PUSZTÁBA KIÁLTOTT SZÓ

Megest elhanyagoltam a blogom. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kísértem volna figyelemmel abszurdisztánunk eseményeit. Jó néhány dolog verte ki a gondolkodó embereknél a biztosítékot. Maradjunk ez egyik legkurrensebbnél: kuszaszemű bankvezérünk és alapítványai ügyeinél.

Forrás: Internet

Nem arról akarok értekezni, hogy hány milliárd adóforint vándorolt ide vagy oda, barátokhoz, rokonokhoz vagy egyéb csatlósokhoz. Ezek tények, már isten igazából nincs mit turbózni rajta. Megtörtént. Nyilvánosságra került.

Ami igazán kiakasztott, az az ellenzék lagymatag és teljesen kontraproduktív reagálása minderre.

Feljelentést tesznek. Interpellálnak a parlamentben. Elítélik.

Ez egyébként mind helyes és jó, csak egyetlen problémája van: ezek a lépések egy jól működő jogállamban (mondhatni: polgári demokráciában) működnének. Elegendőek is lennének arra, hogy mind a bankelnök, mind a gazdasági miniszter, mind a miniszterelnök vegye a kalapját.

Ám kis hazánkban mindez nem történik meg, mert dacára az intézményi kulisszák létének, itt nincs jogállam. És ha az nincs, akkor következmények sincsenek. „Majd az ügyvédek elintézik, oszt jó napot!”.

A mai ellenzéknek végre rá kellene ébrednie arra, hogy a jogállami – demokratikus – módszerekkel semmire sem megy! Amellett, hogy természetes

Forrás: Internet

en megpróbálja ez utóbbi eszközöket – egyre kisebb hatékonysággal – alkalmazni, végre rá kellene döbbennie arra, hogy kommunikációján és módszerein változtatni kell.

A nagy többség – bár kimondottan nem tagja egyetlen ellenzéki tömörülésnek sem – elszenvedője a történéseknek, ha nem is közvetlenül (Questor és egyéb károsultak) de közvetve (adóforintjai felhasználása nem a közjót szolgálja) mindenképpen.

Az egész bankbotrányban az a legdurvább, hogy az emberek döntő többsége meg sem érti az összefüggéseket. Mi több, az ügyletben szereplő összegek nagyságrendjéről is kevés összehasonlítási alapja van. „Drága Sztovacsek, ekkora pénz csak a számtanpéldában van!” – mondatja Rejtő Jenő örök klasszikusában Vanek úrral.

Az átlagember képes megérteni (kezelni, felfogni) max. 100 millió forintnyi összeget. Ennyibe kerül egy családi ház teljes felszereléssel, bebútorozva és mellé egy közepes minőségű gépkocsi. Esetleg marad még egy kis pénzecske a takarékban. Ugyanez százmilliárdos nagyságrendben már kezelhetetlen a legtöbb ember számára. Százezermillió! Mi a fene! Fel sem fogható!

Hiányzik még a megértéshez az az információ is, ami az összehasonlítás alapját képezheti: ha 100 millióból a fentieket lehet beszerezni, akkor mit lehet kezdeni ennek az ezerszeresével?

Forrás:Internet

Mennyibe kerül az oktatás, mit költ a költségvetés az egészségügyre? Egyáltalán: mennyi a költségvetés? Mennyi a sokat emlegetett GDP? A kettőnek mi a viszonya egymáshoz?

Mit jelent az, hogy az oktatásból az elmúlt hat esztendőben 500 milliárdot vontak ki? Hogyan hat ez a gyerekem taníttatására, ez egyetemek és középiskolák életére?

Na, ezeket a kérdéseket kellene a mostani ellenzéknek könnyen érthető mondatokkal megválaszolnia. Bemutatni, hogy a 27 százalékos ÁFA miként szegényíti a társadalmat. Mert a személyi jövedelemadó egy százalékos csökkentése (az így nyert jövedelemtöbblet) bakfitty ahhoz képest, amit az átlagember ÁFA-ként befizet az államkasszába. Gondoljuk végig ezt: egy háromfős átlagháztartás ma a létfenntartásra (áram- és vízdíjak, élelmiszer, tisztálkodó szerek stb.) mintegy 80-100 ezer forintot költ. Ezek többsége – néhány üdítő kivétellel – 27%-os adóval terhelt. Azaz átlagban 23-25% az adóteher, ami 16-25 ezer forint havonta, évente pedig csaknem negyed millió forint.

Ha az ellenzék ezeket képes lenne rendesen a választók elé tárni, és mozgósítani szimpatizánsaikat, támogatóikat, akkor nem néhány tízezres tüntetéseket látnánk a Kossuth téren, hanem több százezer ember lepné el – elégedetlenségét kifejezve – a nagyvárosok utcáit.

Talán ebből értene a hatalom. A mostani lanyha áltiltakozások eredménye kétséges.

Ceterum censeo OV esse delendam!

SZABAD ÖTLETEK JEGYZÉKE



Forrás: Internet: szegedma.hu



József Attila tán megbocsátja az elorzott címet. De jobbat amúgy sem lehetne kitalálni annak jellemzésére, amit mostanában a kormány művel. Mindent felhasználnak arra, hogy a „valódit” állítsák a közbeszéd középpontjába az „igaz” helyett. Az elmúlt két hét szinte másról sem szólt csak a rasszizmusról. Ez persze komoly társadalmi probléma, nincs szándékomban lebecsülni, sőt egyet érek mindazokkal, akik úgy gondolják, hogy ilyen beszédnek (írásnak) nincs keresnivalója a magyar nyilvánosságban.

