BEBETONOZVA

Csúnya cím, szó, mi szó, de a jelen helyzetet tökéletesen jellemzi. Ma már nincs a társadalomnak olyan csoportja, amely nem szenvedett el valamiféle érdeksérelmet az elmúlt hat esztendőben. Lehetne tételesen felsorolni mindegyiket, de a post terjedelme korlátozott, így ezzel nem fárasztom az olvasót, de néhányat – azokat, amelyek mindennapi életünket közvetlen befolyásolják – mégis csak meg kell említeni. Teljes csőd felé menetel a magyar egészségügy, kétféle probléma okán is: nincs elegendő forrás arra, hogy eszközeit (diagnosztikai berendezéseit, mindennapi eszközeit, infrastruktúráját) megújítsa, fenntartsa, nincs elegendő személyzete, hogy az ellátást gondok nélkül fenntartsa. (Csak egy példa: idős ismerősöm, reumatikus panaszait enyhítendő, egy gyógyfürdőbe kérte beutalását. A háziorvos természetesen megadta a beutalót, de a gyógyintézet külön kardiológiai vizsgálatot is kért a beutaló mellé. És itt kezdődnek a problémák: a vizsgálatra május elejére kapott időpontot. Mindez természetesen eltolja a gyógyintézeti kezelést is. Lehetséges, hogy így csak valamikor őszre kap lehetőséget arra, hogy fájdalmait enyhíthesse.

Persze van megoldás: néhány tízezer forintért ugyanabban a rendelőben elvégezzék a vizsgálatot akár holnap is. Felvetődik a kérdés: ha térítési díj ellenében elvégzik ezt a vizsgálatot, akkor miért is kell ugyanerre hosszú heteket, akár két hónapot is várakozni?)

A másik égető terület a közoktatás. Ha valakinek sokat mondják – ráadásul olyanok, akik értenek hozzá –, hogy nincs igazad, akkor ezen el kell gondolkodni. A kormány azonban láthatóan semmibe veszi a pedagógusok tiltakozását. Ennek nem elsősorban a szervezeti oldala az érdekes, hiszen megfelelő akarat esetén egy intézményt éppen úgy meg lehet szüntetni, mint ahogyan létrehozták azt elegendő gyorsasággal.

A baj nem elsősorban a KLIKK, hanem maga az egész közoktatási rendszer, törvényestül végrehajtásostól. A politika olyan baklövést követett el, amely akkora károkat okoz, ami csak sokéves sziszifuszi munkával lehet részben helyrehozni. Már három-négy évfolyam végzi az új rendszer szerint iskoláit. Ezeknek az évfolyamoknak egy része végleg ki fog esni az oktatás rendszeréből, nem lesz képes alkalmazkodni, beilleszkedni a jövőben a munka világába. 16 évesen lehetőségként csak valamiféle vegetálás lesz az osztályrésze, mert konvertálható tudáshoz nem jut. Lehet majd belőle segéd- és betanított munkás, közmunkás, de annál nem igazán több.

A politika (a hatalom) bűne az, hogy nem képes szétnézni a világban, tájékozódni arról, hogy öt-tíz éven belül miként alakul majd a munkaerőpiac, mely tudások értékelődnek fel, és melyek lesznek végleg elavultak.

Finnország példájából pedig tanulhatnának. Az 1950-es években az északi ország sokkal mélyebben volt, mint az akkori Magyarország. A finnek azonban felfogták az „idők szavát”, óriási pénzeket és energiákat öltek az oktatásba (alap és felsőfokúba egyaránt), aminek az lett a következménye, hogy húsz esztendő múltán felzárkóztak az európai színvonalhoz. Javult az életminőség, bekapcsolódtak a nemzetközi gazdasági élet élvonalába.

