A NAGY TESTVÉR FIGYEL – EKÁER A LOGISZTIKAI RÉMÁLOM

A parlament a szokásos módon, az éves salátatörvényben („2014. évi LXXIV. törvény Az egyes adótörvények és azokkal összefüggő más törvények, valamint a Nemzeti Adó- és Vámhivatalról szóló 2010 évi CXXII. törvény módosításáról”) rejtették el azt a paragrafust – 201. §. –, amely új dimenziókat nyithat meg a magyar gazdaság közvetlen ellenőrzésében.

Most itt két dolog látszik elképesztőnek. Ez a bizonyos EKAER-szám, amit minden cégnek (ha fuvaroztat, szállíttat vagy saját járműveivel szállít) meg kell kérnie és az szerepeltetnie a szállítólevélen, akár belföldi, akár uniós szállítmányozásról van szó.

Ez így leírva tán még magyarázható is: így kívánják felvenni a harcot az adócsalások ellen. Ám a dolog a valóban dolgozó vállalkozásoknál átcsap ez az abszurdba, rémálommá változtatva logisztikájukat, és alapjaiban veszélyeztetve működésüket.

Egy példa érthetőbbé teszi a dolgot:

A magyar „Jóldolgozom” cég megrendel alapanyagot egy francia cégtől. Mindez a mai körülmények között néhány telefonnal és emaillal elintézhető. A cég jelzi megrendelőjének, hogy az árut csomagolta, és egy speditőr cég azt három napon belül leszállítja. Az áru megérkezik, a megrendelő kifizeti az árut és a szállítás díját, és az ügylet lezárult. A szállítmányozó pedig megfelelő okmányokkal igazolta az unió területén, hogy az, ami a kamionon van az legális szállítmány. (Ez volt eddig a gyakorlat.)

Ámde január elsejétől mindez felborul. A vevőnek be kell jelentenie, hogy milyen szállítmányt kap, az honnan jön, mikor érkezik, milyen jármű (rendszám szerint) végzi a fuvarozást. Ráadásul a kísérő okmányokon szerepelnie kell az úgynevezett EKÁER-számnak, amit a NAV ad a bejelentésre válaszul.

Ha mindez nem történik meg, vagy valamilyen adat nem stimmel, úgy a NAV lefoglalhatja az árut és élből az áru értékének 40 százalékát kitevő büntetést állapíthat meg (amit természetesen az adatszolgáltató, a vevő fizet).

Példánkban szereplő „Jóldolgozom” cég tehát fel kell, hogy hívja azt a céget, akitől az árut rendeli, és megérdeklődni, hogy ugyan mondaná már meg, hogy ki és milyen teherautóval szállítja a cuccot. A partner természetesen ezt nem tudja, hiszen őt nem érdekli, hogy a vele üzleti viszonyban álló szállítmányozó milyen kamiont (rendszám szerint) rendel ki a szállításra. Tehát olyan információ beszerzésére kényszeríti a megrendelője, amelyért nem tud kezeskedni. Arról nem is beszélve, hogy az ezer kilométer alatt sok minden megtörténhet: meghibásodik a kamion, valami ok miatt át kell pakolni a szállítmányt stb. Tehát, a leadott adatok már nem pontosak, mi több módosítani se tudja a hazai vevő, mert egész egyszerűen nem is tud a szállítmányt ért változásról.

Amikor az áru kis hazánkba érkezik kezdődhet a kálvária, mert az első mozgó NAV ellenőrzés lekapcsolja a kamiont, a nem megfelelő adatok miatt félreállítja, jöhet a bünti meg minden.

Az ostobaság netovábbja! Az már csak folyamodványa ennek az egésznek, hogy egy komolyabb forgalmat lebonyolító vállalkozás akár 50-60 kamiont is indíthat naponta, amelyek EKÁER-számmal való ellátása (az elektronikus bejelentő ív kitöltése 1000 karakter) olyan adminisztratív és időbeli terhet jelenthet, ami komolyan ellehetetleníti a vállalkozást magát.

