ELLENZÉK! MEGY AZ IDŐ!

Forrás: Internet, Orbán sajtótájékoztató

Az elmúlt két hét bővelkedett eseményekben. Talán a legnagyobb durranás az Európai Parlament határozata volt, amely elítélte az Orbán vezette kormány antidemokratikus intézkedéseit. Persze Brüsszelben a hangsúlyok nem az általánosság síkján jelentek meg, hanem a CEU és a tervezett un: „civil törvény” ellenében.

A média – mármint az a kevés, amelyben még megjelenhetnek ellenzéki vélemények – igyekezett hűen bemutatni, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent. Hogyan kezdődik meg a 7. cikkely szerinti eljárás, milyen jogi és egyéb vizsgálatok alapján hozhat újabb határozatot ez ügyben az európai törvényhozás.

Mindez persze a kormány kommunikációjában – élén a miniszterelnökkel – úgy jelent meg, hogy ez egy újabb „Soros jelentés”. Ez a kijelentés ráépült a már hónapok óta folyó ellenségképzés propagandájára.

De mi a lényeg?

Először is: az ellenzéki pártok kevéssé használták ki azt a lehetőséget, amit az EP határozata hozott. Alig, vagy csak kis mértékben, jelentek meg értelmező vélemények a pártok részéről. Egy-egy megszólalás ugyan hangsúlyozta, hogy ez kimondottan a regnáló hatalom (kormány) ellen irányul és nem a magyar társadalom, a magyar választók ellen.

Még mindig hiányzik a kicsit „lebutított” magyarázat, ami eléri a társadalom szélesebb rétegeit, esetleg azokat is, akiknek egyébként halvány gőzük sincs az Unió szervezeti és döntéshozatali felépítéséről.

Forrás: Internet

Másodszor: Hiábavalónak látszik a kormánynak és miniszterelnökének szóló figyelmeztetés. Orbán Viktor a továbbiakban is folytatja „unortodox” külpolitikáját és gazdaságpolitikáját. Azért az mégiscsak furcsa, hogy az „Új selyemút” kezdeményezésre az Európai Unióból egyedüliként vett részt. Most nem részletezném, hogy milyen más állam és kormányfők vettek ott részt, akik rendszere korántsem a demokráciáról híres.

Orbán Viktor tehát fittyet hány az uniós figyelmeztetésre, járja továbbra is a maga útját, amely minden, csak nem „unió kompatibilis”.

Harmadszor: Az ellenzék egyöntetűen üdvözölte az uniós határozatot, de ezen kívül szinte semmit nem tett annak érdekében, hogy valamiféle kompromisszumos egységet hozzon létre a saját térfelén.

Az már látszik, hogy a mai hatalom rendszerét nem lehet összefogás nélkül megdönteni. Minden erre való kezdeményezés (új párt) nem erősíti, hanem gyengíti a közös fellépést, hiszen új és még újabb elképzelést visz be az egyeztetések tematikáiba.

Negyedszer: Az ellenzéki pártok (már azok, akik mérhető tömegtámogatással rendelkeznek) egyetlen út előtt állnak: vagy egy közös cél érdekében képesek kompromisszumos megállapodásra, vagy az elkövetkező húsz-egynehány évre bebetonozzák Orbán Viktort a hatalomba.

A megoldás pedig egyszerűnek látszik: Ki kell használni a választási törvénynek azt a tulajdonságát, hogy igen erősen az egyéni választókerületekre koncentrál, és a mandátum elosztásban pedig jelentősen a legtöbb szavazatot nyerő formációt preferálja.

Tehát arra kell törekedni, hogy a 106 egyéni választókerületben egyetlen, ütőképes jelöltet állítsanak a FIDESZ-es pályázóval szemben. Itt persze figyelembe kell venni azt is, hogy a Jobbikkal gyakorlatilag nem lehetséges az együttműködés, és bizony előfordulhat, hogy a következő választáson több egyéni körzetet nyerhetnek meg, mint legutóbb.

Ám ez nem menti fel a demokratikus ellenzéket sem a kompromisszumok, sem az összefogás alól. Fel kellene hagyni azzal a gyakorlattal, hogy – bármekkora is egy-egy párt támogatottsága – egyes pártok meg akarják mondani a „tutit” a többieknek. Ez a gyakorlat biztosan a 2014-es fiaskóhoz vezet.

A lényeg: Ha képesek összefogni, és az egyéni körzetekben egy jelöltet indítani, akkor esélyük lehet arra, hogy akár 60 vagy több körzetben elvigyék a mandátumot. A listás mandátumok alapján pedig az ellenzéki pártok meghatározhatják a későbbi koalíció összetételét, amely akár megszerezheti a kétharmadot is. (Persze nem hagyható ki a kommunikációból az, hogy a választók listás szavazataikat az ellenzékre adják.)

Ez a kompromisszumos megoldás lehet egy módszer arra is, hogy a ma még inaktív választóknak is valamiféle „értékelhető” választási lehetőséget adjanak.

Az idő vészesen telik! Ahogy múlnak a hónapok úgy vész el a lehetőség a fentiek megvalósítására és célok és programok eljuttatására a választópolgárokhoz.

Ceterum censeo OV esse delendam!

DEMOKRATIKUS ELLENZÉK! RIADÓ!

Forrás: Internet

Évek óta figyeljük a magát demokratikus ellenzéknek vallók kapkodásait, felületes állásfoglalásait a hatalom ellenében. Még hogy ez ennyit lopott, az meg annyit, ez ennek az oligarchája, az meg amazé. Ez a politikus ennyit lopott, annak meg akkora a vagyona, hogy nahát! Ki kell vizsgálni, hol lakik, mennyi a vagyona.

De most komolyan: Ebben ki is merül az ellenzékiségük? Szánalmas!

Mondjon már nekem valaki arról pár szót, hogy a magát a hatalom ellenzékének tekintő pártok, politikai csoportosulások – azon kívül, hogy időnként komoly lépéseket tesznek egymás lejáratására – letettek-e a választók elé közösen egy koherens (a gyengébbek kedvéért: összefüggő, egymásra épülő) programot (no, jó: egyet olvastunk mostanában) ami arról szól, hogy miként lehet a velejéig korrupt NER-t felváltani valami más politikai és gazdasági programmal?

Ha véletlenül egy-egy ilyen kísérlet meg is születik valamelyik fél háza táján, pont a potenciális szövetségesei jelentik ki, hogy ez bizony nem elég, vagy túl sok, és ezért vagy azért nem csatlakoznak ahhoz.

Nos, Uraim!

Szeretnék felvázolni néhány problémát, amit a fenti tutyi-mutyiság eredményez:

1. Még évtizedekig fennmarad a mai hatalom. Ennek következtében egyre több fiatal – akinek a hócipője tele van a politika ostobaságaival és bűnös dolgaival – hagyja majd el ezt az országot, keresve egy olyat, ahol élhető és kiszámítható jövőt építhet magának és leendő családjának.

2. Ha a mai hatalom még néhány cikluson át regnál, úgy kis hazánk olyan gazdasági és társadalmi lemaradásba kerül, hogy nagyon hosszú évtizedek verejtékes munkája sem lesz elég arra, hogy a néhány évvel ezelőtti szintünkre visszakapaszkodjunk. (Ennek alátámasztására ajánlom a KSH elmúlt néhány évi adatsorait, ki lehet belőlük böngészni a lényeget. Minden megtalálható a neten.)

3. A társadalmi feszültségek tovább fognak növekedni, az egyszerű emberek elégedetlensége fokozódik. Mind több lesz az a foglalkozási csoport, társadalmi réteg, amelyet a hatalom megsért, ellehetetlenít, megaláz. Ez pedig olyan folyamatokat indíthat be, amelyet se a hatalom, sem pedig az ellenzék nem lesz képes kezelni.

4. A mai ellenzék nem tehet úgy, hogy csak szemléli az eseményeket, és arra bazírozza a politikáját, hogy „jobb híján” majd rájuk fognak szavazni. Igaz ugyan, hogy az elmúlt választások mindegyike arról szólt, hogy a szavazópolgár nem az érdekei, hanem az érzései szerint szavazott. Magyarán: arra adta a voksát, akit kevésbé utált. Ebből adódik a feladat is: meg kell magyarázni az egyszeri választónak miért áll érdekében az ellenzékre szavazni. Nem azért, mert utáljuk Orbán Viktort és környezetét, hanem mert számára a hatalmat leváltó politikai erő kiszámíthatóbb, igazságosabb rendszert kínál. Nem lehet elámítani a népet azzal, hogy ha győz az ellenzék, akkor jön a tejjel-mézzel folyó Kánaán, mert az nem csak szimpla hazugság, hanem politikai öngyilkosság is. Mégis meg kell értetni azt, hogy a szívós, következetes munkának és a nyugalomnak belátható időn belül értelme lesz.