A mai hazai hatalom azonban ennek az útnak pontosan az ellenkezőjét csinálja. Minden európai ország polgárait (gyerekeit) a tudás társadalmára készíti fel. A legmodernebb eszközökkel és módszerekkel próbálja ezt a tudást átadni a felnövekvő generációknak, amivel azok képesek megalapozni saját és országuk jövőjét. Nálunk ezzel ellentétben visszaköszönnek a 30-40 évvel ezelőtti módszerek, tematikák. Lecsökkentik a tankötelezettség idejét, óriási összegeket vonnak ki az oktatás minden ágából. Ezzel tulajdonképpen a saját jövőnket (nem a jegyzetíró jövőjét, hanem unokáink elkövetkező életét) veszélyeztetik.

Egyre kevesebb a felsőfokú  oktatásba jelentkezők száma, csökkent az állami támogatással tanulók létszáma.

Ez a politika, minden hivatalos propaganda ellenére, el kell, hogy gondolkoztassa az embereket: milyen jövő (és ország) elé nézünk, ha ez így folytatódik?

Ideje lenne már tényleg gondolkodni!

„…S a hozzáértő, dolgozó

nép okos gyülekezetében

hányni-vetni meg száz bajunk. …”

Ceterum censeo OV esse delendum!

A SZELLEMI JÖVŐ LEGYAKÁSA

Korrupció, saját oligarchák helyzetbehozása, a menekült kérdés megoldatlansága. Sok és igen fájó problémák kis hazánkban, a napi sajtóban és megnyilvánulásokban. Ezek persze égető dolgok, befolyásolják napi életünket (hiszen oly sok másra is fel lehetne használni az így eltékozolt forrásokat), de szinte semmi sem hangzik el arról, hogy milyen jövő elé néz ez a társadalom a kissé távolabbi jövőben, mondjuk tizenöt vagy húsz éves távlatban.

Forrás: Internet

Az ma markánsan megfigyelhető, hogy az elmúlt években szisztematikusan csökken a jövő egyik legnagyobb értékének, a tudásnak az ázsiója. Az már a rendszerváltás utáni időszakban megfigyelhető volt, hogy a kultúrára szánt összegek folyamatosan csökkentek. Ám ez csak az egyik szegmense a problémának. Semmivel sem pótolható azonban az a dúlás, amely végbement az oktatás területén. Különösen az elmúlt hat évben kitapintható folyamat az alap- és középfokú oktatás amortizálása. A tankötelezettség leszállítása 16 éves korra, már eleve azt hozza magával, hogy korosztályokat fosztanak meg attól, hogy megtanuljanak tanulni. Ennek ma már mérhető „eredménye”, hogy a középiskolások 65 százaléka informatikai tudása elégtelen. „Írástudatlanok” a PISA-felmérés szerint.

A felsőoktatás átalakítása – a most nyilvánosságra került szándék, miszerint újabb szakokat kívánnak megszüntetni, illetve megvonni azoktól az állami támogatást – azt eredményezi, hogy középtávon nem lesz elegendő szakmai tudás.

Az ország el fog süllyedni, nem lesz képes felvenni a versenyt az európai országokkal.

A gondolkodó ember kicsit értetlenül áll mindezek előtt, mindaddig, amíg logikusan végig nem gondolja a folyamatot.

Ha – kicsit kívülállóként, a napi politikai harcok „csinn-bumm cirkuszának” zaján felülemelkedve –azonban végig gondoljuk a döntések és intézményi átalakítások eredményeit, kikövetkeztethetők a szándékok és célok.

A mai kormányzatnak a célja, hogy olyan társadalmat hozzon létre, amely szinte a végtelenségig manipulálható. Ebbe a képbe nem illik bele egy olyan képzett, önállóan gondolkodó réteg, amely tudása és saját tapasztalata alapján képes megkérdőjelezni a hatalom intézkedéseit. Ezt a lehetőséget alapjában kívánják kizárni, tehát a mai „proteszt” értelmiséget már eleve a margóra szorítják, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy a következő korosztályok ne is válhassanak azzá.

Forrás: Internet

A hatalom a maga – sajátosan középszerű és ostoba – mintájára kívánja formálni az egész államigazgatást, az oktatást és a kultúrát, minden intézményrendszert, amely befolyása alatt áll.