Lehetne még részletezni az elírásokat, de álljon itt a paragrafus (8) pontja:

„Az  állami adó- és vámhatóság az  adózó bejelentése alapján az  alábbi adatokat veszi nyilvántartásba és szerepelteti az EKAER-ben:

a) EKAER szám,

b) feladó adatai (név, adóazonosító szám),

c) felrakodás címe,

d) címzett adatai (név, adóazonosító szám),

e) kirakodás (átvétel) címe,

f) kockázatos termék belföldre irányuló közúti fuvarozása esetén a  kirakodási címen található ingatlant az  adott jogügylet kapcsán jogszerűen használó vállalkozás adatai (név, adóazonosító szám), amennyiben e vállalkozás nem azonos a címzettel,

g) termék belföldre irányuló közúti fuvarozása esetén arra vonatkozó adat, hogy az átvételi címre érkezés, valamint az  Európai Unió valamely más tagállamába irányuló közúti fuvarozás esetén a  gépjárműre történő felrakodás megkezdésének bejelentése mely elérhetőség(ek)ről lehetséges (telefonszám, e-mail cím),”

Na, ez egy kicsit furcsa.

Már csak azért is, mert mi a köze a NAV-nak (és általa az államhatalomnak), hogy a vállalkozás kitől, milyen értékben vásárol, és aztán kinek és milyen értékben ad el?

Mindez arra jó, hogy a NAV tökéletes képet kapjon arról, hogy a magyar vállalkozások kivel állnak kapcsolatban, milyen forgalmat „reálizálnak” egymás között. Ez egy teljes gazdasági kapcsolati térképet jelent.

Tekintettel arra, hogy a mai hatalom a NAV-ot mint „fegyvert” használja a „politkailag renitensek” ellen, így ennek az adatszolgáltatásnak a kikényszerítése tovább növeli a hatósággal szembeni bizalmatlanságot.

Arról nem is beszélve, hogy az állam megint olyan dolgokba üti az orrát, amihez semmi köze.

Nem kívánok összeesküvés elméleteket gyártani, de a fenti adatok birtokában bármely magyar vállalkozást tönkre lehet tenni!

Ceterum censeo OV esse delendum!

Kánikula alatt

A nyár mesmeg kitett magáért. Az elmúlt napok kánikulája persze csak engem befolyásolt abban, hogy a számítógép elé üljek. Az események feltartóztathatatlanul ömlöttek ránk, fokozva a hőség okozta frusztrációt.
Devizahitelesek problémái, a tőzegbányák ügye, a nemzeti parkok parcellázása mind-mind az „uborkaszezon” ügyei, tetézve az ózdi nyilvános kutak botrányával. Azt gondolta a regnáló hatalom, hogy a hőség eltompítja az emberek figyelmét, és a nyár jótékony fedése alatt – amikor is azt feltételezték, hogy a lakosság a nyári vakációjával van elfoglalva – szép csendben elintézhetik a még maradék vagyonok újraosztását.
Csak egyet feledtek ki a számításból. Ma az emberek döntő többségének nincs lehetősége nyári szabadságra menni. Még azok sem nagyon gondolhatnak erre, akiknek valamiféle munkája van. Egész egyszerűen az új munka törvénykönyve értelmében nem is nagyon rendelkeznek szabadságuk jelentős részével. Így aztán nem kockáztatják, hogy a család pihenése érdekében összeütközésbe kerüljenek munkáltatójukkal, és ennek következtében hirtelen az utcán találják magukat.
A csaknem 300 ezres munkanélküli tömeg (meg akik már egy jó ideje kiestek mindenféle ellátási rendszerből) pedig nem is álmodhat arról, hogy nyaralni menjen.
(Régi vicc Hacsek és Sajótól:
–Hol nyaralnak Sajókám?
–Háromszéken!
–Az szép hely! Merre is található pontosan?
–Hár a gangon! Kiteszünk három széket!...)
Persze azért egyáltalán nem vicces, ami az elmúlt tíz napban történt.
A legjellemzőbb a láp ügye. Ezer hektárból – amin több vállalkozás bányássza a tőzeget – nyolcszázat hirtelen „természetvédelmi területté nyilvánítunk. Ezzel totálisan ellehetetlenítjük az ott kenyerüket keresőket (modell a trafik tender), semmiféle kárpótlásra nem jogosultak, mehetnek a hóra!
Nem úgy a maradék (ráadásul a terület kellős közepén) kétszáz hektáron dolgozó vállalkozó, aki érdekes véletlenek összjátékaként éppenséggel a miniszterelnök családjából való.
Nem gondolhatunk természetesen semmiféle hatalmi arroganciára. Mindössze arra, hogy lám, milyen jól választotta ki a művelési területet. Még a hatóság sem talál semmi kivetni valót a kitermelésen. Minden más feltételezés csak a hőségnek tudható be. A kánikula tompítja a gondolkodást, és a felháborodás csak ennek a következménye.

