AZ ÖNMEGSEMMISÍTÉS SAJÁTOS ESETE — HETI ABSZURDOK

A gondolkodó emberek többsége ezt a hetet olyan „sírva röhög” állapotban töltötte. Semlyén Zsolt esztergomi beszédétől a különböző állami vezetők ünnepi megemlékezéséig végig hallgathatta a „mélymagyar tudat” tobzódását.
Mindezt tetézte az István a király bemutatója az egyik kereskedelmi televízióban, amelynek hullámai még ma is tartanak. A legnagyobb durranás – ha lehet így fogalmazni –, amely felülírta még a nagy hezitálások ellenére is megtartott ünnepi tüzijátékot, a két baloldali vezető látványos összeveszése volt.
Az átlagembert – lévén négy napos ünnep – az előbbiekből kevés érdekelte, hiszen, ha tehette, elment és saját szórakozásának, pihenésének szentelte a négynapos nemzeti ünnepet. Jól is tette, elvégre augusztus 20-a olyan ünnep, amiről még mindig nem tudja, hogy miért is kellene lelkesednie: Istvánt, első királyunkat és államiságunk ezer évét ünnepelje-e, vagy (nem is létező, ám csaknem negyven éven át hangsúlyozott) alkotmányunkat, esetleg az új kenyeret — vagy bármit, amitől jól érzi magát.
Vegyük sorba:
A miniszterelnök helyettes nem átallotta Szent István ürügyén fikázni Európát emígyen: „…Ez az egykor biztos sziklára alapozott Európa már odáig süllyedt, hogy szikla helyett a relativizmus homokjára építkezett. Kezdi feladni – mi több – eltaszítani magától az identitását jelentő alapvető keresztény értékeket. …Nem akarják meghallani Schumann intését sem, aki azt mondta, hogy »ha Európa nem lesz keresztény, akkor nem is lesz, és keresztények nélkül nincs Európa sem.«”Ebből a szövegből az tetszik ki, hogy Magyarország újfent a „kereszténység bástyájának” tekinti magát, és követeli a jogot, hogy az egész közösségnek adjon „szellemi alapot”. Nem kis szerepzavarról tanúskodik mindez, és normális emberek között magyarázatra sem szorul.
Azt nem is gondolták az ünnepi szónokok, hogy mézes-mázos szavakba burkolt megemlékezéseik kirajzolják mindazt a bornírt látomást, amelyet magukról és az általuk képviselt hatalomról tartanak.
„…Nagyra becsüljük a város történelmét – mondta Orbán Viktor augusztus 19-én Székesfehérvárott –, és elismerjük azt a vállalkozó kedvet és életerőt, amelynek Önök, fehérváriak újra és újra bizonyságát adják. Vállalkozó kedvről és életerőről vall az a beszédes tény, hogy az elmúlt évek során Önök 807 (azaz nyolcszázhét) kisebb-nagyobb fejlesztést indítottak meg a kormánnyal közösen, és ezekből már 378 fejlesztést meg is valósítottak. Miután a kormány mai ülésén a polgármester is részt vett, azt hiszem, ez a szám gyarapodhat. …A kormány Székesfehérvár iránti tisztelete fejeződött ki abban, hogy a város adósságának 70 százalékát, azaz kilenc és félmilliárd forintnyi adósságot átvállaltunk, kiváltva ezzel koronázó városunkat és annak polgárait a fenyegető adósrabszolgaság megpróbáltatásaiból.”
Most és itt ne elemezzük a miniszterelnök beszédének történelmi mondatait – ennek felelőssége nem magát, sokkal inkább beszédíróinak hozzá nem értését bizonyítja: lásd: Magyarország Története Előzmények és magyar történet 1242-ig – Akadémiai Kiadó, Budapest. 1984. 723-726, 734-769. oldalak –, sokkal inkább azt, ami a mának szól. István „Intelmeiből” azokat a részeket ragadta ki, amely alattvalóival való bánásmódra oktatja az ifjú Imre herceget.
A másik lényeges üzenet pedig a következő: legyetek jó támogatói a mostani kormánynak és lám-lám elnyeritek méltó jutalmatok: nem lesztek adósrabszolgák.
Az persze egy szóval sem hangzik el, hogy a fent emlegetett adósságot miből is fizeti ki a kormány. Márpedig mindenki, aki végiggondolja ezt, tudhatja: mindenki fogja fizetni. Az új adókkal, az emelkedő árakból befolyó ÁFA és jövedéki adókból, a bankok megsarcolásából, amit hat nap múlva a pénzintézetek minden ügyfelük nyakába zúdítanak.