5. Fel kell hagyni azzal, hogy a kormány „biztonságra törekvő” intézkedéseit támogatják, annak ellenére, hogy átlátják: csak egyetlen célt szolgál, a hatalom kiterjesztését, a polgári jogok csorbítását. A migránsok befogadása (ez idő tájt kb. 2000 főről beszélünk) érdemben nem befolyásolja se a magyar társadalom értékrendjét, nem fenyegeti a nemzeti kultúrát. (Csak, amúgy adalékként: ma Magyarországon kb. 18 ezer kínai és egyéb dél-kelet ázsiai bevándorló él, ezek közül 6800 fő munkavállalóként. mégsem félti tőlük senki se a magyar kultúrát, se a magyar gasztronómiát. Ellenben elfogadja jelenlétüket a sokszínűség égisze alatt.) Nem várható, hogy a befogadott migránsok ugrásszerűen növelnék hazánk terrorveszélyeztetettségét. Ha hazánkban terrorcselekményt követnek el valamikor a jövőben, az sokkal inkább a nem megfelelő elhárító és hírszerző tevékenységnek lesz köszönhető.

Forrás: Internet

Ha a demokratikus ellenzék az elkövetkező néhány hónapban – még a nyár előtt – nem jelenik meg valamiféle együttes tevékenységgel, akkor jelentős időt veszít. Ez pedig megkérdőjelezi azt, hogy az elkövetkező választásokig képes lesz saját üzeneteit eljuttatni a szavazókhoz. Számításba kell vennie azt is, hogy vidéki bázisainak egy részét elvesztette, nincs a kezében komolyabb tömegkommunikációs eszköz, így üzenetei, programjai nehezen érik el a választók döntő többségét.

Olyan jó lenne, ha valami pozitív fejleményről olvashatnánk a közeljövőben.

Demokratikus ellenzék! Ébresztő!

Ceterum censeo OV esse delendum!

TÜNTETÉSEK NAPRÓL NAPRA

Forrás: Internet - MTI- Metropol

A BBC csatornáján nézve a Párizsi tüntetést, nem éppen világrengető, de lényeges konklúziót vontam le: tényleg van mit tanulnunk Európától!

Az elmúlt napokban azon gondolkodtam, hogy miként lehetne formába önteni gondolataim az elmúlt hetek tüntetéseiről, különösen arról a versenyről, amit különböző csoportok vívnak azért, hogy minél több embert szólíthassanak utcára.

Az OGYM hívta szilveszterezni híveit a parlament elé, mit mondjak, kevés sikerrel. Talán 150 ember rázta a klasszikus rockra éjfélig, majd egy fél óra alatt hirtelen kiürült a tér. Mentségére legyen mondva a szervezőknek, hogy az idei tél egyik leghidegebb éjszakája volt, aki egy óránál hosszabb időt akart a szabadban tölteni, annak a kiskert kaput is magára kellett vennie. A mozgósítás azonban mégis csak lájtosra sikeredett, ha figyelembe vesszük, hogy néhány száz méterrel arrébb, a Vörösmarty téren, azért legalább tízszer többen búcsúztatták 2014-t.

Forrás: Internet - TAOL.hu

Hasonlóan „gigantikusra” tervezték a szervezők a január másodikai Operaház előtti demonstrációt is. A három évvel ezelőttinek az árnyékára sikeredett ez is.

Valahogy az az érzésem, hogy a szervezők nem tudják fontossági sorrendbe tenni a dolgokat és arra mozgósítani a hallgatóságot. Mi több, elegendő módon amatőrök ahhoz, hogy magán a tüntetésen se tudják „megszólítani” az ott részt vevőket. Az nem tüntetés, hogy néhány önjelölt vátesz kiáll egy pódiumra és elmondja – mégoly helyes és megfontolandó – mondanivalóját. Éppen azt nem érik el, ami a céljuk, hogy egy jövőbeli együttműködés érdekében valamiféle közös érdekkörbe kovácsolják a résztvevőket.

Sommásan – természetesen tartalmilag nem is nagyon kritizálva, bár azt is megérdemelnék – összefoglalva a „szónokok” hatását, Hofi egyik paródiáját kell idéznem: „Az is hülye, aki erre kardot ránt!”

De nem csak ez a bajom! Azt is kicsit értetlenkedve veszem tudomásul, hogy a mostani „civil” szervezkedések szinte betegesen irtóznak attól, hogy az ellenzéki pártok demonstratíve (zászlókkal, logókkal) jelen legyenek megmozdulásaikon. Ez valami teljesen eszement gondolkodásra utal. Megmagyarázom: a parlamenti ellenzéki pártok – tevékenységük eredményességét most ne elemezzük, mert az megérdemel egy hosszabb tanulmányt – is a magyar társadalom tagjaiból verbuválják támogatói körüket. Ezek ez egyének lehet, hogy nem mindenben értenek egyet pártjuk nyilvánosságban és a közéletben folytatott politikájával, ám politikailag aktív, véleményt nyilvánító személyek, akik szimpatizálnak, egyetértenek a céllal, amit a „civilek” képviselnek. Mint egyének a politikai erejüket adják ahhoz, hogy megbuktassák a regnáló kormányt, ám meg kívánják tartani pártpolitikai identitásukat. Ha a „civil” szervezetek ezt elutasítják, akkor saját maguknak tesznek rosszat, hiszen jelentős tömegtámogatástól esnek el.

A másik, a fentiekből fakadó gondolat: a modern képviseleti demokráciákban a politikai (törvényalkotói, képviseleti) szereplők a pártok. Lehet utálni őket, lehet elutasítani őket, lehet nem rájuk szavazni, de egyet nem lehet: negligálni őket, és olyan rendszert vizionálni, amelyben a pártoknak nincs szerepük. Lehet új pártot alapítani, el lehet lehetetleníteni a most működőket, mindent meg lehet tenni, de akkor azt kell mondani! Akkor ki kell állni, és azt mondani több ezer embernek, hogy itt és most új dolog kezdődik, pártot alapítunk, és aki velünk egyetért, az kövessen!

Az nem lehet mondani, hogy ezt se akarom, meg azt se, de nagyon meg akarom határozni, hogy mi legyen a politikában. Ez eleve a sikertelenséget kódolja a tevékenységbe, mert a választópolgár – minden ellenkező híresztelések ellenében – nem hülye, és pontosan tudja, hogy mit akar!

A harmadik kifogás pedig az, hogy ha a mai ellenzék valóban ki akarja mutatni azt az elégedetlenségét, amit a parlamentben egy elfuserált választási törvény miatt nem tud, úgy szervezzen valódi demonstrációkat. Szervezze meg azt, vonja be a szakszervezeteket, a civil társadalmat, éljen minden rendelkezésére álló eszközzel: sztrájkkal, polgári engedetlenséggel, minden jog által nem tiltott eszközzel. Az azért mégis csak furcsa, hogy a matrica ügy egy halvány ígéretet váltott ki, miszerint majd útlezárásokra kerül sor, ha véglegesítik a rendszert. Röhej!

Január elsejével kellett volna lezárni az sztrádákat egészen addig, amíg ezt az őrületet vissza nem vonják.

Forrás: Internet - magyarhirlap.hu

De nem tették, így aztán a miniszterelnök álnokul – hatalma biztos tudatában – biztathatta a népet arra, hogy csak tüntetgessenek, mert ez nem más, mint a bejáratós gépház zaja.

Tanulhatnánk a 11-i párizsi tüntetésből: Ott egy ország mutatta meg – dacára annak, hogy sokszínű politikailag, etnikailag, kulturálisan –, hogy ha egy-két dologban (a demokrácia alapjaiban és a megfélemlíthetetlenségben) egyetért, akkor annak érdekében az utcára is vonul. Voltak vagy másfél millióan Párizsban, nem beszélve a többi francia városról Marseilletől Nantesig.

Szóval, ha van egy hívó szó, akkor sok-sok embert lehet megszólítani!

Csak egy kis melót kellene belerakni! Meg felkészülni!

Nem vagyok híve semmiféle összeesküvés elméletnek. De nagyon úgy néz ki – főleg, ha egy kicsit a kívülálló szemével próbáljuk meg szemlélni –, mintha e tüntetésszervező csoportocskák mögött, valahol hátul az árnyékban, megjelenne a hatalom szelleme. Arra buzdítja őket, hogy csak szervezkedjenek, hiszen ismerik és kalkulálják a várható következményeket: az egyre nagyobb érdektelenséget.

Ez pedig a regnáló hatalom szekerét tolja! Elmélyíti a közömbösséget és a fásultságot. Ezt pedig normális ellenzéki nem akarhatja! (De úgy látszik, teszi!)

Ceterum censeo OV esse delendum!

