NETADÓ NEM VOLT…. (NEM VAN)… DE LESZ

Forrás: Internet -  pendulum.blog.hu

Kiverte a biztosítékot az átlagembernél a gazdasági miniszter bejelentése, miszerint megadóztatnák a netes forgalmat gigabájtonként. Nosza, lett is nagy nekibuzdulás! Rögtön tízezrek vonultak az utcára, és keresetlen szavakkal (Orbán takarodj!) utasították el ezt a meglehetősen bornírt törvénytervezetet.

Most nem igazán szeretném magyarázni, hogy miért lenne ez a törvény káros. Legyen elég annyit, hogy a hétköznapi életben korlátozná a nagyik kommunikációját családtagjaikkal: unokáikkal, gyerekeikkel. nem is kell ehhez az, hogy az utóbbiak határon túl keressék boldogulásukat, elég annyi is, hogy az ország egyik sarkából a másikba költöztek. Komoly problémát jelentene a tanuló nebulóknak, akik feladataik egy részét már az internet használatával kapják és hajtják végre. Nem is beszélve a felsőbb oktatási intézményekbe járókról, akik egy közönséges kollokviumra is a neten jelentkeznek be.

Gondot jelent a kisvállalkozóknak, akiket köteleztek arra, hogy az internet felhasználásával csatlakozzanak pénztárgépeikkel a NAV-hoz.

És még lehetne folytatni.

Forrás: Internet - NOL.hu

A tüntetéssorozatnak az lett az eredménye, hogy Svájcból visszaérkező miniszterelnök kétfenekű interjút adott a rádiónak. Ebben elmondta, hogy így nem lesz internetadó, de amúgy meg gőzerővel dolgoznak rajta. Deutsch Tamást bízta meg Orbán Viktor mindezzel. Ezzel kapcsolatban vannak fenntartásaim, de ez legyen az én problémám, szabadon gondolkodhat el róla mindenki.

A legnagyobb gondnak azt tartom, hogy az egész költségvetési törvényből mindössze csak ez verte ki a biztosítékot. Számos más adóváltozást is tartalmaz ez a törvény, például a kereskedelmi láncokra és vállalkozásokra kivetendő járulék, amelyet a forgalom nagyságához igazítanának. Így egy nagyobb kereskedő cég (aminek például az élelmiszer forgalomban általában maximum 3 százalékos az üzleti haszna), ha milliárdos nagyságrendű forgalmat bonyolít, akkor hat százalékban határoznák meg a járulékot. Egyszerűen szólva: többet vonnának el tőle, mint amennyi ekkora forgalmon a haszna.  Ez a vállalkozás csak akkor maradhat talpon, ha a névleges hasznát felemeli a járulék mértékéig. De a nagy kérdés ebben az esetben, hogy mindezt ki fizeti meg!

Ne legyen kétségünk: az átlagember!

Ez az egész játék a mini adókkal és járulékokkal jellemzője a regnáló kormánynak. Miközben nagy garral rezsicsökkentésről beszél, közben apránként – és főleg áttételesen – ennek az összegnek a többszörösét veszi ki a zsebünkből. Mindezt tetézi azzal, hogy szűkíti a szociális ellátásokat és erre kényszeríti a munkaadók többségét is. Legutóbbi intézkedése a cafeteria (a béren kívüli juttatások) megadóztatása 50 százalékkal, amely arra kényszeríti a vállalkozásokat, hogy ezt a fajta „bért” megvonják az alkalmazottaktól, mert akkora terhet jelent a vállalkozásnak, amit már nem tud kigazdálkodni.

Forrás: Internet

A mai hatalom olyan mértékben cinikus és gátlástalan, hogy ennek komoly következményeivel szembesült a magyar társadalom az elmúlt évek során. Az átlagember egy ideig megpróbálta követni a kormány intézkedéseit (esetleg tiltakozott is ellene), majd miután látta, hogy ennek semmi értelme, legyintett rá. A polgár elmerült saját gondjainak megoldásában (még akkor is, ha ezeket a gondokat tulajdonképpen a kormány hozta a fejére) és a politika irracionalitásától elfordult.

Ez okozta azt is, hogy igen csekély volt a választásokon is a részvétel. „Úgy sem változik semmi, a gátlástalanság folytatódik, az emberek semmibevétele sem változik!”

Az az egyetlen biztató a mostani tiltakozóhullámban, hogy olyan emberek is kiálltak saját érdekeik mellett, akik eddig passzívan tűrték a hatalom packázásait.

Ha ez folytatódik, lehetséges, hogy az ország visszatalál Európába!

Ceterum censeo OV esse delendum!