A cikk és a körülötte kialakult politikai adok-kapok – a médiában megjelenő egyetértő és azzal ellenkező megnyilvánulások – mégis jótékonyan fedték el mindazokat a problémákat, amikkel szembe kellett nézni az elmúlt pár napban. A gazdasági miniszter szerencsétlen mondatai a Magyar Nemzeti Bank unortodox lehetőségeiről bedöntötték a forintot. Háromszáz forint körül járt az árfolyam, ami a devizahiteleseknek minden, csak nem jó hír. Így év elején újfent emelkedtek a törlesztő részletek, és ezen a tíz százalékos „rezsicsökkentés” sem igazán segített. Az egyre jobban elszegényedő népesség ugyanis már réges régen ezen a kiadásain spórol, így a havi 10-15 ezer forintos energiaszámla ezer-ezerötszáz forintos csökkenését eliminálja a frank növekvő váltási aránya.

Ahogy lecsengő ágba jutott a „cigánybűnözéssel” kapcsolatos indulatos párbeszéd, úgy új ötletet kellett előhúznia a kommunikációs szakembereknek. Meg is lett ma reggelre. A mindenre kapható Lázás János játszotta ezúttal a megmondóember szerepét, kijelentve, hogy a svájci kormányhoz hivatalos úton fordulnak, tudakolva a helvét bankokban elhelyezett magyar pénzek nagyságát.



Forrás: Internet

 A dolog persze rögtön ürügyet adott arra, hogy komoly emberek szólaljanak meg ez ügyben, hangsúlyozva az ötlet bornírtságát. Már csak azért is, mert nálunk állítólag demokrácia van, a magyar polgár azt tesz a saját pénzével, amit akar. Ad absurdum a melós, aki ma már munkaerejének árát csak számokban látja, hiszen munkáltatója nem a kezébe számolja le a bankókat, hanem számlára utalja át, szabadon utalhatja ezt az összeget tovább bárhová a világon. Senki sem akadályozhatja meg ebben, még a kormány és a NAV sem. Az akadályoztatásnak egyetlen útja-módja lenne, ha a magyar fizetőeszközt megfosztanák konvertibilitásától. De lássuk be, ez ezért túl nagy ár lenne a hatalom biztosítása érdekében (ez ugyanis egyenlő lenne az államcsőddel).
Most majd jókat fog csámcsogni ezen a blöffön a közvélemény, miközben elsiklik olyan lényeges kijelentések mellett, mint amilyen például az elektronikus útdíj bevezetésének elhalasztása. Most persze joggal kérdezhetik, hogy miért tartom lényegesebbnek ez utóbbit?
A válasz igen egyszerű. Ha a kormány nem képes teljesíteni tervezett bevételeit – például az úthasználatból, és most ne foglalkozzunk azzal, hogy egyetértek-e ezzel vagy sem – akkor kénytelen lesz valamilyen más forrásból összekaparni az így hiányzó pénzt. Ez pedig vagy azt jelenti, hogy újabb adójellegű bevételeket vet ki, vagy azt, hogy más – szintén fontos – területek finanszírozását kurtítja meg. Azaz lehetséges, hogy a tervezettnél mégis kevesebb jut felsőoktatásra, így persze dől mindaz az ígérethalmaz, amiben megállapodott a diákok képviselőivel. (Látjuk azt is, hogy ez alól igyekszik máris kihátrálni a hatalom, hiszen már azt hangoztatja, hogy minden, amiben megállapodott csak egyetlen tanévre érvényes.)
Mindezzel csak azt szeretném tudatni, hogy bármennyire is felháborító a hatalomhoz közeli egyének egy-egy megnyilatkozása, figyeljünk arra is, hogy miről akarják elterelni a figyelmünket, ami – lehet, hogy sokkal fontosabb – adott esetben a zsebünkre és a jövőnkre hat.
Lázár bornírt ötlete nem ér többet, mint azt, hogy jól megmosolyogjuk, és elkönyveljük magunkban: van az a pénz, amiért korpás lehet a hajam.

Ceterum censeo OV esse delendam!

OBAMA GYŐZÖTT — ÉS MI?

Forrás: Internet

Barack Obama győzött. Mitt Romney gratulált. Mint egy golfban: győzött az, aki jobban teljesített a pályán. A legyőzött gratulált, elismerte a vereséget, és biztosította híveit, hogy nemes ellenfele bizonyára továbbra is az Amerikai Egyesült Államok érdekében dolgozik tovább.

Az USA külpolitikai orientációja tehát az elkövetkező négy évben markánsan nem változik majd. Ez persze hat Európára is, benne egy olyan kis országra is, mint hazánk.
A kommentátorok és szakértők hada ma azt próbálja megjósolni, mit tesz majd a régi-új elnök, hiszen már nem nagyon sokat kell foglalkoznia saját népszerűségével, hiszen az amerikai alkotmány kiegészítése értelmében az afroamerikai elnök nem pályázhat újabb mandátumra. Ebből adódóan megvalósíthatja azt a politikát, amelynek egy részét már az elmúlt négy évben végrehajtotta.


Forrás: Internet

 Egy dolgot figyelembe kell venni – amit manapság a hazai politikában kezdenek elfeledni és tudatosan mellőzni –, hogy az elnök nincs kontroll nélkül. A szenátusban ugyan stabil a demokrata többség, azonban a képviselőházban a republikánusok többségével kell számolnia a végrehajtó hatalomnak. Azaz minden döntésében kompromisszumokra kényszerül.
Ez a megegyezési kényszer adja az amerikai politika társadalmi elfogadottságát, végső soron ez biztosítja azt, hogy a ma ellenzéki „elefántok” is elfogadják az elnököt magukénak.
A várhatóan változatlan amerikai külpolitika azt is jelentheti, hogy az a demokrácia-felfogás, ami jellemzi ezt az adminisztrációt, nem vált hangsúlyokat.

