A SZELLEMI JÖVŐ LEGYAKÁSA

Korrupció, saját oligarchák helyzetbehozása, a menekült kérdés megoldatlansága. Sok és igen fájó problémák kis hazánkban, a napi sajtóban és megnyilvánulásokban. Ezek persze égető dolgok, befolyásolják napi életünket (hiszen oly sok másra is fel lehetne használni az így eltékozolt forrásokat), de szinte semmi sem hangzik el arról, hogy milyen jövő elé néz ez a társadalom a kissé távolabbi jövőben, mondjuk tizenöt vagy húsz éves távlatban.

Forrás: Internet

Az ma markánsan megfigyelhető, hogy az elmúlt években szisztematikusan csökken a jövő egyik legnagyobb értékének, a tudásnak az ázsiója. Az már a rendszerváltás utáni időszakban megfigyelhető volt, hogy a kultúrára szánt összegek folyamatosan csökkentek. Ám ez csak az egyik szegmense a problémának. Semmivel sem pótolható azonban az a dúlás, amely végbement az oktatás területén. Különösen az elmúlt hat évben kitapintható folyamat az alap- és középfokú oktatás amortizálása. A tankötelezettség leszállítása 16 éves korra, már eleve azt hozza magával, hogy korosztályokat fosztanak meg attól, hogy megtanuljanak tanulni. Ennek ma már mérhető „eredménye”, hogy a középiskolások 65 százaléka informatikai tudása elégtelen. „Írástudatlanok” a PISA-felmérés szerint.

A felsőoktatás átalakítása – a most nyilvánosságra került szándék, miszerint újabb szakokat kívánnak megszüntetni, illetve megvonni azoktól az állami támogatást – azt eredményezi, hogy középtávon nem lesz elegendő szakmai tudás.

Az ország el fog süllyedni, nem lesz képes felvenni a versenyt az európai országokkal.

A gondolkodó ember kicsit értetlenül áll mindezek előtt, mindaddig, amíg logikusan végig nem gondolja a folyamatot.

Ha – kicsit kívülállóként, a napi politikai harcok „csinn-bumm cirkuszának” zaján felülemelkedve –azonban végig gondoljuk a döntések és intézményi átalakítások eredményeit, kikövetkeztethetők a szándékok és célok.

A mai kormányzatnak a célja, hogy olyan társadalmat hozzon létre, amely szinte a végtelenségig manipulálható. Ebbe a képbe nem illik bele egy olyan képzett, önállóan gondolkodó réteg, amely tudása és saját tapasztalata alapján képes megkérdőjelezni a hatalom intézkedéseit. Ezt a lehetőséget alapjában kívánják kizárni, tehát a mai „proteszt” értelmiséget már eleve a margóra szorítják, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy a következő korosztályok ne is válhassanak azzá.

Forrás: Internet

A hatalom a maga – sajátosan középszerű és ostoba – mintájára kívánja formálni az egész államigazgatást, az oktatást és a kultúrát, minden intézményrendszert, amely befolyása alatt áll.

Hasonló ez ahhoz a buta favágóhoz, aki maga alatt fűrészeli a fát. Nem gondolnak arra, hogy cselekvéseik ára túlságosan magas lesz, és rombolásuk helyreállítása generációs feladattá válik. Nagyon hosszú idő kell majd ahhoz, hogy az elmúlt évek dúlásának következményeit fel lehessen számolni.

Ezt mutatja az is, hogy aki valamelyest képes a saját életét befolyásolni, rendelkezik megfelelő tudással, az elhagyja az országot. A legfrissebb felmérések szerint az egyetemisták 37 százaléka elhagyná az országot. Ez pedig nagyon rossz jövőt sejtet.

Forrás: Internet

Gondoljunk bele: ha a tudással rendelkezők harmada elhagyja az országot, csökken az ország értéktermelő képessége, csökken a nemzeti jövedelem. Nem lesz elegendő forrás a közjószágok finanszírozására (egészségügy, oktatás, államigazgatás, védelem stb.). Növekedni fog az intézményrendszerek inkompetenciája, romlik az életminőség. Nem fejődik az ország, növekszik lemaradása szomszédjaihoz, az egész európai közösséghez képest.

Igaz ugyan, hogy a társadalom egy nagyon szűk rétege profitál majd ebből, hiszen a hatalom a kezükben lesz, és a még megmaradó források felett szinte ellenőrzés nélkül rendelkeznek majd.

Az pedig, hogy a társadalom széles rétegei (többsége) miként éli meg mindezt, a legkevésbé sem érdekli a hatalmat, mint ahogy most sem.

No, ez a helyzet, ami vár az országra. Ha nem tesz ellene semmit a társadalom, akkor meg is érdemli sorsát.

Ceterum censeo OV esse delendum!

A KORMÁNYVÁLTÓK LEHETŐSÉGEI

Három napja az ellenzéki oldal felbolydult, mint a méhkas. Politikai elemzők latolgatják, hogy akkor most ki mit léphet, ki, kinek a javára lépjen vissza. Valahogy megint a lényeg marad el, a stratégia a teendőkről.
Ha egy hadvezér harcba száll, (a háború nem más, mint a politika folytatása, más, erőszakos eszközökkel) a megvívandó csatát szorgos tervező munkával (ami néha hónapokig is tarthat) megtervezi. Először is tisztázza a célokat. Mi az, amit rögtön el akar érni, a siker után hogyan, milyen irányban fejleszti tovább a hadműveletet (távolabbi célok). Mindehhez pedig akkurátus pontossággal számba veszi, hogy milyen erők állnak rendelkezésére a katonáktól a munícióig. Erről számvetést készít, beszámítva a várható veszteségeket, az elvesző anyagiakat és (sajnos) a katonákat.
De nem csak a saját erőket elemzi, hanem az ellenfélét is. Hogyan ásta be magát, mekkora ellenállásra számíthat, mik a valószínű reakciói, milyen tartalékokkal rendelkezhet (felderítés).
Amikor mindezeket elvégzi, eldöntheti, hogy képes-e megvívni a csatát vagy kénytelen azt elhalasztani, amíg nagyobb erővel nem rendelkezik.
A mai ellenzékben nem látszik e stratégia. Pedig kellene. Mert az ellenfél erős, betonozott erődítményekkel (Alaptörvény, választási- és kétharmados törvények garmadája, államigazgatásba több évre kinevezett vazallusok stb.) és lekötelezett szerviensekkel (megtévesztett választók) készül az ütközetre. Anyagi forrásai szinte korlátlanok, és azokat bármely módszerrel képes növelni.
Egy ilyen ellenféllel szemben nem alkalmazható a frontális letámadás, mert az csak részeredményeket hozhat. Mégis: miként lehetne az óhajtott siker elérni korlátozott eszközökkel, szedett-vedett csapatokkal?
A válasz nem egyszerű, de a lecke megoldható, ha a hadvezér kellő stratégiát tervez és alkalmaz.
Először is a közelebbi célt kell meghatároznia. Ez nem más, mint az ellenfél kivetése a jelenlegi állásaiból. A másodlagos cél a siker konszolidálása, a csapatok rendezése és a távolabbi célok meghatározása.
Mindez hogyan szól a politika nyelvén?
Létrehozni egy olyan koalíciót (összefogást), amely lehetővé teszi, hogy az ellenfél által diktált, antidemokratikus választási körülmények között is sikerrel kecsegtet. Ebben a koalícióban nincs szerepe a dominanciának, annak, hogy ki mekkora tömeget mozgósított, hiszen egyetlen (a legkisebb) hiánya is kudarchoz vezet.
Amennyiben a koalíciót képesek megalakítani, és szerencsés esetben a mozgósítás is sikerül, elérik az első eredményt. Megszerezhetik a választási győzelmet. E pillanattól fordulnak igazán komolyra a dolgok és itt érvényesülhet a valódi stratégia: le kell bontani a rendelkezésre álló erővel a bebetonozott akadályokat: Átalakítani a jogi rendszert, visszaállítani a fékek és egyensúlyok rendszerét – közben figyelni arra, hogy a gazdaság se satnyuljon tovább. Kialakítani az új jogi környezetet. Ezzel megvalósította a második célt.
A második cél megvalósítása után pedig be is fejezte a hadjáratot. Ettől fogva pacifikációs feladatai vannak. Új választásokkal kialakítani egy valóban demokratikus, többpárti parlamentet, ahol a legyőzött ellenfélnek is helye van!
Minden más csak ezután jöhet! Majd csak ekkor lehet hozzákezdeni egy eredményes gazdaságpolitikához, a társadalom alapvető gondjainak kezeléséhez, esetleges felszámolásához.
Hogy mindez legalább három évet vesz igénybe, és ez alatt tulajdonképpen nem javul az átlagpolgár helyzete? Igen! Erre lehet számítani. De mindez megéri, mert legalább nem romlik tovább, és az ország visszaszerzi elvesztegetett presztízsét.
A választópolgároknak pedig tudniuk kell: Ha most nem követik a stratégiát, akkor évtizedekre válnak egy autoriter hatalom foglyaivá, minden kilábalási lehetőség nélkül. Az ország egyre messzebb kerül a modernizációtól, attól az Európától, amely képes lenne (és akarja is) megmenteni a közös értékek alapján.
Ceterum censeo OV esse delendum!