Mint ahogyan az ózdi polgármester is úgy gondolta, hogy csak azok „lophatják” a vizet, akikhez nincs bevezetve. Direkt a szinte nincstelen romák mossák nem létező autóikat, hordják köbméterszámra a közkutakról a folyékony kincset, amelyet a város kénytelen költségvetéséből finanszírozni.
A lehető legszerencsétlenebb módon, pontosan a legmelegebb napokban vezette be pedagógiai jellegű intézkedését. Minden előzetes felmérés és végiggondolt következmények figyelembevétele nélkül.
Az intézkedés és a kifogásokra való első reakciók híven tükrözték a FIDESZ-politikusok (magukat annak tartó szerviensek) felfogását: bármit, bármikor megtehetünk, minél jobban kiabálnak ellene, annál nagyobb ívben van leszarva a reakció!
Mert lássuk be: ezt történik szinte mindennel. Hiába a társadalmi tiltakozás, a hatalom semmit sem vesz figyelembe. (Jelen esetben a polgármester még a belügyminiszter utasítását sem). Olyanok, mint a kiskakas a szemétdombon: kukorékol és azt hiszi, uralkodik a saját szemétdombja felett.
A devizahitelekkel kapcsolatban a kormányzat meg hezitál. Olyanok mint a szűzlányok: szeretnék is kipróbálni a testiséget, de jó lenne megtartani az „érintetlenséget” is. Mint tudjuk, ez nem megy!
Össze vissza beszélnek a médiában mindenféle „szakértők”, akik mögött persze jól meghatározható érdekcsoportok vannak: hol a kormány, hol a bankok. Csak egyetlen egy szereplő marad ki mindezekből: az adósok tömege. Idáig egyetlen épkézlábnak látszó javaslat hangzott el Róna Pétertől. Ám ezt senki sem akarja meghallgatni. Már csak ezért sem, mert e javaslat bizony (jogi alapon) felveti mind az állam, mind a bankok felelősségét. (E témakörben a legbornírtabb ötletet egy „banki szakember” repített fel, miszerint még ez ügyben a svájci jegybankkal is tárgyalni kellene. Nem fejtem ki miért ostoba az ötlet, maradjon feladványnak az olvasók számára.)
Egy tény: aki az elmúlt öt esztendőben hosszabb futamidőre euro vagy CHF kölcsönt vett fel, annak szembe kellett néznie azzal, hogy az általa felvett törlesztő részletekért a kétszeresét fizeti, mi több, a felvett tőke is megduplázódott. Így a bankok által beszedett – vagy beszedni kívánt – összeg a háromszorosára duzzadt. Ez pedig a józan ész (és a jog) alapján kimeríti az uzsora fogalmát.
Még egyáltalán nem látszik, hogy mi lesz ennek a csörtének a vége, de egy biztos: minél hosszabb ideig húzzák a rendezést, annál több hiteles megy csődbe, családok kerülnek a tönk szélére.
És még ez a kormány mondotta, hogy nem hagynak senkit az út szélén. Tényleg nem hagyják őket ott: belerúgják az árokba, hogy ne is látsszon!
Ceterum censeo OV esse delendum