Az Ünnep estéjén sokak maradtak a képernyők előtt, és végignézték az új formában – a szegedi Dóm előtt – színpadra állított legendás rock operát. Az eredeti 30 évvel ezelőtti előadás a Király-dombon valódi reveláció volt. Olyan hangon szólaltatta meg mondanivalóját (már akkor is aktuális áthallásokkal: Nagy Imre vs. Kádár János), ami eleve biztosította sikert, és a hatalom kritikáját. A mű aztán egy korosztály ikonja lett. Ám ez a generáció megöregedetett, és az elmúlt 20-25 évben a mű már nem kapott akkora nyilvánosságot, hogy az felkeltette volna a 90-es évek fiatalságának figyelmét. Megváltozott a világ, változtak értékeink, változott a fiatalság ízlése. Ma már csak az ötven felettiek tombolnak önfeledten Szörényi és Bródy szerzeményeire. A fiatalok muzsikája már más.
Ebben a megváltozott környezetben színpadra állítani az István a királyt — merész, de méltó feladat. Úgy kell ezt tenni, hogy a mai harmincasoknak is azt jelentse, amit anno ’83-ban jelentett az akkoriaknak.
Éppen ezért nem érthető – kizárólag színpadi, és rendezési szempontból – az a fajta felháborodás, ami az előadást kísérte. Azaz dehogynem érthető! A politikum ugyanis e mű jellegzetessége. Így mindenki (jobbos és balos) megtalálja benne a magának tetszőt és utálni valót.
Nem kellene vesztegetem a sorokat Bayer Zsoltra, de mégis: kirohanása Szörényi Levente ellen, több, mint komikus. Hol volt (van) Bayer Szörényihez képest, aki már akkor letette az asztalra életművének egy jelentős részét, amikor Zsolt még csak újságíró samesz volt a hajdani Népszabadság pártpolitikai rovatánál. Mikor az egér akarja összehasonlítani magát az oroszlánnal!
E két esemény azzal kapcsolódik a címhez, hogy nemzettudatunkat tovább erodálja. Nem azzal törődik, hogy történelmünk és társadalmunk eseményei, sorskérdései valós értékelés során erősítsék nemzeti hovatartozásunkat, hanem azzal, hogy valamiféle „aktualizált, napi és helyi érdekeknek” rendeljék alá történelmünket és annak személyiségeit. Ez pedig azzal jár, hogy ahelyett, hogy megismernénk és elsajátítanánk múltunkat, tanulnánk annak következményeiből, inkább valamiféle hamis hősi köntösbe öltöztetjük azokat. Így sohasem fog felépülni egy egészséges nemzettudat!
A legbornírtabb esemény
Alig telt el az ünnep, a hét végére újabb bornírt szenzációt hozott. Politikai elemzők sokasága szólalt meg az ügyben, mindenféle vélemény elhangzott. Egy valamit nem olvastam még sehol: hogy van az, hogy a politikusok nem érzik azt a felelősséget, amelyet a választók elvárása közvetít?
Sem az MSZP, sem az Együtt-PM nem tömegpárt. A tömegpártok ideje már vagy három évtizede leáldozott. Ma a pártok szűk saját tagsággal és nagy szavazóbázissal rendelkeznek. Ezek a szavazóbázisok azonban – legtöbbször – nem egyneműek. Nem egyneműek ideológiailag sem (gondoljunk csak arra, hogy az MSZP szavazóbázisát is milyen különböző emberek alkotják) életkorukat, habitusukat tekintve. Egyben talán megegyeznek: ez a társadalmi szolidaritás. hasonló mondható el Bajnai támogatóiról is: vannak köztük liberálisok, konzervatívok, baloldaliak, környezetvédők. A két támogató tömeg egyben ért egyet: le kell váltani a mostani kormányt.
Ez az alapvető elvárás a magyar társadalom több mint felében (54 százalék a legutóbbi felmérések során).
A politikusoknak ennek az elvárásnak kell eleget tenniük. Ha törik, ha szakad. Minden más lényegtelen. Lényegtelen ebben a játszmában, hogy ki lesz a miniszterelnök. (Jogilag ezt el lehet dönteni a választások után is.) Nincs helye primadonnáskodásnak, magunk fényezésének és lehetetlen javaslatoknak.
Egyetlen dolognak van helye: olyan koalíciót létrehozni, amely a mai ellenzéket a legszélesebb körben képes mozgósítani.
Nehéz a feladat? Valóban nehéz! De akik ezt nem képesek felfogni és megoldani, azok ne nagyon ácsingózzanak arra, hogy a Magyarország (már nem is Magyar Köztársaság) miniszterelnökei legyenek! Most jött el annak az ideje, hogy a normális, és változást akaró tömegek kifejezzék értetlenségüket és elégedetlenségüket ez ellen az impotens és bornírt vetélkedéssel szemben.
Uraim! Ébresztő! A szavak helyett konkrét cselekvést kérünk, nem pótcselekvést („előválasztások”), amely sokba kerül és már előre láthatóan kontraproduktív!
Ceterum censeo OV esse delendum!