(Ezt ideírom, bár mostanában Dési kolléga a jegyzeteiben használja, de én valahogy régebben! J)

BOLDOG ÚJ ÉVET — HA LEHET RENDSZERVÁLTÁSSAL

Minden olvasómnak kívánok az előzőnél boldogabb új évet, de ha jobban belegondolok, nem igen van rá esély. Elég csak végigböngészni a netet, hogy milyen megszorítások, új adók és díjak zúdulnak a nyakunkba. Ezt nem igazán kompenzálja az előrejelzés, miszerint alacsony lesz az infláció. Ez utóbbi szerintem csak egy álom a kormányzat részéről, hiszen a forint árfolyama ismét elszabadulóban van, ami persze azt jelenti, hogy szinte minden drágább lesz.

Érthető persze a tömegek kiábrándulása, ám ahogyan ezt kezelik, az azért magán viseli kis országunk összes jellemzőjét. Már régóta ismert a mondás a „magyar átokról”, ami azt jelenti, hogy jelentős döntések előtt soha nem volt összhang az országban.

Most is ezzel nézünk szembe.

Forrás: Internet

Elemezzük egy kicsit a helyzetet – próbáljunk meg magunk fölé emelkedni – egy másik nézetből. Adott egy kormánypárt, amely képtelen arra, hogy adekvát válaszokat adjon a kihívásokra. Nem képes kezelni sem a társadalom belső problémáit (szociális, egészségügyi, kulturális ügyek), sem a világban lejátszódó eseményeket. Nem képes felmérni, hogy az ad hoc hozott törvényei és kormányhatározatai milyen következményekkel járnak. Csak egy – tulajdonképpen perifériális – intézkedésük alapján be lehet bizonyítani, hogy saját maguk alatt vágják a fát: ez az üzletek nyitva tartásának korlátozása. Próbáljunk számolni (persze a számok kitaláltak és becsültek): ha egy  multi egy vasárnap 1000 vevőt szolgál ki, a vevők egyenként csak négyezer forint értékben vásárolnak, úgy a napi forgalma négymillió forint. Ennek az ÁFA tartalma: 315 ezer forint. Amennyiben feltételezzük, hogy országos szinten legalább ezer ilyen áruház van, akkor az állam 315 millió forintot dob ki az ablakon naponta. Éves szinten 16380 millió. Ez pedig már ütős összeg, a költségvetés közel 0,01 százaléka. Ennyi pénzből rendbe lehetne szedni a felsőoktatás leégetőbb problémáit. (Azt csak „halkan” teszem hozzá, hogy ha a fenti számok kicsit bővebbek – nyilván van, aki e számokat ismeri –, akkor az állam vesztesége is nagyobb.

Adott tehát egy tulajdonképpen inkompetens kormány.

Ám vele szemben – most tekintsünk el a parlamenti arányoktól, mert az merőben mesterkélt konstrukció, amely nem tükrözi az ország valós politikai megosztottságát – adott egy hasonlóan inkompetens ellenzék is.

A közösségi portálokon osztódással szaporodó ellenzéki csoportocskák (bocsánat mindegyiktől, hogy nem sorolom őket név szerin) alkalmasak arra, hogy ezreket vigyenek ki az utcára, és ott megfelelő módon szidják a kormányt és az elmúlt negyedszázad teljes politikai elitjét:

„2014 végére tagadhatatlanná vált, hogy a magyarországi politikai, gazdasági és értelmiségi elit nem rendelkezik azzal a tudással, látással és eréllyel, ami a kiút záloga lehetne, praktizáló és véleményformáló többségük gondolattalansága, reflektálatlansága és felelőtlensége kiábrándító. A társadalom elfordult a közügyektől, kiábrándult a politikából, az együttműködés és az egymásért tevés értékei elvétve mutatkoznak csak, az atomizálódás és izolálódás folyamatai zajlanak.

MostMi! Most, mert ha most nem, félő, hogy nem éljük már meg, hogy az ország megváltozzon. És mi, azaz mindannyian, akik ezt a változást szeretnénk, mert 25 éve hiába várjuk ennek a munkának az elvégzését azoktól, akik a képviseletünkre jelentkeztek.”

Forrás: Internet - Népszava.hu

Mindenki kifejezi óhaját, hogy le kell váltani a regnáló kormányt, azonban még egyetlen önjelölt „rendszerváltótól” sem halottuk, hogy ezt miként képzeli el, és mi történik tulajdonképpen, ha az óhajtott akció sikeres lenne. Arról nem is beszélve, hogy a csoportok egymással sem nagyon állnak szóba, egyetlen kivétel ez alól, hogy a jelenlegi ellenzéki pártokat egyikük sem látja szívesen.

Ezt támasztja alá a fenti idézet egyik szerzője is a reggeli rádió interjújában, amikor megkérdezték tőle, hogy hogyan tovább? A válasz erre az volt, hogy „ezt most, jelen pillanatban nem tudjuk megmondani”.

Na, szépen vagyunk! Kivisztek sokakat az utcára, elismétlitek azt, amit egyébként mindenki tud és érez, amiért kimegy tüntetni, ám semmiféle elképzelésetek nincs a megoldásról. Az azért egy kicsit karcsú, hogy: „Szeretnénk azt a felszabadító élményt a téli ünnepek után is újra megélni, hogy nem vagyunk egyedül, hogy sokan és egyre többen vagyunk, akik ki merünk állni, fel merjük emelni a szavunkat a jelenlegi álságos rendszer ellenében, sőt, azt is tudjuk, milyen országban szeretnénk élni helyette: szabad és szolidáris országban.” Ezzel ugyan mindenki egyetérthet, de a hogyanra semmiféle megoldást nem kínál.

A demokratáknak van egy közös jellemzője: a változást csakis demokratikus eszközökkel lehet elérni. Még akkor is, ha a jelen törvényi körülmények nem normálisak, és a hatalom felé lejt a pálya. A nem demokratikus eszközök alkalmazása ugyanis életveszélyes a demokráciára.

Forrás: Internet

Márpedig a polgári demokráciában a pártoké a politikai szerep. Nem a civil szervezeteké, nem a baráti társaságoké, hanem a szervezett pártoké. Ezt azért illenék betartani.

Az utcára vonuló tömegek természetesen nagy nyomást fejthetnek ki a regnáló politikai hatalomra. Még azt is elérhetik, hogy egy-egy intézkedéssel kapcsolatban meghátrálásra késztessék a kormányt. Leváltani azonban nem tudják. Leváltani csak a pártok segítségével, az előrehozott választások kikényszerítésével lehetséges Orbán Viktort és barátait.

A 2014-es választási eredmények is azt mutatták, hogy meg lehet verni ezt a kormánypártot, ha az elégedetlen emberek nyomására összefognak a szereplők (civilek, pártok, mozgalmak).

Az elhatárolódás (egymástól és a pároktól) ez esetben kontraproduktív. Nem vezet sehová, ha minden csoport csak a saját belterjes támogatóira épít. Ugyanis így éppen az a „kritikus tömeg” forgácsolódik szét, ami valóban Orbán bukásához vezethet.

Érdemes lenne erről az önjelölt rendszerváltóknak elgondolkodniuk.

Ceterum censeo OV esse delendum.

NÉHÁNY SZÓ A MAI ELLENZÉKRŐL — ÉS A TÁRSADALOMRÓL

Forrás: Internet - valasz.hu

Az, hogy Lánczi András miként vélekedik a hatalomról és a demokráciáról — az egy dolog. Ezen a társadalomtudományok – ezen belül a politikatudomány – keretein belül lehet, és kell is, vitatkozni.  Ez azonban nem a napi politika, és főleg nem a gyakorló politikusok terepe.

Néhány megjegyzése azonban mindenképpen megszívlelendő: „…De a politika nem alkalmazott etika vagy jogtechnikai kérdés. …A politika lényege a kreativitás, aki ezt nem érti, semmit sem ért a politika lényegéből.”

Az ellenzék ma mintha egy olyan egérhez hasonlítana, amelyet megbabonázott a rá vadászó kígyó szeme, és képtelen racionális cselekvésre, bávatagon várja, hogy felfalják.

2010 óta az ellenzék képtelen a társadalom valós helyeztét felmérni és a legégetőbb kérdésekre stratégiai válaszokat találni, és azokat megfelelő szinten (hogy értsék a legegyszerűbb választók is) kommunikálni.

Pedig volt rá négy évük. Nem használták ki az ellenzékben töltött időt arra, hogy egy merőben új – a század leglényegesebb trendjeit figyelembe vevő – politikát dolgozzanak ki. Nem járták az országot, nem végeztek (legalább is nincs nyoma a nyilvánosságban) lényeges felméréseket. Az addig őket támogató értelmiségieket, akik esetleg segíthettek volna e munkában, „lekoptatták saját holdudvarukból. Az ott feltűnő „szakértők” pedig láthatóan képtelenek voltak megbirkózni e feladattal.