Hasonló ez ahhoz a buta favágóhoz, aki maga alatt fűrészeli a fát. Nem gondolnak arra, hogy cselekvéseik ára túlságosan magas lesz, és rombolásuk helyreállítása generációs feladattá válik. Nagyon hosszú idő kell majd ahhoz, hogy az elmúlt évek dúlásának következményeit fel lehessen számolni.

Ezt mutatja az is, hogy aki valamelyest képes a saját életét befolyásolni, rendelkezik megfelelő tudással, az elhagyja az országot. A legfrissebb felmérések szerint az egyetemisták 37 százaléka elhagyná az országot. Ez pedig nagyon rossz jövőt sejtet.

Forrás: Internet

Gondoljunk bele: ha a tudással rendelkezők harmada elhagyja az országot, csökken az ország értéktermelő képessége, csökken a nemzeti jövedelem. Nem lesz elegendő forrás a közjószágok finanszírozására (egészségügy, oktatás, államigazgatás, védelem stb.). Növekedni fog az intézményrendszerek inkompetenciája, romlik az életminőség. Nem fejődik az ország, növekszik lemaradása szomszédjaihoz, az egész európai közösséghez képest.

Igaz ugyan, hogy a társadalom egy nagyon szűk rétege profitál majd ebből, hiszen a hatalom a kezükben lesz, és a még megmaradó források felett szinte ellenőrzés nélkül rendelkeznek majd.

Az pedig, hogy a társadalom széles rétegei (többsége) miként éli meg mindezt, a legkevésbé sem érdekli a hatalmat, mint ahogy most sem.

No, ez a helyzet, ami vár az országra. Ha nem tesz ellene semmit a társadalom, akkor meg is érdemli sorsát.

Ceterum censeo OV esse delendum!

A KULTÚRKAMPFRÓL

AVAGY LEHET-E A KULTÚRÁT IRÁNYÍTANI?

Forrás: Internet - Hír24 Neményi Márton

Az elmúlt hét két kulturális botránytól híresedett el. Mindkettő a hatalom sajátos felfogását és bornírtságát tükrözi, amely képtelen arra, hogy intézkedéseinek a hatásait felmérje. Talán arra is képtelen, hogy egyáltalán felfogja, mit is csinál.
A kormány felsőoktatással kapcsolatos intézkedései – kiegészítve az alapfokú oktatás államosításával – egy olyan világnézetet tükröznek, amely láthatóan nem képes elhelyezni saját magát abban a korban, amelyben él. A „munka alapú” társadalomnak, miről Orbán Viktor oly szívesen értekezik szerte a kontinensen, ugyanis végérvényesen vége. Mindezt alátámasztják a statisztikai adatok. A társadalom számára szükséges anyagi javakat ugyanis a munkaképes lakosság egy igen kis százaléka állítja elő. És ez a tendencia nem új. A technológia és a tudomány fejlődésének következtében tovább erősödik a jövőben. Ezt a tényt figyelmen kívül hagyni pedig ostobaság.
A távol-keleti államok az elmúlt 35-40 évben robbanásszerűen fejlődtek. Mindezt annak köszönhetik, hogy még a hetvenes-nyolcvanas években szinte erejükön felül finanszírozták az oktatást.
Az az ország, amely a 21. század második évtizedében nem a tudásba, hanem a tudatlanságba „ruház be”, az biztosan rombolja saját nemzeti létét, taszítja saját népét a perifériára, veszi el a jövendő évek polgárainak lehetőségeit, teszi tönkre a jövő generációkat.
Ezt teszi a mostani kormányzat. A bejegyzés írásának idején még nem tudhatjuk, hogy az egyetemisták és középiskolások tiltakozásai alapján milyen „ötlettel” áll elő a kormányzat, de ismervén képességeiket, túlzottan optimista jóslataink nem lehetnek. Addig ugyanis, míg a kormányzat pusztán fiskális alapokon akarja problémáit rendezni, erre esély sincs. Addig, amíg a politika nem lát túl saját – meglehetősen rövid, ámbár az igazmondás hiányától egyre hosszabbodó – orrán, addig e kérdésben valódi, modern megoldást nem is várhatunk tőle.