NA, JÓ! MINDENNEK VAN HATÁRA



Forrás: Internet - bama.hu

 Régóta nem írtam blogot, mert mindaz, ami az elmúlt két hétben történt az olyan mértékben abszurd, hogy az ember csak kapkodja a levegőt meg az orvosságait, ha éppen magas a vérnyomása. Az LMP szétesésétől a különböző évértékelőkön át – amelyekkel lehet egyetérteni, vagy zsigerből elutasítani – a látványosan visszavont etikaoktatókkal szembeni követelményekig volt itt minden. Ezekre reagálni feleslegesnek látszott, hiszen bloggerek, a nyomtatott és elektronikus sajtó munkatársai elemezték, járták körül az aktuális témákat. Nagyon sok újat nem lehetett volna közzé tenni.

De ami végleg kiütötte nálam a biztosítékot az a szerencsétlen csertői eset volt a szoborral. Nem nagyon szeretném ekézni a polgármester asszonyt – megvan a baja a saját butaságával – csak, mint cseppben a tenger, megmutatja viszonyainkat.
Az ostobaság és a lustaság fura keveréke ez az ügy. Meg annak a bizonyítéka, hogy képtelenek vagyunk saját kincseinkkel gazdálkodni, megbecsülni azt. Honnan is tudnánk, hiszen a legtöbbünk totális közönnyel száguld el köztereinket és parkjainkat díszítő alkotások mellett. valahogy úgy tekintünk rá, hogy ezek a dolgok senkié, tehát nyugodtan elvihetem, rongálhatom. Néha nem is valamiféle anyagi szándékból, hanem puszta rombolási szándékból, amit a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság dühe motivál.
Sok ilyen példát sorolhatnánk a grafittiktől Antall József szobrának megrongálásáig. Miben különbözik mégis ez az eset a többitől? Az, hogy ezt a helyi hatóság vitte végbe, minden gondolkodás nélkül. Még csak arra sem vették a fáradságot, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy mit is rongálnak meg. Szegény polgármester asszony bizonyára még nem is álmodott a maga helyileg jelentős posztjáról, amikor ez a kis alkotás –1970-ben a Festetics kastély parkjába, a gyermekotthonba – a faluba került.

Rétfalvi Sándor, Forrás: Internet - PTE

Persze nem várható el egy kis település polgármesterétől, hogy művészettörténész legyen, aki járatos a modern magyar szobrászatban. Ám semmi sem akadályozta abban, hogy kérdezzen!
Utánanézzen annak, hogy miként került a szobor a kastélyból a hivatal elé. (Ezt így kívülállóként is tételezem: amikor megszűnt a gyermekotthon, akkor vihették a felszámolók a közhivatal elé.) Az pedig, hogy ez nem szerepelt a „leltárban”, az bizony a korábbi adminisztráció hibája, de ez még nem jelenti azt, hogy nem létezőnek avagy értéktelennek tekinthetjük.
Hiába az alkotó feljelentése. Borítékolom, hogy a vizsgálat „nem talál majd bűnöst”.
A polgármestert pedig nem igazán vigasztalhatja, hogy ha egy kicsit is tovább lát az orránál, nem a bronz súlya utáni néhány tízezer forintot tehetné be a kasszába, hanem az elárverezett az alkotás árát, ami néhány millióra rúghatna (ha már mindenképpen meg akar szabadulni attól).
Szóval ez a kis eset pontosan ugyanazokat a szimptómákat mutatja, ami nagyban folyik abszurdisztánunkban. Pillanatnyi – nem is nagyon jövedelmező – intézkedéseinkkel eljátsszuk a jövő lehetőségeit. Szép csendesen – vagy nem is csendesen, hanem heurékával, nemzeti önazonosságunkat hangoztatva – vágjuk magunk alatt az ágat. Aztán ha lezuhanunk, majd csodálkozunk, és tapogatni fogjuk összetört tagjainkat. Pedig voltak, vannak, akik óvtak minket ettől.