SZABAD ÖTLETEK JEGYZÉKE



Forrás: Internet: szegedma.hu



József Attila tán megbocsátja az elorzott címet. De jobbat amúgy sem lehetne kitalálni annak jellemzésére, amit mostanában a kormány művel. Mindent felhasználnak arra, hogy a „valódit” állítsák a közbeszéd középpontjába az „igaz” helyett. Az elmúlt két hét szinte másról sem szólt csak a rasszizmusról. Ez persze komoly társadalmi probléma, nincs szándékomban lebecsülni, sőt egyet érek mindazokkal, akik úgy gondolják, hogy ilyen beszédnek (írásnak) nincs keresnivalója a magyar nyilvánosságban.

A cikk és a körülötte kialakult politikai adok-kapok – a médiában megjelenő egyetértő és azzal ellenkező megnyilvánulások – mégis jótékonyan fedték el mindazokat a problémákat, amikkel szembe kellett nézni az elmúlt pár napban. A gazdasági miniszter szerencsétlen mondatai a Magyar Nemzeti Bank unortodox lehetőségeiről bedöntötték a forintot. Háromszáz forint körül járt az árfolyam, ami a devizahiteleseknek minden, csak nem jó hír. Így év elején újfent emelkedtek a törlesztő részletek, és ezen a tíz százalékos „rezsicsökkentés” sem igazán segített. Az egyre jobban elszegényedő népesség ugyanis már réges régen ezen a kiadásain spórol, így a havi 10-15 ezer forintos energiaszámla ezer-ezerötszáz forintos csökkenését eliminálja a frank növekvő váltási aránya.

Ahogy lecsengő ágba jutott a „cigánybűnözéssel” kapcsolatos indulatos párbeszéd, úgy új ötletet kellett előhúznia a kommunikációs szakembereknek. Meg is lett ma reggelre. A mindenre kapható Lázás János játszotta ezúttal a megmondóember szerepét, kijelentve, hogy a svájci kormányhoz hivatalos úton fordulnak, tudakolva a helvét bankokban elhelyezett magyar pénzek nagyságát.