Az sem tett jót a dolognak, hogy a baloldal vezető pártja, és annak konzervatív vezetése nem ismerte fel a változtatás szükségességét, csak akkor, amikor ez a párt szakadásához vezetett. Nota bene, ez hozzájárult a 2014-es újabb, a korábbit jelentősen meghaladó vereséghez.

Baloldalon sokszor elhangzik, hogy az ország teljesen a FIDESZ propagandájának hatása alá került. Ez persze nem igaz, hiszen a rendszeres közvélemény kutatások is azt mutatják, hogy a szavazóképes polgárok 40-50 százaléka számít politikailag passzívnak. Ezt a legutóbbi parlamenti, EU-s választások is alátámasztják. Így lehetséges, hogy a szavazásra jogosultak 34 százalékának támogatásával kétharmados többséget lehet szerezni a parlamentben. Erről azt mondani, hogy a többség, enyhe túlzás.

Forrás: Internet - VS.hu

A legnagyobb baj az, hogy sem 2010-ben, sem 2014 tavaszán nem jelent meg egy olyan politikai alternatíva a mai ellenzék oldalán, amelyre felfigyelt volna a szavazó. nem találkozott távlatos, és a számára vonzó programokkal. Azt azért mégse tekinthetjük annak, hogy „leváltjuk Orbán Viktort”. Mert mi lesz azután? Megy minden úgy, ahogy eddig, vagy tetszenek valami újat csinálni, valami olyat, amiben én, az állampolgár is jobban érzem magam. Amiben, mint egyszerű ember, megtalálom azt kicsi részt, ami miatt érdemes támogatni.

Orbán Viktor megtalálta ezt a hívó szót a sokszor bírált (magam szerint rendkívül kockázatos) „rezsicsökkentésben”. Nem kárhoztatom az ellenzéket, azért, mert nem ment bele vállalhatatlan igéretekbe. De azt gondolom, hogy a magyar társadalom nem olyan ostoba, hogy ne legyen képes saját helyzetét felfogni. Mi több: azt is megérti, ha okosan elmagyarázzák neki, hogy a jelen helyzetből milyen kiutat lehet bejárni.

Ám ezt az utat fel kell neki vázolni. Ha kell, lépésről lépésre, konkrétumokkal. Az olyan – számára elvont – értékek, mint a demokrácia és szubszidiaritás — nem mond semmit.

Tehát a mai ellenzéknek – totálisan függetlenül attól, hogy miként szerepelnek az önkormányzati választásokon – az elkövetkező három évet a társadalmi program elkészítésével kell tölteniük.

Meg azon, hogy végre felülemelkedjenek kicsinyes egyéni és kiscsoportos érdekeiken, és végre elkezdjenek „országban” gondolkodni.

Ha ezt nem teszik, akkor 2018-ban jó eséllyel mennek a levesben — mind!

Ceterum censeo OV esse delendum!

A NÉP BÖLCSESSÉGE

Álljon távol tőlem az elmúlt év értékelése. Nincs még itt az ideje – meg különben is: az legalább néhány hetes intenzív kutatómunkát igényelne –, majd február vége felé…

A politikai elemzők és a szociológusok mind azt a véleményt fogalmazzák meg, hogy a közvélemény kutatások eredményei manapság nem relevánsak, mert az emberek nagy többsége nem valódi pártszimpátiáiról nyilatkozik. A tudós elmék ezt azzal magyarázzák, hogy az egzisztenciális függés (közalkalmazotti jogállás, a munkaadó elkötelezettsége a kormánypárt iránt) felülírja az őszinte válaszokat. „A nép bölcs”, majd a választásokon, a szavazófülke magányában kifejezi valós véleményét — hangzik sokfelől.

Nyilvánvalóan, van ebben van is valami. Valósak az anyagi félelmek, mindenki törekszik a lehető legnagyobb biztonságra ezekben a bizonytalan időkben. A bölcsességgel kapcsolatban azonban némi fenntartással élek.

Az ásotthalmi választások voltak azok, amik ebben megerősítettek. Ugyanis a „bölcsességhez” az tartozna, hogy a magyar állampolgárok hozzájussanak a legelemibb információkhoz, ami alapján egyes dolgokról – esetünkben a politikai szereplők programjáról, ideológiájáról, törekvéseiről, eddigi cselekedeteiről – dönthessenek.

Ásotthalom nem az egész ország, azonban megmutatja azt, ahogyan ma a vidék (nem nagyvárosi, nem városi) polgárai miként gondolkodnak, milyen információkkal rendelkeznek.

Ha nagyon sarkosan akar fogalmazni az ember, kénytelen azt mondani: semmilyennel! A legtöbb vidéki településen az elérhető információ oly mértékben korlátozott, hogy nem is várható el az ott élőktől, tisztában legyenek a napi történésekkel.

Ennek két oka is van: a legfontosabb, hogy a folyamatosan romló életkörülmények, jövedelmi viszonyok között a tömegtájékoztatási eszközök közül csak az ingyenesen elérhető csatornákra korlátozódik a „médiafogyasztás”. Az internet-elérés pedig még mindig nem tekinthető általánosnak. Ennek nem csak az az akadálya, hogy aránylag drága, hanem az is, hogy a szolgáltatók technikai színvonala sem olyan, mint a nagyvárosokban.

Így aztán a vidéki lakosság döntő többsége a „királyi” televíziókból értesül az ország eseményeiről. Az ellenzéki, vagy más információ nem is jut el hozzá.

A másik nagy probléma, hogy a mindennapok gondjai felülírják a „politikai híreket”. Nem foglalkoznak azzal, hogy mi történik a fővárosban, vagy mi történt néhány éve a politikában. A felmérések szerint az átlag magyar állampolgár „politikai emlékezete” mindössze három hónapos. Az azt megelőző időszak kihullik emlékezetéből. Így fordulhat elő, hogy a média bátran állíthat bármit egy vagy két évvel ezelőtti eseményekről, hiszen senki sem emlékszik már a konkrétumokra.

Az ellenzék hangja pedig el sem jut az ország jelentős régióiba.

A nép bölcsességére pedig ezek alapján én nem igazán bazíroznám az elkövetkezendő hónapok politikai kampányait.

Inkább azt hangsúlyoznám, hogy az emberek „gondolkodjanak”, és saját létüket hasonlítsák össze azzal a képpel, amit a kormánypártok sugallnak. Ha e két dolog között antagonisztikus ellentétet tapasztalanak, úgy eldönthetik, hogy ki ver át kit!

És ha a választók elgondolkodnak mindennapi életük tényeiről úgy talán azt is tudják majd, hogy miként fejezzék ki véleményüket a szavazófülkében!

Ceterum censeo OV esse delendum!

