellébeszélt – nem a jelentésről magáról, hanem sokkal inkább egy képzelt „multinacionális támadásról”, amelyet a hazai „rezsicsökkentés” váltott ki – és láthatóan nem akarta megérteni mindazokat a hozzászólásokat, amivel arra hívták fel a figyelmet az EP képviselők, hogy megsértette az unió alapértékeit. Ez folytatódott az ülés utáni sajtótájékoztatón is. A miniszterelnök fellépésének kudarcát aztán az EP szavazása is bizonyította, ahol saját pártcsaládjának képviselői is ellene fordultak.
Persze azt is látni kell ezzel kapcsolatban, hogy ez a beszéd nem is az uniós képviselőknek szól, hanem sokkal inkább a hazai híveknek.
Az a politika, amelyet már lassan két éve folytat a kormány – a nemzetközi szervezetek bűnbakká silányítása az IMF-től az Európa Tanácsig és az Európai Bizottságig – látszólag meghallgatásra talál itthon a feltétlen párttámogatókban és azoknál, kik nem hajlandók gondolatban összevetni az őket körülvevő valóságot a tömegtájékoztatás propagandájával. Ha ezt tennék, legalább is enyhe kétely keletkezne a félrevezetett emberekben.
A hazai politikai erők – ellenzékiek – pedig teljes ostobasággal reagáltak a hazai és nemzetközi eseményekre. Nem lehet pontosan tudni, hogy miért is ódzkodik az ellenzék attól, hogy komolyabb tüntetések szervezésével jelezze elégedetlenségét. Ok pedig volna erre elég. Nem csak a sokat emlegetett „trafikmutyi” és a takarékszövetkezetek államosítása – ami még a hazai nagytőkés réteget is feldúlta – verte ki a biztosítékot az arra érzékenyek körében. Az uniós támogatásokból befolyó összegek Miniszterelnöki Hivatal alá gyűrése azt sejteti, hogy ezen túl minden támogatás és pályázat csak a „mi kutyánk kölykeinek” lesz hozzáférhető. Sérül a szubszidiaritás elve, a pályázatok elbírálásának objektív volta (ami eddig sem volt igazán az).
A trend tehát tisztán kirajzolódik. Először is a támogatókat olyan anyagi bázishoz juttatni, amely a következő választások után is biztosítja azok elkötelezettségét. Ne feledjük el, megfeleződik a parlament létszáma, számos, ma a politikából élőknek kell biztosítani az egzisztenciális hátteret — még olyan áron is, ha másokat fosztunk meg ugyanezektől a lehetőségektől. A gazdasági élet szereplőinek ellehetetlenítése, illetve a gazdaságban erőpozíciók elfoglalása pedig azt biztosítja, hogy egy esetleges kormányváltás során is ellehetetlenítse a következő kormányzat munkáját.
Mindez jól felépített stratégia. Csak kevesen látják.

Annyira kevesen, ahányan a szárszói sátorban gyűltek össze. Pozitív kezdeményezés, de meglehetősen belterjes. Ugyanis az Együtt 2014 és az MSZP által oly határozottan követelt hatalomváltást nem az ott egyetértő és egymást bíztató értelmiségieknek kell megvalósítania, hanem a választópolgároknak. Beszélhet a demokráciáért és a jogállamért elkötelezett értelmiség okosakat, elemezheti a helyzetet politikailag és gazdaságilag; rámutathat mindenféle visszásságra, ez az üzenet nem jut el a nagy többséghez. Ma a médiumok mindössze négy százalékáról mondható el, hogy képviseli a demokratikus, a baloldali vagy liberális értékeket. Ezek az orgánumok a lakosság legnagyobb részéhez nem jutnak el, mi több, nyelvezetüket, kimért elemzéseiket – hála az elmúlt két évtized kulturális rombolásának – meg sem értik az „egyszerű” választók.
Ez pedig óriási hendikep, amit tovább fokoz az a bizonytalan helyzet, amely ma ellenzéki oldalon látható és tapasztalható.

Forrás: Internet

Mikor érti már meg az ellenzék élén regnáló politikusi csoport, hogy ezzel a tevékenységgel és propagandával (modernül kommunikációval) semmit sem fog elérni! Ide már nem elegendők a szép, okos, elemző szavak, a tények fakó ismételgetése. Ide látványos, jól érthető és tömegeg rendezvények szükségesek. Olyanok, amelyek megmutatják OV rendszerével elégedetlenek haragját és erejét. Ezek egyben erősítenék utóbbiak összetartásának szükségességét.
Lehetne tanulni abból a gyakorlatból, amelyet a FIDESZ végez immáron 10 éve. Ha kell képesek mozgósítani híveiket és azok holdudvarát. Gondoljunk csak a már szinte alig emlegetett „polgári körökre”, vagy éppen az elmúlt hetek, hónapok alatt gründolt CÖF-re. Bár ez utóbbi a gondolkodó emberek sokaságában járatja le magát bornírt leveleivel, ám a talpas híveket mindez nem érdekli, csapatostul állnak a zászló mögé.
Egyre jobban fenyeget annak veszélye, hogy erőfeszítés ide, erőfeszítés oda, nem sikerül megszólítani a mai helyzettel elégedetlen, de pártpolitikailag el nem kötelezett tömeget. Márpedig enélkül nem fog menni semmilyen megújítási kezdeményezés.

Ceterum censeo OV esse delendum!