Forrás: Internet

 A dolog persze rögtön ürügyet adott arra, hogy komoly emberek szólaljanak meg ez ügyben, hangsúlyozva az ötlet bornírtságát. Már csak azért is, mert nálunk állítólag demokrácia van, a magyar polgár azt tesz a saját pénzével, amit akar. Ad absurdum a melós, aki ma már munkaerejének árát csak számokban látja, hiszen munkáltatója nem a kezébe számolja le a bankókat, hanem számlára utalja át, szabadon utalhatja ezt az összeget tovább bárhová a világon. Senki sem akadályozhatja meg ebben, még a kormány és a NAV sem. Az akadályoztatásnak egyetlen útja-módja lenne, ha a magyar fizetőeszközt megfosztanák konvertibilitásától. De lássuk be, ez ezért túl nagy ár lenne a hatalom biztosítása érdekében (ez ugyanis egyenlő lenne az államcsőddel).
Most majd jókat fog csámcsogni ezen a blöffön a közvélemény, miközben elsiklik olyan lényeges kijelentések mellett, mint amilyen például az elektronikus útdíj bevezetésének elhalasztása. Most persze joggal kérdezhetik, hogy miért tartom lényegesebbnek ez utóbbit?
A válasz igen egyszerű. Ha a kormány nem képes teljesíteni tervezett bevételeit – például az úthasználatból, és most ne foglalkozzunk azzal, hogy egyetértek-e ezzel vagy sem – akkor kénytelen lesz valamilyen más forrásból összekaparni az így hiányzó pénzt. Ez pedig vagy azt jelenti, hogy újabb adójellegű bevételeket vet ki, vagy azt, hogy más – szintén fontos – területek finanszírozását kurtítja meg. Azaz lehetséges, hogy a tervezettnél mégis kevesebb jut felsőoktatásra, így persze dől mindaz az ígérethalmaz, amiben megállapodott a diákok képviselőivel. (Látjuk azt is, hogy ez alól igyekszik máris kihátrálni a hatalom, hiszen már azt hangoztatja, hogy minden, amiben megállapodott csak egyetlen tanévre érvényes.)
Mindezzel csak azt szeretném tudatni, hogy bármennyire is felháborító a hatalomhoz közeli egyének egy-egy megnyilatkozása, figyeljünk arra is, hogy miről akarják elterelni a figyelmünket, ami – lehet, hogy sokkal fontosabb – adott esetben a zsebünkre és a jövőnkre hat.
Lázár bornírt ötlete nem ér többet, mint azt, hogy jól megmosolyogjuk, és elkönyveljük magunkban: van az a pénz, amiért korpás lehet a hajam.

Ceterum censeo OV esse delendam!

AGYAMENT ORSZÁG — MI LESZ MÉG?

„…s az emberségen, mint rajta a rák,

nem egy szörny-állam iszonyata rág

s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még,

honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,

fő-e uj méreg, mely közénk hatol –…

(József Attila: Thomas Mann üdvözlése 1937 eleje.)

Forrás: Internet - emasa.hu

Bezárták a Lipótot. A sárga ház árválkodik a Budakeszi úton. Tapasztalataink szerint az ápoltak pedig itt rohangálnak közöttünk, és még a parlamentbe is bekerülnek. Eszement törvényeket szavaznak meg, magukat megváltónak tekintve elevenítenek fel rossz szagú szövegeket és politikát.
Most szavazta meg az általam legkevésbé sem tisztelt ház a választás végrehajtási törvényét, egyszerűbben a „regisztrációs törvényt”. Mert erre feltétlen szükség van.
Elhangzottak ezzel kapcsolatban – néhány héttel korábban – okos emberek szájából bornírt szavak, miszerint ez valamiféle cenzust visz majd a szavazásba. Csak azok vesznek részt a szavazásba, akik politikailag aktívak, akik fel tudják mérni, hogy kikre szavaznak és miért.
Na, ennél hülyébb indoklást nem hallottam ebben a kérdéskörben, de azért megindította az agyam.
Rendben van. Fogadjuk el, hogy a politika szereplői valamiféle cenzushoz (aktivitás, alapszintű megértés és cselekvés) kívánják kötni a szavazatok leadását. Mindebből az következik, hogy nincs semmi szükség az átlagemberek sokaságára, akik még azt sem tudják, hogy mi fán terem a GDP, és miként számolják ki a költségvetés egyenlegét, és mi a különbség a költségvetés hiánya és az ország adósságállománya között, főleg, ha ez utóbbit nettóban és bruttóban számolhatjuk.
De fordítsunk a képleten.
Ha a szavazókat (a polgárokat) így kívánják megkülönböztetni, akkor ezeknek engedtessék meg, hogy a politikusokat is valamiféle cenzus alá vessék.