Ceterum censeo OV esse delendam!

A KÉT ELLENFÉL: AZ ÖNSAJNÁLAT ÉS AZ UNOKATESÓ, A LEBESZÉLÉS

Olcsó poénnal lehetne kezdeni ezt a bejegyzést, miszerint két rokon beszélget. Az egyik az önsajnálat, a másik az unokatesó, a lebeszélés. Valahogy így:

– Jajj, istenem, már megint gondban vagyok. Nem tudom, mit fizessek ki: a gyerek tandíját vagy a villanyszámlát – siránkozik Önsajnálat.

– Ugyan mááá! Ne ríj! Ne csinálj magadnak problémát! Minek a gyereknek tanulni, hiszen úgy sem lesz hová elhelyezkednie! Tehát teljesen felesleges taníttatni. Így is, úgy is a munkanélküliek számát gyarapítja! A villany meg mi a fenének! Olcsóbb a petróleumlámpa! Tudod Te, hogy egy liter petró mennyi ideig ég? Meg különben is, ha besötétedik, menj aludni!Ölelgesd ez asszonyt, legalább gyarapszik a nemzet! – válaszol a Lebeszélés.

De félre a tréfával!
Kormányfőnk mesmeg elvette a sulykot! A Magyar Diaszpóra Tanács (ez a sóhivatal is megérne néhány markánsabb mondatot) második ülésén elmondta a tutit. Ettől kezdve már szinte semmi dolgunk – szerinte –, már felszálltak a sült galambok, itten van a tejjel mézzel folyó Kánaán. Csak egy kicsit kell még várni.


Forrás: Internet - Hír24

 Mert a kormányfő szerint továbbra is csökken az államadósság és nő a versenyképesség. Hát persze! Csökken az államadósság valóban, de csak azért, mert ma elég erős a forint – ami részben köszönhető annak a teljesen abszurd gazdaságpolitikának, amely magasabb kamaton bocsát ki államkötvényeket, mint amilyen százalékban növekedik a gazdaság és az állam bevétele –, ám ha bármi történik, ugyanott vagyunk, mint az a bizonyos mádi zsidó.

Forrás: Internet

Ha nem hibázunk – szónokolt Orbán Viktor – jövőre együtt növekszünk a német gazdasággal. Valamit nem igazán értek: Magyarország legnagyobb nyugati kereskedelmi és gazdasági partnere évtizedek óta Németország. A fiatalabbak kedvéért: még a rendszerváltás előtti évtizedben, az egykori NSZK volt kis hazánk legfontosabb „nyugati relációja”. (A RÁBA például a ’70-es években az MAN-el, annak know-how-jával építette ki az akkori modern motorgyártást, a vendéglátó és szállodaipar gyarapodott és épített a Kelet- és Nyugat-német családi turizmusra…)
Tehát az az állítás, hogy a magyar gazdaság ezer szállal kötődik a német gazdasághoz nem új, mint ahogy az a tapasztalat sem, hogy ha a német gazdaság gyengélkedik valamely okból (például egy gazdasági válság 2008-ban), akkor bizony azt a hazai beszállítói és itteni üzemei is megérzik. Mint ahogy az egész magyar gazdaság.


