2013. február 21., csütörtök

NA, JÓ! MINDENNEK VAN HATÁRA


Forrás: Internet - bama.hu
 Régóta nem írtam blogot, mert mindaz, ami az elmúlt két hétben történt az olyan mértékben abszurd, hogy az ember csak kapkodja a levegőt meg az orvosságait, ha éppen magas a vérnyomása. Az LMP szétesésétől a különböző évértékelőkön át – amelyekkel lehet egyetérteni, vagy zsigerből elutasítani – a látványosan visszavont etikaoktatókkal szembeni követelményekig volt itt minden. Ezekre reagálni feleslegesnek látszott, hiszen bloggerek, a nyomtatott és elektronikus sajtó munkatársai elemezték, járták körül az aktuális témákat. Nagyon sok újat nem lehetett volna közzé tenni.

De ami végleg kiütötte nálam a biztosítékot az a szerencsétlen csertői eset volt a szoborral. Nem nagyon szeretném ekézni a polgármester asszonyt – megvan a baja a saját butaságával – csak, mint cseppben a tenger, megmutatja viszonyainkat.
Az ostobaság és a lustaság fura keveréke ez az ügy. Meg annak a bizonyítéka, hogy képtelenek vagyunk saját kincseinkkel gazdálkodni, megbecsülni azt. Honnan is tudnánk, hiszen a legtöbbünk totális közönnyel száguld el köztereinket és parkjainkat díszítő alkotások mellett. valahogy úgy tekintünk rá, hogy ezek a dolgok senkié, tehát nyugodtan elvihetem, rongálhatom. Néha nem is valamiféle anyagi szándékból, hanem puszta rombolási szándékból, amit a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság dühe motivál.
Sok ilyen példát sorolhatnánk a grafittiktől Antall József szobrának megrongálásáig. Miben különbözik mégis ez az eset a többitől? Az, hogy ezt a helyi hatóság vitte végbe, minden gondolkodás nélkül. Még csak arra sem vették a fáradságot, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy mit is rongálnak meg. Szegény polgármester asszony bizonyára még nem is álmodott a maga helyileg jelentős posztjáról, amikor ez a kis alkotás –1970-ben a Festetics kastély parkjába, a gyermekotthonba – a faluba került.
Rétfalvi Sándor, Forrás: Internet - PTE
Persze nem várható el egy kis település polgármesterétől, hogy művészettörténész legyen, aki járatos a modern magyar szobrászatban. Ám semmi sem akadályozta abban, hogy kérdezzen!
Utánanézzen annak, hogy miként került a szobor a kastélyból a hivatal elé. (Ezt így kívülállóként is tételezem: amikor megszűnt a gyermekotthon, akkor vihették a felszámolók a közhivatal elé.) Az pedig, hogy ez nem szerepelt a „leltárban”, az bizony a korábbi adminisztráció hibája, de ez még nem jelenti azt, hogy nem létezőnek avagy értéktelennek tekinthetjük.
Hiába az alkotó feljelentése. Borítékolom, hogy a vizsgálat „nem talál majd bűnöst”.
A polgármestert pedig nem igazán vigasztalhatja, hogy ha egy kicsit is tovább lát az orránál, nem a bronz súlya utáni néhány tízezer forintot tehetné be a kasszába, hanem az elárverezett az alkotás árát, ami néhány millióra rúghatna (ha már mindenképpen meg akar szabadulni attól).
Szóval ez a kis eset pontosan ugyanazokat a szimptómákat mutatja, ami nagyban folyik abszurdisztánunkban. Pillanatnyi – nem is nagyon jövedelmező – intézkedéseinkkel eljátsszuk a jövő lehetőségeit. Szép csendesen – vagy nem is csendesen, hanem heurékával, nemzeti önazonosságunkat hangoztatva – vágjuk magunk alatt az ágat. Aztán ha lezuhanunk, majd csodálkozunk, és tapogatni fogjuk összetört tagjainkat. Pedig voltak, vannak, akik óvtak minket ettől.

Ceterum censeo OV esse delendam!

2 megjegyzés: