A KULTÚRKAMPFRÓL

AVAGY LEHET-E A KULTÚRÁT IRÁNYÍTANI?

Forrás: Internet - Hír24 Neményi Márton

Az elmúlt hét két kulturális botránytól híresedett el. Mindkettő a hatalom sajátos felfogását és bornírtságát tükrözi, amely képtelen arra, hogy intézkedéseinek a hatásait felmérje. Talán arra is képtelen, hogy egyáltalán felfogja, mit is csinál.
A kormány felsőoktatással kapcsolatos intézkedései – kiegészítve az alapfokú oktatás államosításával – egy olyan világnézetet tükröznek, amely láthatóan nem képes elhelyezni saját magát abban a korban, amelyben él. A „munka alapú” társadalomnak, miről Orbán Viktor oly szívesen értekezik szerte a kontinensen, ugyanis végérvényesen vége. Mindezt alátámasztják a statisztikai adatok. A társadalom számára szükséges anyagi javakat ugyanis a munkaképes lakosság egy igen kis százaléka állítja elő. És ez a tendencia nem új. A technológia és a tudomány fejlődésének következtében tovább erősödik a jövőben. Ezt a tényt figyelmen kívül hagyni pedig ostobaság.
A távol-keleti államok az elmúlt 35-40 évben robbanásszerűen fejlődtek. Mindezt annak köszönhetik, hogy még a hetvenes-nyolcvanas években szinte erejükön felül finanszírozták az oktatást.
Az az ország, amely a 21. század második évtizedében nem a tudásba, hanem a tudatlanságba „ruház be”, az biztosan rombolja saját nemzeti létét, taszítja saját népét a perifériára, veszi el a jövendő évek polgárainak lehetőségeit, teszi tönkre a jövő generációkat.
Ezt teszi a mostani kormányzat. A bejegyzés írásának idején még nem tudhatjuk, hogy az egyetemisták és középiskolások tiltakozásai alapján milyen „ötlettel” áll elő a kormányzat, de ismervén képességeiket, túlzottan optimista jóslataink nem lehetnek. Addig ugyanis, míg a kormányzat pusztán fiskális alapokon akarja problémáit rendezni, erre esély sincs. Addig, amíg a politika nem lát túl saját – meglehetősen rövid, ámbár az igazmondás hiányától egyre hosszabbodó – orrán, addig e kérdésben valódi, modern megoldást nem is várhatunk tőle.

A kultúra nem tervezési kérdés

Az Alaptörvény értelmében a Magyar Művészeti Akadémia jogosultságai ugyanazt a retrográd gondolatiságot tükrözik, mint az oktatáspolitika. Az MMA elnöke Aczél György legrosszabb reinkarnációjának tetszik. Még azt is meg lehet kockáztatni, hogy szereptévesztésbe esett.
Természetesen ez nem vonatkozik a kétségtelenül nagyhírű és tehetséges művészekre, akiket e magát köztestületként megfogalmazó szervezet meghívott soraiba, és akik legjobb tehetségük szerint alkotnak, gyarapítják a közös kultúrkincset.

Azt azonban el kellene fogadni, hogy egy ország kultúráját sohasem a hatalom határozta meg. A kultúrát ugyanis az alkotók és a társadalom együttesen teremti. Az a hatalom, amely megpróbálta meghatározni, hogy „mi a kultúra”, mindig kudarcra volt ítélve. A hatalom ugyanis favorizálhat alkotókat, művészeti ágakat, bevezethet különböző korlátozásokat (lásd: 3T), de ezek talmi sikereket hozhatnak csak. A független alkotás – amely szuverén gondolkodás és világnézet alapján születik – áttöri ezeket a mesterséges határokat.
A kurzusművészet hozhat sikereket időlegesen, ám amilyen gyorsan aratja azokat a hatalom segítségével, ugyanolyan gyorsan ki is hull a kulturális életből. Ki emlékszik már a húszas-harmincas évek dédelgetett íróira, vagy az ötvenes-hatvanas évek „támogatott” műveire. Mára elsüllyedtek, oda kerültek, ahová valók: a szellemi raktár hátsó, soha nem látogatott polcaira. Jól megvannak ott, emlékeztetnek egy olyan korra, amit senki sem kíván vissza.
Hasonló sorsra jutnak majd az alaptörvény illusztrációi is. Ugyanis a kultúra sikeressége attól függ, hogy a befogadók hogyan értékelik azokat. Ha elfogadják (megértik, magukévá teszik), akkor megmarad a kánonban, ha nem, könyörtelenül kihull onnan. Bizonyítja mindezt, hogy számos szerző és alkotó művét tekintjük ma a magyar kultúra legértékesebb alkotásainak, annak ellenére, hogy születésükkor a hatalom nem fogadta azokat „lelkesedéssel”.
Balassi magyar nyelvű költészete fennmaradt annak ellenére, hogy korában – a magyar nemesség fafejűsége eredményeként – a hivatalos nyelv hazánkban a latin volt. Ugyanígy Kassák kétségtelenül a magyar avantgárd egyik letagadhatatlan alakja marad, függetlenül attól, hogy a későbbi korok miként ítélték meg, többnyire politikai szempontok alapján. De sorolhatnánk a példákat oldalakon keresztül.
Éppen ezért bornírt az a szerep, amit Fekete György magára vállal. Nem lehet „kijelölni” a magyar kultúra irányának „fő csapásait”. Már csak azért sem, mert ez eleve megkülönböztetést von maga után. Mert az a művész, aki nem áll be az irányba, az nem a magyar kultúrát színesíti gazdagítja?
Más megközelítéssel: csak az a művész, akiről megmondják, hogy az? Akinek a „magyarságteljesítménye” eléri az elvárt szintet? A többi pedig menjen a hóra, azt nem tekintjük se művésznek, se magyarnak?
Mekkora ostobaság ez? Akkora, amekkorát a hatalom képzel. Ám ha a hatalom így gondolkodik, akkor saját magáról állít ki bizonyítványt. Ezzel a bizonyítvánnyal pedig nem lehet bekerülni a felsőoktatásba. nem éri el a 240 pontot.

Ceterum censeo OV esse delendam!