AZ ÖNMEGSEMMISÍTÉS SAJÁTOS ESETE — HETI ABSZURDOK

A gondolkodó emberek többsége ezt a hetet olyan „sírva röhög” állapotban töltötte. Semlyén Zsolt esztergomi beszédétől a különböző állami vezetők ünnepi megemlékezéséig végig hallgathatta a „mélymagyar tudat” tobzódását.
Mindezt tetézte az István a király bemutatója az egyik kereskedelmi televízióban, amelynek hullámai még ma is tartanak. A legnagyobb durranás – ha lehet így fogalmazni –, amely felülírta még a nagy hezitálások ellenére is megtartott ünnepi tüzijátékot, a két baloldali vezető látványos összeveszése volt.
Az átlagembert – lévén négy napos ünnep – az előbbiekből kevés érdekelte, hiszen, ha tehette, elment és saját szórakozásának, pihenésének szentelte a négynapos nemzeti ünnepet. Jól is tette, elvégre augusztus 20-a olyan ünnep, amiről még mindig nem tudja, hogy miért is kellene lelkesednie: Istvánt, első királyunkat és államiságunk ezer évét ünnepelje-e, vagy (nem is létező, ám csaknem negyven éven át hangsúlyozott) alkotmányunkat, esetleg az új kenyeret — vagy bármit, amitől jól érzi magát.
Vegyük sorba:
A miniszterelnök helyettes nem átallotta Szent István ürügyén fikázni Európát emígyen: „…Ez az egykor biztos sziklára alapozott Európa már odáig süllyedt, hogy szikla helyett a relativizmus homokjára építkezett. Kezdi feladni – mi több – eltaszítani magától az identitását jelentő alapvető keresztény értékeket. …Nem akarják meghallani Schumann intését sem, aki azt mondta, hogy »ha Európa nem lesz keresztény, akkor nem is lesz, és keresztények nélkül nincs Európa sem.«”Ebből a szövegből az tetszik ki, hogy Magyarország újfent a „kereszténység bástyájának” tekinti magát, és követeli a jogot, hogy az egész közösségnek adjon „szellemi alapot”. Nem kis szerepzavarról tanúskodik mindez, és normális emberek között magyarázatra sem szorul.
Azt nem is gondolták az ünnepi szónokok, hogy mézes-mázos szavakba burkolt megemlékezéseik kirajzolják mindazt a bornírt látomást, amelyet magukról és az általuk képviselt hatalomról tartanak.
„…Nagyra becsüljük a város történelmét – mondta Orbán Viktor augusztus 19-én Székesfehérvárott –, és elismerjük azt a vállalkozó kedvet és életerőt, amelynek Önök, fehérváriak újra és újra bizonyságát adják. Vállalkozó kedvről és életerőről vall az a beszédes tény, hogy az elmúlt évek során Önök 807 (azaz nyolcszázhét) kisebb-nagyobb fejlesztést indítottak meg a kormánnyal közösen, és ezekből már 378 fejlesztést meg is valósítottak. Miután a kormány mai ülésén a polgármester is részt vett, azt hiszem, ez a szám gyarapodhat. …A kormány Székesfehérvár iránti tisztelete fejeződött ki abban, hogy a város adósságának 70 százalékát, azaz kilenc és félmilliárd forintnyi adósságot átvállaltunk, kiváltva ezzel koronázó városunkat és annak polgárait a fenyegető adósrabszolgaság megpróbáltatásaiból.”
Most és itt ne elemezzük a miniszterelnök beszédének történelmi mondatait – ennek felelőssége nem magát, sokkal inkább beszédíróinak hozzá nem értését bizonyítja: lásd: Magyarország Története Előzmények és magyar történet 1242-ig – Akadémiai Kiadó, Budapest. 1984. 723-726, 734-769. oldalak –, sokkal inkább azt, ami a mának szól. István „Intelmeiből” azokat a részeket ragadta ki, amely alattvalóival való bánásmódra oktatja az ifjú Imre herceget.
A másik lényeges üzenet pedig a következő: legyetek jó támogatói a mostani kormánynak és lám-lám elnyeritek méltó jutalmatok: nem lesztek adósrabszolgák.
Az persze egy szóval sem hangzik el, hogy a fent emlegetett adósságot miből is fizeti ki a kormány. Márpedig mindenki, aki végiggondolja ezt, tudhatja: mindenki fogja fizetni. Az új adókkal, az emelkedő árakból befolyó ÁFA és jövedéki adókból, a bankok megsarcolásából, amit hat nap múlva a pénzintézetek minden ügyfelük nyakába zúdítanak.
Az Ünnep estéjén sokak maradtak a képernyők előtt, és végignézték az új formában – a szegedi Dóm előtt – színpadra állított legendás rock operát. Az eredeti 30 évvel ezelőtti előadás a Király-dombon valódi reveláció volt. Olyan hangon szólaltatta meg mondanivalóját (már akkor is aktuális áthallásokkal: Nagy Imre vs. Kádár János), ami eleve biztosította sikert, és a hatalom kritikáját. A mű aztán egy korosztály ikonja lett. Ám ez a generáció megöregedetett, és az elmúlt 20-25 évben a mű már nem kapott akkora nyilvánosságot, hogy az felkeltette volna a 90-es évek fiatalságának figyelmét. Megváltozott a világ, változtak értékeink, változott a fiatalság ízlése. Ma már csak az ötven felettiek tombolnak önfeledten Szörényi és Bródy szerzeményeire. A fiatalok muzsikája már más.
Ebben a megváltozott környezetben színpadra állítani az István a királyt — merész, de méltó feladat. Úgy kell ezt tenni, hogy a mai harmincasoknak is azt jelentse, amit anno ’83-ban jelentett az akkoriaknak.
Éppen ezért nem érthető – kizárólag színpadi, és rendezési szempontból – az a fajta felháborodás, ami az előadást kísérte. Azaz dehogynem érthető! A politikum ugyanis e mű jellegzetessége. Így mindenki (jobbos és balos) megtalálja benne a magának tetszőt és utálni valót.
Nem kellene vesztegetem a sorokat Bayer Zsoltra, de mégis: kirohanása Szörényi Levente ellen, több, mint komikus. Hol volt (van) Bayer Szörényihez képest, aki már akkor letette az asztalra életművének egy jelentős részét, amikor Zsolt még csak újságíró samesz volt a hajdani Népszabadság pártpolitikai rovatánál. Mikor az egér akarja összehasonlítani magát az oroszlánnal!
E két esemény azzal kapcsolódik a címhez, hogy nemzettudatunkat tovább erodálja. Nem azzal törődik, hogy történelmünk és társadalmunk eseményei, sorskérdései valós értékelés során erősítsék nemzeti hovatartozásunkat, hanem azzal, hogy valamiféle „aktualizált, napi és helyi érdekeknek” rendeljék alá történelmünket és annak személyiségeit. Ez pedig azzal jár, hogy ahelyett, hogy megismernénk és elsajátítanánk múltunkat, tanulnánk annak következményeiből, inkább valamiféle hamis hősi köntösbe öltöztetjük azokat. Így sohasem fog felépülni egy egészséges nemzettudat!
A legbornírtabb esemény
Alig telt el az ünnep, a hét végére újabb bornírt szenzációt hozott. Politikai elemzők sokasága szólalt meg az ügyben, mindenféle vélemény elhangzott. Egy valamit nem olvastam még sehol: hogy van az, hogy a politikusok nem érzik azt a felelősséget, amelyet a választók elvárása közvetít?
Sem az MSZP, sem az Együtt-PM nem tömegpárt. A tömegpártok ideje már vagy három évtizede leáldozott. Ma a pártok szűk saját tagsággal és nagy szavazóbázissal rendelkeznek. Ezek a szavazóbázisok azonban – legtöbbször – nem egyneműek. Nem egyneműek ideológiailag sem (gondoljunk csak arra, hogy az MSZP szavazóbázisát is milyen különböző emberek alkotják) életkorukat, habitusukat tekintve. Egyben talán megegyeznek: ez a társadalmi szolidaritás. hasonló mondható el Bajnai támogatóiról is: vannak köztük liberálisok, konzervatívok, baloldaliak, környezetvédők. A két támogató tömeg egyben ért egyet: le kell váltani a mostani kormányt.
Ez az alapvető elvárás a magyar társadalom több mint felében (54 százalék a legutóbbi felmérések során).
A politikusoknak ennek az elvárásnak kell eleget tenniük. Ha törik, ha szakad. Minden más lényegtelen. Lényegtelen ebben a játszmában, hogy ki lesz a miniszterelnök. (Jogilag ezt el lehet dönteni a választások után is.) Nincs helye primadonnáskodásnak, magunk fényezésének és lehetetlen javaslatoknak.
Egyetlen dolognak van helye: olyan koalíciót létrehozni, amely a mai ellenzéket a legszélesebb körben képes mozgósítani.
Nehéz a feladat? Valóban nehéz! De akik ezt nem képesek felfogni és megoldani, azok ne nagyon ácsingózzanak arra, hogy a Magyarország (már nem is Magyar Köztársaság) miniszterelnökei legyenek! Most jött el annak az ideje, hogy a normális, és változást akaró tömegek kifejezzék értetlenségüket és elégedetlenségüket ez ellen az impotens és bornírt vetélkedéssel szemben.
Uraim! Ébresztő! A szavak helyett konkrét cselekvést kérünk, nem pótcselekvést („előválasztások”), amely sokba kerül és már előre láthatóan kontraproduktív!
Ceterum censeo OV esse delendum!

AZ ÁTLAGEMBER PANASZA



Forrás: OSZK -- Maklári Zoltán

Ki is az átlagember? Tulajdonképpen mindenki – kivéve a felső első decilist, ahogy a szociológusok mondják, a legfelső tíz százalékot, amely a gazdasági és politikai életet uralja –, aki ma él ebben az országban. Az átlagember panaszának irodalmi hagyományai vannak Tiborctól József Attiláig.

A különbség szinte semmi. Mint ahogy hiába is hallgatja meg Bánk az alávetett jobbágyot, úgy pattan le a mai hatalomról is minden, ami alulról jön.
Az éhségmenet az ellenzék bosszúja és pártérdeket szolgál; az egyetemisták és a középiskolai diákok mozgalma manipuláció eredménye. Az, hogy az ország gazdasági teljesítménye csökken, az külső hatalmak ármánykodása. Minden, ami miatt a társadalom különböző rétegei és gazdasági szereplői tiltakoznak, az mind csak az ellenzék „gyűlöletkampányának” része.
Nem oda Buda! Senki sem tiltakozik feleslegesen. Valami alapvető hiba van a rendszerben. A mai kormány úgy gondolja, hogy a szegmentált – gyengébbek kedvéért: sokszínű, érdekeiben, törekvéseiben sokféle – társadalmat egy egységesen ostoba képződményként felfogni – amely befolyásolható mindenfajta propaganda által – éppúgy bornírt, mint elvárni tőle azt, hogy a legégetőbb gondjainkra adekvát választ adjon.

Forrás: Internet -- feol.hu

Éppen ezért nem figyelembe venni az egyének és csoportok panaszát ostoba politikára vall. Mert a történelemben eddig egyetlen hatalom se lehetett huzamos ideig sikeres, amelyik nem bírta a társadalom támogatását. Persze erre joggal mondhatják a hatalom birtokosai, hogy hiszen kétharmados demokratikus felhatalmazással bírnak. Csakhogy kis hazánkban mindenki tudja, hogy ez a bizonyos túlnyomó többség csak a „parlamenti matematikának”, azaz egy cseppet sem demokratikus – de genenere „ideiglenes” – választási törvénynek köszönhető.
Az átlagember elégedetlen. Mindennel.
Az életkörülményekkel, a bérével, az árakkal, a forint árfolyamával, a munkalehetőségekkel, a gyerekei kilátástalanságával… és még hosszan sorolhatnánk. Akkor miért választottak úgy, ahogy? Mert ez az a társadalom még sok mindent nem tanult meg. Úgy látszik a tömegekre nem érvényes a mondás: más kárából tanul az okos.

Minden társadalomnak el kell érnie egy fokot, amikor nem zsigerből és érzelemből kell választania, hanem érdekből.
De ez nem egyszerű. mert az érdek felimeréséhez gondolkodásra van szükség. Annak elemzésére, hogy a személyes és egyéb közösségi érdekeim mit diktálnak. Felismerni azt, hogy nem igazán az az érdekes, hogy most és azonnal mit akarok, hanem mi szolgálja hosszú távon az érdekeim.
Ha kiegyensúlyozott, kiszámítható országban szeretnék élni, akkor nem igazán ülhetek fel annak, aki tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígér holnaptól. Volt már ilyen — még egyetlen egyszer sem jött be. De mindig beugrottunk a szép szavaknak. Az idősebb generáció a megmondhatója – a mai ötvenesek, hatvanasok –, hányszor hallották: „csak ezt a néhány évet kell kibírni elvtársak (urak és hölgyek)”. Az eredmény pedig siralmas. Az áhított jobb lét nem jött, mi több, a rosszabb lét uralkodott el.
A társadalom egyik alapkövetelménye a biztonság (lásd: Maslow szükségletek piramisa). Ennek egyik meghatározó része – az önfenntartáson kívül – az a tudat, hogy a jövőm kiszámítható, tervezhető.
A mai hatalom ezt az érzést lenullázta. Nincs ma olyan rétege, csoportja a társadalomnak, amely biztos alapokról néz a jövőbe.
Bölcsek azt tartják, hogy a jövő záloga az ifjúság, most éppen ez a társadalmi csoport nem lát jövőképet. Márpedig, ha az ifjúság – a jövő letéteményese, gazdagodásunk egyik forrása – nem lát maga előtt perspektívát, ott óriási a baj! Mert az aláássa a további fejlődést, a társadalmat magát.

Ceterum censeo OV esse delendam!

SZABAD ÖTLETEK JEGYZÉKE



Forrás: Internet: szegedma.hu



József Attila tán megbocsátja az elorzott címet. De jobbat amúgy sem lehetne kitalálni annak jellemzésére, amit mostanában a kormány művel. Mindent felhasználnak arra, hogy a „valódit” állítsák a közbeszéd középpontjába az „igaz” helyett. Az elmúlt két hét szinte másról sem szólt csak a rasszizmusról. Ez persze komoly társadalmi probléma, nincs szándékomban lebecsülni, sőt egyet érek mindazokkal, akik úgy gondolják, hogy ilyen beszédnek (írásnak) nincs keresnivalója a magyar nyilvánosságban.

A cikk és a körülötte kialakult politikai adok-kapok – a médiában megjelenő egyetértő és azzal ellenkező megnyilvánulások – mégis jótékonyan fedték el mindazokat a problémákat, amikkel szembe kellett nézni az elmúlt pár napban. A gazdasági miniszter szerencsétlen mondatai a Magyar Nemzeti Bank unortodox lehetőségeiről bedöntötték a forintot. Háromszáz forint körül járt az árfolyam, ami a devizahiteleseknek minden, csak nem jó hír. Így év elején újfent emelkedtek a törlesztő részletek, és ezen a tíz százalékos „rezsicsökkentés” sem igazán segített. Az egyre jobban elszegényedő népesség ugyanis már réges régen ezen a kiadásain spórol, így a havi 10-15 ezer forintos energiaszámla ezer-ezerötszáz forintos csökkenését eliminálja a frank növekvő váltási aránya.

Ahogy lecsengő ágba jutott a „cigánybűnözéssel” kapcsolatos indulatos párbeszéd, úgy új ötletet kellett előhúznia a kommunikációs szakembereknek. Meg is lett ma reggelre. A mindenre kapható Lázás János játszotta ezúttal a megmondóember szerepét, kijelentve, hogy a svájci kormányhoz hivatalos úton fordulnak, tudakolva a helvét bankokban elhelyezett magyar pénzek nagyságát.



Forrás: Internet

 A dolog persze rögtön ürügyet adott arra, hogy komoly emberek szólaljanak meg ez ügyben, hangsúlyozva az ötlet bornírtságát. Már csak azért is, mert nálunk állítólag demokrácia van, a magyar polgár azt tesz a saját pénzével, amit akar. Ad absurdum a melós, aki ma már munkaerejének árát csak számokban látja, hiszen munkáltatója nem a kezébe számolja le a bankókat, hanem számlára utalja át, szabadon utalhatja ezt az összeget tovább bárhová a világon. Senki sem akadályozhatja meg ebben, még a kormány és a NAV sem. Az akadályoztatásnak egyetlen útja-módja lenne, ha a magyar fizetőeszközt megfosztanák konvertibilitásától. De lássuk be, ez ezért túl nagy ár lenne a hatalom biztosítása érdekében (ez ugyanis egyenlő lenne az államcsőddel).
Most majd jókat fog csámcsogni ezen a blöffön a közvélemény, miközben elsiklik olyan lényeges kijelentések mellett, mint amilyen például az elektronikus útdíj bevezetésének elhalasztása. Most persze joggal kérdezhetik, hogy miért tartom lényegesebbnek ez utóbbit?
A válasz igen egyszerű. Ha a kormány nem képes teljesíteni tervezett bevételeit – például az úthasználatból, és most ne foglalkozzunk azzal, hogy egyetértek-e ezzel vagy sem – akkor kénytelen lesz valamilyen más forrásból összekaparni az így hiányzó pénzt. Ez pedig vagy azt jelenti, hogy újabb adójellegű bevételeket vet ki, vagy azt, hogy más – szintén fontos – területek finanszírozását kurtítja meg. Azaz lehetséges, hogy a tervezettnél mégis kevesebb jut felsőoktatásra, így persze dől mindaz az ígérethalmaz, amiben megállapodott a diákok képviselőivel. (Látjuk azt is, hogy ez alól igyekszik máris kihátrálni a hatalom, hiszen már azt hangoztatja, hogy minden, amiben megállapodott csak egyetlen tanévre érvényes.)
Mindezzel csak azt szeretném tudatni, hogy bármennyire is felháborító a hatalomhoz közeli egyének egy-egy megnyilatkozása, figyeljünk arra is, hogy miről akarják elterelni a figyelmünket, ami – lehet, hogy sokkal fontosabb – adott esetben a zsebünkre és a jövőnkre hat.
Lázár bornírt ötlete nem ér többet, mint azt, hogy jól megmosolyogjuk, és elkönyveljük magunkban: van az a pénz, amiért korpás lehet a hajam.

Ceterum censeo OV esse delendam!

A KULTÚRKAMPFRÓL

AVAGY LEHET-E A KULTÚRÁT IRÁNYÍTANI?

Forrás: Internet - Hír24 Neményi Márton

Az elmúlt hét két kulturális botránytól híresedett el. Mindkettő a hatalom sajátos felfogását és bornírtságát tükrözi, amely képtelen arra, hogy intézkedéseinek a hatásait felmérje. Talán arra is képtelen, hogy egyáltalán felfogja, mit is csinál.
A kormány felsőoktatással kapcsolatos intézkedései – kiegészítve az alapfokú oktatás államosításával – egy olyan világnézetet tükröznek, amely láthatóan nem képes elhelyezni saját magát abban a korban, amelyben él. A „munka alapú” társadalomnak, miről Orbán Viktor oly szívesen értekezik szerte a kontinensen, ugyanis végérvényesen vége. Mindezt alátámasztják a statisztikai adatok. A társadalom számára szükséges anyagi javakat ugyanis a munkaképes lakosság egy igen kis százaléka állítja elő. És ez a tendencia nem új. A technológia és a tudomány fejlődésének következtében tovább erősödik a jövőben. Ezt a tényt figyelmen kívül hagyni pedig ostobaság.
A távol-keleti államok az elmúlt 35-40 évben robbanásszerűen fejlődtek. Mindezt annak köszönhetik, hogy még a hetvenes-nyolcvanas években szinte erejükön felül finanszírozták az oktatást.
Az az ország, amely a 21. század második évtizedében nem a tudásba, hanem a tudatlanságba „ruház be”, az biztosan rombolja saját nemzeti létét, taszítja saját népét a perifériára, veszi el a jövendő évek polgárainak lehetőségeit, teszi tönkre a jövő generációkat.
Ezt teszi a mostani kormányzat. A bejegyzés írásának idején még nem tudhatjuk, hogy az egyetemisták és középiskolások tiltakozásai alapján milyen „ötlettel” áll elő a kormányzat, de ismervén képességeiket, túlzottan optimista jóslataink nem lehetnek. Addig ugyanis, míg a kormányzat pusztán fiskális alapokon akarja problémáit rendezni, erre esély sincs. Addig, amíg a politika nem lát túl saját – meglehetősen rövid, ámbár az igazmondás hiányától egyre hosszabbodó – orrán, addig e kérdésben valódi, modern megoldást nem is várhatunk tőle.

A kultúra nem tervezési kérdés

Az Alaptörvény értelmében a Magyar Művészeti Akadémia jogosultságai ugyanazt a retrográd gondolatiságot tükrözik, mint az oktatáspolitika. Az MMA elnöke Aczél György legrosszabb reinkarnációjának tetszik. Még azt is meg lehet kockáztatni, hogy szereptévesztésbe esett.
Természetesen ez nem vonatkozik a kétségtelenül nagyhírű és tehetséges művészekre, akiket e magát köztestületként megfogalmazó szervezet meghívott soraiba, és akik legjobb tehetségük szerint alkotnak, gyarapítják a közös kultúrkincset.

Azt azonban el kellene fogadni, hogy egy ország kultúráját sohasem a hatalom határozta meg. A kultúrát ugyanis az alkotók és a társadalom együttesen teremti. Az a hatalom, amely megpróbálta meghatározni, hogy „mi a kultúra”, mindig kudarcra volt ítélve. A hatalom ugyanis favorizálhat alkotókat, művészeti ágakat, bevezethet különböző korlátozásokat (lásd: 3T), de ezek talmi sikereket hozhatnak csak. A független alkotás – amely szuverén gondolkodás és világnézet alapján születik – áttöri ezeket a mesterséges határokat.
A kurzusművészet hozhat sikereket időlegesen, ám amilyen gyorsan aratja azokat a hatalom segítségével, ugyanolyan gyorsan ki is hull a kulturális életből. Ki emlékszik már a húszas-harmincas évek dédelgetett íróira, vagy az ötvenes-hatvanas évek „támogatott” műveire. Mára elsüllyedtek, oda kerültek, ahová valók: a szellemi raktár hátsó, soha nem látogatott polcaira. Jól megvannak ott, emlékeztetnek egy olyan korra, amit senki sem kíván vissza.
Hasonló sorsra jutnak majd az alaptörvény illusztrációi is. Ugyanis a kultúra sikeressége attól függ, hogy a befogadók hogyan értékelik azokat. Ha elfogadják (megértik, magukévá teszik), akkor megmarad a kánonban, ha nem, könyörtelenül kihull onnan. Bizonyítja mindezt, hogy számos szerző és alkotó művét tekintjük ma a magyar kultúra legértékesebb alkotásainak, annak ellenére, hogy születésükkor a hatalom nem fogadta azokat „lelkesedéssel”.
Balassi magyar nyelvű költészete fennmaradt annak ellenére, hogy korában – a magyar nemesség fafejűsége eredményeként – a hivatalos nyelv hazánkban a latin volt. Ugyanígy Kassák kétségtelenül a magyar avantgárd egyik letagadhatatlan alakja marad, függetlenül attól, hogy a későbbi korok miként ítélték meg, többnyire politikai szempontok alapján. De sorolhatnánk a példákat oldalakon keresztül.
Éppen ezért bornírt az a szerep, amit Fekete György magára vállal. Nem lehet „kijelölni” a magyar kultúra irányának „fő csapásait”. Már csak azért sem, mert ez eleve megkülönböztetést von maga után. Mert az a művész, aki nem áll be az irányba, az nem a magyar kultúrát színesíti gazdagítja?
Más megközelítéssel: csak az a művész, akiről megmondják, hogy az? Akinek a „magyarságteljesítménye” eléri az elvárt szintet? A többi pedig menjen a hóra, azt nem tekintjük se művésznek, se magyarnak?
Mekkora ostobaság ez? Akkora, amekkorát a hatalom képzel. Ám ha a hatalom így gondolkodik, akkor saját magáról állít ki bizonyítványt. Ezzel a bizonyítvánnyal pedig nem lehet bekerülni a felsőoktatásba. nem éri el a 240 pontot.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ELLOPJÁK AZ IDŐM ÉS AZ ÉLETEM

„Más nyelven beszélsz,

Más nyelven írsz,

De magyarul álmodsz

És magyarul sírsz!”

(Hobo)



Forrás: Internet - MUOSZ

 Az elmúlt napokban sorra jelentek meg a hírek különböző ellenzéki formációk összefogás-kezdeményezéseiről. Az átlagpolgár mondhatná, hogy itt az ideje.

Ha azonban azt nézzük, hogy milyen eredménnyel kecsegtet ez az összefogás, azt kell látni, hogy egyetlen közös nevező látszik kibontakozni. Ez pedig nem más, mint a jelenlegi kormány leváltása. Ha ez a kívánatos esemény bekövetkezik, akkor majd mi történik?

Kezdődhet egy újabb küzdelmes időszak. A jogállamiság helyreállítása, ezzel egyidejűleg pedig annak a szavahihetőségnek a helyreállítása, amit a FIDESZ-kormány – oly nagy elánnal, a nemzeti szabadságharc hamis jelszavát követve – eltékozolt.

A szakértők szerint ez a folyamat – a jogi rendszer, az alkotmányosság, a gazdasági rombolás „eredményeinek” visszaépítése – eltarthat akár egy évtizedig is. Minden esetre sokkal hosszabb ideig, mint ahogy azokat eltörölték.

Mit várhat az átlagember, hogyan reagálhat minderre?

A magyar polgárok – főleg a 28–35-ös korosztály – már reagált erre. Összeszedi a sátorfáját és Európában keresi egzisztenciális és szakmai boldogulását. Teheti. Tehetséges, nyelveket beszél, és az eddigi oktatási rendszer fel is vértezte mindazzal a tudással, amely jól – jobban, mint a nemzeti fizetőeszköz – konvertálható.
Marad azonban egy széles réteg ebben az országban – a mai 50-es 60-as korosztály, amely felnőttként – részbeni anyagi alapokkal, de mindenképpen rugalmas gondolkodásával – vállalta fel a rendszerváltás keserveit. Manapság egyre kevesebb szó esik az első szabadon választott parlament ügyetlenkedéséről, a kétségtelenül jóindulatú Antall József kormányzásáról. Az ezekből fakadó negatívumokat – amelyek egy része „sajnos” törvényszerű volt – az akkor harmincadik, negyvenedik életévüket taposók szenvedték el, próbálták meg kompenzálni. Ez a réteg viselte az első Bokros-csomag – bármennyire is indokolt – megszorításait. Akkor még valamiféle szent hittel, hogy megérte az áldozat, egyre inkább felzárkózunk a nálunk fényévekkel előttünk járó Európához.
Ez a generáció vitte a hátán az országot.


Forrás: Internet

 Húsz kemény évet áldozott az életéből arra, hogy ez az ország jusson valamire, eredményes legyen, megbecsült tagja annak a közösségnek, amihez tartozónak tartotta magát, mihez oly komoly reményekkel csatlakozott az ezredforduló után.
Napjainkban úgy látszik, hogy mindaz az erőfeszítés hiába való volt. Ma messzebb jár a kormány politikája attól az értékrendtől, amit az ország remélt a rendszerváltás idején, és igyekezett megtanulni, elsajátítani 1989-et követően.
Mint szabad és gondolkodó állampolgár kikérem magamnak, hogy semmivé váljék mindaz, amiért az elmúlt két évtizedben tevékenykedtem. Kikérem, de nem csak a magam nevében, hanem gyerekeink és éppen születő unokáink nevében is, hogy ellopják mindazt, amit – meglehetősen kavargó, és sokszor korántsem kedvező körülmények között – megtemetettünk.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerére való hivatkozással – ami velejéig hazug, hiszen ezt az országot ma egy törpe kisebbség kormányozza, a lakosság mindössze 15 százalékos támogatásával – tönkretegye az országot. (Amikor a hatalmat ez a párt megszerezte, és egy szerencsétlen – bár a mostani tervezethez képest még mindig kitűnő – választási törvény alapján kétharmados többséget szerzett, akkor is csak a választó polgárok mindössze 36 százaléka támogatta.)



Forrás: Internet



Kikérem magamnak, hogy lenullázzák az ország tekintélyét. Kikérem magamnak, hogy veszélybe sodorják a jövő generációit, ostoba pénzügypolitikával olyan kölcsönöket oktrojáljanak ránk – „mert mi képesek vagyunk az országot a piacról finanszírozni” –, amiket még a dédunokáink is nyögve fognak fizetni.

És végül, de nem utolsó sorban: Kikérem magamnak, hogy bornírt intézkedéseik eredményeként újabb tíz évre kelljen cipelnem olyan terheket, amikre normális körülmények között nem lenne szükség. Azaz újabb tíz évet lopnak el az életemből. Újabb tíz évig megfosztanak attól, hogy végre élvezhessem közös eredményeinket és a saját munkám gyümölcseit.

„Ez több mint hiba, ez bűn!” – mondta Churchill. Az Orbán-kormánynak komolyan el kellene gondolkodnia, hogy folytatja-e ámokfutását. Mert ha azt teszi, akkor pontosan az általa hozott törvények erejénél fogva vonja majd felelősségre őket 2014 után egy új parlament.

Az ostobaságukat mutatja az, hogy ezzel a verzióval nem számolnak. Pedig kellene!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A SZÉLSŐJOBB ELDOBTA A SULYKOT — KANADÁIG MEG SEM ÁLLT!

 Olyan levelet, amelyet a Szent Korona Rádió szerkesztője, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom országos alelnöke juttatott el a Kanadai Magyar Hírlapnak, ép ésszel nem szoktak írni, még akkor sem, ha a szerzője „halálosan” komolyan gondolja, amit virtuális papírjára vetett.

Sokáig gondolkodtam, hogy egyáltalán kell-e reagálni ezekre a sorokra. Hiszen nem is itthon jelent meg, a magyar polgárok döntő többsége tudomást sem szerzett róla. Ami mégis a megszólalás (kommentár) mellett szól, az a hallatlan arrogancia, és a következmény.


Forrás: Internet - hetek.hu

 A kanadai lapban Szemenyei-Kiss Tamás – a hazai rendszerváltás egyik legendás figurája – adja közre gondolatait a szerzővel kapcsolatban. A lényeg azonban még csak nem is Szemenyei-Kiss soraiban van.

A lényeg az, hogy ez a levél kiszabadult, mint szellem a palackból és gyakorlatilag már körbejárta a földet, egy csepp dicsőséget sem hozva a szerzőjének. Minden magyar – szerte a világon, legyen zsidó származású vagy nem, legyen politikai menekült, ’40-es, ’56-os disszidens, ’70-es, ’80-as években „kitántorgott”, kiutált értelmiségi és mindezek leszármazottai, az elmúlt 20 évben tehetségüket bizonyítani akarókról és jobb megélhetésre vágyókról nem is beszélve – szégyenkezve szembesül az ordenáré és ostoba mondatokkal. Még akkor is, ha mindez helyesírási hibák nélkül született — bár ez egy „szerkesztőtől” alapból elvárható.



Forrás: Internet - Ellezek.hu



A legnagyobb baj, hogy olyasmit állít, ami a valóságban nem, csak Barcsa fejében létezik. Nincsenek még hatalmon. Az, hogy a csendes többség nem rohan ordítozva az utcára és nem kergeti haza a hasonló gondolkodású „fiatalokat”, az csak annak köszönhető, hogy a társadalomban az elmúlt időszakban eluralkodott a közönyösség. Ám ez nem jelenti azt, hogy elvesztette józan eszét és nincsenek nagyon is megfogalmazható értékrendjei. A magyar társadalom több mint fele elutasítja azt, amit ma hazánkban politika címen előad egy – magát politikai elitnek tartó – szánalmas réteg.

Ebből a legnagyobb bornírtság azt a következtetést levonni, hogy mindezek az emberek egy szélsőséges magyarság felfogást vallanak magukénak, és a feléledő rasszizmust és egyéb extremitást támogatnának. Ha így lenne, akkor rohannának voksolni a szélsőjobb politikai képviselőire.
Ám ez nincs így! Az értelmes magyar azért marad távol a politikától, mert úgy, ahogy van, undorodik tőle. Átlát a kisszerű alkukon, a lepacsizott politikai „csínyeken”. Felismeri azt is, hogy az állandó „szabadságharc” nem vezet sehová. Annyira ugyanis ismeri történelmi múltunkat, hogy tudja: a Kárpát-medence e huzatos térségében soha nem volt képes eredményes „szabadságharcot” vívni az elmúlt ötszáz évben. Eredményeit, nemzeti fennmaradását mindig is az okos kompromisszumoknak, az idejében (vagy egy kicsit később) megkötött kiegyezéseknek köszönhette.


Forrás: Internet - Szeged ma.hu

 A kapott, ölbe hullott demokrácia elmúlt húsz éve ennek a társadalomnak olyan ajándék, amellyel még nem tud élni. Nem is csoda, hiszen nem volt hozzászokva. Nem tudja, mit kezdjen vele. Még szoknia kell. De bele fog tanulni. Az elmúlt két évtized arra elég volt, hogy belássa: nagyon sokat veszíthet, ha demokratikus értékeit elveszik tőle. Ezt már tudja. Ezért nem vevő a szélsőséges ideákra.
Ha ezt a Barcsa-féle mozgalmárok elfeledik, akkor nagy hibát követnek el: saját szerepüket látják téves összefüggésben. Elfeledik a leglényegesebbet: a magyar társadalom nem erőszakra, hanem okos szavakra hallgat. Épülni, gyarapodni, modernizálódni szeretne. Ha nem talál okos szót, akkor visszavonul, elfordul. Elfordulása pedig nem jelenti, hogy nyitott lenne az avítt szélsőjobb eszmerendszerére.