Nehéz helyzet elé néz tehát a magyar külpolitika az elkövetkező két évben, hiszen menthetetlen antidemokratikus intézkedéseit kell majd magyaráznia stratégiai partnereinek. Magyarország a NATO tagja marad, eleget kell tennie szövetségesi kötelezettségeinek. Nagyon sokan abban a tévhitben vannak, hogy ezek a vállalások csak katonai-szakmai jellegűek. Ez súlyos tévedés. Ugyanis a NATO alapokmánya elsősorban politikai szövetségről szól, amelyben a polgári, demokratikus értékek kiemelten kezelendők. Oly annyira, hogy azokat – ha kell – fegyveres erővel is megvédik.
Az Orbán-kormányra nehezedő külső nyomás tehát szerintem egy cseppet sem fog lazulni. Egyre nehezebb lesz az „unortodox” intézkedéseket végrehajtani. Már csak azért is, mert mint a tőzsde mai nyitása is mutatta, az üzleti körök még nem alakították ki stratégiájukat az új amerikai kormányzattal kapcsolatban. Ez számunkra azt jelenti, hogy egy ideig hektikusan mozoghatnak a nemzetközi deviza-árfolyamok. Ez pedig a magyar gazdaság szempontjából nem éppen szerencsés.
A gazdasági bizonytalanság hat majd az IMF-re is, és áttételesen annak hazánkkal kapcsolatos tárgyalási hajlamára. A Matolcsy-féle gazdaságpolitika még mindig azt mantrázza, hogy nincs nagy baj, hiszen a hazai költségvetés finanszírozható a piacról. Ez valóban így igaz, nyolc százalékos hitelre komoly befektető társaságok és alapok hajlandók kockáztatni pénzüket.
A baj azonban az, hogy ezeket a kötvénykibocsátásokat (hiteleket) vissza kell fizetni. Nem most, hanem a kötvények lejárati idejével. A probléma az, hogy a magyar költségvetés éves bevétele nem nő évi nyolc százalékkal, mert a hazai nemzeti jövedelem sem nő ilyen arányban.
Készítsünk egy példaszámítást arra, hogy mekkora a különbség az IMF és a piaci kamatozású finanszírozás között. Legyen a példánk kis összegű, hogy lássuk a számokat, a valós összegek ezek után egy egyszerű szorzással számíthatók. A kamatos kamat (márpedig a kötvényes esetében erről van szó) számítása C1= C0x(1+k)n ,(ahol C0= kezdő tőke, k=kamatláb , C1= jövő érték, n= évek száma hatványkitevőként)
Példánkban egy egymillió euró értékű, öt év futamidejű kötvénnyel számoljunk. Elsőként a piaci finanszírozást számoljuk ki, amely a fenti képlet alapján: C1= 1000000x(1+0,08)5 azaz: C1=1000000x2,52688=2 526 888. Mint a példából látható, minden kibocsátott egymillió euró után a költségvetésnek több mint két és félmillió eurót kell visszafizetnie.
Ugyanez az IMF kedvezményes kölcsönével számolva (három százalék) 1 159 274 euró. Azaz csaknem egymillió euróval kell kevesebbet fizetnie a magyar államnak. Ha ezeket az összegeket lebontjuk éves törlesztésre, akkor ez utóbbinál (IMF) minden millió euró után évente 232 ezer eurót kell fizetni, míg a piaci változatnál 505 ezret.
A kétféle kölcsön között a különbség 273 ezer euró, amely többletet a magyar adófizetőknek pluszban kell kifizetniük.


forrás: Internet

 Bár az amerikai elnökválasztás nem nagyon befolyásolja – láthatóan – a magyar kormányt, néhány hét, hónap elteltével szembesülnie kell a kőkemény valósággal. Például azzal, hogy eredménytelen minden olyasfajta propaganda, amelyet legutóbb – performanszként – bemutattak az ország házában. Kicsit nevetséges volt az államadósságról folyó vita, különösen Matolcsy miniszter kijelentése, miszerint a pénz a bankokhoz került. Az elmúlt 20 esztendőben a magyar államháztartás (költségvetés) folyamatosan kölcsönökre szorult. Az azonban ebben a vitában el sem hangzott, hogy a mai magyar államadósság jelentős része, több mint fele, nem a költségvetés hiányából fakad, hanem a magyar gazdálkodó szervezetek és magánszemélyek „hozták össze”. Azaz nem elsősorban a kormányok rossz gazdálkodásából fakadt – bár ez is vastagon hozzájárult –, hanem abból a költekezésből és hitelfelvételekből, amelyet a lakosság és a vállalatok vettek fel.
 A pénz pedig nem hiányzik, megvan az, az utolsó euróig, hiszen megtestesül beruházásokban, lakásokban és építményekben, gépjárművekben és egyéb anyagi javakban. Ami a korábbi kormányok számlájára írható, az a gazdaságpolitikai döntések téves volta. Nem ismerték fel a fenyegető hitelbuborék veszélyét. Nem akadályozták pénzügyi eszközökkel a devizában történő eladósodást. nem ösztönözték a hazai fizetőeszköz előnyét a külföldi valutával szemben.

Forrás: Internet



Tehát az egész vitanap nem volt más, mint egy felesleges témáról, rosszul koreografált előadást tartani, azzal a céllal, hogy a lehető legtöbb figyelmet eltereljünk jelen gazdaságpolitikánkról, annak kudarcairól.