Forrás: Internet

Mert ma azt látjuk, hogy akármilyen ostoba, önálló gondolattal, felelősségtudattal nem rendelkező zombi bekerülhet az országgyűlésbe. Ott jelre nyomkodhatja a gombot, és még banánt sem kap jutalmul. Igaz ugyan, hogy minden korábbinál magasabb jövedelmet húz, ezért a csekélyértelmű medvebocsnak sem megerőltető munkáért, aminek az értelmét néha maga sem látja át. Ha átlátná, nem lehetne rávenni olyasmire, mint például az „önálló képviselői indítvány”.
Az eljárás lényege az lenne, hogy ha valaki képviselőnek jelentkezik, azt objektív és ellenőrizhető módszerekkel, szigorú és széles körű vizsgálatoknak kellene alávetni. A vizsgálatok tartalmaznák az illető szellemi képességeinek áttekintését az IQ-jától az általános műveltségig (ez utóbbiból kimaradhatnak például az éppen esedékes szappanoperákkal és rap-sztárokkal kapcsolatos ismeretek). Felmérnék pszichológiai állapotát, képességeit, gyengeségeit és erősségeit. (Mindezt ma egy magára adó, akár közép szintű, vállalat is megteszi, ha valakit a menedzsmentjébe akar fogadni.) Természetesen nem maradhat ki anyagi helyzetének részletes számbavétele – megelőzendő a korrupciót.

Mivel e személyek a közösség érdekében kell, hogy tevékenykedjenek, éppen ezért minden vizsgálat eredményét nyilvánosságra kell hozni. Már csak azért is, hogy a szavazó tudja már, hogy kivel áll szemben. Mert manapság az esetek többségében nem igazán tudja. A jelölt mond valamit, aztán meg csinál ezt-azt. Végül pökhendien azt is mondhatja, hogy ne azt nézzék, mit mondok, hanem azt, hogy mit teszek.
A szegény választó meg aszerint döntött, hogy a jelölt mit mondott. Amikor meg a kezébe kerül a hatalom, akkor azt teszi, amit akar. No és ebből fakad a sok sírás-rívás.
Az előzetes politikusi cenzus ennek a lehetőségnek a javát kiiktatja. Kiesnének a listán a notórius hazudozók, a szociopaták, a karrieristák és még sokan mások. Lehet, hogy így jelentősen lecsökkenne kis hazánk „politikai elitje”, de szerintem ez csak használna a népnek!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ABSZURD — HA AKARJUK, HA NEM

Nem írtam bejegyzést a héten, mert ami történt az annyira abszurd, hogy külön kihangsúlyozni értelmetlen, mert csak elveszi a valóság kesernyés, már-már humoros élét. Most joggal kérdezheti az olvasó, hogy mire gondolok?

Egy-két dolog megérdemli az említést. A pálmát kétségtelenül Vona Gábor nyilatkozata viszi el, amelyben a csókakői rendőri fellépés miatt követelte Pintér Sándor lemondását. Nos, ezzel a felvetéssel még egyet is értenék, ha nem nézném, ki javasolta. Kivágta nálam a biztosítékot, hogy miután a Vona Gábor vezérelte és támogatta – gondoljunk Hősök terén elmondott beszédére – gárda jól megvezette az egész rendőrséget, és nevetségessé tette, még az a politikus szólal fel ebben az ügyben – cinikusan és képmutatóan –, akinek biztos tudomása volt a dolgok kimeneteléről.
Sokan mondhatják erre, hogy mindez benne van a politikai játszmák paklijában. Csakhogy ez minden, csak nem „politikai játszma”. Vona Gábor maga is tudja, hogy felvetésére a válasz az elutasítás lesz: Pintér belügyminiszter marad a posztján. Ez utóbbi a Jobbik elemi érdeke, hiszen ha áttekintjük a rendőrség kontra különböző gárdák közti meccseket, azt láthatjuk, hogy előbbi igen „kesztyűs kézzel” bánik az utóbbiakkal. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szerdán megrendezett – szerény létszámmal bíró – antifasiszta tüntetés a belvárosban. Valószínűleg több volt a biztosításban résztvevő rendőr, mint akik tiltakoztak a hazai szélsőjobboldal előretörése ellen. Az elhangzott beszédek után a kb. 150-200 fős „tömeg” rendőri sorfalak védelmében vonult az Új Színház elé. Nem is volt semmi probléma, lazán elfértek az Andrássy út széles járdáján, még a járókelőket sem zavarták igazán. Éppen ezért volt érthetetlen, hogy több tucat rendőrségi gépjármű gyakorlatilag lezárta a sugárút kifelé vezető szélső sávját. Felesleges és értelmetlen intézkedés volt. Hasonló, mint a csókakői „védelmi művelet”. Arra gondolt az ember, hogy szándékosan tartják fel a forgalmat, bosszantva az autósokat, mindezt pedig ráfogják a demonstrálókra: „miattuk van a felfordulás”.
Ez pedig azt mutatja, hogy az éppen átszervezés alatt álló rendőrség nincs a helyzet magaslatán. Hol volt a csókakői esettel kapcsolatban a rendőrség felderítő szolgálata? Pedig milyen vehemenciával indokolta a miniszter a rendőrség titkosszolgálati jogosítványainak kiterjesztésére szóló indítványát! Ezek szerint mégsem működik kifogástalanul a rendszer. Vagy – amit feltételezni sem merek – működik az, csak éppen ezeket az információkat nem veszik figyelembe felsőbb politikai érdekek miatt. Ekkor pedig hiába szervezik át a testületet, az ugyanolyan impotens marad, mert nem lehet leláncolt lábbal és megkötött kézzel tangózni!