A magyar ennél sokkal okosabb!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ORSZÁGMENTŐ HONATYÁK — A HÜLYESÉG APOTEÓZISA



Forrás: Internet - Barikád.hu

 Azt tudjuk, hogy Erdélyben a magyar jobboldali politikusokból kijön minden, amit itthon a közvélemény rosszallását válthatja ki. Azt persze nem tudom, hogy miből gondolják, hogy ugyanez a reakció nem jelentkezik a jó székelyek között, akikről köztudott – irodalmi élmények megerősítik: Tamási Árontól, Nyírő korai munkáin át Sütő Andrásig –, hogy nem ostobák, sőt, minden történelmi korban képesek voltak fenntartani identitásukat, megőrizve józan politikájukkal magukat, magyarságukat.

Ezt a fenti tényt figyelmen kívül hagyva, buzgó politikusaink olyan kijelentésekre ragadtatják magukat fiatal hallgatóik előtt, amire – szerintem – a reakció csak ezért nem a hangos hahota és gúnyos röhögés, mert ezek a fiatalok még ismerik az illemet: mégsem ildomos nyílt színen kiröhögni a magyar törvényhozás oszlopos tagjait.
Kőszegi Zoltán légből kapott tényként ad elő – valószínűleg csak a saját tudatában létező dolgokat – kapitális ostobaságokat nemzetéről. Az egy másik kérdés, hogy honnan veszi a bátorságok olyan kategorikus kijelentésekre, mint: „…a rendszerváltásnak csúfolt húsz év eredménye az, ahová eljutottunk: a nemzettudatot szétforgácsolták, az identitást meggyengítették, az embereket fogyasztókká degradálták”.
De ez még mind semmi, mert a honatya – egyben Dabas polgármestere – arra is lehetőséget lát, hogy nyolc éven belül felülvizsgálhassák az európai status quot 1920 óta meghatározó Trianoni Békeszerződést.

Forrás: Internet - Brikád.hu

Ténykérdés, hogy az elmúlt csaknem száz esztendőben történészek százai – minden politikai oldalról – próbálták megmagyarázni, szétszedni, értelmezni azt a folyamatot, amely Európa új határainak kijelölését eredményezte.
De éppen az azóta eltelt idő – társadalmi változások, a második világháború, új fegyverszünet, soha nem látott gazdasági és társadalmi változások (a post terjedelme nem engedi ezek részletes kifejtését, de könyvtárnyi irodalma van) – bebizonyította, hogy a politika mindig is egyetértett Európa Trianonban megalapozott arculatával.
Szinte hallom az ellenérveket, hogy a Szovjetunió felbomlásával, a hideg háború befejeződésével, a kelet-európai országok függetlenedésével (és felbomlásával) új helyzet állt elő. Valóban, a Szovjetunió szétesésével, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlásával szuverén államok jelentek meg a térképen, ám ezek léte nem befolyásolja a trianoni szerződés alapjait. Megmaradtak eredeti határaik között, és mint addig is bizonyos önállósággal bíró entitások nyerték el szuverenitásukat.
A Trianoni Békeszerződés felülvizsgálatára belátható időn belül nem kerülhet sor – még akkor sem, ha a Jobbik alelnöke és a FIDESZ képviselője ezt szeretné. Erre nincs – és nem is lesz meg – európai politikai akarat. Ennek pedig nem oka az, hogy a „gaz nyugati nemzetek” meg akarják fosztani a magyarokat a nemzet „egyesítésétől”, hanem egy olyan folyamatnak vagyunk tanúi és átélői – bár ez a magukat „fajmagyarnak” vallók számára felfoghatatlan –, amely elvezet a nemzeti identitás újraértelmezéséhez. Ahhoz, hogy a nemzethez tartozást nem négyzetkilométerekben, és országhatárokban mérik, hanem a felmutatott értékekben: nyelvben, tudásban, munkában, eredményességben egy át és bejárható, politikailag egységes Európában.


Csak egy a világhíresek közül

 Elhiszem, hogy nehéz ezt megérteni. Elhiszem, hogy nehéz elképzelni, hogy egy nép nagyságát nem a saját magáról hangoztatott képzetek – ad absurdum évszázados magáról terjesztett legendák – határozzák meg, hanem tényleges teljesítménye. Mit tesz le az emberiség, Európa és a saját asztalára: értékeket, kulturálisakat és anyagiakat. Miként ápolja saját nyelvét – ezzel is gazdagítva egy tágabb közösséget –, milyen tudományos és egyéb kiemelkedő teljesítményekre képes.
Csak szerényen jelzem: azok a fiatalok, akik „nyugaton” próbálják ki a „szerencséjüket”, azok már a fentiek szerinti elbírálásban részesülnek. Elismerik magyarságukat, és teljesítményüket. Bár ők ebből a szempontból pontosan azt a jó hírt öregbítik, amit elődeik tapostak ki az elmúlt kétszáz évben Európa nyugati felén és az Egyesült Államokban. Sorolhatnánk a legendás személyeket az 1848-49-es szabadságharc után emigráló magyar katonáktól (akik elismert szerepet játszottak a polgárháborúban, tábornoki és más magas rangot elérve) a századelő művészein, a két világháború közötti magyar szellemi nagyságokon át napjaink elismert tudósaiig, művészeiig.
De mindezt illene átgondolnia azoknak az embereknek, akik – ugyan saját pártjuk szónokaiként, de a Magyar Országgyűlés reprezentánsaiként – megjelennek a nyilvánosság előtt határokon innen és túl!
Persze nem hiszem, hogy egyik napról a másikra mindezt megtennék! De az azért elvárható tőlük, hogy méretes ostobaságokkal – „tele kell szülni a Kárpát-medencét” – ne terheljék hallgatóikat és a tudósítást olvasó közönséget!
Lehet, hogy mindez túlzott kívánság! De a magyar nemzet még mindig virágozni fog, amikor e percemberkékre már senki sem fog emlékezni (mert nem érdemes)!

Ceterum censeo OV esse delendam!

ORBÁN VILÁGA — AVAGY: ÉRVELÉS KIS HIBÁKKAL

A tusványosi beszéd magyar fordítása


A bonyolult dolgokról nehéz beszélni. mert a bonyolult dolgok pontosan attól nehezen kezelhetők, mert szerteágaznak, számtalan összetevőjükre figyelni kell, mert ha bármelyiket is kihagyjuk a puzzle-ből a kép igen csak tele lesz fehér foltokkal.
Mi több: a bonyolult dolgokat nem lehet leegyszerűsíteni. Nem lehet egy elektronikus vezérlésű darut összehasonlítani egy faékkel, bár mind a kettőt „gépnek” tekintjük. Csak ez utóbbi egyszerű „mint a faék”, az utóbbi pedig egyesíti magában mindannak a tudásnak egy szeletét, amit az egész emberiség felhalmozott.