És mi köze mindennek az amerikai elnökválasztáshoz? Mindössze csak annyi, hogy amíg a karaván (a fejlett országok, élükön az USA-val és az európai országokkal) halad, a kutyának pedig nem marad más, mint az ugatás. Hol a holdra, hol pedig valamiféle ködös keleti irányba. Válasz pedig sehonnan sem érkezik, mert a karaván egyre távolodik, és szánakozva néznek vissza a lemaradóra!

Ceterum censeo OV esse delendam!

FORRÓ ŐSZ ÉS IGEN FAGYOS JÖVŐ

Mindenszentek napján arról kellene elmélkedni, hogy kikre emlékezünk eltávozott szeretteink sorában. Kit miért és hogyan szerettünk (utáltunk, viseltünk el, kerültük vagy ragaszkodtunk hozzá), mit tettünk és mit nem. Ezek a gondolatok azonban beszorulnak manapság a „privát szférába”. A temetők környékén csendes, magukba fordult emberek róják ilyenkor szokásos útjukat. Kezükben virág, a szatyorban pedig az obligát mécses és a kis seprű vagy avargereblye…

Rendbe tesszük a sírt vagy az urnafülke környékét. Megnyugodva távozunk, eleget tettünk a szokásoknak. Nem igazán szoktunk elgondolkozni a jövőről. Ilyenkor a múlt felülírja napi gondjainkat, aggódásunkat az elkövetkező időszakért.

Márpedig van miért aggódnunk.


Forrás: Internet

 Éppen napjainkban próbálja a minden fékét elvesztett hatalom „alkotmányos joggá” emelni azt a diszkriminációt, ami éles különbséget tesz hazai és határon túli állampolgárok között. Éppen most akarja kicsavarni a társadalom kezéből – a polgári demokráciákban egyetlen – fegyverét, amivel féken tarthatja a mindenkori hatalmat. És hogy mindez teljes legyen, nem csak a választás szabadságát kívánja korlátozni, hanem a gondolkodásunkat is. Minden rendelkezésére álló eszközzel azt próbálja elhitetni, hogy ez egyetlen és üdvözítő megoldást kínálja fel nekünk. Hazugságok garmadájával bombázza a közt annak érdekében, hogy úgy fesse le mai valóságunkat, mint minden létező legjobbikát.
Hallottunk mi már itt mindent tündérországtól kezdve a növekedésig és a keleti szélig szinte mindent. Hallani halottunk, azonban napi tapasztalataink mindezek ellenkezőjét bizonyítják. A gazdálkodni akaró vidéki gazda elől nímandok viszik el a termőföldet. Mesterségesen döntenek be élelmiszeripari üzemeket – csak azért, mert így olcsóbban megszerezhetők –, mit sem törődve százakkal, akiknek ez nyújtja az egyetlen megélhetési forrást. (A beszállító állattenyésztőkről már ne is beszéljünk!)
Okos – magukat értelmiséginek tekintők – fikázzák a rendszert, de leszólják azokat is, akik valamiféle nagyobb összefogást sürgetnek az egyre fenyegetőbb társadalmi és gazdasági összeomlás elkerülése érdekében.


Forrás: VG online

 Bonyolult választási és politikai képleteket emlegetnek (amiben formálisan talán igazuk is van), hivatkozva a társadalomtudományok „törvényszerűségeire” és az eddigi történelmi tapasztalatokra. „A helyzet egyre fokozódik… Ezt sose szabad elfelejteni..” – mondja Virág elvtárs Pelikánnak. Márpedig most is így vagyunk vele: a helyzet fokozódik, bárki bármit is mond. Elhangzanak egészen optimista értékelések arra hivatkozva, hogy a hiány a három százalék alatt van, hogy a CDS felárak (amiről a magyar polgárok döntő többségének gőze sincs, hogy micsoda) csökkennek, az adósságállomány pedig csökken. Az átlagember mindezt hallva nyugodtan hátradől, legyint egyet, és issza tovább a sörét, mondván: még sincs itt akkora baj.
Márpedig van. Mert a fent idézet adatok csak egy szelet egy kis részét mutatják abból a tortából, amit magyar valóságként elénk raktak. Ha egy marcipánrózsa díszíti az emeletes süteményt, az nem bizonyítja annak kitűnő voltát, különösen akkor nem, ha belül penészes az egész, és a töltelékét az udvar végi latrinából termelték ki.
A széles körű – már most is szükséges – összefogás és együttműködés nem azért kell, hogy az elkövetkező másfél év alatt legyen min rágcsálódnia ellenzéki és kormánypárti orgánumoknak, hanem azért, mert nagyon gyorsan juthat az ország olyan helyzetbe, ahol már a legjobb szándékok is kicsorbulhatnak. Gazdaságilag – és ennek eredményeként – és társadalmilag olyan helyzetbe jutunk, hogy az ország nem lesz képes megtermelni mindazt, amiből eltartható a közösségi szolgáltatások sora.