JAVASLAT AZ ELLENZÉKNEK — KEDD UTÁN

Kibújt a szög a zsákból, és azzal a lendülettel ki is döfte az együttműködés lufiját. Mesterházy Attiláról kiderült, hogy taktikai érzéke van, de stratégiákban képtelen gondolkodni. Olyanok a politikusaink, mint maga az ország: kisstílű, önző és képtelen tovább látni az orránál!
Mi lehet egy ilyen helyzetben a megoldás?
Azt már látni, hogy a helyzet megmerevedett. Az MSZP korifeusai nem voltak képesek túllépni zsigeri reflexeiken Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban. Ezt tették, még annak ellenére is, hogy pontosan tudják: minden egyes szavazatra szükségük van annak érdekében, hogy leváltsák az Orbán-kormányt.
Eddig megegyeztek egy olyan szervezettel, amely magáról elhitette, hogy a „második legnagyobb ellenéki erő”.
Csakhogy a tét – a kormány leváltása és magyar alkotmányosság helyreállítása – sokkal fontosabb az egyéni ambícióknál.
Éppen ezért stratégiát kellene alkotni.
Stratégiát, amelyben meghatározható a fő cél, annak elérése után pedig a további tevékenység. Ezt pedig széles körben kellene kommunikálni. Nem elég csak azt szajkózni: leváltjuk Orbán rendszerét!
Minden normális magyar választó tudja: a meccsnek – hogy a mostani kormányfő hasonlatainak körében maradjak – a választásokkal nincs, és nem is lehet vége. Vissza kell állítani a korábbi demokratikus intézmények rendszerét. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a mostani ellenzék kétharmados többséget szerez egy kisebb számú parlamentben, egy gyökeresen megváltozott választási törvény keretei között.
Ez adja a stratégia kiinduló alapját. A támogatást csak úgy lehet megszerezni, ha minden demokratikus erő összefog a mai hatalom ellen. Igen ám, de a rendszer nem teszi lehetővé, hogy a demokratikus ellenzék minden résztvevője megmérettessék, mert csak egy jelölt veheti fel hatékonyan a voksokért folytatott küzdelmet. Ha az ellenzék ereje szétforgácsolódik, az magában foglalja a kudarcot. Ha az ellenzék különböző pártjai nem tudják megmutatni magukat (jelöltet állítani), akkor hogyan jelenhet meg a politikai palettán?
Hogyan lehet e feloldhatatlannak látszó problémát megoldani?
A dolog egyszerű és bonyolult is egyben. A demokratikus erők koalíciójának jelenleg azt kellene hangsúlyoznia, hogy fő célja a kormány leváltása és az alkotmányosság visszaállítása. Miután ezt megtette a választók támogatása mellett, úgy kötelezettséget kell vállalnia egy valóban demokratikus választások azonnali megtartására.
Azt tudjuk, hogy a mai törvényi feltételek között egy – akár 51 százalékos többséggel rendelkező – politikai párt képtelen lesz hatékonyan kormányozni, hiszen munkáját számos kétharmados törvény szorítja feleslegesen keretbe. Ezek megváltoztatására nincs lehetősége. Mi több, elbukhat az első költségvetési szavazáson. A jelenleg érvényes Alaptörvény szerint pedig ebben az esetben az államfő feloszlathatja az Országgyűlést, és új választásokat írhat ki.
Nem sorolom tovább… A lényeg: a 2014-es választáson a jelenlegi ellenzéknek kétharmaddal kell győznie, ha valóban el akarja érni céljait.
A kétharmad birtokában már képes lenne helyreállítani a demokratikus rendet. Új alkotmányt és új választási törvényt kell alkotnia.
És ezzel a küldetését be is fejezte. Erre kapta(ja) a felhatalmazást a választóitól. Ez után le kell mondania, az Országgyűlésnek fel kell oszlatnia saját magát, és új, valóban demokratikus választást kell kiírni még a mandátum lejárta előtt.
Ez persze sokba kerül. Egyrészt nyilvánvalóan kevesebb figyelem jutna az első egy-másfél évben a gazdasági és egyéb szociális jellegű intézkedésekre, másrészt az energiák jó részét a sarkalatos törvények megváltoztatása vinné el. Harmadszorra: az új választás is igen komoly összegeket emésztene fel. De még mindig kevesebbet, mint ha marad minden a régiben.
Ha ezt kommunikálná az MSZP-E14-PM szövetség, úgy a választók széles rétegei támogatnák őket, mert biztosítékot látnának abban, hogy belátható időn belül képviselhetik saját politikájukat a törvényhozásban.
Meggondolásra javaslom az ellenzéknek e megoldást!
Ceterum cenzeo OV esse delendum!

NO, MOST AKKOR… MI LEGYEN?

A hét érdekes dolgokat hozott. Az ellenzék azonban úgy látszik megint nem tanul a választói jelzésekből. Szigetszentmiklóson győzött a közösen induló ellenzék. Szombaton az „alternatív tanévnyitón” Gyurcsány Ferenc megtette javaslatait az MSZP–E14-PM együttműködés kiteljesítésére. A hétfői javaslatot az MSZP elnöksége mára elutasította.
Hiába a hozzáértők elemzései, úgy látszik a hatalom megszerzésének és gyakorlásának igénye felülírja a magyar társadalom széles tömegeinek igényét. A fent említett – nagy nehezen kialkudott – együttműködésbe úgy látszik nem fér bele a társadalom kb. egyharmadát képviselő többi politikai erő.
Az MSZ–E14-PM politikusai úgy gondolják, hogy majd ők lesznek azok, akik képviselik a színes politikai palettát. Ez pedig végzetes tévedés. A Népszabadság szalagcímében: „Gyurcsány győzelemhez segíti a Fideszt?” is azt sugallja, hogy a volt miniszterelnök áll útjában a választási győzelemnek.
Függetlenül a fent hivatkozott elemzéstől néhány dolgot a gondolkodó ellenzék figyelmébe szeretnék ajánlani.
A választás kritériumai
Nem fogom részletesen ismertetni a választási törvény előírásait, az a hivatkozott blogban már ott van. Mindössze annyi a hozzátenni való, hogy el kellene kezdeni „matekozni”!
A FIDESZ – dacára annak, hogy sok választót veszthetett az elmúlt év ámokfutásával – még mindig rendelkezik csaknem másfél millió biztos szavazóval. A legutóbbi felmérések szerint „A választani tudó „biztos” szavazók körében továbbra is meghatározó a Fidesz fölénye: a kormánypárt jelenleg a szavazatok 46 százalékára számíthatna.” Mennyi is ez?
A felmérésből kiderül, hogy a biztos szavazók száma mindössze a szavazásra jogosultak 45 százaléka. Magyarországon közel nyolc millió (2010-es parlamenti választásokon a névjegyzékben szereplők száma: 7 976 496) szavazó van, amelyeknek a 64,38 százaléka jelent meg az utolsó megmérettetésen. Ha ennek a számnak a 45 százalékát számoljuk, mint „biztos szavazót és pártválasztót”, akkor 3 millió 600 ezer választóról beszélünk. Ezek 46 százaléka a FIDESZ-t választaná. A kormánypárt így számíthat (biztosan?) 1656000 voksra.
Az ellenzéknek ezt az 1,65 milliós tábort kell felülmúlnia a győzelem reményében. Ennek fényében kell vizsgálni a pártok, együttműködők támogatottságát és hatalmi igényüket. Az MSZP támogatottsága jelenleg a teljes népességben 14 százalék = 1, 12 millió, a biztos pártválasztók körében = 720 ezer fő.
Az E14–PM hasonló adatai: teljes népességben 6 százalék = 478,5 ezer fő, a biztos pártválasztók esetében 12 százalék =432 ezer fő.
A demokratikus koalíció a legutolsó mérések szerint a teljes népességben 160 ezer szavazót vonz, a biztos pártválasztók köréből pedig 108 ezer főt.
A többi pártra a DK-hoz hasonló méretű választói tömeg kíván voksolni, közéjük sorolhatjuk A szociáldemokratákat, a liberálisokat.
Itt kezdődik a választási matematika és az igazi felelős politika. A fenti felmérés szerint a választók 52 százaléka kormányváltást akar. Ám, ha a mai ellenzéki szavazatokból csak az MSZP–E14-PM lehetséges szavazatait számítjuk, akkor a kettőből mindössze 1 132 ezer voks jön össze. Ez pedig kevés ahhoz, hogy leváltsák a regnáló kormányt.
Okvetlenül szükség van az egyéb ellenzéki erők által összeszedhető voksokra is. Az így keletkező szavazatok száma elérheti a fél milliót. Így már csaknem szavazategyenlőség jöhet létre, ami ügyes egyéni jelöltek állításával valóban sikerrel kecsegtethet. Az együttműködés pedig már csak azért is elengedhetetlen, mert bármely „kis párt” kiesése ebből a legfőbb célt fenyegeti, a kormány leváltását.
Ezt a célt pedig kisszerű, és egyéni (pártérdekű) indokok nem veszélyeztethetik. Megértem én persze a pártok célját. Az MSZP-nek nagyon kényelmes egy kétpólusú politikai rendszer, amelyben váltógazdálkodással gyakorolhatja a hatalmat. A probléma ezzel csak az, hogy maga a magyar társadalom nem két-, hanem többpólusú. Vannak benne balközép elkötelezettek (DK), vannak klasszikus szociáldemokraták, liberálisok, nemzeti liberálisok és konzervatív demokraták. Az üdvös az lenne, ha ezek az erők képesek lennének megállapodni a jelen kormány elzavarásában.
A választások után pedig – a legfontosabb törvénykezési feladatok elvégzése után – lehet kialakítani egy sokszínű parlamentet. Az, hogy a demokratikus ellenzék vezető szerepére számot tartó MSZP nem egymaga kapja meg a kormányzáshoz szükséges 51 százalékos többséget, az már másodlagos.
Kénytelenek lesznek koalícióban kormányozni. De ez a politikai felállás még mindig inkább demokratikus (és persze macerásabb is), mint a kétpólusú rendszer bármely formája.
Jobb lenne, ha mindezt nagyon gyorsan átgondolnák a szereplők.
Aha ezt nem teszik, a fenti matematika könyörtelenül érvényesülni fog, ami előre vetíti a kudarc árnyát!
Ceterum censeo OV esse delendum!