Orbán Viktor kockáztatott – mint említette is: „Bonyolult kérdésekről beszélni ilyen körben csak úgy lehetséges, hogyha az ember egyszerűsíti a mondandóját, vállalva ezzel a leegyszerűsítésnek a kockázatát is.” – és vesztett (a vájt fülű hallgatóság körében).
Természetesen nem minden gondolatot veszek górcső alá, csak a legmarkánsabbakat. Igyekeztem azonban ezt úgy tenni, hogy kirajzolódjon a kevéssé vájt fülűek számára is a kormányfő világlátása.
„A politika sok mindenről szól. Az egyik ok, amiért mi, akik az értelmiségi világból érkeztünk ide, illetve oda is tettünk egy kirándulást, az, hogy a politika a valóságértelmezésnek egy csiklandozó terepe.”
Hát igen. A politikai valóban sok mindenről szól. A modern demokráciákban a hatalomgyakorlásról a közjó érdekében. Például arról, hogy miképpen ismerjük fel a közelünkben zajló, vagy globális folyamatokat. Mennyiben vagyunk képesek ezek szerin cselekedni. Orbán Viktor a szabadegyetemi előadásában az európai válságról, annak okairól értekezett. „…mert meggyőződésem, hogy van itt néhány olyan mélyben zajló folyamat, amely döntő módon határozza meg Közép-Európa sorsát, benne Magyarországét és Erdélyét a következő évtizedekben.”
Való igaz, az európai folyamatok meghatározzák e térség életét. Ő azonban abban bízik, hogy nyerni fog ezen a válságon. A motiváció tehát nem az, hogy az uniós keretekben hozzájárul – akár még szerény módon is – e „válság” felszámolásához (ami fogalmazása szerint: „válság van az európai ember civilizációjában, hogy válság van a keresztény civilizációban”). Valami egész másról gondolkodik: ő nyerni akar ezen a válságon. Kiszáll a ringből, nem küzd tovább, hanem kívülről lesi az alkalmat arra, hogy valamelyes haszonhoz jusson.
Hogy mennyire téves a helyzetértékelése azt jól mutatja a válság okainak interpretációja. „Az európai elit ma azt gondolja, hogy a kontinensünket kétszer romba döntő háború mélyén a nacionalizmus húzódik meg, és valahogy nem veszi kellő súllyal figyelembe azt a tényt, hogy a XX. század két pusztító eszméjének – a nemzetiszocializmusnak meg a nemzetközi szocializmusnak, amit mindközönségesen kommunizmusnak nevezünk – a közös vonása nem a nacionalizmus volt, hanem az a körülmény, hogy jogosnak vélték, hogy a társadalmat bármilyen eszközzel egyetlen eszme nevében gyökeresen átalakítsák.”
A miniszterelnök itt filozófiailag téved. De ez csak tévedés, nem hiba. Ám nem nagyon kellene ezzel a gondolattal kiállni nagyobb tömeg elé, mert ha azok közül valakik ismerik az európai eszme- és politikatörténetet, a legjobb esetben is némi elnéző mosollyal hallgatják. Hangos hahotára már csak ezért nem fakadnak, mert kultúremberként úgy vélik, mégsem illő kiröhögni egy kormányfőt.
A legnagyobb melléfogása az a mondata ebben a témában, hogy a politikai problémákat nem lehet gazdasági eszközökkel kezelni. Hát abban az értelemben, ahogyan hangsúlyozza, úgy valóban nem. Ugyanis a gazdasági problémákat – legalább is a fejlettebb demokráciákban – nem a politika okozza, hanem éppen fordítva: a gazdasági problémák okozzák a politikai válságokat.
Maga sem azért került hatalomra 2010-ben kétharmaddal, mert olyan programot tett a választók asztalára, hogy azok szinte kényszert éreztek az arra való szavazásra. Nem. A magyar gazdaság problémái – amelyek nem is az elmúlt tíz-húsz évben keletkeztek, hanem legalább fél évszázadra tekintenek vissza – eredményezték azt, hogy egyetlen magyar kormány sem volt képes azokat kezelni, és a társadalom a folyamatos változtatásra szavazott a rendszerváltás óta. A politika kiszolgálója a gazdaságnak és nem formálója, hiszen sem ereje, sem lehetősége arra, hogy egy demokráciában azt „irányítsa”. Ha a politika iránytani akarja a gazdaságot, az a társadalmi formáció már nem nevezhető demokráciának, mert az egyben azt is jelenti, hogy nem tartja tiszteletben a magántulajdont, az egyéni kezdeményezést, azaz a modern társadalmak két alappillérét.

Azt már csak félve teszem hozzá, hogy az indokként felhozott Európai Alkotmány elutasításának az oka nem az a „nemzeti reneszánsz” amiről oly meggyőzően beszélt. Ugyanis az általa emlegetett nyugat-európai nemzeti reneszánsz nem politikai töltésű elsősorban, hanem kulturális jellegű. Ez a törekvés – a nemzeti nyelv, hagyományok megőrzése – egyáltalán nem ellentétes az Európai Unió céljaival, hanem egyik alapértéke annak. A sokszínűség egyben letéteménye annak, hogy az öreg kontinens képes legyen a globális gazdasági, pénzügyi kihívásoknak eleget tenni. A közös pénz létrehozása pedig segítette a tagállamokat abban, hogy gazdaságaik hatékonyabbak legyenek. A pénzügyi válság – hitelválság – valóban abból indult ki, hogy „túlköltekeztek” a társadalmak. A közös pénz azonban rászorítja az uniót arra, hogy felelősséggel tekintsenek ne csak saját országaikra, hanem a teljes övezet egészére.
A lengyel vízvezeték szerelőkre való hivatkozását pedig tekintsük retorikai munkássága részének. Az azonban nem állja meg a helyét, hogy „…Az sem megy, hogy a szuverenitásukat értékesnek gondoló népeket és azzal élni akaró országokat, mint Magyarország a legocsmányabb jelzőkkel illetnek a nyugati nyilvánosságban.”. Ugyanis az unió nem azért támadja az országot, mert nem akarunk dolgozni, hanem azért mert a politikai felépítmény átalakítása nem felel meg azoknak az elveknek, amelyek a szövetséget jellemzik, és amelyeket – a csatlakozás aláírásával – Magyarország magára nézve is kötelezőnek ismert el. Nincs itt semmiféle „ideológiai bunkósbot”. Mindössze a saját vállalásainkat kérik rajtunk számon. Ezeknek pedig semmi köze ahhoz, hogy az unió elismeri vagy sem nemzeti érzéseinket.
Orbán Viktor újra és újra visszatér a válsághoz, mindig más magyarázattal szolgálva elkötelezett hallgatóinak. A legérdekesebb a beszéd e részében az érvelés, miszerint: „… Mi, közép-európaiak ahhoz a területhez tartozunk, ahol azok a nemzetek élnek, amelyek sem a XIX. század végén, sem a XX. században nem építettek ki gyarmatokat maguknak; a nyugatiak meg ahhoz a területhez tartoznak, ahonnan kiindultak a gyarmatosítások.” Ez m kijelentés már azért is sántít, mert a legnagyobb gyarmatosítások nem a XIX és XX. századra estek, hanem két-három évszázaddal korábbra, ám ez legyen a történelmi ismeretek tárgya. Innen egy szempillantás alatt eljutunk oda, hogy Közép-Európa nem csak vesztese a XX. századnak, hanem bűnbakja is. Érdekes a kitétel, miszerint a nyugat-európai elitben közmegegyezés, hogy a XX. század bűneiért a közép-európai népek a felelősek.
Lehetséges, hogy néhány szerzőnél – elenyésző kisebbség ma már – fellelni ilyen gondolatokat, mint ahogy olvasni olyan magyar szerzőt is, aki szerint a magyarok és sumérok is együtt küzdöttek vala.
Az itt elhangzó érvek pedig arról tanúskodnak, hogy a beszéd írója – valamely nagy tudású spindoktor – egész egyszerűen nincs tisztában a történelmi tényekkel.
Ne részletezzük itt a második világháború körülményeit, a nyugati hatalmak és Sztálin kényszerszövetségét. Az azonban tételesen nem igaz, hogy a nyugati demokráciák nem akartak harcolni a kommunizmus ellen. Akkor vajh' miért mondotta el Churchill híres fultoni beszédét, és miért „tombolt” a hidegháború a negyvenes évek végétől egészen a nyolcvanas évek közepéig?
A legérdekesebb megállapítás azonban az, hogy „…a nyugati vezetők továbbra is a félelem logikájában gondolkodva a történelemről, immáron nem a kommunizmustól vagy a fasizmustól kezdtek félni, hanem egész egyszerűen a tömegektől, méghozzá a politikailag aktív tömegektől.” Ha az ember csak a legutóbbi gondolkodókat, szociológusokat és politikusokat idézi – Churchilltől, Adenaueren, Kennedyn, Kohlon, Fukuyamán át Blairig – ez a gondolat meg sem jelenik, sőt a legkonzervatívabbak is a demokrácia fontosságát, a tömegek politikában való részvételét hangsúlyozzák.
Ami pedig a hatalomgyakorlásról mond, az azt mutatja, hogy a demokrácia alapját – amely már a görögök óta elfogadott elv – tagadja, azaz a hatalom gyakorlását nem a személyek testesítik meg, hanem az intézmények és a törvények. Pontosan azért, mert az intézmények, a törvényes előírások alapján valóban a társadalmat szolgálják. A hatalomban levő személy pedig ebből a szempontból nem megbízható, hiszen könnyen válhat belőle despota, ahogyan ezt a városállamok példája is mutatta.
El is mondja a miniszterelnök, hogy: „Azonban ma már be kell látnunk, hogy ez egy téves gondolat. Az a közvéleményben elültetett fölfogás, hogy az európai közösséget nem az embereknek kell kormányozniuk, hanem személytelen elveknek és intézményeknek, ez válsághoz vezetett. … és a szándék, amely a személytelen intézmények és elvek hatalmának kiépítésére irányult, akár becsületes is lehet, hiszen egy veszélyt akart elkerülni, azonban mégis egy helytelen választ adott egy problémára. Helytelen, mert hazugságra és látszatigazságra épül.”