A kultúra nem tervezési kérdés

Az Alaptörvény értelmében a Magyar Művészeti Akadémia jogosultságai ugyanazt a retrográd gondolatiságot tükrözik, mint az oktatáspolitika. Az MMA elnöke Aczél György legrosszabb reinkarnációjának tetszik. Még azt is meg lehet kockáztatni, hogy szereptévesztésbe esett.
Természetesen ez nem vonatkozik a kétségtelenül nagyhírű és tehetséges művészekre, akiket e magát köztestületként megfogalmazó szervezet meghívott soraiba, és akik legjobb tehetségük szerint alkotnak, gyarapítják a közös kultúrkincset.

Azt azonban el kellene fogadni, hogy egy ország kultúráját sohasem a hatalom határozta meg. A kultúrát ugyanis az alkotók és a társadalom együttesen teremti. Az a hatalom, amely megpróbálta meghatározni, hogy „mi a kultúra”, mindig kudarcra volt ítélve. A hatalom ugyanis favorizálhat alkotókat, művészeti ágakat, bevezethet különböző korlátozásokat (lásd: 3T), de ezek talmi sikereket hozhatnak csak. A független alkotás – amely szuverén gondolkodás és világnézet alapján születik – áttöri ezeket a mesterséges határokat.
A kurzusművészet hozhat sikereket időlegesen, ám amilyen gyorsan aratja azokat a hatalom segítségével, ugyanolyan gyorsan ki is hull a kulturális életből. Ki emlékszik már a húszas-harmincas évek dédelgetett íróira, vagy az ötvenes-hatvanas évek „támogatott” műveire. Mára elsüllyedtek, oda kerültek, ahová valók: a szellemi raktár hátsó, soha nem látogatott polcaira. Jól megvannak ott, emlékeztetnek egy olyan korra, amit senki sem kíván vissza.
Hasonló sorsra jutnak majd az alaptörvény illusztrációi is. Ugyanis a kultúra sikeressége attól függ, hogy a befogadók hogyan értékelik azokat. Ha elfogadják (megértik, magukévá teszik), akkor megmarad a kánonban, ha nem, könyörtelenül kihull onnan. Bizonyítja mindezt, hogy számos szerző és alkotó művét tekintjük ma a magyar kultúra legértékesebb alkotásainak, annak ellenére, hogy születésükkor a hatalom nem fogadta azokat „lelkesedéssel”.
Balassi magyar nyelvű költészete fennmaradt annak ellenére, hogy korában – a magyar nemesség fafejűsége eredményeként – a hivatalos nyelv hazánkban a latin volt. Ugyanígy Kassák kétségtelenül a magyar avantgárd egyik letagadhatatlan alakja marad, függetlenül attól, hogy a későbbi korok miként ítélték meg, többnyire politikai szempontok alapján. De sorolhatnánk a példákat oldalakon keresztül.
Éppen ezért bornírt az a szerep, amit Fekete György magára vállal. Nem lehet „kijelölni” a magyar kultúra irányának „fő csapásait”. Már csak azért sem, mert ez eleve megkülönböztetést von maga után. Mert az a művész, aki nem áll be az irányba, az nem a magyar kultúrát színesíti gazdagítja?
Más megközelítéssel: csak az a művész, akiről megmondják, hogy az? Akinek a „magyarságteljesítménye” eléri az elvárt szintet? A többi pedig menjen a hóra, azt nem tekintjük se művésznek, se magyarnak?
Mekkora ostobaság ez? Akkora, amekkorát a hatalom képzel. Ám ha a hatalom így gondolkodik, akkor saját magáról állít ki bizonyítványt. Ezzel a bizonyítvánnyal pedig nem lehet bekerülni a felsőoktatásba. nem éri el a 240 pontot.

Ceterum censeo OV esse delendam!

EZENTÚL — KUSS! — MINDENKINEK?