AZ ÁTLAGEMBER PANASZA



Forrás: OSZK -- Maklári Zoltán

Ki is az átlagember? Tulajdonképpen mindenki – kivéve a felső első decilist, ahogy a szociológusok mondják, a legfelső tíz százalékot, amely a gazdasági és politikai életet uralja –, aki ma él ebben az országban. Az átlagember panaszának irodalmi hagyományai vannak Tiborctól József Attiláig.

A különbség szinte semmi. Mint ahogy hiába is hallgatja meg Bánk az alávetett jobbágyot, úgy pattan le a mai hatalomról is minden, ami alulról jön.
Az éhségmenet az ellenzék bosszúja és pártérdeket szolgál; az egyetemisták és a középiskolai diákok mozgalma manipuláció eredménye. Az, hogy az ország gazdasági teljesítménye csökken, az külső hatalmak ármánykodása. Minden, ami miatt a társadalom különböző rétegei és gazdasági szereplői tiltakoznak, az mind csak az ellenzék „gyűlöletkampányának” része.
Nem oda Buda! Senki sem tiltakozik feleslegesen. Valami alapvető hiba van a rendszerben. A mai kormány úgy gondolja, hogy a szegmentált – gyengébbek kedvéért: sokszínű, érdekeiben, törekvéseiben sokféle – társadalmat egy egységesen ostoba képződményként felfogni – amely befolyásolható mindenfajta propaganda által – éppúgy bornírt, mint elvárni tőle azt, hogy a legégetőbb gondjainkra adekvát választ adjon.

Forrás: Internet -- feol.hu

Éppen ezért nem figyelembe venni az egyének és csoportok panaszát ostoba politikára vall. Mert a történelemben eddig egyetlen hatalom se lehetett huzamos ideig sikeres, amelyik nem bírta a társadalom támogatását. Persze erre joggal mondhatják a hatalom birtokosai, hogy hiszen kétharmados demokratikus felhatalmazással bírnak. Csakhogy kis hazánkban mindenki tudja, hogy ez a bizonyos túlnyomó többség csak a „parlamenti matematikának”, azaz egy cseppet sem demokratikus – de genenere „ideiglenes” – választási törvénynek köszönhető.
Az átlagember elégedetlen. Mindennel.
Az életkörülményekkel, a bérével, az árakkal, a forint árfolyamával, a munkalehetőségekkel, a gyerekei kilátástalanságával… és még hosszan sorolhatnánk. Akkor miért választottak úgy, ahogy? Mert ez az a társadalom még sok mindent nem tanult meg. Úgy látszik a tömegekre nem érvényes a mondás: más kárából tanul az okos.

Minden társadalomnak el kell érnie egy fokot, amikor nem zsigerből és érzelemből kell választania, hanem érdekből.
De ez nem egyszerű. mert az érdek felimeréséhez gondolkodásra van szükség. Annak elemzésére, hogy a személyes és egyéb közösségi érdekeim mit diktálnak. Felismerni azt, hogy nem igazán az az érdekes, hogy most és azonnal mit akarok, hanem mi szolgálja hosszú távon az érdekeim.
Ha kiegyensúlyozott, kiszámítható országban szeretnék élni, akkor nem igazán ülhetek fel annak, aki tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígér holnaptól. Volt már ilyen — még egyetlen egyszer sem jött be. De mindig beugrottunk a szép szavaknak. Az idősebb generáció a megmondhatója – a mai ötvenesek, hatvanasok –, hányszor hallották: „csak ezt a néhány évet kell kibírni elvtársak (urak és hölgyek)”. Az eredmény pedig siralmas. Az áhított jobb lét nem jött, mi több, a rosszabb lét uralkodott el.
A társadalom egyik alapkövetelménye a biztonság (lásd: Maslow szükségletek piramisa). Ennek egyik meghatározó része – az önfenntartáson kívül – az a tudat, hogy a jövőm kiszámítható, tervezhető.
A mai hatalom ezt az érzést lenullázta. Nincs ma olyan rétege, csoportja a társadalomnak, amely biztos alapokról néz a jövőbe.
Bölcsek azt tartják, hogy a jövő záloga az ifjúság, most éppen ez a társadalmi csoport nem lát jövőképet. Márpedig, ha az ifjúság – a jövő letéteményese, gazdagodásunk egyik forrása – nem lát maga előtt perspektívát, ott óriási a baj! Mert az aláássa a további fejlődést, a társadalmat magát.

Ceterum censeo OV esse delendam!

A KULTÚRKAMPFRÓL

AVAGY LEHET-E A KULTÚRÁT IRÁNYÍTANI?

Forrás: Internet - Hír24 Neményi Márton

Az elmúlt hét két kulturális botránytól híresedett el. Mindkettő a hatalom sajátos felfogását és bornírtságát tükrözi, amely képtelen arra, hogy intézkedéseinek a hatásait felmérje. Talán arra is képtelen, hogy egyáltalán felfogja, mit is csinál.
A kormány felsőoktatással kapcsolatos intézkedései – kiegészítve az alapfokú oktatás államosításával – egy olyan világnézetet tükröznek, amely láthatóan nem képes elhelyezni saját magát abban a korban, amelyben él. A „munka alapú” társadalomnak, miről Orbán Viktor oly szívesen értekezik szerte a kontinensen, ugyanis végérvényesen vége. Mindezt alátámasztják a statisztikai adatok. A társadalom számára szükséges anyagi javakat ugyanis a munkaképes lakosság egy igen kis százaléka állítja elő. És ez a tendencia nem új. A technológia és a tudomány fejlődésének következtében tovább erősödik a jövőben. Ezt a tényt figyelmen kívül hagyni pedig ostobaság.
A távol-keleti államok az elmúlt 35-40 évben robbanásszerűen fejlődtek. Mindezt annak köszönhetik, hogy még a hetvenes-nyolcvanas években szinte erejükön felül finanszírozták az oktatást.
Az az ország, amely a 21. század második évtizedében nem a tudásba, hanem a tudatlanságba „ruház be”, az biztosan rombolja saját nemzeti létét, taszítja saját népét a perifériára, veszi el a jövendő évek polgárainak lehetőségeit, teszi tönkre a jövő generációkat.
Ezt teszi a mostani kormányzat. A bejegyzés írásának idején még nem tudhatjuk, hogy az egyetemisták és középiskolások tiltakozásai alapján milyen „ötlettel” áll elő a kormányzat, de ismervén képességeiket, túlzottan optimista jóslataink nem lehetnek. Addig ugyanis, míg a kormányzat pusztán fiskális alapokon akarja problémáit rendezni, erre esély sincs. Addig, amíg a politika nem lát túl saját – meglehetősen rövid, ámbár az igazmondás hiányától egyre hosszabbodó – orrán, addig e kérdésben valódi, modern megoldást nem is várhatunk tőle.