AZ ÖNMEGSEMMISÍTÉS SAJÁTOS ESETE — HETI ABSZURDOK

A gondolkodó emberek többsége ezt a hetet olyan „sírva röhög” állapotban töltötte. Semlyén Zsolt esztergomi beszédétől a különböző állami vezetők ünnepi megemlékezéséig végig hallgathatta a „mélymagyar tudat” tobzódását.
Mindezt tetézte az István a király bemutatója az egyik kereskedelmi televízióban, amelynek hullámai még ma is tartanak. A legnagyobb durranás – ha lehet így fogalmazni –, amely felülírta még a nagy hezitálások ellenére is megtartott ünnepi tüzijátékot, a két baloldali vezető látványos összeveszése volt.
Az átlagembert – lévén négy napos ünnep – az előbbiekből kevés érdekelte, hiszen, ha tehette, elment és saját szórakozásának, pihenésének szentelte a négynapos nemzeti ünnepet. Jól is tette, elvégre augusztus 20-a olyan ünnep, amiről még mindig nem tudja, hogy miért is kellene lelkesednie: Istvánt, első királyunkat és államiságunk ezer évét ünnepelje-e, vagy (nem is létező, ám csaknem negyven éven át hangsúlyozott) alkotmányunkat, esetleg az új kenyeret — vagy bármit, amitől jól érzi magát.
Vegyük sorba:
A miniszterelnök helyettes nem átallotta Szent István ürügyén fikázni Európát emígyen: „…Ez az egykor biztos sziklára alapozott Európa már odáig süllyedt, hogy szikla helyett a relativizmus homokjára építkezett. Kezdi feladni – mi több – eltaszítani magától az identitását jelentő alapvető keresztény értékeket. …Nem akarják meghallani Schumann intését sem, aki azt mondta, hogy »ha Európa nem lesz keresztény, akkor nem is lesz, és keresztények nélkül nincs Európa sem.«”Ebből a szövegből az tetszik ki, hogy Magyarország újfent a „kereszténység bástyájának” tekinti magát, és követeli a jogot, hogy az egész közösségnek adjon „szellemi alapot”. Nem kis szerepzavarról tanúskodik mindez, és normális emberek között magyarázatra sem szorul.
Azt nem is gondolták az ünnepi szónokok, hogy mézes-mázos szavakba burkolt megemlékezéseik kirajzolják mindazt a bornírt látomást, amelyet magukról és az általuk képviselt hatalomról tartanak.
„…Nagyra becsüljük a város történelmét – mondta Orbán Viktor augusztus 19-én Székesfehérvárott –, és elismerjük azt a vállalkozó kedvet és életerőt, amelynek Önök, fehérváriak újra és újra bizonyságát adják. Vállalkozó kedvről és életerőről vall az a beszédes tény, hogy az elmúlt évek során Önök 807 (azaz nyolcszázhét) kisebb-nagyobb fejlesztést indítottak meg a kormánnyal közösen, és ezekből már 378 fejlesztést meg is valósítottak. Miután a kormány mai ülésén a polgármester is részt vett, azt hiszem, ez a szám gyarapodhat. …A kormány Székesfehérvár iránti tisztelete fejeződött ki abban, hogy a város adósságának 70 százalékát, azaz kilenc és félmilliárd forintnyi adósságot átvállaltunk, kiváltva ezzel koronázó városunkat és annak polgárait a fenyegető adósrabszolgaság megpróbáltatásaiból.”
Most és itt ne elemezzük a miniszterelnök beszédének történelmi mondatait – ennek felelőssége nem magát, sokkal inkább beszédíróinak hozzá nem értését bizonyítja: lásd: Magyarország Története Előzmények és magyar történet 1242-ig – Akadémiai Kiadó, Budapest. 1984. 723-726, 734-769. oldalak –, sokkal inkább azt, ami a mának szól. István „Intelmeiből” azokat a részeket ragadta ki, amely alattvalóival való bánásmódra oktatja az ifjú Imre herceget.
A másik lényeges üzenet pedig a következő: legyetek jó támogatói a mostani kormánynak és lám-lám elnyeritek méltó jutalmatok: nem lesztek adósrabszolgák.
Az persze egy szóval sem hangzik el, hogy a fent emlegetett adósságot miből is fizeti ki a kormány. Márpedig mindenki, aki végiggondolja ezt, tudhatja: mindenki fogja fizetni. Az új adókkal, az emelkedő árakból befolyó ÁFA és jövedéki adókból, a bankok megsarcolásából, amit hat nap múlva a pénzintézetek minden ügyfelük nyakába zúdítanak.
Az Ünnep estéjén sokak maradtak a képernyők előtt, és végignézték az új formában – a szegedi Dóm előtt – színpadra állított legendás rock operát. Az eredeti 30 évvel ezelőtti előadás a Király-dombon valódi reveláció volt. Olyan hangon szólaltatta meg mondanivalóját (már akkor is aktuális áthallásokkal: Nagy Imre vs. Kádár János), ami eleve biztosította sikert, és a hatalom kritikáját. A mű aztán egy korosztály ikonja lett. Ám ez a generáció megöregedetett, és az elmúlt 20-25 évben a mű már nem kapott akkora nyilvánosságot, hogy az felkeltette volna a 90-es évek fiatalságának figyelmét. Megváltozott a világ, változtak értékeink, változott a fiatalság ízlése. Ma már csak az ötven felettiek tombolnak önfeledten Szörényi és Bródy szerzeményeire. A fiatalok muzsikája már más.
Ebben a megváltozott környezetben színpadra állítani az István a királyt — merész, de méltó feladat. Úgy kell ezt tenni, hogy a mai harmincasoknak is azt jelentse, amit anno ’83-ban jelentett az akkoriaknak.
Éppen ezért nem érthető – kizárólag színpadi, és rendezési szempontból – az a fajta felháborodás, ami az előadást kísérte. Azaz dehogynem érthető! A politikum ugyanis e mű jellegzetessége. Így mindenki (jobbos és balos) megtalálja benne a magának tetszőt és utálni valót.
Nem kellene vesztegetem a sorokat Bayer Zsoltra, de mégis: kirohanása Szörényi Levente ellen, több, mint komikus. Hol volt (van) Bayer Szörényihez képest, aki már akkor letette az asztalra életművének egy jelentős részét, amikor Zsolt még csak újságíró samesz volt a hajdani Népszabadság pártpolitikai rovatánál. Mikor az egér akarja összehasonlítani magát az oroszlánnal!
E két esemény azzal kapcsolódik a címhez, hogy nemzettudatunkat tovább erodálja. Nem azzal törődik, hogy történelmünk és társadalmunk eseményei, sorskérdései valós értékelés során erősítsék nemzeti hovatartozásunkat, hanem azzal, hogy valamiféle „aktualizált, napi és helyi érdekeknek” rendeljék alá történelmünket és annak személyiségeit. Ez pedig azzal jár, hogy ahelyett, hogy megismernénk és elsajátítanánk múltunkat, tanulnánk annak következményeiből, inkább valamiféle hamis hősi köntösbe öltöztetjük azokat. Így sohasem fog felépülni egy egészséges nemzettudat!
A legbornírtabb esemény
Alig telt el az ünnep, a hét végére újabb bornírt szenzációt hozott. Politikai elemzők sokasága szólalt meg az ügyben, mindenféle vélemény elhangzott. Egy valamit nem olvastam még sehol: hogy van az, hogy a politikusok nem érzik azt a felelősséget, amelyet a választók elvárása közvetít?
Sem az MSZP, sem az Együtt-PM nem tömegpárt. A tömegpártok ideje már vagy három évtizede leáldozott. Ma a pártok szűk saját tagsággal és nagy szavazóbázissal rendelkeznek. Ezek a szavazóbázisok azonban – legtöbbször – nem egyneműek. Nem egyneműek ideológiailag sem (gondoljunk csak arra, hogy az MSZP szavazóbázisát is milyen különböző emberek alkotják) életkorukat, habitusukat tekintve. Egyben talán megegyeznek: ez a társadalmi szolidaritás. hasonló mondható el Bajnai támogatóiról is: vannak köztük liberálisok, konzervatívok, baloldaliak, környezetvédők. A két támogató tömeg egyben ért egyet: le kell váltani a mostani kormányt.
Ez az alapvető elvárás a magyar társadalom több mint felében (54 százalék a legutóbbi felmérések során).
A politikusoknak ennek az elvárásnak kell eleget tenniük. Ha törik, ha szakad. Minden más lényegtelen. Lényegtelen ebben a játszmában, hogy ki lesz a miniszterelnök. (Jogilag ezt el lehet dönteni a választások után is.) Nincs helye primadonnáskodásnak, magunk fényezésének és lehetetlen javaslatoknak.
Egyetlen dolognak van helye: olyan koalíciót létrehozni, amely a mai ellenzéket a legszélesebb körben képes mozgósítani.
Nehéz a feladat? Valóban nehéz! De akik ezt nem képesek felfogni és megoldani, azok ne nagyon ácsingózzanak arra, hogy a Magyarország (már nem is Magyar Köztársaság) miniszterelnökei legyenek! Most jött el annak az ideje, hogy a normális, és változást akaró tömegek kifejezzék értetlenségüket és elégedetlenségüket ez ellen az impotens és bornírt vetélkedéssel szemben.
Uraim! Ébresztő! A szavak helyett konkrét cselekvést kérünk, nem pótcselekvést („előválasztások”), amely sokba kerül és már előre láthatóan kontraproduktív!
Ceterum censeo OV esse delendum!