A kormány – és az őket híven kiszolgáló szoldateszka – túl megy minden határon. Az az egyik dolog, hogy szinte semmit sem reagáltak a középiskolások és egyetemisták tiltakozó demonstrációjára. Mert mit is reagálhattak volna – tekintsünk el ebben az esetben szerencsétlen Balogh Zoltán miniszter, aki belekényszerítettek egy, politikailag is ostoba megnyilatkozásba a tárgyalásokról –, hiszen láthatóan nem tudják kezelni a helyzetet.

Forrás: Internet - Hír24 Neményi Márton



Egy ismerősöm – aki a felsőoktatásban dolgozik – azért izgul, nehogy a diákok és a rendőrség között összecsapásokra kerüljön sor. Megnyugtattam – és ezt a tegnap esti gyakorlat is megerősítette –, hogy rendőrség „glasszékesztyűs kézzel” bánik a fiatalokkal. Hogy ezt miért teszi, annak lehetnek különböző okai és indokai (például az, hogy számos rendőr, főleg a vezető állományból, érintett saját gyermekei révén, mert saját illetményéből képtelen lenne fizetni az oktatási költséget).
A kormány képtelen bármiféle kompromisszumra. Csupán egyetlen dologra koncentrál: uralmának megőrzésére és annak meghosszabbítására. Minden eszközt bevet ennek érdekében.
Az MTVA nyugdíjba vonuló igazgatójának széke még ki sem hűlt, amikor máris újabb rendteremtésről – munkatársak eltávolításáról – szólnak a hírek. Mint ahogyan a diáktüntetésről is csak egy csatornán szerezhetett tudomást a „nagyérdemű”, mert érdekes módon a közszolgálatinak nevezett csatornák nem siettek tájékoztatni „online, valós időben” a nézőket.
Most pedig a kiszivárgott elbocsátások azt mutatják, hogy nem csak a híreket manipulálják, hanem hadat üzennek a teljes kulturális műsorfolyamnak. Mi mással lehet magyarázni, hogy a teljes kulturális főosztálynak felmondtak? Ennek a bejegyzésnek nem az a célja, hogy egyenként értékelje az elbocsátott munkatársak erényeit. Sőt, még az sem, hogy helyettük szálljon síkra jogaikért.
Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez egy tendencia.


Forrás: Internet - képkocka Orwell 1984-ből

 Lerombolt felsőoktatás. Korlátozott alsó- és középfokú képzés. A tankötelezettség leszállítása. A felsőfokú képzésbe belépők szelektálása vagyoni helyzet szerint.
A tömegtájékoztatás feladatainak olyan meghatározása, hogy abból lehetőleg maradjanak ki azok a műsorok, amelyek a nézők épülésére szolgálnak.
Mind-mind egy irányba mutat: egy olyan társadalom létrehozása viszonylag rövid idő alatt (5-8 év), amely képtelen lesz helyesen felmérni saját helyzetét, nem lesz alkalmas arra, hogy artikulálja saját érdekeit, és ezt meg is jelenítse a politika színterén. Azaz egy végtelenül lebutított társadalom, amelyet a hatalom úgy manipulál – olyan hírekkel és információkkal lát el – ahogyan pillanatnyi érdekei diktálják.
De ez még mind semmi: Nemrég az éjszakai órákban elfogadott a parlament egy olyan törvényt is, amely az internetes vélemények korlátozását jelenti. Azaz szembe megy a gondolatszabadsággal és azzal az alaptörvénnyel is, amelyet saját maga fogalmazott meg.
Ne is folytassuk a választási végrehajtási törvénnyel, amely jelen pillanatban „előzetes normakontrollon” az AB előtt fekszik. Az már egy másik post témája lehet, hogy a Salamon Lászlóval kiegészülő grénium milyen választ fog adni a Köztársasági Elnöknek.
Szóval, kedves feleim, egyre telik a pohár. Ma már nem is tehetjük fel azt a kérdést, hogy meddig van? Már a pesszimista és az optimista sem mondhatja, hogy „félig teli” vagy „félig üres”. Ugyanis a pohár már tele van. Csurig. Az egyetemistáknál már ki is csordult. Már pedig ha náluk is kiveri valami a biztosítékot, akkor baj van. Ezen pedig a hatalomnak el kellene gondolkodnia. Két lehetősége van: vagy eltakarodik, vagy változtat. Ez utóbbira láthatóan képtelen….