A kultúra nem tervezési kérdés

Az Alaptörvény értelmében a Magyar Művészeti Akadémia jogosultságai ugyanazt a retrográd gondolatiságot tükrözik, mint az oktatáspolitika. Az MMA elnöke Aczél György legrosszabb reinkarnációjának tetszik. Még azt is meg lehet kockáztatni, hogy szereptévesztésbe esett.
Természetesen ez nem vonatkozik a kétségtelenül nagyhírű és tehetséges művészekre, akiket e magát köztestületként megfogalmazó szervezet meghívott soraiba, és akik legjobb tehetségük szerint alkotnak, gyarapítják a közös kultúrkincset.

Azt azonban el kellene fogadni, hogy egy ország kultúráját sohasem a hatalom határozta meg. A kultúrát ugyanis az alkotók és a társadalom együttesen teremti. Az a hatalom, amely megpróbálta meghatározni, hogy „mi a kultúra”, mindig kudarcra volt ítélve. A hatalom ugyanis favorizálhat alkotókat, művészeti ágakat, bevezethet különböző korlátozásokat (lásd: 3T), de ezek talmi sikereket hozhatnak csak. A független alkotás – amely szuverén gondolkodás és világnézet alapján születik – áttöri ezeket a mesterséges határokat.
A kurzusművészet hozhat sikereket időlegesen, ám amilyen gyorsan aratja azokat a hatalom segítségével, ugyanolyan gyorsan ki is hull a kulturális életből. Ki emlékszik már a húszas-harmincas évek dédelgetett íróira, vagy az ötvenes-hatvanas évek „támogatott” műveire. Mára elsüllyedtek, oda kerültek, ahová valók: a szellemi raktár hátsó, soha nem látogatott polcaira. Jól megvannak ott, emlékeztetnek egy olyan korra, amit senki sem kíván vissza.
Hasonló sorsra jutnak majd az alaptörvény illusztrációi is. Ugyanis a kultúra sikeressége attól függ, hogy a befogadók hogyan értékelik azokat. Ha elfogadják (megértik, magukévá teszik), akkor megmarad a kánonban, ha nem, könyörtelenül kihull onnan. Bizonyítja mindezt, hogy számos szerző és alkotó művét tekintjük ma a magyar kultúra legértékesebb alkotásainak, annak ellenére, hogy születésükkor a hatalom nem fogadta azokat „lelkesedéssel”.
Balassi magyar nyelvű költészete fennmaradt annak ellenére, hogy korában – a magyar nemesség fafejűsége eredményeként – a hivatalos nyelv hazánkban a latin volt. Ugyanígy Kassák kétségtelenül a magyar avantgárd egyik letagadhatatlan alakja marad, függetlenül attól, hogy a későbbi korok miként ítélték meg, többnyire politikai szempontok alapján. De sorolhatnánk a példákat oldalakon keresztül.
Éppen ezért bornírt az a szerep, amit Fekete György magára vállal. Nem lehet „kijelölni” a magyar kultúra irányának „fő csapásait”. Már csak azért sem, mert ez eleve megkülönböztetést von maga után. Mert az a művész, aki nem áll be az irányba, az nem a magyar kultúrát színesíti gazdagítja?
Más megközelítéssel: csak az a művész, akiről megmondják, hogy az? Akinek a „magyarságteljesítménye” eléri az elvárt szintet? A többi pedig menjen a hóra, azt nem tekintjük se művésznek, se magyarnak?
Mekkora ostobaság ez? Akkora, amekkorát a hatalom képzel. Ám ha a hatalom így gondolkodik, akkor saját magáról állít ki bizonyítványt. Ezzel a bizonyítvánnyal pedig nem lehet bekerülni a felsőoktatásba. nem éri el a 240 pontot.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ABSZURDISZTÁNI TUDÓSÍTÁS

Felébredtem. Kinéztem az ablakon, ugyanaz a kép fogadott, mint tegnap vagy azelőtt. A szokásos reggeli botorkálás a kávéfőző irányába. Szinte ugyanazzal a mozdulattal kapcsoltam be a rádiót is. Na, ekkor kezdődtek a bajok. Először csak azt hittem, hogy álmodom, minden külső jel ellenére nem ugyanabban az országban ébredtem, mint ahol nyugovóra tértem.

Forrás: Internet

Aztán rájöttem, hogy — tényleg! Ez már nem az az ország. Ez egy másik. Ez Abszurdisztán. Mert európai országban miként fordulhat elő – a XXI. század második évtizedében –, hogy egy kormányzat szánt szándékkal lerombolja a saját jövőjét. Sőt, nem csak a sajátját – mert azzal mindenki egyet is értene –, hanem az egész társadalomét.
A legutóbbi agyament ötletük, miszerint a felsőoktatásban az államilag finanszírozott helyek számát tízezer-ötszázra csökkentik, nem más, mint a jövő adófizetőinek szándékos és előre megfontolt csökkentése. Ennek eredményeként jelentősen csökken a képzett munkaerő – illetve az olyan kiművelt emberek – száma, akik a mindenkori változó körülményekhez igazodva képesek lesznek saját egzisztenciát építeni, és ezzel hasznos tagjaivá válni a közösségnek.
A felsőoktatásból kivont források most talán napi előnyöket hoznak, az állami költségvetésnek kevesebb a kiadása, és a fogyatkozó forrásokkal „kézben lehet tartani” az egyetemek körül csoportosuló értelmiséget, szakembereket. Ez a politika azonban öngyilkos cselekvés. Hasonlatos ahhoz, mint amikor levágjuk az aranytojást tojó tyúkot. Igaz, hogy egyszer jóllaktunk, ám a jövőnk egyszeriben kilátástalan lett.

Forrás: Internet - Nagycsaládosok Egyesülete

Mint ahogy ez a kormányzat ezzel az oktatáspolitikával pontosan azokon rúg egy nagyot, akiket eleddig példaként állított a társadalom elé: a nagycsaládosokat. Most mondhatja mindenki, hogy a több gyermeket nevelő szülők számos állami támogatást kapnak. Csakhogy, ez a fajta támogatás és adókedvezmény éppen arra elegendő, hogy a most cseperedő lurkókat viszonylag normális szinten lássák el. A jövőre ebből a támogatásból nem futja.
Matematika ez kérem! De lássunk egy minden szempontból kitalált, ám a mai jogszabályoknak és támogatási rendszernek megfelelő családot. Adott két „középosztálybeli” szülő, akik jövedelemként összedobnak havi nettó félmillió forintot. Három gyermeket nevelnek. Az egyik most kezdi az ötödik osztályt, a második a gimnáziumot, a harmadik meg éppen érettségizik. A gyerekek ráadásul jól is tanulnak, mindegyik ácsingózik valamiféle felsőbb végzettségre. A szülők ebben az esetben tördelhetik a kezüket, mert igen kicsi az esélye annak, hogy legnagyobb gyerekük – aki szerencsére műszaki érdeklődésű – bejusson az államilag dotált helyre.