JÖVŐKÉP

Forrás: Internet

Olvasom a Galamuson Mihancsik Zsófia írását a jövő ellenzékéről és Orbán Viktorról. Sok mindenben egyetértek vele. Egy dologban azonban bizonytalan vagyok: „A Fidesz Orbán teremtménye, Orbán személyiségének a kivetülése. Ha a tartópillér meginog, az építmény összedől, akármilyen keményen összehabarcsolták is mindenféle külső segédeszközökkel (pénz, pozíció, jog, hatalom).”  Ez a feltételezés  szerintem hamis. Már csak azért is, mert ezt megelőzően azt írja, hogy a mai hatalom totális pókhálót épített ki a hatalmi gépezetben, mi több ezt még jogszabályokkal is körülbástyázták.

A történelem sokszor bizonyította, hogy egy jól szervezett kisebbség – például a nácik Németországban – korlátlanul hatalomban maradhat.  Mindezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy ha a hatalom pozícióit – amelyeket nem érint a választáskor szokásos rotáció – az államigazgatásban, hivatalokban és hatóságoknál, a gazdasági élet meghatározó szegmenseiben meg lehet tartani, úgy magát a hatalmat is meg lehet tartani. Persze nem formális, hanem informális eszközökkel, de működőképesen.

Forrás: Internet

Ez a hatalom pedig nem látens, hanem valós. És éppen ez az, ami az erejét adja. A klientúra – amely nagyon sokat köszönhet a hatalomnak, ami e helyzetbe jutatta – továbbra is lojális lesz a FIDESZ-hez.  Már csak ezért is, mert mindenét neki köszönheti, és teljes erejéből ragaszkodni fog megszerzett pozícióihoz anyagi és presztízs értelemben is. Mivel a teljes jogi rendszert átalakították az elmúlt három esztendő alatt, a fenti „csókosokat” demokratikus, és jogi eszközökkel kiakolbólintani nem lehet a helyükről.

„Nyerni fogunk és kész” – írja Mihancsik Zsófia. Tegyük fel, hogy ez valóban így lesz. (Itt most nem térnék ki azokra a kételyekre, amelyeket a mai ellenzék teszetoszasága generál.)

A választási győzelem azonban – ha csak nem hoz ismét kétharmados többséget, amit egyébként a hatályos választási törvény szinte kizár – pirruszi lesz. Ugyanis a kormány (vezesse bárki) megkötött kézzel és lábbal lesz kénytelen táncolni. Az Alaptörvény előírásai szerint elegendő csak az, ha a következő ellenzék nem szavazza meg az éppen aktuális költségvetést, máris fel lehet oszlatni az Országgyűlést és új választásokat kiírni. Semmi okunk kételkedni abban, hogy a mai hatalom, ha véletlenül elveszti azt, nem tesz meg mindent annak érdekében – élve az általa alkotott jogi környezettel –, hogy visszaszerezze. És ebben segítségére lesz az a szavazótábor (csaknem másfél millió ember), aki képtelen megváltozni, mert nem veszi magának a fáradságot, hogy saját helyzetét elemezze. A „hívők” nem racionális alapokon választanak. Ők elkötelezettek – mint bármely vallás hívei – a tanok és vezetőjük iránt. meggyőzni őket nem lehet.

Nem csodálkoznék, ha újra előkerülnének olyan jelszavak, mint a „haza nem lehet ellenzékben”, mert ennek újfent ütős üzenete lehet. ne feledjük, a polgárok politikai emlékezete kis hazánkban nem több mint 3-6 hónap. Dolgokra csak ezért emlékeznek (vélik, hogy emlékeznek), mert újra és újra kétszavas szlogenként a fülökbe és agyukba vésik. (Lásd: „hazudtunk éjjel….”) Arra már senki sem veszi a fáradságot, hogy felidézze a hivatkozott eseményeket, mondatokat.

A 21. század társadalmai a médiapártok társadalmai. A politikai küzdelem nem az alapvetően kis létszámú pártok között folyik, hanem a médiumok felületén. Nem igazi programok ütköznek meg egymással, nem aszerint dönt a választó, hanem a számára megjelenített kommunikációs sémák szerint.

Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy egy egyszerű állampolgár képes-e különbséget tenni politikai ideológiák között. Tudja-e, hogy mi a konzervativizmus, a liberalizmus, a modern szociáldemokrácia stb. Nem eszerint választ, hanem a tömegkommunikációból ömlő üzenetek alapján. Ez pedig a gátlástalan hazudozásnak és hatalomnak csinál helyet.

Véleményem szerint, ha beválik a jövendölés, és az ellenzék megnyeri a választásokat, a korábbinál sokkalta rosszabb ellenzékre számíthat a kormány és a győztes frakció. Niedermüller Péter véleménye ez esetben sokkal közelebb van a valósághoz, mint azt ma feltételezzük. De ez kiegészítésre szorul annyival, hogy a hatalomnak már ma sincsenek erkölcsi srupulusai, veresége után még annyi sem lesz. Nem szabad a FIDESZ-t erkölcsi alapon megítélni. Már csak azért sem, mert a modern politika és a hagyományos polgári erkölcs köszönő viszonyban sincs egymással, hiszen más-más alapokra épülnek: a polgári erkölcs az együttműködésre és a szolidaritásra, míg a politika a hatalomra és az érdekekre.

A 2014-ben győzelmi eséllyel induló mai ellenzék soha nem látott nehézségekkel néz majd szembe. Éppen ezért a rá szavazó polgárokat már most fel kell készíteni arra, hogy nem egy tejjel-mézzel folyó Kánaán veszi kezdetét, hanem egy sokkal komiszabb küzdelem a demokrácia visszaállításáért, amit ráadásul olyan alkotmányos és jogi környezetben kell megvívni, ami az ellenzéknek kedvez.

Ceterum censeo OV esse delendum

BOJKOTT VAGY ÖSSZEFOGÁS?



Forrás: Internet - Népszava

 A nagy durranás ezen a hétvégén kétségtelen az volt, hogy Bajnai Gordon részt vett az MSZP választmányi ülésén és ott valamiféle megállapodásról került szó. Meg is indult rögtön a különböző bloggerek és más közszereplők nyilatkozatáradata. Hol fikázták ezt a megállapodást, hol dicsérték. A klubrádió napi kérdése alapján hétfőn egyenlő arányban voltak jelen, akik mind Bajnait, mind Mesterházyt elfogadhatónak vagy elutasítandónak találják.

A témakörben az egyik legérdekesebb írás Herényi Károlyé az ÉS hasábjain TGM igaza címmel.
A probléma ma politikailag sokkal komolyabb, mintsem ezt el lehessen intézni holmi cikkekkel és összefogásról szóló performanszokkal.

Forrás: Internet

Ugyanis a tét ebben az esetben a következő: az ellenzék vagy megnyeri a következő választásokat (Kéthatmaddal, amire egyébként az érvényes választási végrehajtási törvény lehetőséget ad, mert a nyertesnek kedvez.), vagy pedig elveszti a lehetőségét annak, hogy az elkövetkező két cikluson keresztül befolyást gyakoroljon a hazai politika alakítására. Igen, jól olvassák: ha 2014-ben nyer a FIDESZ, abban az esetben ezt képes lesz megismételni 2018-ban és 2022-ben is.
Felhorkanhat most mindenki, hogy mire alapozom ezt a cseppet sem szép jövőképet?
Nos, a magyar társadalom mai állapotában a demokrácia, az önállóság, a felelősség, mint hívó szavak nem igazán hatják meg a választók tömegeit.

Fel kell ismerni, hogy még mindig nagyon erős az állam felelősségvállalásával kapcsolatos elvárás. Az állam oldja meg (a tömegközlekedéstől a nyugdíjig mindent) és a polgár majd szépen eléldegél a jó meleg langyos vízben. Ez még akkor is így van, ha az egyetemi fiatalok tanúbizonyságot tettek arról, hogy nem tetszik nekik, ha a fejük felett döntenek róluk. Ellenpéldának pedig említsük meg, hogy a nyugdíjpénztárak elrekvirálásakor csak egy egészen szűk kisebbség tiltakozott, és tartotta meg megtakarításait az állami ellenszél ellenére is.
És még folytathatnánk a példákat.
Ha győz 2014-ben a jelenlegi kormánypárt, úgy a magyar társadalom egy jelentős része szépen bele fog simulni Orbán Viktor nemzeti együttműködésének rendszerébe. Ez alól természetesen lesznek egyéni és kiscsoportos (na jó nagyobbak is) kivételek, ám ez mit sem fog változtatni azon, hogy újfent egy olyan parlament gyakorolja majd a hatalmat, amely az esetlegesen bejutó ellenzéknek semmilyen véleményét nem veszi figyelembe. Szép csendesen kiépül az egypárti demokrácia (ahogy az Herényi is vizionálja), és ehhez a társadalom igazodni fog.
Nem értek egyet a volt MDF-es politikussal abban, hogy a bojkott valamiféle eredményt érhet el. Az igaz, hogy egy ilyen esetben az Európai Unióban valószínűleg kiverné a biztosítékot a választási eredmény. Tiltakoznának is, ám – megfelelő jogi és egyéb diplomáciai eszköz hiányában – szankcióktól nem kell tartani. Két ok miatt sem.
A EU-nak kis hazánk ugyan érdekes és már-már egzotikus furcsaság, ahol mindenféle dolgok megtörténhetnek, de sem politikai súlyát, sem lakosságának számát, sem pedig gazdasági teljesítményét illetően nem kiemelten fontos, egész egyszerűen nem tétel.
Magának ez európai összefogásnak sokkal inkább elhallgatni való szereplője Magyarország – mint a család fekete báránya – ami ugyan renitens, néha bosszant, mi több: idegesít, de azért csak a család tagja, nem tagadjuk ki. (Bár végső esetben még ez is előfordulhat.)
Amiről pedig nagyon kevés szó esik, és a kedvezőbb forgatókönyvből fakad: mi történik, ha az összefogás mégis eredményes, és az mai ellenzék megnyeri a választásokat?