Ceterum censeo OV esse delendam!

„…A KÉTHARMAD ÁLL, MINT A CÖVEK…” — DE MEDDIG?



Forrás: Internet - Magyarország megújul



A kormányfő Kőszegen, a Jurisics-vár udvarán osztotta meg gondolatait a hallgatósággal. Mit ne mondjak, közvetlen hangú megszólalás volt. Különösen a kétharmadra vonatkozó jelzője, ami – csak úgy magunk között – más kontextusban szokott általában megjelenni. De félre a malacságokkal!

A cövek valóban állni szokott, mindenfélét kötnek hozzá: sátorkötelet, venyigét, takaróponyvát stb.
Általában fából készül, és beleverik a földbe.
A probléma nem a cövekekkel szokott lenni, hanem a környezettel. Ha egy nagyobb szél jön, könnyen kiszakad abból a földből, amibe beleverték, különösen akkor, ha a szelet némi esőzés (gyengébbek kedvéért vihar) kíséri. Ekkor a cövek megtartó képessége rohamosan csökken, majd teljesen elvesztve azt, kifordul a helyéről.
Nincs olyan, hogy a cövek ötven százalékos. A cövek vagy tart, vagy nem tart. A félig tartás nem értelmezhető.
Mint ahogy kevéssé értelmezhető a kőszegi fórum több kitétele is. Például az, hogy az a gazdasági ámokfutás, ami idáig jellemző volt, egy jottányit sem fog változni. A gazdasági szabadságharc folytatódik. (Show must go on). Ugyanakkor hitet tett amellett is, hogy a jelen kormány a szociális politikát másodlagosnak tartja. „…a középosztály ne fogadja el az ország jövőjéről szóló narratívának azt a változatát, amelyben a kizárólag a nehezebb helyzetben lévőkről van szó, mert bár róluk kell a legtöbbet beszélni, de az ország nem csak belőlük áll…”
Lefordítom a fentieket az egyszerű magyar állampolgár nyelvezetére: A saját klientúra (középosztály) nem fogadja el a szolidaritás elvét, a tehetősebbek nagyobb szerepvállalását (sávos, progresszív jövedelemadó) a társadalomban, nem törődik az önhibájukon kívül krízishelyzetbe kerülőkkel (munkanélküliek, alacsony jövedelműek, azaz közmunkások, a lét peremére szorultak), és róluk a propaganda szintjén ugyan beszél, ám tenni semmit sem kíván. Mindezt megerősítette azzal, hogy az eddigi gazdaságpolitika célja az szja, a társasági nyereségadó további csökkentése valamint a közmunkaterv továbbvitele.

Mindez azt jelenti, hogy a társadalom nagyobbik fele fogja megfizetni a matolcsyzmus árát.
Ebbe tartozik bele az E.ON most bejelentett „visszavásárlása”. Nagyívű elképzelés, de a jelen költségvetési viszonyok között nehezen elképzelhető, hogy forrást lehet rá találni anélkül, hogy a legalapvetőbb kiadásokat (nyugdíj, egészségügy, gyógyszerkassza, oktatás és közszolgáltatások) ne kurtítanák meg. Nem merem kijelenteni, hogy nem teszi meg e lépést a kormány. Sok mindenre azt mondta a józanul gondolkodók sokasága, hogy ezt nem lehet megtenni, mégis megvalósította ez a kormány.
Túlzottan nem vagyok optimista. Ebben ez országban már minden elképzelhető, és annak az ellenkezője is!
Egyet azonban nem szabad elfeledni: mindezek árát a társadalom – sajnos nem a középosztály – fogja megfizetni!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A MÚLTUNK LESZ A JÖVŐNK?

Egy konferencia margójára

Ez a cím csak parafrázisa a szerdán volt konferenciának, amely Horthy kultuszának feléledése ürügyén körbejárta mindazt a problémahalmazt, amit kibeszéletlen múltunk zúdít a fejünkre.