Forrás: Internet

Ha nem jut be, úgy – egyeteme válogatja mennyi – borsos tandíjat kell fizetniük még abban az esetben is, ha elcsípnek egy féldotált helyet. (Igaz ugyan, hogy ebben az esetben biztosak lehetnek abban, hogy gyerekük itthon marad, mert erre a kötelezően előírt szerződés kötelezi.) Ha ez utóbbi se sikerül, akkor bizony még mélyebben nyúlhatnak a pénztárcájukba, és akár félmillió forintot is kipengethetnek szemeszterenként (öt havonta), azaz az iskoláztatás egymillióba kerül évente. Ez pedig a családi jövedelemből 83 ezer forintot visz el minden hónapban. Ha a második gyerek is belép a felsőoktatásba, akkor ez már (a fentiek szerint) havi 160 ezer. Mivel a gyerekek között nincs nagy korkülönbség, a harmadik gyerek főiskolai tanulmányainak kezdetén már 240 ezret kell fordítaniuk tandíjra, ami a családi jövedelem fele. (Ha netán valamelyik mostani lurkó orvosnak szeretne tanulni, akkor bizony az ő oktatási költsége egyedül több mint testvérei tandíja.)

Mit tehet ilyenkor egy szülő? Mit tehet a család? Az első és legelfogadhatatlanabb döntés, hogy a gyerek nem tanul tovább. A másik döntés, hogy hitelt vesznek fel (diákhitel). Ez átmenetileg jó ötletnek bizonyul, azonban van egy óriási buktatója: A hitelt akkor is fizetni kell, ha a gyerek a diploma kézhezvétele után nem jut munkahelyhez. Azaz a teher nem múlt el, csak időben kitolódott, súlyosbítva a még oly kedvező kamatterhekkel is. A harmadik verzió, hogy a fiatal – felhasználva uniós állampolgári státusát – külföldön tanul tovább. Ez ugyan szintén komoly terhet rak a szülőkre, de ez még mindig kevesebb, mint ha gyerek egy hazai, de a lakóhelytől távol eső egyetemen tanulna.
A fiatalok szempontjából pedig egyszerű a képlet. Ha a szülőknek mindenképpen komoly áldozatokat kell hozni azért, hogy tanulhassanak, akkor inkább vállalják a külföldi tanulást, mert ott a hazainál lényegesebben jobb körülmények között tehetik azt. Arról nem is beszélve, hogy az ott megszerezhető – Bourdieu-i – kapcsolati tőke eleve nagyobb lehetőségeket kínál, mint a hazai félázsiai röghöz kötés.

Mindennek az eredménye pedig 10-15 éven belül katasztrofális lesz. Hiányozni fognak a felsőfokú képzettséggel rendelkező munkaerők. Nem lesz elég orvos, tanár, mérnök, közgazdász, bölcsész (akinek a tudását a gazdaság és az államigazgatás számos területe igényli). Ellenben lesz több ezer érettségizett, esetleg valamiféle szakmával rendelkező fiatal, akik nagy része állástalanul fog csellengeni, és még 30 éves korára is arra szorul, hogy eltartsák a szülei.

Szép kis kilátások…..

Abszurdisztán vezetőit azonban mindez láthatóan nem érdekli. Valamiféle lila ködben élnek, amelyet saját maguk gerjesztenek, amitől képtelenek tisztán látni a valóságot és a bennünket körülvevő világot!
A megoldás: el kell oszlatni a ködöt, és elzavarni mindazokat, akik ezt gerjesztik.

Ceterum censeo OV esse delendam!

FORRÓ ŐSZ ÉS IGEN FAGYOS JÖVŐ

Mindenszentek napján arról kellene elmélkedni, hogy kikre emlékezünk eltávozott szeretteink sorában. Kit miért és hogyan szerettünk (utáltunk, viseltünk el, kerültük vagy ragaszkodtunk hozzá), mit tettünk és mit nem. Ezek a gondolatok azonban beszorulnak manapság a „privát szférába”. A temetők környékén csendes, magukba fordult emberek róják ilyenkor szokásos útjukat. Kezükben virág, a szatyorban pedig az obligát mécses és a kis seprű vagy avargereblye…

Rendbe tesszük a sírt vagy az urnafülke környékét. Megnyugodva távozunk, eleget tettünk a szokásoknak. Nem igazán szoktunk elgondolkozni a jövőről. Ilyenkor a múlt felülírja napi gondjainkat, aggódásunkat az elkövetkező időszakért.

Márpedig van miért aggódnunk.


Forrás: Internet

 Éppen napjainkban próbálja a minden fékét elvesztett hatalom „alkotmányos joggá” emelni azt a diszkriminációt, ami éles különbséget tesz hazai és határon túli állampolgárok között. Éppen most akarja kicsavarni a társadalom kezéből – a polgári demokráciákban egyetlen – fegyverét, amivel féken tarthatja a mindenkori hatalmat. És hogy mindez teljes legyen, nem csak a választás szabadságát kívánja korlátozni, hanem a gondolkodásunkat is. Minden rendelkezésére álló eszközzel azt próbálja elhitetni, hogy ez egyetlen és üdvözítő megoldást kínálja fel nekünk. Hazugságok garmadájával bombázza a közt annak érdekében, hogy úgy fesse le mai valóságunkat, mint minden létező legjobbikát.
Hallottunk mi már itt mindent tündérországtól kezdve a növekedésig és a keleti szélig szinte mindent. Hallani halottunk, azonban napi tapasztalataink mindezek ellenkezőjét bizonyítják. A gazdálkodni akaró vidéki gazda elől nímandok viszik el a termőföldet. Mesterségesen döntenek be élelmiszeripari üzemeket – csak azért, mert így olcsóbban megszerezhetők –, mit sem törődve százakkal, akiknek ez nyújtja az egyetlen megélhetési forrást. (A beszállító állattenyésztőkről már ne is beszéljünk!)
Okos – magukat értelmiséginek tekintők – fikázzák a rendszert, de leszólják azokat is, akik valamiféle nagyobb összefogást sürgetnek az egyre fenyegetőbb társadalmi és gazdasági összeomlás elkerülése érdekében.


Forrás: VG online

 Bonyolult választási és politikai képleteket emlegetnek (amiben formálisan talán igazuk is van), hivatkozva a társadalomtudományok „törvényszerűségeire” és az eddigi történelmi tapasztalatokra. „A helyzet egyre fokozódik… Ezt sose szabad elfelejteni..” – mondja Virág elvtárs Pelikánnak. Márpedig most is így vagyunk vele: a helyzet fokozódik, bárki bármit is mond. Elhangzanak egészen optimista értékelések arra hivatkozva, hogy a hiány a három százalék alatt van, hogy a CDS felárak (amiről a magyar polgárok döntő többségének gőze sincs, hogy micsoda) csökkennek, az adósságállomány pedig csökken. Az átlagember mindezt hallva nyugodtan hátradől, legyint egyet, és issza tovább a sörét, mondván: még sincs itt akkora baj.
Márpedig van. Mert a fent idézet adatok csak egy szelet egy kis részét mutatják abból a tortából, amit magyar valóságként elénk raktak. Ha egy marcipánrózsa díszíti az emeletes süteményt, az nem bizonyítja annak kitűnő voltát, különösen akkor nem, ha belül penészes az egész, és a töltelékét az udvar végi latrinából termelték ki.
A széles körű – már most is szükséges – összefogás és együttműködés nem azért kell, hogy az elkövetkező másfél év alatt legyen min rágcsálódnia ellenzéki és kormánypárti orgánumoknak, hanem azért, mert nagyon gyorsan juthat az ország olyan helyzetbe, ahol már a legjobb szándékok is kicsorbulhatnak. Gazdaságilag – és ennek eredményeként – és társadalmilag olyan helyzetbe jutunk, hogy az ország nem lesz képes megtermelni mindazt, amiből eltartható a közösségi szolgáltatások sora.