Nagyon jól hangzó gondolat, hogy személyek döntenek és nem intézmények. Mint ahogyan Orbán Viktor hangsúlyozta is: „…Emberi döntések eredménye volt a kommunista diktatúra, vele szemben az 56-os forradalom is. Emberek döntöttek arról 56-ban, hogy nem avatkoznak be, és a Nyugat magára hagy bennünket. Emberek döntöttek, megnevezhető személyek a 68-as csehszlovákiai bevonulásról. Az olajválságot is emberi döntések váltották ki, a szovjet birodalom összeomlása mögött is emberi döntések vannak, és persze a bankrendszer által előidézett pénzügyi válság mögött is igenis személyek, természetes személyek és az ő döntéseik állnak, mint ahogy az euróválság mögött is, igenis bankárok, bürokraták és politikusok, megnevezhető személyek és az ő döntéseik húzódnak.”
A probléma mindezzel csak az, hogy az „emberi döntések” a fenti esetekben intézményi, politikai döntések voltak. Nem köthető egyetlen emberhez a kommunista hatalom átvétel Oroszországban, hiába is kötik ezt Lenin személyéhez. Testület, ha úgy tetszik intézmény, döntött az Amerikai Egyesült Államokban arról, hogy nem avatkoznak be a magyar forradalom mellett. Ami csak annyiban igaz, hogy nem küldtek ide csapatokat, ám minden más eszközzel – titkossal és nyíltakkal – támogatták ’56 ügyét, sőt segítséget (egzisztenciát) nyújtottak az USA-ba menekült szabadságharcosoknak.
Folytathatnánk még azzal, hogy Orbán Viktor megeresztett még néhány kimondottan éles kirohanást a bankok és Brüsszel ellen, majd így összegezte ebbéli mondanivalóját: „Summa summárum, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azt akartam ezzel a leegyszerűsített, de bonyolult összefüggésrendszerrel itt világossá tenni, hogy Nyugat-Európa ma egy ördögi körben vergődik, amelyből nem találja a kiutat. Lassacskán ki kell mondanunk: lehet, hogy egy kicsit korán van, és ezért majd jól megköveznek bennünket, de lassacskán ki kell mondani, hogy az európai válság lényegében Brüsszel válsága. Brüsszel az elsődleges akadálya annak, hogy megtaláljuk a megoldásokat a nemzetgazdasági bajok kezelésére.”
Mondja mindezt akkor, amikor a kormány – elkerülendő a költségvetés összeomlását, hangsúlyozottan a költségvetését és nem a magyar gazdaságét – pénzügyi segítséget kér az IMF-EU párostól. Ez a fajta politizálás nem csak nevetséges, hanem veszélyes is. Mert az egyszerű állampolgár is felteheti a kérdést: ha ezek ilyen gonoszok, akkor miért esedezünk és fogadunk el tőlük segítséget? Vagy mindez, ha mindez nem igaz, akkor mi a valóság a kormány politikájában?
A legérdekesebb érvelés pedig a demokratikus berendezkedés elleni érvelés. Lássuk csak: „…Szerintem a hatalom személyes természetét illetően a közép-európaiak még jobb ösztönökkel rendelkeznek, mint a nyugatiak. Mi nem éltük át azt a negyven esztendős jóléti társadalmat, ahol tulajdonképpen egy sikeres társadalmi modell, társadalmi és gazdasági modell eredményeképpen, persze a kormányokat kellett időnként cserélni, mert a politikus hibáznak. ….világos Közép-Európában – szemben Nyugat-Európával –, hogy sorsdöntő jelentősége van annak, hogy kik kormányoznak, milyen emberek ők, és pontosan milyen döntéseket hoznak. Ezért a felelősség elve a politikából nem is itt tűnt el, de semmiképpen nem tűnt el olyan mértékben, mint ahogyan ez a nyugat-európai országokban ma ismeretes.”

Magyarra lefordítva ezt: csak én – a FIDESZ-szel a hátam mögött – vagyok képes és hivatott ezt az országot vezetni, mert ha ezt más (például a baloldal vagy a liberálisok) teszi, akkor romba dől az ország. Ami azt illeti, ennél jobban nem nagyon lehet ledönteni, mert a sokat szidott baloldal elkövetett ugyan néhány kapitális marhaságot, ám soha sem jutott eszébe, hogy a demokratikus intézményrendszert lebontsa és átalakítsa annak érdekében, hogy hatalmon maradjon. Emelt fejjel vesztették el a választásokat, amit a mostani miniszterelnökről a legjobb indulattal sem tudok feltételezni.
Arra már ki sem térek, hogy miként hívta fel az erdélyi magyarokat a népszavazás bojkottálására.
A lényeg azonban az, hogy ebből a beszédből – még ha a saját híveinek is beszélt – kiderült az a világlátás, amelyet a miniszterelnök vall.
És ettől komolyan kétségbe lehet esni. Mit is mondhatna a blog írója? Inkább idéz nagy gondolkodókat, elismert politikusokat:

„Nem feltétlenül tartom hibának, ha valakinek változtatnia kell politikai felfogásán. Egyszer mindenki megváltoztathatja ezt erkölcsi vagy politikai opportunizmus nélkül: ám ha többször teszi, ez már gyanús. Főként, ha ez mindig egybeesik az érdekeivel és a rendszerváltoztatással.” – mondotta volt Antall József (Az élő szellemi hagyaték – Vál: Vígh Károly).

Míg az antalli gondolat a miniszterelnökre, a prohászkai a választókra vonatkozik!
Prohászka Lajos gondolatát pedig meg kell fogadni: „…a magyarból épp az hiányzik, ami az európai szellemre általában jellemző: a tevékenység feszültsége, számvetése és kitartása.”


Ceterum censeo OV esse delendam!