AZ ÁTLAGEMBER PANASZA



Forrás: OSZK -- Maklári Zoltán

Ki is az átlagember? Tulajdonképpen mindenki – kivéve a felső első decilist, ahogy a szociológusok mondják, a legfelső tíz százalékot, amely a gazdasági és politikai életet uralja –, aki ma él ebben az országban. Az átlagember panaszának irodalmi hagyományai vannak Tiborctól József Attiláig.

A különbség szinte semmi. Mint ahogy hiába is hallgatja meg Bánk az alávetett jobbágyot, úgy pattan le a mai hatalomról is minden, ami alulról jön.
Az éhségmenet az ellenzék bosszúja és pártérdeket szolgál; az egyetemisták és a középiskolai diákok mozgalma manipuláció eredménye. Az, hogy az ország gazdasági teljesítménye csökken, az külső hatalmak ármánykodása. Minden, ami miatt a társadalom különböző rétegei és gazdasági szereplői tiltakoznak, az mind csak az ellenzék „gyűlöletkampányának” része.
Nem oda Buda! Senki sem tiltakozik feleslegesen. Valami alapvető hiba van a rendszerben. A mai kormány úgy gondolja, hogy a szegmentált – gyengébbek kedvéért: sokszínű, érdekeiben, törekvéseiben sokféle – társadalmat egy egységesen ostoba képződményként felfogni – amely befolyásolható mindenfajta propaganda által – éppúgy bornírt, mint elvárni tőle azt, hogy a legégetőbb gondjainkra adekvát választ adjon.

Forrás: Internet -- feol.hu

Éppen ezért nem figyelembe venni az egyének és csoportok panaszát ostoba politikára vall. Mert a történelemben eddig egyetlen hatalom se lehetett huzamos ideig sikeres, amelyik nem bírta a társadalom támogatását. Persze erre joggal mondhatják a hatalom birtokosai, hogy hiszen kétharmados demokratikus felhatalmazással bírnak. Csakhogy kis hazánkban mindenki tudja, hogy ez a bizonyos túlnyomó többség csak a „parlamenti matematikának”, azaz egy cseppet sem demokratikus – de genenere „ideiglenes” – választási törvénynek köszönhető.
Az átlagember elégedetlen. Mindennel.
Az életkörülményekkel, a bérével, az árakkal, a forint árfolyamával, a munkalehetőségekkel, a gyerekei kilátástalanságával… és még hosszan sorolhatnánk. Akkor miért választottak úgy, ahogy? Mert ez az a társadalom még sok mindent nem tanult meg. Úgy látszik a tömegekre nem érvényes a mondás: más kárából tanul az okos.

Minden társadalomnak el kell érnie egy fokot, amikor nem zsigerből és érzelemből kell választania, hanem érdekből.
De ez nem egyszerű. mert az érdek felimeréséhez gondolkodásra van szükség. Annak elemzésére, hogy a személyes és egyéb közösségi érdekeim mit diktálnak. Felismerni azt, hogy nem igazán az az érdekes, hogy most és azonnal mit akarok, hanem mi szolgálja hosszú távon az érdekeim.
Ha kiegyensúlyozott, kiszámítható országban szeretnék élni, akkor nem igazán ülhetek fel annak, aki tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígér holnaptól. Volt már ilyen — még egyetlen egyszer sem jött be. De mindig beugrottunk a szép szavaknak. Az idősebb generáció a megmondhatója – a mai ötvenesek, hatvanasok –, hányszor hallották: „csak ezt a néhány évet kell kibírni elvtársak (urak és hölgyek)”. Az eredmény pedig siralmas. Az áhított jobb lét nem jött, mi több, a rosszabb lét uralkodott el.
A társadalom egyik alapkövetelménye a biztonság (lásd: Maslow szükségletek piramisa). Ennek egyik meghatározó része – az önfenntartáson kívül – az a tudat, hogy a jövőm kiszámítható, tervezhető.
A mai hatalom ezt az érzést lenullázta. Nincs ma olyan rétege, csoportja a társadalomnak, amely biztos alapokról néz a jövőbe.
Bölcsek azt tartják, hogy a jövő záloga az ifjúság, most éppen ez a társadalmi csoport nem lát jövőképet. Márpedig, ha az ifjúság – a jövő letéteményese, gazdagodásunk egyik forrása – nem lát maga előtt perspektívát, ott óriási a baj! Mert az aláássa a további fejlődést, a társadalmat magát.

Ceterum censeo OV esse delendam!