Forrás: Internet

Nem lesz akkora adóbevétel, ami fedezi az egészségügy, a szociális kiadások (nyugdíjak egyéb ellátások), az államigazgatás kiadásait, a költségvetés egyéb fejezeteit. Az elkövetkező két-három évre a hitelesnek tekinthető gazdasági szakemberek a legjobb esetben is stagnálást jósolnak. Azaz nem emelkedik a nemzeti jövedelem. Ha pedig nem emelkedik, akkor a kormány által eddig „piaci alapon” felvett hitelek visszafizetése a mainál sokkal nagyobb mértékben terheli a költségvetést (azaz az adófizetők pénztárcáját). Még kevesebb lesz az esély arra, hogy valamiféle kilábaláshoz szükséges forrásokat előteremtsenek. A hazai ipar és mezőgazdaság ugyan szépen lassan „hazai kezekbe” kerül, ám ezek a kezeknek az a tulajdonsága, hogy csak kapni szeretnek. Adni és fejleszteni nem igen tudnak, hiszen nekik sincs. Nincs magyar tőke, nincs magyar fejlesztés, ami belátható időn belül hasznosulhatna.
A kormány oligarchái – élükön a gazdasági miniszterrel – a jól ismert mesehőst akarják utánozni, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a bajból. De azt tudjuk: Münchausen báró csak a kocsmai mesékben volt ilyen ügyes. Jót szórakoztak rajta, akik hallgatták, ám egy szavát sem hitték el.
Miből gondolja a kormány, hogy a hazai kocsma közönsége másként vélekedik ostoba hazudozásaikról?

Ceterum censeo OV esse delendam!

MI VÁRHATÓ? — REÁLIS JÖVŐKÉP KÉTSÉGEKKEL

A (nemzetközi)helyzet bonyolódik, kedves Pelikán! – mondotta Virág elvtárs a felejthetetlen Tanú című filmben.

Forrás: Internet

Feleim! A helyzet ma is bonyolult! Az ellenzék nem mutat komolyabb együttműködési hajlandóságot. Rég megunt panelek szállnak a politikai légtérben, szinte teljesen hatástalanul. A nép, „az istenadta”, pedig sztoikus nyugalommal fogad minden bornírt kezdeményezést. Már legyinteni se legyint rá, mert nem érdemes. Bicskanyitogató intézkedések sorozatát éljük meg minden különösebb felháborodás nélkül: intézmények bezárása (Kulturális Örökség Hivatala), hivatalos szájakból elhangzó ostoba megnyilvánulások (IMF-követelések) és sorolhatjuk a végtelenségig.

Mégis mire számíthat az átlagpolgár?

A megszellőztetett – Lázás János által beterjesztésre tervezett – választási végrehajtási törvény nyíltan Alaptörvény ellenessége is csak laza véleményeket és erőtlen tiltakozást váltott ki az ellenzéki pártokból, sőt: a kopogtatócédulák eltörlésével kapcsolatos FIDESZ-es „engedmény” még alkualapot szolgáltat egyeseknek.


Forrás: Internet - dehir.hu

 Minden jel arra mutat, hogy a jelen kormánypárt bizakodva tekint a jövőbe, mert ezzel a közjogi háttérrel csak akkor veszti el a választásokat, ha minden magyar szavazásra jogosult állampolgár elmegy szavazni. Erre pedig az elmúlt húsz év alatt egyetlen parlamenti választáson sem volt példa. De, hogy a státusuk megingathatatlan legyen, a kopogtatócédulák helyett bevezetik a regisztráció rendszerét. Ez pedig azt jelenti, hogy az állampolgároknak két alkalommal kell megjelenniük a választásokkal kapcsolatban a „hivatalosság” előtt. Először akkor, amikor fel kell keresniük a hivatalt, amikor regisztráltatják magukat, másodszor pedig a szavazás napján. Ez már csak ezért is aggályos, mert azt is jelenti, a dolgozóknak munkaidő kedvezményt kell kérniük, hogy időben (félfogadásra) odaérjenek, az idősek pedig nem biztos, hogy veszik ehhez a fáradságot.
Nem áll meg az az érv, hogy minderre azért van szükség, hogy a határon túli kettős magyar állampolgárok is szavazhassanak. Azoknak valóban kell a regisztráció, a hazai polgárokról azonban rendelkezésre áll a teljes választói adatbázis.

Forrás: Internet

A választási manipulációnak az lehet a vége, hogy a következő négy évre (2014-18-as időszakra) is a Orbán Viktor kormánya szerencséltet bennünket. Mint ahogyan azt a kötsei polgári pikniken is kijelentette: a rossz után most jön a jó. Ez pedig azt jelenti, hogy az elkövetkező években is arra a matolcsyzmusra számíthatunk, mint amit az elmúlt két évben gyakoroltak.
Ennek pedig messze ható következményei lesznek. A fiatalság ki fog vonulni az országból, az a tőke, amely eddig még „szerencséltetett” bennünket némi beruházásokkal, kivonja üzemeiket. Növekedni fog a munkanélküliség, ezzel egyenes arányban csökken a vásárlóerő, aminek következtében a hazai vállalkozások is csődközeli helyzetbe kerülnek (Lásd: Portugália és Görögország).
Szóval, valami ilyesmire lehet számítani. Lehetne részletezni ezt a jövőképet, kitérve az egészségügy és az oktatás területére is, de a bloggernek is van szíve, nem terheli e horrorral az olvasóit.

Van egy másik verzió is.

Tételezzük fel, hogy a mai ellenzék sikeres lesz a következő választásokon. Mit tehet egy megalakuló kormány. Sajnos szinte semmit. Útját állja majd a sarkalatos törvények sokasága. A kiigazító gazdasági és közjogi lépéseit sem teheti meg, mert a parlamentben – nagy valószínűséggel – nem lesz kétharmados többsége. Így beszorul egy korlátozott mozgástérbe, és a törvény szellemében, ha nem fogadják el az éppen esedékes költségvetést, úgy a köztársasági elnöknek joga lesz feloszlatni az országgyűlést.
Amennyiben mégis sikerül valamiféle kompromisszumok sorát felállítva kormányoznia, szembesülnie kell a gazdaság lepukkadt állapotával. Ez pedig újabb „megszorításokat” feltételez. Nincs lehetősége arra, hogy a 2010 óta megkurtított jogosultságokat és egyéb szociális intézkedéseket visszaállítsa. Azt esetleg megteheti, hogy a legneuralgikusabb intézkedéseket visszavonja. Ilyen lehet például a korkedvezményes nyugdíjak rendszerének visszaállítása. Ezt indokolja az is, hogy ha ezt nem teszi meg, úgy e területek rekrutációja (utánpótlása) megszűnhet. Ugyanakkor az érintett területek létszáma (honvédség, rendőrség, katasztrófavédelem és egyes iparágak) nem nagy, becslések szerint alig haladja meg a százezer főt. E réteg nem olyan nagy a teljes nyugdíjas társadalomban (3,2 millió fő), hogy ellátásuk komoly problémákat okozzon.
Mivel a nyugdíjrendszerben nincs már lehetőség a magánnyugdíj-pénztárak visszaállítására, így egy új kormánynak sincs más lehetősége a rendszer fenntartására, mint a Bajnai-kormány megkezdte út. Azaz: növelni kell a korhatárokat, a mai korhatár válik a kedvezményes nyugdíjak alapjává. Bár ez is igen magas, hiszen a fent említett hivatásokban és szakmákban az „elhasználódás” sokszorosa az egyéb alkalmazotti viszonyoknak.
A kétharmados törvények sokasága, az Alaptörvényben megfogalmazott államadóssági szint is mind-mind az ellen hat, hogy viszonylag rövid idő alatt az országot egy tartós növekedési pályára lehessen állítani. Ugyanakkor a következő kormánynak számolnia kell azzal is, hogy a 2010 közepe óta – magas kamattal, „piaci feltételekkel” – kibocsátott rövid lejáratú (5-10 éves futamidejű) állampapírok kamatai igen megterhelik a költségvetést a 2014. utáni években.
Mindezek alapján egy következtetés adódik. Normális, gondolkodó polgár nem ringatja magát abban a hitben, hogy elegendő a jelenlegi kormány leváltása, és megnyílik a tejjel-mézzel folyó Kánaán.
Az igazi munka és nehézségek majd csak ezután jönnek. Mindenképpen. Ha marad a mostani kormányzat, akkor hibás gazdaságpolitikája miatt, ha leváltják őket, akkor pedig az újjászervezés és építés nehézségei miatt.
Ez áll előttünk. Nem kimondottan rózsaszín jövő. De ez van!
Mindezt köszönhetjük annak az unortodox politikának, amit a FIDESZ pszichés zavarokkal küzdő vezére testesít meg.

Ceterum Censeo OV esse delendam!

FIATALOK JÖVŐKÉPE ÉS A VALÓSÁG



A kép illusztráció

 Esküvőn voltam a hét végén. Örvendetes családi esemény. Ilyenkor összejönnek a rokonok és a barátok. Rég – vagy még egyáltalán nem – látták egymást, csak hallomásból tudnak arról, hogy léteznek e rokonok. Nincs ebben semmi különleges, a legtöbb családban így van ez, hiszen az élet sok esetben elszakít gyereket a szülőktől, rokonokat egymástól. Más-már városban, városrészben laknak, alig, vagy csak igen ritkán, találkoznak.

Mégis ez a lagzi adott ürügyet arra – mert látszott a generációk különbsége –, hogy elgondolkozzon az ember fia a fiatalok jövőjéről.
Adott két család, pechükre nem politikusok, hanem értelmiségiek. Értelmiségiek a szó legnemesebb értelmében. Szellemükkel gyarapították a közöst sok értéket teremtve, ám annál kevesebb anyagi javat halmozhattak fel életükben, már csak azért is, mert világ életükben szerették a családot, több gyermeket neveltek fel tisztességgel. Most a „legkisebbet” indították útjára, pontosabban adták áldásukat a választására.
Mert ebben a családban a gyerekek már saját útjukra indultak. Mindegyik kezébe hasznos útravalót: a tudást adták a szülők. Az ara pedagógus szülei orvosnak nevelték, taníttatták lányukat. A fiú szülei mérnökember faragtak legifjabb fiúkból, meg az idősebből is. A nagyobb lányok – ketten is – már unokákkal ajándékozták meg a mostani örömszülőket.
Csakhogy a sok unoka jövője hirtelen megkérdőjeleződik. A családi hagyományok szerint ezeket a gyerekeket taníttatni szeretnék szüleik, de erre itthon nem igazán lesz alkalmuk. Az egyetemek kapui bezáródnak. Csökken az állami képzésben résztvevők száma, talán mire a most nyolcadikos vagy éppen gimnazista unokák érettségiznek, meg is szűnik. És akkor a sokgyerekes család bajba kerül. Mert képtelenek lesznek kigazdálkodni a taníttatás költségeit. Különösen akkor, ha a két-három év különbséggel született gyerekek egy időben kerülnek a főiskolákra, egyetemre.
Már most komoly kihívásokkal kell szembenézniük, hogy saját értékrendjük – értelmiségi létük – alapján nevelhessék csemetéiket. Ez is óriási erőfeszítést jelent számukra, de még bírják!

A képek illusztrációk! Forrás: Internet

A fiatal pár kitett magáért. A lagzit – ha nem is a népmesék szerinti hétmérföldre szólt, de majdnem – megszervezték, kedvesek, bájosak voltak. A rokonság nem nélkülözött semmiben sem. Az örömszülők – feltételezem – komolyabb gondok nélkül nem is állhatták volna a mulatság anyagi terheit. A fiatalok megtették.
Szerencsés helyzetben vannak. A fiatalember külföldön tervezőmérnök egy multinacionális cégnél, a fiatal feleség pedig ugyanott gyógyítja az embereket. Évek óta élnek távol a hazától, biztos anyagi jólétben, megfelelő kapcsolatrendszereket kiépítve sok száz kilométerre a hazától. Nem okozott komolyabb erőfeszítést a ceremónia kiadásait fedezni.
Jó volt látni határozottságukat, elégedettségüket.
Az ifjú férj bátyja – csak másfél év van közöttük – itthon mérnökösködik egy hazai vállalatnál. Javadalmazása nem elegendő arra, hogy saját egzisztenciát építsen. Még mindig – harmincadik életévét régen betöltve – szüleivel lakik, hiszen képtelen magának lakást vásárolni. De fizetése arra sem elég, hogy béreljen magának egy garzont, mert a rezsi és a bérleti díj felemésztené nettó fizetésének háromnegyedét. Erre bizony nem nagyon lehet családot alapítani.
Pedig állítólag abba a középosztályba tartozik, amely felemelését oly fontosnak tartja a mai kormányzat. Csak éppen egészen más a politikai kommunikáció és a valóság.
Az idősebb korosztály pedig örül a fiataloknak, azok sikereinek, de aggódva tekint a jövőbe. Hiszen gyerekeiről és unokáiról van szó. Azokról, kiknek a mai nemzeti együttműködés rendszere sorra húzza ki a szőnyeget a lába alól. A gyerekek – az egyik unoka – már nem is gondol arra, hogy hazai egyetemen folytatja tanulmányait. Már külföldi egyetemre kacsingat, ahol az oktatás ingyenes, ha okosságát és tehetségét elismerik, még ösztöndíjat is kaphat.
Az egyik idős rokon pedig azon morfondírozott másnap, hazafelé menet: Ki marad ebben az országban, aki gondoskodni fog a nyugdíjasokról és az idős generációról?
Szavaira ma még nincs releváns válasz.

Ceterum censeo OV esse delendam!

„…A KÉTHARMAD ÁLL, MINT A CÖVEK…” — DE MEDDIG?



Forrás: Internet - Magyarország megújul



A kormányfő Kőszegen, a Jurisics-vár udvarán osztotta meg gondolatait a hallgatósággal. Mit ne mondjak, közvetlen hangú megszólalás volt. Különösen a kétharmadra vonatkozó jelzője, ami – csak úgy magunk között – más kontextusban szokott általában megjelenni. De félre a malacságokkal!

A cövek valóban állni szokott, mindenfélét kötnek hozzá: sátorkötelet, venyigét, takaróponyvát stb.
Általában fából készül, és beleverik a földbe.
A probléma nem a cövekekkel szokott lenni, hanem a környezettel. Ha egy nagyobb szél jön, könnyen kiszakad abból a földből, amibe beleverték, különösen akkor, ha a szelet némi esőzés (gyengébbek kedvéért vihar) kíséri. Ekkor a cövek megtartó képessége rohamosan csökken, majd teljesen elvesztve azt, kifordul a helyéről.
Nincs olyan, hogy a cövek ötven százalékos. A cövek vagy tart, vagy nem tart. A félig tartás nem értelmezhető.
Mint ahogy kevéssé értelmezhető a kőszegi fórum több kitétele is. Például az, hogy az a gazdasági ámokfutás, ami idáig jellemző volt, egy jottányit sem fog változni. A gazdasági szabadságharc folytatódik. (Show must go on). Ugyanakkor hitet tett amellett is, hogy a jelen kormány a szociális politikát másodlagosnak tartja. „…a középosztály ne fogadja el az ország jövőjéről szóló narratívának azt a változatát, amelyben a kizárólag a nehezebb helyzetben lévőkről van szó, mert bár róluk kell a legtöbbet beszélni, de az ország nem csak belőlük áll…”
Lefordítom a fentieket az egyszerű magyar állampolgár nyelvezetére: A saját klientúra (középosztály) nem fogadja el a szolidaritás elvét, a tehetősebbek nagyobb szerepvállalását (sávos, progresszív jövedelemadó) a társadalomban, nem törődik az önhibájukon kívül krízishelyzetbe kerülőkkel (munkanélküliek, alacsony jövedelműek, azaz közmunkások, a lét peremére szorultak), és róluk a propaganda szintjén ugyan beszél, ám tenni semmit sem kíván. Mindezt megerősítette azzal, hogy az eddigi gazdaságpolitika célja az szja, a társasági nyereségadó további csökkentése valamint a közmunkaterv továbbvitele.

Mindez azt jelenti, hogy a társadalom nagyobbik fele fogja megfizetni a matolcsyzmus árát.
Ebbe tartozik bele az E.ON most bejelentett „visszavásárlása”. Nagyívű elképzelés, de a jelen költségvetési viszonyok között nehezen elképzelhető, hogy forrást lehet rá találni anélkül, hogy a legalapvetőbb kiadásokat (nyugdíj, egészségügy, gyógyszerkassza, oktatás és közszolgáltatások) ne kurtítanák meg. Nem merem kijelenteni, hogy nem teszi meg e lépést a kormány. Sok mindenre azt mondta a józanul gondolkodók sokasága, hogy ezt nem lehet megtenni, mégis megvalósította ez a kormány.
Túlzottan nem vagyok optimista. Ebben ez országban már minden elképzelhető, és annak az ellenkezője is!
Egyet azonban nem szabad elfeledni: mindezek árát a társadalom – sajnos nem a középosztály – fogja megfizetni!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A BANKOK — AZOK A GAZOK (!?)

Egy kisebb baráti társaság jött össze a hét végén, és a beszélgetés (természetesen) előbb-útóbb a politikára terelődött. Dacára annak, hogy kis közösség tagjait a legnagyobb rossz(jó) indulattal sem lehet FIDESZ-fannak nevezni, mégis az jött le a beszélgetésből, hogy a lakosság legnagyobb részének halvány fogalmai sincsenek makrogazdasági összefüggésekről. Azokról, amelyek meghatározzák mindenapjaikat, amelyek befolyásolják saját életüket és az országét is.

Mielőtt a Kedves Olvasó unottan tovább lapozik, szenteljen egy kis figyelmet az alábbiakra. Csak úgy, hétköznapi fogalmazással vegyük sorra mindazokat a ma már nem egészen igaz állításokat, amelyekkel meg akarnak vezetni minket.

A bankok a bűnösek a mai válságban, mérhetetlen profitéhségük okán, megérdemlik, hogy megadóztassák őket.
Az állítás igaz is meg nem is. De a legnagyobb baj az, hogy ha a bankokról kialakult képet vizsgáljuk, akkor megjelenik legtöbbünk előtt egy általában korpulens figura, akit – rosszabb esetben szivarral a szájában vagdossa a részvények szelvényeit, jobb esetben Dagobert bácsi figurája tűnik fel, akinek a szeme helyén csinos dollárjelek szemléltetik pénzéhségét – nem érdekel más, mint a haszon.

Ez a kép azt erősíti, hogy a bankár – a tőke tulajdonosa – meghatározható személy, akinek temérdek vagyona adja erejét. Csakhogy a modern világban ez már koránt sincs így! A pénztőke ugyanis már nem nagyon köthető konkrét személyekhez. A világ nagy bankjai – a kicsik is – több tulajdonos (részvényes) kezében van. Részvényeik „forognak a tőzsdén, és akár egy nap alatt is gyökeresen megváltozhat tulajdonosi összetételük. A nyilvánosság előtt szereplő „bankárok” egyébként nem mások, mint jól fizetett alkalmazottak (menedzsment), akiknek a feladatuk, hogy a befektetők (részvénytulajdonosok) és a betétesek pénzét a legnagyobb gondossággal és haszonnal forgassák.
És itt jutunk el egy másik összefüggéshez. A nagy bankok tőkéjükhöz képest sokkal nagyobb (többszörös, több százszoros) összegeket kezelnek, forgatnak ügyfeleik megbízása alapján.
Ezek között az ügyfelek között magánemberek (Józsi bácsi, a maga folyószámlájával és kis megtakarításával) és nagyobb összegeket gyűjtő alapok szerepelnek. Az utóbbiak, például egy nyugdíjpénztár, egészségbiztosító pénztár az általa gyűjtött befizetéseket „forgatja” a bankok közreműködésével. Ezek általában hosszúlejáratú befektetések – nem ritka a 30-40 éves futamidő –, amelyek azt az anyagi alapot testesíti meg, ami alapján, majd a jövőben, emberek tíz és százezreinek fizetik majd a nyugdíját, egészségügyi ellátását. Itt különös felelősség hárul az alapkezelőkre és a bankokra. Hiszen ebben az esetekben polgárok tömegeinek egzisztenciális biztonságát kell garantálniuk.

A tőke társadalmasodása

Nehezíti a helyzetüket, hogy ezek a pénzösszegek a rendelkezésükre álló pénz többségét teszik ki. Ebből finanszírozzák a hiteleket, ezeket a pénzösszegeket adják oda különböző vállalkozásoknak rövid távú finanszírozásra, természetesen megfelelő kamatteher mellett. A gazdaságban megjelenő pénz tehát nem egyes tőketulajdonosokhoz köthető, hanem magához a társadalomhoz, hiszen ezeket a pénzeket az egyszerű állampolgárok takarították meg. Azaz a forgalomban levő pénztőke hatalmas hányada magától az adott ország polgáraitól származik. Ezt tekinthetjük a tőke társadalmasodásának.

A felelősség



Forrás: VG.hu

 Amikor a bankok tiltakoznak az ellen, hogy különféle adókkal elvonják a „hasznukat”, akkor nem elsősorban azért emelik fel a szavukat, hogy saját – egy részvényre jutó – osztalékukat mentsék, hanem azért, mert mindezek a korlátozások azoknak az alapoknak a hasznát veszélyeztetik, akiknek felelősséggel tartoznak. Ha ezek a nagy betétesek (a fent már említett alapok) kivonják pénzüket egy bankból, az likvid (mozgatható, kihelyezhető) pénz hiányában könnyen csődbe mehet. Mert a saját tőkéje nem elegendő ahhoz, hogy a további üzletmenetet folytassa. A nagy betétesek persze abba a bankba viszik az általuk gyűjtött vagyont, ahol a legnagyobb biztonságban tudják, hiszen szerződésben ezt vállalták ügyfeleikkel szemben. Felelősek az általuk kezelt pénzekkel és azok hozamával kapcsolatban. Kénytelenek elvinni a pénzüket abból a környezetből, ahol az nem megfelelően hasznosul.
Ilyen példa volt Magyarországon a manyup-ok államosítása. Dacára annak, hogy ezzel virtuálisan csökkentette az államháztartás hiányát az így bevont állampapírok tömege (2600 milliárd értékben), ám mégsem jelentett komoly eredményt, mert a bizalomhiány következtében megugró árfolyamok és a CDS felárak rögtön amortizálták is ezeket az eredményeket. A másik hiba pedig az volt, hogy a gazdaságpolitika nem volt elég türelmes. Mondhatjuk azt is, éhes volt. Mert az elkövetkező öt esztendőben a manyup-ok egyre nagyobb mértékben változzák volna ki a kifizetéseket. 2025-re pedig – az eredeti tervek szerint teljesen helyre állt volna a költségvetés nyugdíjkasszája. Nem igazolódott az sem, hogy a magyarországi nyugdíjpénztárak rosszul gazdálkodtak. (Aki ebben kételkedik, ezen a linken nézhet utána a puszta tényeknek.)