Forrás: Internet - bevezetem.hu

A másik abszud pedig a legújabb „pénzszerzési ötlet”, a gépkocsik átrendszámozása. Nagy buli! képzeljük el, hogy minden középszintű önkormányzathoz delegálják az azonosító táblák kiadását. Ez azt jelentené, hogy a jó néhány járás (kb. száz vagy még több, nem néztem utána, mert nem releváns) mind-mind kiadná a sajátját. Így pontosan látszana, ha a hevesi feljön Pestre vagy a pesti elkolbászol, mondjuk Csongrádba. A helyi rendőr azonnal tudná, hogy a böszme BMW Budapestről érkezik. Ha eddig esetleg megfordult a fejében, hogy esetleg megállítja, mert a megengedett 50 helyett százzal hasított át a falun – eddig nem jutott eszébe, mert ha ilyet látott joggal feltételezte, hogy a helyi maffia valamely prominense ül benne, azzal meg nem jó ujjat húzni – most már végleg letesz róla, mert a helyi hatalmasságokkal még elbír, de a pestiek esetleg túl nagy falatnak bizonyulnak.
Mondhatja az olvasó, hogy a fentiek a populizmus izmos megnyilvánulásai. Valószínűleg így is van. Szándékos e fogalmazás. Ugyanis kis hazánkban ma hasonlóképpen áll a helyzet.
Visszatérve a rendszámokra. Egyes hozzáértők szerin mindez kétmilliárdjába kerül a tulajdonosoknak. De a későbbi tortúrákat nem is említjük: lakcímváltozás, okmányok átíratása stb.
Amit a héten bátran kijelenthetünk: ad-hoc intézkedések születnek minden meggondolás, hatástanulmány nélkül.
Valahogy úgy gondolom, hogy összejönnek az „illetékesek” egy brainstormingra – ahonnan csak a brain hiányzik –, és egymás vállát csapkodva, ötletelnek. Aztán mindezeket még meg is valósítják!
Így van ez ebben az országban, kicsiben és nagyban is. Hiába várja a Költségvetési Tanács elnöke – aki egyébként egy joviális szakember –, hogy a kormány majd jól alátámasztja a költségvetés egyes tételeit tanulmányokkal és hatáselemzésekkel. Ugyanis az látszik, hogy nem is tudják, mi az!
A miniszterelnök olyan apparátussal veszi körbe magát, akik csak egyet tudnak: kiszolgálni a hatalmat. Ez pedig a kormányzáshoz kevés!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ORSZÁGMENTŐ HONATYÁK — A HÜLYESÉG APOTEÓZISA



Forrás: Internet - Barikád.hu

 Azt tudjuk, hogy Erdélyben a magyar jobboldali politikusokból kijön minden, amit itthon a közvélemény rosszallását válthatja ki. Azt persze nem tudom, hogy miből gondolják, hogy ugyanez a reakció nem jelentkezik a jó székelyek között, akikről köztudott – irodalmi élmények megerősítik: Tamási Árontól, Nyírő korai munkáin át Sütő Andrásig –, hogy nem ostobák, sőt, minden történelmi korban képesek voltak fenntartani identitásukat, megőrizve józan politikájukkal magukat, magyarságukat.

