Forrás: Internet - bama.hu
|
De ami végleg kiütötte nálam a biztosítékot az a szerencsétlen csertői eset volt a szoborral. Nem nagyon szeretném ekézni a polgármester asszonyt – megvan a baja a saját butaságával – csak, mint cseppben a tenger, megmutatja viszonyainkat.
Az ostobaság és a lustaság fura keveréke ez az ügy. Meg annak a bizonyítéka, hogy képtelenek vagyunk saját kincseinkkel gazdálkodni, megbecsülni azt. Honnan is tudnánk, hiszen a legtöbbünk totális közönnyel száguld el köztereinket és parkjainkat díszítő alkotások mellett. valahogy úgy tekintünk rá, hogy ezek a dolgok senkié, tehát nyugodtan elvihetem, rongálhatom. Néha nem is valamiféle anyagi szándékból, hanem puszta rombolási szándékból, amit a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság dühe motivál.
Sok ilyen példát sorolhatnánk a grafittiktől Antall József szobrának megrongálásáig. Miben különbözik mégis ez az eset a többitől? Az, hogy ezt a helyi hatóság vitte végbe, minden gondolkodás nélkül. Még csak arra sem vették a fáradságot, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy mit is rongálnak meg. Szegény polgármester asszony bizonyára még nem is álmodott a maga helyileg jelentős posztjáról, amikor ez a kis alkotás –1970-ben a Festetics kastély parkjába, a gyermekotthonba – a faluba került.
Rétfalvi Sándor, Forrás: Internet - PTE
|
Utánanézzen annak, hogy miként került a szobor a kastélyból a hivatal elé. (Ezt így kívülállóként is tételezem: amikor megszűnt a gyermekotthon, akkor vihették a felszámolók a közhivatal elé.) Az pedig, hogy ez nem szerepelt a „leltárban”, az bizony a korábbi adminisztráció hibája, de ez még nem jelenti azt, hogy nem létezőnek avagy értéktelennek tekinthetjük.
Hiába az alkotó feljelentése. Borítékolom, hogy a vizsgálat „nem talál majd bűnöst”.
A polgármestert pedig nem igazán vigasztalhatja, hogy ha egy kicsit is tovább lát az orránál, nem a bronz súlya utáni néhány tízezer forintot tehetné be a kasszába, hanem az elárverezett az alkotás árát, ami néhány millióra rúghatna (ha már mindenképpen meg akar szabadulni attól).
Szóval ez a kis eset pontosan ugyanazokat a szimptómákat mutatja, ami nagyban folyik abszurdisztánunkban. Pillanatnyi – nem is nagyon jövedelmező – intézkedéseinkkel eljátsszuk a jövő lehetőségeit. Szép csendesen – vagy nem is csendesen, hanem heurékával, nemzeti önazonosságunkat hangoztatva – vágjuk magunk alatt az ágat. Aztán ha lezuhanunk, majd csodálkozunk, és tapogatni fogjuk összetört tagjainkat. Pedig voltak, vannak, akik óvtak minket ettől.
Ceterum censeo OV esse delendam!
Micsoda bunkók!
VálaszTörlésAz ész megáll. Remélem a művész pert nyer.
VálaszTörlés