Forrás: Internet

Nem lesz akkora adóbevétel, ami fedezi az egészségügy, a szociális kiadások (nyugdíjak egyéb ellátások), az államigazgatás kiadásait, a költségvetés egyéb fejezeteit. Az elkövetkező két-három évre a hitelesnek tekinthető gazdasági szakemberek a legjobb esetben is stagnálást jósolnak. Azaz nem emelkedik a nemzeti jövedelem. Ha pedig nem emelkedik, akkor a kormány által eddig „piaci alapon” felvett hitelek visszafizetése a mainál sokkal nagyobb mértékben terheli a költségvetést (azaz az adófizetők pénztárcáját). Még kevesebb lesz az esély arra, hogy valamiféle kilábaláshoz szükséges forrásokat előteremtsenek. A hazai ipar és mezőgazdaság ugyan szépen lassan „hazai kezekbe” kerül, ám ezek a kezeknek az a tulajdonsága, hogy csak kapni szeretnek. Adni és fejleszteni nem igen tudnak, hiszen nekik sincs. Nincs magyar tőke, nincs magyar fejlesztés, ami belátható időn belül hasznosulhatna.
A kormány oligarchái – élükön a gazdasági miniszterrel – a jól ismert mesehőst akarják utánozni, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a bajból. De azt tudjuk: Münchausen báró csak a kocsmai mesékben volt ilyen ügyes. Jót szórakoztak rajta, akik hallgatták, ám egy szavát sem hitték el.
Miből gondolja a kormány, hogy a hazai kocsma közönsége másként vélekedik ostoba hazudozásaikról?

Ceterum censeo OV esse delendam!

GAZDASÁGI SZAKEMBEREK ÉS A KORMÁNY

Kis magyar abszurd

Tegnap két gazdaságpolitikai konferenciára is sor került Budapesten. A nagyobb érdeklődést kiváltó esemény a Portfolio által rendezett Budapest Economic Forum volt a budai Hiltonban, a másik pedig a Republikon Intézet konferenciája az A38-on.


Forrás: Internet

 Mindkét esemény szinte azonos tematikával tárgyalta a hazai gazdaság helyzetét, lehetőségeit. Mindkét eseményen megkerülhetetlen volt az IMF-megállapodás kérdése. A hazai és meghívott külhoni elemzők is igen borús képet festettek a jövőről, és a kormánnyal ellentétben nem igazán rajzoltak rózsás képet az elkövetkező évekről.
A lényeg – ez egyébként Kákosy Csaba szájából hangzott el –, hogy a magyar gazdaság elvesztegetett 10 esztendőt. Mindez azt is jelenti, hogy várhatóan 2014-ben a hazai GDP a 2006. évi szinten lesz. A fogyasztás ebben az időben a 2003-as szintre csökken, míg a beruházások az Orbán-kormány utolsó évében a 2000. év szintjére esnek vissza.

Mindez igen riasztó jövőkép.



Forrás: Internet

 A Hiltonban ugyanakkor Varga Mihály arról biztosította a jelenlevőket, hogy az IMF-megállapodás szinte az utolsó szakaszba jutott. Bár a jegybank elnöke korántsem osztotta ezt a véleményt, valós képet festett. Ugyanezt tette Bajnai Gordon volt miniszterelnök is.
Az egyszerű olvasó csak kapkodja a fejét a sok okosságtól, és csak nagyon kevesek értik is meg, hogy miről is szól mostanában az életünk. Hogyan juthatott az ország ebbe a helyzetbe az elmúlt évtizedek alatt?
Valahogy soha sem néztünk szembe a valósággal. Ian Stewart (a Deloitte vezető közgazdásza) tartotta a tükröt. Sajnos nem szép képet látunk benne. A kívülálló perspektívája ugyanis mindig objektívabb, mint az a kép, amelyet magunkról képzelünk. Mondhatjuk még ezt akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy adott elemző esetleg az értékelésbe saját érdekeit is beleszövi.

A valóság azonban mindent felülír!

Olyan komédiának lehettünk tanúi az elmúlt napon, amit éles eszű szatíraszerzők is csak véres verejtékkel képesek kiizzadni magukból. Matolcsy György pedig mindezt szinte csípőből – mint egy vadnyugati cowboy – lőtte a szemünk közé. Rögtön el is indult forint – kifelé az országból és a saját zsebünkből is – lefelé, de később visszatért ma reggelre a 277,92-ről 278,18-ra. Az, hogy végül is ki fogja fizetni ezt a 367 milliárdot, abban ne legyen senkinek se kétsége: a lakosság. Vagy annak legalább is a nagyobbik fele. Mert azokat a megszorításokat, amelyekkel ismét a „multikat” akarják megszorítani, azok egy-kettőre a mi pénztárcánkat fogják üríteni.
És még csak nem is ez ebben a legszomorúbb. Hanem az, hogy ez a gazdaságpolitika legalább 10 évre vágja el a fejlődés lehetőségét a hazai gazdaságban.

Milyen jövőt várhatunk?



Forrás: Internet - Rebublikon.hu

 Ezt a kormányt leváltani kívánó ellenzék – minden gyerekbetegsége dacára – politikailag esetlegesen sikerrel járhat 2014-ben. Ez azonban, a hitelt érdemlő elemzők szerint – szinte semmit sem változat a dolgokon, hiszen a rendszer, az marad. Azt csak kétharmaddal lehet megváltoztatni. Ez pedig sajnos – a mai állás szerint, ha az ellenzék nem mozgósítja minden erejét, és éri el a kétharmadot – változtathatatlannak tűnik. Azaz: egy esetleges új kormánynak olyan kicsi lesz a mozgási lehetősége, esélye arra, hogy valamiféle átlátható és hatékony gazdaságpolitikát dolgozzon ki, hogy az szinte szót sem érdemel. Mindezeket alátámasztják az elmúlt hónapok felmérései is.
Itt az ideje, hogy a választópolgárok elgondolkodjanak: mit akarnak? Folyamatos lecsúszást, eddig elért eredményeik felélését, a jövő nemzedék kilátástalanságának fokozását, vagy képesek lesznek belátni, hogy olyanokra adták a voksukat 2010-ben, akik nem teljesítették a polgárok elvárásait, és mint elefánt a porcelánboltban összezúztak mindet, amit elértek!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MATOLCSI HÉT PONTJA

Forrás: Internet

Úgy látszik a valóság betört a magyar döntéshozókhoz. Véglegesen szembe kell nézniük azzal a gazdasági környezettel, ami hazánk mozgásterét meghatározza. Nem más ez, mint az eddigi „unortodox” politika kudarca. Persze a mai kormány szerint szó sincs semmiféle „megszorításról”, hiszen ezt a szót kiiktatták a politikai diskurzusból. Ám mi másnak tekinthetjük azt a csomagot, amelyet kuszaszemű gazdasági miniszterünk bejelentett.

A jövő évi költségvetés gyors beterjesztése gyors kiigazítást követelt. Már csak azért is, mert a légvárakra épített stratégia látványos vereséget szenvedett.
Az, hogy a hiánycélt felfelé módosították, az közvetlen összefüggésben van azzal, hogy a hazai gazdaság nem teljesítette a – szakértő közgazdászok által elve kifogásolt – növekedési tempót. A bejelentett 397 milliárdos „kiigazítási program” azonban – már most látszik – nem képes orvosolni a bajokat.


Forrás: Internet - VG.hu

 A 133 milliárdos zárolás a költségvetésben – amely elsősorban a minisztériumokat érinti – azzal jár, hogy a kötelező takarékosság jegyében közszolgák kerülhetnek az utcára a rosszabbik esetben, a jobbik esetben pedig befagyasztják béreiket. Ez pedig máris cáfolja azt a kijelentést, hogy nem érinti a lakosságot. Ez utóbbi csak akkor lenne igaz, ha az államigazgatásban (minisztériumokban és azok háttérintézményeiben) dolgozókat nem tekintjük a lakosság részének.
A legsúlyosabb tétel ebben az, hogy 15 százalékról 5-re mérséklik az uniós támogatásokhoz nyújtott támogatást. Ez lefordítva annyit jelent, hogy a már megvalósulás alatt álló vagy éppen pályázati szakaszban levő uniós támogatásokhoz nem lesz meg az úgynevezett „önrész”. Ha pedig ez az 50 milliárd kiesik e szegmensből, úgy ennek az összegnek a sokszorosát veszíti el az ország. Ez különösen fájó, hiszen az Állami Számvevőszék legutóbbi jelentése szerint is Magyarország a rendelkezésére álló uniós források jelentős hányadát nem használta fel.
A közszolgák – háttérintézmények, egészségügyi és oktatási szektor – vagy nyugdíjat, vagy bért kaphatnak. Ezzel gyakorlatilag megszűnik annak lehetősége, hogy egyes hiányterületeken visszafoglalkoztassák a tapasztalt nyugdíjasokat. Komoly problémát okozhat ez az orvosi alapellátásban, ahol sok nyugdíjas orvos lát el szerződéses vagy más alkalmazással egy-egy körzetet. Ezek az önkormányzatok komoly problémával néznek majd szembe a tiltás miatt. Ugyanez mondható el a pedagógusok esetében is.
A másik nem igazán hatékony intézkedés, hogy nem töltik fel a nyugdíjba vonuló közszolgák helyét. Azaz a közigazgatásban csökken a létszám, növekszik a terhelés. A lakosság felkészülhet arra, hogy ha a hatóságokhoz hivatalos ügyben fordul, hogy az eddig sem zökkenőmentes ügyintézés tovább nehezedik: növekszik az eljárások ideje, nő a sorbaállás stb. Mindezt úgy eladni, hogy nem érinti az emberek mindennapjait, szintén bornírt állítás.
Mindig azt a réteget ütik, amelyik nem képes visszavágni. A nagy hanggal beharangozott program a pedagógusok bérének emeléséről, az „életpálya program” elhalasztása nem szolgálja az iskolai rendszerek – koránt sem kívánt – átalakítását, a pedagógusokat a jelenleginél is rosszabb helyzetbe hozza. Persze – a kommunikáció szerint – ez sem érinti a lakosságot, hiszen (gondolom én) a tanító, a tanár, az egyetemi oktató szintén nem tartozik a lakosság körébe. Ők a föld felett lebegnek…
A legfelháborítóbb a szociális juttatások egy részének megvonása. Nem ragozom: az a szerencsétlen közmunkás, akinek valamilyen bornírt ötlettől fogva már elve a törvényben meghatározott minimálbér felét fizetik, még megterhelik azzal, hogy segélyért sem folyamodhat saját önkormányzatához — ez több, mint elvetemültség.
A legbornírtabb ötlet az, hogy a kormány a saját kincstárát adóztatja meg 30 milliárd értékben, azaz egyik zsebéből a másikba teszi, miközben azt akarja elhitetni, hogy ez valamiféle bevételt jelent. Olyan ez, mint amikor a szegény ember elindul vásárolni. betesz a zsebébe egy ezrest. Útközben átteszi a másik zsebébe. A piacon meg már úgy számol, hogy az egyik zsebemben is van egy ezres, meg a másikban is, így aztán van kétezer forintom. Csak akkor esik pofára, amikor kiderül: nem tud csak egy ezresért vásárolni.
Ami érinti a lakosságot az az újfajta adó, az ATM illeték. Ez 3 ezrelék, azaz minden 1000 forint után három. Gondolja át minden kedves olvasó, hányszor, mennyi pénzt vesz ki az automatából. Egy család esetén ez havonta – még minimális használattal számolva is – családonként legalább 70 ezer forint. Ennek az illetékterhe 210 forint. Sok kicsi sokra megy!


Forrás: Internet - VG.hu

 Az online pénztárgép ötlete pedig nevetséges. Már csak azért is, mert számoljunk egy kicsit. Hány pénztárgép lehet ebben az országban? Több százezer (Matolcsy szerint 400 ezer)? Hogyan építik ki az online kapcsolatot? Minden falusi vegyesboltba bevezetik? Mennyibe kerül az a bizonyos pénztárgép, mert a mostaniak nem tesznek eleget a követelményeknek? Mindezt még ebben az évben a NAV közreműködésével. Szerény becslésem szerint a kütyü a gépekhez legalább 1500 forint. A hálózatkiépítés ennek legalább a tízszerese átlagosan. No, akkor mennyi az egyenleg? (400 000X1500+400000x15000 = 6600 000 000 Ft, azaz 6,6 milliárd) Ezzel szemben áll egy vélelmezett összeg a maga 95 milliárdjával. Ám ha már ÁFA-csalásról beszélünk, akkor csak arról feledkezik el a tisztelt miniszter, hogy azt a általában nem vezetik át a pénztáron (így a pénztárgépen sem) és a könyvelés sem mutatja ki. Az ügylet általában cash-ben bonyolódik, lehetőleg tanúk nélkül.
A fordított ÁFA-fizetést már több ágazatra bevezették, ám az így keletkező bevétel legalább annyira bizonytalan, mint az előbbi eset.
Ami pedig a TB járulékra alkalmazott plafont eltörlik, az még üdvözölhető is lenne, ám kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy hosszú távú hatásvizsgálatot végeztek ezzel kapcsolatban. Ugyanis, ha eltörlik ezt a plafont, akkor a magas jövedelműek joggal fognak – a mai kiszámítási rendszertől eltérően – jóval magasabb ellátásra igényt formálni. Ez persze nem nagyon érdekli a mai kormányt, mert ennek hatásai majd csak később – az elkövetkezendő 10-20 évben – jelentkeznek. Főjön az akkori kormány feje!
Mint láthatjuk, nem más ez, mint a rossz gazdaságpolitika következményeinek a javítgatása. Be kell tömni a réseket, mert különben összeomlik a fal. Csakhogy ez a tömítőanyag nagyon gyorsan ki fog peregni az egyre táguló repedésekből. Néhány hónap után ugyanott leszünk, ahol most!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MEDDIG MÉG???

Az átlagos magyar állampolgár ül otthon, előveszi a pénzecskéjét, számolgatja, hogy mire jut neki. Ezt eddig a lakosság kb. harmada tette, ők tartoztak ugyani abba a kategóriába, aki a rendelkezésére álló forrásokból képes volt valahogyan – a társadalmi minimum szintjén – megélni. A társadalom csaknem 15 százaléka azonban ma már a mélyszegénységben él, azaz forrásai (szociális támogatásai és egyéb jövedelemforrásai) nem fedezik a mindennapos megélhetését.

A fennmaradó 55 százalék nagy része sem dúskál a javakban. Csökkennek vagy teljesen megszűnnek megtakarításai, egyre kevesebbet költ saját szellemi és fizikai rekrációjára. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy nem utazik üdülni, a szabadságát lakóhelyén tölti a négy fal között, nem, vagy a korábbinál jóval kevesebbet költ kultúrára (színházra, könyvre, egyéb szellemi kikapcsolódásra, ad absurdum kocsmára).
Mindössze a társadalom tíz százalékát teszik ki azok, akik a mai helyzetben is megtalálják számításaikat, jövedelmük nőtt vagy nem csökkent.
Éppen ezért igen problémás a kormány újabb gazdaságpolitikai törekvése, amely el akarja inflálni az adósságállomány egy részét, így növelve a költségvetés bevételeit, kiegyensúlyozandó annak egyensúlytalanságait.
Az inflációban mi magyarok vagyunk a világon a csúcstartók. Az 1946.január elsején bevezetett adópengőt a régihez viszonyítva 1:1 arányban váltották, ez az arány 1946 júliusára 1: 200x1010 arányra romlott. Ez az újkori történelem legnagyobb pénzromlása. (forrás: Magyar Nagylexikon, Kronológia 2. kötet 1301. és 1307. oldal) Sok háztartásban és a nagyi sublótjában talán még fellelhetők a 10 billió millpengősök. Ez a folyamat mind a gazdaságra mind a lakosságra pusztítóan hat.
Bár az 1946-os hiperinfláció nem ismétlődött meg a magyar gazdaságban, ám a gazdaságpolitika mindig is kacérkodott ezzel az eszközzel, mint a költségvetési egyensúly fenntartásának eszközével.
Ezzel a közgazdászok jelentős része nem ért egyet – sem konzervatív, sem ellenzéki oldalon –, ám a kormány teszi a dolgát. Azaz olyan lépéseket tervez, amely újfent a legkiszolgáltatottabb rétegeket viszi a tönk szélére.

Azzal egy cseppet sem törődik a miniszterelnök, hogy az eddig mélyszegénységben és szegénységben élő milliók ezután miként fognak megélni, azzal sem foglalkozik, hogy az általa „preferált középosztály” szép csendesen csúszik lefelé.
A kormány a napi problémákat látva ötletel, nincs kialakult képe arról, hogy a hazai gazdaságot milyen irányban, milyen úton lehetne kivezetni a csődből. Az az út, amelyen a kormány jár, csak propagandisztikusan sikeres, a valóságban romok és rombolás marad utána.