Ezt a fenti tényt figyelmen kívül hagyva, buzgó politikusaink olyan kijelentésekre ragadtatják magukat fiatal hallgatóik előtt, amire – szerintem – a reakció csak ezért nem a hangos hahota és gúnyos röhögés, mert ezek a fiatalok még ismerik az illemet: mégsem ildomos nyílt színen kiröhögni a magyar törvényhozás oszlopos tagjait.
Kőszegi Zoltán légből kapott tényként ad elő – valószínűleg csak a saját tudatában létező dolgokat – kapitális ostobaságokat nemzetéről. Az egy másik kérdés, hogy honnan veszi a bátorságok olyan kategorikus kijelentésekre, mint: „…a rendszerváltásnak csúfolt húsz év eredménye az, ahová eljutottunk: a nemzettudatot szétforgácsolták, az identitást meggyengítették, az embereket fogyasztókká degradálták”.
De ez még mind semmi, mert a honatya – egyben Dabas polgármestere – arra is lehetőséget lát, hogy nyolc éven belül felülvizsgálhassák az európai status quot 1920 óta meghatározó Trianoni Békeszerződést.

Forrás: Internet - Brikád.hu

Ténykérdés, hogy az elmúlt csaknem száz esztendőben történészek százai – minden politikai oldalról – próbálták megmagyarázni, szétszedni, értelmezni azt a folyamatot, amely Európa új határainak kijelölését eredményezte.
De éppen az azóta eltelt idő – társadalmi változások, a második világháború, új fegyverszünet, soha nem látott gazdasági és társadalmi változások (a post terjedelme nem engedi ezek részletes kifejtését, de könyvtárnyi irodalma van) – bebizonyította, hogy a politika mindig is egyetértett Európa Trianonban megalapozott arculatával.
Szinte hallom az ellenérveket, hogy a Szovjetunió felbomlásával, a hideg háború befejeződésével, a kelet-európai országok függetlenedésével (és felbomlásával) új helyzet állt elő. Valóban, a Szovjetunió szétesésével, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlásával szuverén államok jelentek meg a térképen, ám ezek léte nem befolyásolja a trianoni szerződés alapjait. Megmaradtak eredeti határaik között, és mint addig is bizonyos önállósággal bíró entitások nyerték el szuverenitásukat.
A Trianoni Békeszerződés felülvizsgálatára belátható időn belül nem kerülhet sor – még akkor sem, ha a Jobbik alelnöke és a FIDESZ képviselője ezt szeretné. Erre nincs – és nem is lesz meg – európai politikai akarat. Ennek pedig nem oka az, hogy a „gaz nyugati nemzetek” meg akarják fosztani a magyarokat a nemzet „egyesítésétől”, hanem egy olyan folyamatnak vagyunk tanúi és átélői – bár ez a magukat „fajmagyarnak” vallók számára felfoghatatlan –, amely elvezet a nemzeti identitás újraértelmezéséhez. Ahhoz, hogy a nemzethez tartozást nem négyzetkilométerekben, és országhatárokban mérik, hanem a felmutatott értékekben: nyelvben, tudásban, munkában, eredményességben egy át és bejárható, politikailag egységes Európában.


Csak egy a világhíresek közül

 Elhiszem, hogy nehéz ezt megérteni. Elhiszem, hogy nehéz elképzelni, hogy egy nép nagyságát nem a saját magáról hangoztatott képzetek – ad absurdum évszázados magáról terjesztett legendák – határozzák meg, hanem tényleges teljesítménye. Mit tesz le az emberiség, Európa és a saját asztalára: értékeket, kulturálisakat és anyagiakat. Miként ápolja saját nyelvét – ezzel is gazdagítva egy tágabb közösséget –, milyen tudományos és egyéb kiemelkedő teljesítményekre képes.
Csak szerényen jelzem: azok a fiatalok, akik „nyugaton” próbálják ki a „szerencséjüket”, azok már a fentiek szerinti elbírálásban részesülnek. Elismerik magyarságukat, és teljesítményüket. Bár ők ebből a szempontból pontosan azt a jó hírt öregbítik, amit elődeik tapostak ki az elmúlt kétszáz évben Európa nyugati felén és az Egyesült Államokban. Sorolhatnánk a legendás személyeket az 1848-49-es szabadságharc után emigráló magyar katonáktól (akik elismert szerepet játszottak a polgárháborúban, tábornoki és más magas rangot elérve) a századelő művészein, a két világháború közötti magyar szellemi nagyságokon át napjaink elismert tudósaiig, művészeiig.
De mindezt illene átgondolnia azoknak az embereknek, akik – ugyan saját pártjuk szónokaiként, de a Magyar Országgyűlés reprezentánsaiként – megjelennek a nyilvánosság előtt határokon innen és túl!
Persze nem hiszem, hogy egyik napról a másikra mindezt megtennék! De az azért elvárható tőlük, hogy méretes ostobaságokkal – „tele kell szülni a Kárpát-medencét” – ne terheljék hallgatóikat és a tudósítást olvasó közönséget!
Lehet, hogy mindez túlzott kívánság! De a magyar nemzet még mindig virágozni fog, amikor e percemberkékre már senki sem fog emlékezni (mert nem érdemes)!