Szóval, a lényeg:

Ha a pénzforrásokat mesterségesen szűkítjük – különadókkal, mindenféle díjakkal sarcolják meg őket, akkor a fenti elkötelezettség alapján kénytelenek a hitelezésüket csökkenteni, a kockázatok és növekedő működési terhek miatt a hitelkamatokat növelni. Márpedig egy bizonyos kamatszint felett a gazdálkodónak már nem érdemes hitelt felvenni, mert nem képes kitermelni a kamatokat. Így inkább elhalasztja a beruházásait, nem bővíti a termelést. Nem vesz fel új alkalmazottat, nem növeli azok fizetését.


forrás: KSH

 Így a fogyasztás csökken. A csökkenő fogyasztás azt eredményezi, hogy a ma még termelő vállalkozások megrendelései csökkennek. A csökkenő megrendelés kevesebb bevételt hoz, a túlélés érdekében a vállalkozás munkaerőt bocsát el. Az elbocsátottak kénytelenek megélhetésük biztosítása érdekében kevesebbet fogyasztani. Így kialakul egy ördögi kör, amiből igen nehéz a menekvés, mert minden egyes eleme egymást erősítő kényszercselekvést okoz.
Ha mindezt megértjük, akkor látható, hogy a jelenlegi „unortodox” gazdaságpolitika törvényszerűen viszi az országot a romlásba, hiszen Magyarországon nincs elegendő likvid tőke arra, hogy a gazdaságot felpörgesse. Az a szöveg pedig, hogy a fő „csapásirány” a költségvetés hiányának csökkentése, az mindössze átverés. Nem releváns ugyanis, hogy mekkora a költségvetés hiánya, ha a gazdaság egyébként működik, van fogyasztás, amiből az államnak mindenféle jövedelme keletkezik (ÁFA, SzJA, stb.) A csapda ott van, hogy ez a gazdaságpolitika elérte ugyan a költségvetés hiányának csökkentését, csak közben lebontotta azokat az alapokat, amiből a jövőben bevételei keletkezhetnek. A csökkenő fogyasztás és termelés az adóbevételek drasztikus csökkenését eredményezi. Ez indokolja, hogy az IMF-hez és az unióhoz forduljanak, mert hosszú távon nem lesz finanszírozható az ország.
Ha így folytatják tovább, a gazdasági összeomlás – hiába a tervezett 2,3 százalékos költségvetési hiány – nem sokat várat magára.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÚTON A LEJTŐN

A számok érdekes dolgok. Nem hajlandók a szerint változni, hogy ki mit gondol róluk. A nyilvánosságra került adatok szerint az első negyedévi teljesítmény messze elmarad az előző év azonos időszakához képest. Ezt úgy fogalmazhatjuk meg népszerűen, hogy csökkent a gazdasági teljesítmény. és ez így van akkor is, ha különböző elemzők mindenféle manipulációval kívánják ezt magyarázni. Például azzal, hogy valami különleges hatásnak tudható be a mínusz 0,7 százalékos „növekedés”.



Forrás GK internet

 Gazdasági miniszterünk pedig váltig mondogatta, hogy ebben az évben aztán már tényleg nekilódul a gazdaság. Neki is lódult, de nem előre, hanem hátra. Igaz Matolcsi nem említette a változás előjelét, csak a dinamikáját („lódul”). Mindennek a tetejére a kormányszóvivői iroda – nem Gíró-Szász személyesen, valószínűleg ehhez már ő sem adja az arcát – azt kommunikálta, hogy „…a fenti adatok az európai gazdaságnak a növekedési nehézségeit jelzik”. Való igaz, Németország növekedési adatai sem verik le a holdat az égről, ám mégis pozitív tartományban vannak. Azaz, növekednek! Nem beszélve térségünk más államairól: például Észtországról, Lengyelországról, a Szlovákiáról, Romániáról. Sajátos módon megest a sor végére kerültünk.
Ám ez a kormányt egy cseppet sem érdekli. A már említett szóvivői tájékoztatón elhangzott: „…rendkívüli fontossággal bír az átlátható és kiszámítható gazdaságpolitika …az utóbbi két évben kiemelkedő mértékű államháztartási konszolidációt hajtottak végre, amellyel az európai országok élcsoportjába kerültünk. merthogy a közé a négy állam közé tartozunk, akik csökkentették államadósságukat, ami az elkövetkező két évben a jövőbeli stabilitás és növekedés alapjait megteremti.”

Eszméletlenül jó szöveg! Tényleg! Briliáns!



A foglalkoztatás 2012 első negyedév

Forrás: GK internet

 Csak egy nagyon nagy baja van: lassan megtanulunk a sorok között olvasni, és a kimondott szavak közül kihallani a lényeget. Szeretném tisztelt olvasóimnak lefordítani az elhangzottakat.
A fentiek azt jelentik: Európában az utolsók között kullogunk. De csökkent az államadósság, aminek egyébként nincs releváns hatása arra, hogy adnak-e kölcsönt a piacon, beindul-e a hitelezés, „meglódul-e” a gazdaság. Ez utóbbiak ugyanis nem attól függnek, hogy van-e államadósság, és annak mekkora mértéke, hanem attól, hogy az ország kormányának van-e átlátható és eredményes gazdaságpolitikája. A Széll Kálmán 2.0-ból kiderül: ilyen nincs.
Az pedig, hogy szemérmetlenül azt állítják, miszerint gazdaságélénkítő lépéseket tettek, az csak részben igaz! Mert Simicska cégénél ez való igaz, ám a gazdaság többi területén sanyarú évekre számítanak a szereplők: a gépgyártástól az informatikán át majd minden ágazatban.
Munkahelyek pedig nem „teremtek” az elmúlt két év alatt, sőt, csökkent az alkalmazottak száma. Nincs növekedés, tehát nem is lehet munkahelyek létesítéséről beszélni.


Ipari termelés 2012 első negyedév

Forrás: GK internet

  
 Belföldi fogyasztás is visszaesett – nem azért mert mindenki spórol, hanem mert csökkentek a jövedelmek. Ha pedig csökken a belföldi fogyasztás, akkor egy halom kisvállalkozás megy tönkre a kiskereskedőtől a szolgáltató iparosokig. Ha ők tönkremennek, akkor az alkalmazottaik is földönfutók lesznek, és még az eddigieknél is kevesebbet fognak fogyasztani.
Ördögi a spirál, és megy egyre lejjebb! Nincs fék! Se politikailag, se gazdaságilag! A kormány gazdaságpolitikája a ciklusuk végére totális káoszba dönti a magyar társadalmat.
És ezen nem segít az sem, ha közben azt kommunikálják: máshol is rossz a helyzet. Ez részükről azt a sajátos gondolkodást mutatja, miszerint semmiről sem tehetek, mindennek az oka a szomszéd!
Úgy mennek előre, mint cigány lova a falnak: „nem vak az! csak vakmerő!”