A csapda akkor fog igazán becsukódni. Ugyanis a mostani parlament által szisztematikusan megváltoztatott alkotmány és jogrend alapján kell az országot irányítani. Az pedig hatalmas erőfeszítést igényel. Az Alkotmányt csak kétharmados többség esetén lehet megváltoztatni, ám ha a hatalomra kerülő demokratikus erők nem kívánják ugyanazt az utat járni, mint elődjük az alkotmányozásban, akkor bizony ez a folyamat akár egy fél cikluson át is tarthat. Hasonló a helyzet a többi sarkalatos törvényekkel, intézményrendszerekkel (az államigazgatástól a közigazgatáson át, az egészségügy és egyéb intézmények működtetéséig).
Mindez pedig a választópolgár szempontjából irreleváns, mert az átalakítás eredményei – sem gazdaságilag, sem egyéb szempontból – nem jelennek majd meg mindennapi életében. Nem fog hirtelen és gyorsan változni az életszínvonala. Nem lesz egyik napról a másikra több munkahely, nem lesz olcsóbb a bevásárlás a piacon. Így hamarosan elégedetlenségének fog hangot adni, mert a valós szabadságon kívül nem kap majd semmit. És ne legyünk naivak: a vesztes fél (ugyanúgy, mint 2006-ban mindent elkövet majd, hogy destabilizálja a politikai életet.
Tudom, nem szép perspektíva. De az utolsó pillanatban vagyunk, hogy végiggondolják az ellenzékiek, hogy ideje félretenni mindenféle egyénieskedést, a saját pecsenye sütögetését.
Végre ki kellene állni a nép elé, és elmondani, hogy mit vállalnak!
Ha erre nem képesek, akkor ne is fogjanak neki!

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ UTOLSÓ OLTSA EL A VILLANYT!

Az elmúlt néhány nap már megint alkalmat adott a csodálkozásra és a bosszankodásra. Kis magyar valóságunk mindent felülír, amit egyébként a gondolkodó polgár elvárna. Néhány hete úgy látszott, hogy az Orbán-kormány leváltása az a közös pont, amely mellé – hangsúlyozottan minden felelősségteljes – ellenzéki erők felsorakozhatnak, függetlenül attól, hogy van-e közöttük a részletekben eltérés vagy nincs.




Forrás: Internet -- Metropol

  Mára ez a remény teljesen szertefoszlott. Újra előkerültek azok az attitűdök, amelyek – mint valami turáni átok – jellemzik a magyar politikát, ha komoly krízishelyzet elé kerül. Ezek pedig nem mások, mint a féktelen önzés (politikai értelemben és valós anyagi alapon is), a felelőtlen küldetéstudat és a bornírt, rövidlátó politikai gyakorlat.
Jellemző képet adott erről két kis párt. A parlamentben elhanyagolható nagyságban jelen levő LMP éppen a szombati kongresszusán döntött arról, hogy a formálódó együttműködésben formailag semmiféleképp nem vesz részt. Ezzel a döntésével – előre borítékolom – a párt kiírta magát a magyar politikai életből. Mi motiválhatta ezt a döntést?


Forrás: Internet - Metropol

 Az LMP soha nem volt olyan párt, amely koherens módon képes lett volna megítélni saját helyzetét. Az általuk hirdetett ökológiai szemléletről úgy hiszik, hogy az gyógyír lehet a magyar társadalom jellemző problémáira — pedig nem. És ezt tudniuk kellene, már csak azért is, mert tagjai az európai zöldpártok családjának. Az utóbbiak tapasztalatából azonban nem hajlandók átvenni semmit. Kizárólag a jelszavakat – azokat is kritika nélkül –, figyelmen kívül hagyva, hogy a hazai valóság és társadalmi állapot nem azonos a nyugat-európaival. Ami ott már a ’70-es évek második fele óta küzd az elfogadtatásért, és ez alatt a fél évszázad alatt jelentős támogatásra tett szert, az a hazai körülmények között eredménytelen. (E gondolat részletes kifejtésére a post terjedelme nem ad lehetőséget, röviden csak annyit: Ott voltak sikeresek a „zöld mozgalmak” a múlt század utolsó három évtizedében, ahol az anyagi és társadalmi fejlettség elérte azt a szintet, hogy a polgár – biztos anyagi és egzisztenciális biztonságban – „kinézett” szűkebb környezetéből, és törődni kezdett tágabb környékével. Ehhez a társadalomnak egy bizonyos fokú „gazdagságára” van szükség. Napjaink magyar átlagpolgárát elfoglalja saját problémája, küzdelme a megélhetésért, mindez pedig felülírja a magasztos elveket. Tisztelet a társadalom elenyésző kisebbségét kitevő szűk rétegnek, amelynek fontos a környezet állapota.)

Forrás: Internet



Mást sem ismert fel a Schiffer vezette párt. Mégpedig azt, hogy a polgári demokráciákban sikeres politikát csak az a politikai szervezet gyakorolhat, amelyben megfelelő kompromisszumképesség van, amely képes arra, hogy saját elveit hosszú, megegyezésekkel, együttműködéssel, lemondásokkal teli folyamatokban érvényesítse.

 Mindez – ma úgy tetszik – hiányzik az LMP-ből. Ez a hiátus pedig gyakorlatilag azt eredményezi, hogy támogatói elfordulnak tőle. A „politikai szüzesség” állandó hangoztatása nem erény, hanem a politikai impotencia bizonyítéka, az ostobaság megtestesülése. Már csak ezért is, mert az LMP már korántsem „szűz” néhány hibás döntése és megnyilvánulása már régen annulálta ezt a magáról kialakított képet.
Az magyar ellenzéki összefogás problémái pedig a mobilabb szavazótábort és polgárokat pedig ösztönzik. No nem arra, hogy komolyan mellé áll bármiféle kezdeményezésnek. Sokkal inkább azon gondolkodnak sokan, hogy miképp boldogulhatnának határainkon kívül.


Forrás: VG.hu

 Az elmúlt néhány esztendőben többen hagyták el kis hazánkat, mint a legutolsó migrációs hullám idején, 1956-ban. És ez a tendencia nem csak azon alapul, hogy a jelenleg regnáló kormány milyen politikát képvisel. Nem csak azon múlik, hogy lebontották a politikai felépítmény demokratikus intézményeit. Még csak nem is azon, hogy a hatalom elkövet minden adminisztratív és kommunikációs lépést, hogy a távozást megakadályozza. Bornírt példája ennek a legutóbb megjelent videoklip, ami különös alkalmat adott a bloggereknek és a kritikusoknak a fikázásra.
A legfőbb oka a fiatalok elvándorlásának, hogy nem látnak egy életképes változatot. Nem látják azt az erőt, amely valóban képes viszonylag belátható időn belül leváltani a jelen rendszert, és élhető országot teremteni.


Forrás: Internet

 Ha pedig azt látják, hogy azok a politikai erők, amelyek – egyébként saját maguk léte érdekében is – képtelenek összefogni, akkor a polgár jövőképe elborul, és sürgősen olyan helyet keres magának, ahol biztonságosan alapíthat családot, ahol az életét tervezni tudja.
A parlamenti pártok és a törvényhozáson kívüliek pedig „vívják kicsinyes harcukat”, miközben nem veszik észre, hogy az a támogató tömeg hagyja el őket és az országot, akikre „bazíroznak”.
Kudarcukat majd csak akkor fogják észrevenni, ha az utolsó polgár is elmegy, és lekapcsolja a villanyt. Nem marad égve máshol a lámpa, csak a parlamentben, ahol a valóságtól elrugaszkodott honatyák és honanyák mondogatják légből kapott elképzeléseiket.

Ceterum censeo OV esse delendam!