Ceterum censeo OV esse delendam!

SZÍNEKKEL A KÁOSZ ELLEN!



Forrás: Internet Google

 Mostanában – legalább is a BKK megalapítása és Vitézy Dávid regnálása óta – egyre többször tapasztaljuk, hogy a budapesti tömegközlekedésben „szenzációs újításokkal” próbálják meg a közlekedési vállalat kínos helyzetét javítani. Ezekre, amúgy egyszerűen, a halandó ember azt mondja: mindez pótcselekvés.

Ha már nem tudunk rendes járműállományt beszerezni, hanem mindenféle, uraságoktól levetett – évtizedeket használt – buszokat állítanak forgalomba (amelyek festése természetesen az eladó ízlését tükrözi), akkor legalább azzal próbáljuk elfedni ostobaságunk és szegénységünk következményeit, hogy átfestjük azokat.
Eközben az ötlet kidolgozóinak felrémlik valami a menedzsment tankönyvből, miszerint a színeknek fontos szerepük van egy áru értékesítésében. Nosza, akkor gyorsan keressünk valami „megnyugtató” árnyalatot. Esetleg felrémlett a verssor is, miszerint „…Idegnyugtató felhőjáték/ a gőz…”. De gőz színűre mégsem lehet festeni valamit, mert az inkább szürkének hat, és nem kellően szedálja le a kedves leendő utasokat. Így legyen olyan, mint felettünk az ég, ha süt a nap. Misem könnyebb ennél, elegendő beütni a netes keresőbe, hogy égkék, és máris megjelenik a RAL5015-ös árnyalat.
Hurrá, a probléma megoldva! Újabb győzelmet arattunk a BKV feneketlen problémái felett, anélkül, hogy bármit is orvosoltunk volna!


Forrás: BKK

 Az pedig csak hab a tortán, hogy a döntéshozók nem ismerik a színek szabványaként ismert Pantone-skálát, amelyben az ég kékje a PMS 284-es színkód. Mert amit bölcs BKK-s korifeusaink kitaláltak, annak a neve ugyan Sky Blue, ám a magyar köznyelv sokkal inkább nevezi „bili kéknek”, utalva arra, hogy az ancien rezsim idején (valamikor az ötvenes évek elején) a gyerekeknek szánt zománcozott kisedény díszlett e színben.
Arról nem is beszélve, hogy ez a bizonyos Sky Blue nem igazán az a kék, amit látunk, hiszen ezek a színek a számítógépes alkalmazásokra kitaláltak. Azaz minden egyes – és más-más típusú – kijelzőn, monitoron másképp jelenik meg.
A Panton-színek ellenben, a kód alapján, mindig azonos minőségben jelennek meg, kikeverhetők, bármely magára adó festéküzem előállíthatja.
A BKK tehát újra feleresztett egy jó nagy lufit, mintegy demonstrálva azt, hogy az igen szerény – mondhatni semmire sem elég – anyagi helyeztében is felelősen gondolkodva passzírozza a féceszt.
Ide illik az idézet: „…A hivatal, professzornő, mindig túlélheti azt a feladatkört, melynek betöltésére eredetileg létrehozták, és feleslegessé válásával egyenes arányban növekszik hatásköre és testületi gőgje…” (Moldova György: Elátkozott Hivatal – Magvető, Budapest, 1972.)

Ceterum censeo OV esse delendam!