Forrás: Portfolio.hu

 Elegendő csak a KSH közzétett adatait áttekinteni az elmúlt két évről. Csökkentek a vállalkozások száma és jövedelmezősége, csökkentek a hitelek, a bankok hitelkihelyezései. Csökkent a lakosság megtakarítása, az elmúlt esztendőben az elmúlt 20 év legalacsonyabb szintjét produkálta. Ugyanakkor a kormány erőlteti, hogy e kevéske megtakarítások is állampapírokban jelenjenek meg. Ez ugyan azt hozza magával, hogy a lakosság finanszírozza egyrészt az államot, nem pedig külső piaci szereplők. Ám a kamat akkor is kamat marad, a későbbiekben ki kell fizetni.
E lépéssel párhuzamosan a lakosság kivonja a pénzét a kereskedelmi bankokból (hiszen állampapírt: kötvényt, kincstárjegyet vesz), a bankok likviditása pedig csökken. Azaz kevesebb forrást képesek kihelyezni a gazdaságba vagy a lakosságnak. Ebből pedig aligha lesz növekedés, fogyasztásélénkülés.
A kígyó beleharapott a saját farkába, és mohón kezdi nyelni saját magát.
Mikor lesz már vége ennek az öngerjesztő folyamatnak?
Mikor döbben már rá a kormány, hogy végzetesen rossz úton jár? Miért kell pusztán presztízs érdekek mentén feláldozni a még meglevő értékeinket (amit hamarosan elvisz az infláció)? Mikor jön már rá a magyar politikai elit (kormánypártok és ellenzékiek egyaránt), hogy húsz évvel a rendszerváltás után, a kapitalizmus keretei között kellene egy eredményes tervet kidolgozni az ország felemelésére?
Kapitalizmusban, az annak megfelelő eszközökkel és módszerekkel, nem szociális és populista demagógiával!

TOBIN-ADÓ A’LA MATOLCSY (ORBÁN)

A Tobin-adó először 1970-ben jelent meg a közgazdaságtan szótárában. James Tobin, a Nobel-díjas közgazdász vette fel, mert szerinte ezzel megelőzhetők – vagy jelentősen korlátozhatók a spekulációs pénzmozgások az egyre globalizálódóbb világban. (Részletekért kattints a linkre!)

A hosszas nemzetközi viták ellenére – vannak akik támogatják, mások elutasítják – az eredeti elképzelés eddig nem valósult meg. Például az Európai Unió pénzügyi körei a devizaügyletekkel kapcsolatban azt hangoztatják, hogy bevezetése ellentétes lenne az unió egyik alapelvével, a tőke szabad áramlásával.
A magyar kormány újfent kinyilvánította, hogy feltétlen híve az „unortodox” megoldásoknak. A fenti adó mintájára a gazdasági kormányzat tranzakciós díjat vetne ki a hazai pénzmozgásokra – a munkabér átutalásoktól a „sárga csekkes” befizetéseken át, az ATM-ből képpénzfelvételig – szinte mindenre.

Kristálytisztán látszik, hogy a gazdasági kormányzat egész egyszerűen ostoba. Sőt, nagy igyekezetében – hogy saját bornírtságának következményeit leplezze, pénzhez jusson valamilyen módon, ha már az adókulcsokat pusztán presztízs okokból nem emelheti – olyan megoldásokat eszel ki, amelyek alkotmányossága is megkérdőjelezhető.
Álljon itt egy példa. A kormány már sok évvel ezelőtt törvényben szabályozta, hogy a munkaadók bérjellegű kifizetéseit a munkavállalók bankszámlájára utalják. Ennek egyik magyarázható oka a pénzmosás elleni küzdelem volt, de szerepet játszott benne az is, hogy megelőzzék a járulékokkal való visszaélést, azok nem fizetését.
Jelen helyzetben a két intézkedés (törvény, rendelet) üti egymást. Ugyanis maga az állam rendeli el az átutalást, ám ugyanez adóztatja is. Ez pedig egy adott összeg kettős adóztatása. Még akkor is, ha mindezt „díjnak” becézi. Valaki kap „x” forint jövedelmet, ebből az állam bezsebeli a személyi jövedelemadót és a különböző járulékokat, majd egy új ötlettől vezérelve újabb összeget nyúl le belőle.
Hasonló a helyzet minden más átutalás esetén is. Mi köze az államnak ahhoz, hogy készpénzben, vagy bankkártyával fizetek valamilyen áruért vagy szolgáltatásért? És még sorolhatnánk az ellenérveket.
Ám, ami a legaranyosabb az egészben, hogy a tervezet kiagyalói is mindössze 100 milliárdos bevételt várnak ennek bevezetésétől.
Tiszteletteljes a kérdés:
A magyar állam költségvetési főösszege 16 ezer milliárd körül van. Ennek egy százaléka 160 milliárd. Azaz az eredmény nem éri el a kifizetések egy százalékát, egészen pontosan 0,625 százalék. Ekkora bevételtöbbletért érdemes-e kockáztatni az amúgy is megtépázott politikai presztízst?

Persze megfordult a fejemben az is, hogy ez az egész tervezet egy jó nagy médiahekk, amit a kormány indított útjára, vizsgálva azt, hogy milyen reakciókat szül a közvéleményben. Aztán, ha túl hangos a fújolás, szép csendesen elfelejtik az egészet.
De mindegy is, hogy melyik verzió az igaz. A lényeget mindkét esetben mutatja. A FIDESZ gazdaságpolitikai korifeusai, mint elszabadult hajóágyúk tüzelnek mindre, ami mozog. A baj csak az, hogy már a lőtávolon belül csak a saját erők vannak. Azokat pedig nem illik lemészárolni.