A sajtó jól megdicsérte – vagy lefikázta, jelentéktelenítette – a rendezvényt. A lényeg azonban elsikkadt.


Forrás: Internet

 E tanácskozásnak a fő mondanivalója – szerintem – nem az volt, hogy a volt kormányzó tevékenységét elemezzék, hanem az, hogy a mai magyar társadalom legyen már egyszer képes szembenézni saját múltjával. A cél lehetett az is, hogy a mai társadalomban igen sokan vannak, akiket nem is igazán érdekel a lassan száz éves történet a Budapestre fehér lovon – tengerész létére kicsit érdekes – bevonult kormányzó.
Ami igazán érdekes: tisztában vagyunk-e – pártállami és egyéb politikai felhangoktól megfosztott – huszadik századi történelmünkkel. Képesek vagyunk-e elfogultságok nélkül, a tények alapján ítélkezni, véleményt formálni a múlt század viharos évtizedeiről? Tudják-e a fiatal korosztályok – akik már a rendszerváltás vagy a késő kádár-kor idején születtek, a mai húszasok-harmincasok – miként gondolkozzanak a múltról.


Forrás: Internet

 Képesek-e arra, hogy különbséget tegyenek hagyományőrzés és ordas eszmék között. Tudják-e, hogy azok a propagandisztikus szövegek, tudománytalan fércművek, amelyek ma oly nagy népszerűségnek örvendenek, mint a magyarság kiválóságának bizonyítékai (pl: „Magyarságtudományi tanulmányok” – Szerk.: Botos László, Kiadja HUN-idea (szkíta-hun-magyar) Szellemi Hagyományőrző Műhely, 2008.) nem elégítik ki a tudományos történetírás követelményeit.
A legtöbb lekicsinylő vélemény a szervezők politikai elkötelezettségét taglalja. Pedig könnyen belátható lenne: valós történelmünkről szóló diskurzusnak nem a politikai oldalak megkülönböztetését kellene szolgálnia, hanem éppen az oly sokat emlegetett nemzeti egység kialakítását.
Ám addig, amíg a múlt eseményeit politikai célokra használják, mai cselekvéseket akarnak régi ideológiákkal alátámasztani, addig ezt a konszenzust igen nehéz lesz elérni. A mai baloldal – a balliberális, liberális értelmiség és az őket támogató tömeg – hiába szeretné „egyszer s mindenkorra” tisztába tenni kibeszéletlen történelmünket, a trianoni békeszerződéstől a nyilas uralmon át, Rákosi diktatúráján keresztül, a kádár-kor valamint a rendszerváltás eseményeiig. Falakba ütközik, mert a mindenkori politikai hatalom számára közelmúltunkban mindig található valami „kényes kérdés”, amiről azt hiszi, hogy az árt a presztízsének.


Forrás: Internet

 Pedig, ha a mai magyar társadalom nem képes ezen túllépni, úgy automatikusan utat nyit torz szemléleteknek, nem kívánt kultuszoknak és eszméknek. Az erőltetett történelemszemlélet, az orwelli gondolat szerint, pontosan azt a kohéziós erőt bontja le, amelyre a társadalomnak szüksége van.
A mai hatalom, úgy látszik, a múltban kívánja megtalálni szellemi identitásának fundamentumát. Ez pedig szörnyű, hiszen akkor értékrendje nem a modernitás, a 21. század valósága talaján áll, hanem valamiféle – egyébként sosem volt, mesterségesen kreált – idealizált korba réved. Onnan próbálja átemelni – rég meghaladott, és sokszor megtagadott – az értékrendet, amely meghatározza mai cselekedeteit. Miután ezeket a társadalom egy nagy része elutasítja, így a politika saját maga kódolja magamagának a kudarcait.
Nem kellene ezt a zsákutcás kalandot tovább folytatni. Egy valóban felelősséggel gondolkodó mai konzervatív is tudja: a múltat nem majmolni kell, hanem tanulni belőle!

Ceterum censeo OV esse delendam!