ÖSSZEFOGÁS — KÉRDŐJELEKKEL



Forrás: Internet - Index.hu Fotó: Ránki Dániel


Üdvözlendő iratot szignáltak ma a résztvevők. Hivatalosan is megalakult az Együtt 2014 mozgalom. Egyelőre három résztvevővel és kritériumokkal. A sajtótájékoztatón részletesen ismertették ezeket Bajnai Gordon és Kónya Péter és Juhász Péter.
Eddig a dolog rendben is van. A jelenleg érvényes választójogi törvény ugyanis kikényszeríti az ellenzék összefogását, mert azt úgy fogalmazták meg, hogy „a győztes mindent visz”. Tehát nincs más lehetőség a mostani kormány leváltására, mint a nagyon széles körű együttműködés.



A szerző felvétele

És éppen ebben az összefüggésben van a kutya elásva. Ugyanis van egy nagyfokú társadalmi nyomás, aminek a célja, hogy az Orbán-kormány Nemzeti Együttműködési rendszerét leváltsa, és visszaállítsa a polgári demokrácia intézményrendszerét. Ugyanakkor pontosan ez a polgári demokrácia (mint értékrend) mondja ki, hogy a polgár akaratát egy meghatározott intézményi keretben gyakorolhatja. Ez az intézményi rend a pártokra alapszik. Ámde a pártok is polgárokból állnak – és mint minden gyarló ember esetében – az egyéni és kollektív akaratok, ambíciók érdekes módon fonódnak egybe. A politikus nem csak „szolga” abban a nemes értelemben, hogy képviseli egy sokaság közösen megfogalmazott érdekeit, hanem egzisztenciális módon is kötődik e státusához, hiszen ebből él. A politikából szerzi jövedelmét. Érthetően ragaszkodik hozzá, már csak azért is, mert az esetek döntő többségében nincs mögötte más – megélhetését biztosító – forrás, vagyon.
Így a pártok egyben nem csak arra koncentrálnak, hogy az általuk képviselt tömegek érdekeit szolgálják, hanem arra is figyelnek, hogy vezető elitjeik a „felszínen” maradhassanak.


A szerző felvétele

 Az is lényeges, hogy a politika – a modern intézményrendszer – működtetése bizony komoly összegekbe kerül. Ezt a forrást pedig az állam biztosítja annak arányában, hogy az adott politikai tömörülés mekkora társadalmi támogatottsággal (szavazatokkal, mandátumokkal) rendelkezik.
Az első kérdőjel éppen ezért már most felvillan. Egy széles körű társadalmi mozgalom, amely – ha folytatja a sikeres kezdést – elnyerheti várhatóan kétmillió lakos (és egyben választó) támogatását programja alapján, miként kezdhet választási együttműködést a már jelen levő ellenzéki politikai pártokkal?
Az MSZP egy pár hónapja nyilvánosságra került dokumentuma – amelynek tartalmát aztán sietve igyekeztek cáfolni – lényegében azt fogalmazta meg, hogy a mai legnagyobb ellenzéki párt „érdekelt” a kétpólusú politikai rendszer fenntartásában. Ez részben érthető is, hiszen ha valamit nem csinál jól egy ciklusában, akkor sem esik ki a politikai játéktérről. Amennyiben sikeresen politizál, újra hatalomba kerülhet. És ez a váltógazdálkodás így mehet addig… — amíg maga a társadalom meg nem elégeli.


A szerző felvétele

 Ha a most alakult mozgalom maga is megnyerné a választásokat (benne van a pakliban egy választási párt alakítása), akkor fennáll annak a veszélye, hogy nem kap annyi szavazatot, hogy önállóan alakítson kormányt. Így a kormányzás stabilitása érdekében kénytelen lesz összefogni a ma regnáló, és a következő parlamentbe is bejutó ellenzéki pártokkal.
És ez már a második kérdőjelet veti fel. Mivel a választási törvény (a ma érvényes) egyfordulós választásokkal számol, így a koalíciókat – a siker reményében – már a választásokat megelőzően meg kell kötni. Azaz: el kell döntenie a politikai szereplőknek, hogy az erősen lecsökkent választási körzeteket miként osztják fel. Hol indítanak jelölteket egyik vagy másik szervezet nevében, és miként mozgósítanak kölcsönösen azok támogatására.
Szerintem óriási viták lesznek majd abból, hogy adott körzetben ki, kit indítson, és mások ezeket miként támogassák a szavazatmaximálás égisze alatt.


A szerző felvétele

 Persze, mondhatja az olvasó, hogy van még durván egy évük arra, hogy mindezt kidolgozzák az érdekelt felek. A probléma, azonban összetett, már csak azért is, mert egy csaknem egyesztendős kampányidőszak előtt állunk. A kormányzat „bölcs intézkedése” ugyanis előírja majd az előzetes regisztrációt, ami komolyabb feladat elé állítja a mostani ellenzéki pártokat, mint a rossz emlékű „kopogtató cédulák” rendszere.
Azaz a kampányt el kell kezdeniük azzal, hogy rávegyék potenciális támogatóikat arra, hogy elmenjenek regisztráltatni magukat – ami főleg a vidéki szavazók körében lesz kemény munka, de komoly propagandát kell végezniük a városi lakosság körében is, hogy szabadidejüket erre áldozzák. És ha ezt az akadályt sikeresen abszolválják, akkor jön az igazi politikai kampány. Amelyben a pártoknak és mozgalmaknak egy széles érdek- és kívánalomspektrumot kell valamiféle emészthető, érthető formába önteniük.
Érdekes hónapok – várhatóan értelmes munkával teli időszak – elé néz a hazai ellenzéki oldal.
A kocka el van vetve. A kérdés már csak az, hogy e kezdeményezés termékeny politikai talajra hull-e?

Ceterum censeo Ov esse delendam!