Daniel Cohn-Bendit 1968 Párizs - Forrás: Internet

 Mindez persze csak ezért van, mert az a fránya ’68-as nemzedék, amely ma Európa boldogabbik felén jelentős politikai befolyással bír, a legnagyobb hevességgel utasítja el a magyar kormány „unortodox” politikáját. Ha nagyon sokan mondják valakinek, hogy beteg, akkor az menjen el, és vizsgáltassa meg magát. A sokaságnak ugyanis – már statisztikai alapon is – rendszerint igaza van.
Miből gondolja Orbán Viktor, hogy Európában a társadalomfejlődésnek új szakasza az, amit hangoztat? A tapasztalatok és a napi trendek éppen ennek az ellenkezőjét igazolják. Egyre több országban döntenek úgy a polgárok, hogy gyarapodásuknak és további eredményes életüknek a minél szélesebb együttműködés adhatja meg a reális alapot. Természetesen – mindenütt vannak konzervatív gondolkodók és az őket követő tömegek – ellenzik is ezt a gondolatot, ám a többség még mindig az együttműködés és kooperáció alapján áll. Sehol sem nyúlnak vissza egy retrográd, nacionalista, az egyházat előretoló társadalmi berendezkedéshez. Mert ezt meghaladta az idő.


Prága 1968 szovjet tankokkal - Forrás: Internet

 Érthető a kormányfő utálata a ’68-as nemzedékkel kapcsolatban, hiszen nem éppen diplomatikusan, annak egy prominens személyisége oktatta ki a demokrácia mibenlétéről. ’68-at Orbán Viktor meg sem értheti, hiszen abban az időben, ötévesen, nem igen foglalkoztatták a világpolitika eseményei. Ez nem is várható egy egy ilyen kisfiútól, de azért az elmúlt 45 év alatt illett volna tájékozódni arról, hogy mit is köszönhet 1968-nak (pro- és kontra) a világ. Milyen következtetéseket vont le az öreg kontinens a diáklázadásokból és Csehszlovákia „baráti megsegítéséből”.
Lezárult egy korszak a kormányfő szerint, ami a mostani – és az előbb általa már ostorozott – politikai elit gondolkodásmódjának végét is jelenti, mert arra nem lehet jövőt építeni. Mert mindaz a kritika, ami éri kis hazánkat, az európai kultúra másfajta értelmezéséből fakad. Ezzel nem is mond mást, mint azt, hogy Magyarország e kultúrának a letéteményese, és aki nem úgy gondolkodik, mint mi, az tulajdonképpen nem is európai.
Ez valami olyan nonszensz, amit nem is érdemes ragozni, mert az már az orvosi kompetenciát igényelne.


"Alsó középosztály" - a miniszterelnök szerint

 Nem áll ez másként a társadalomszociológiai ismeretekre. A kormányfő szerin az alsóközéposztályra több figyelmet kell fordítani. Ez úgy alapvetően rendben is lenne, ha nem lenne zavaros egy kicsit ez az egész középosztályosdi. A kormányfő szerint a 100-120 ezer forintot kereső tartoznak az alsóközéposztályba. Itt szeretném felhívni a tisztelt miniszterelnök figyelmét arra, hogy totálisan el van tévedve. Ugyanis a társadalom rétegződésének csak egy – és nem a legfontosabb – mutatója a megszerzett jövedelem. A kizárólag jövedelmi szintű besorolás torz képet ad.
A társadalom alsóközéposztályába ugyanis a képzett – alkalmasint felsőfokú végzettséggel rendelkező –, főként az államigazgatásban (egészségügyben, oktatásban, szociális szolgáltató szektorban, kulturális szolgáltatásokban) foglalkoztatottak tartoznak. Akikről a kormányfő beszél, az a népszerűen „plebsznek”nevezett réteg, amely érdekérvényesítő képessége alacsony. Jellemzője, hogy általában alul, vagy egyáltalán nem képzett, kizárólag a munkaerejét képes eladni (korábbi terminológiával: a „munkásosztály”). Ez a réteg – sajátos módon, és önhibáján kívül marad ki az értékteremtési folyamatból – a vesztese a 21. század tudományos és technikai forradalmának, ahol is nincs szükség a tömeges munkaerőre, mert olcsóbban és jobban lehet a termékeket a gépekkel előállítani.


Forrás: Internet

 Az igazi probléma – amit a mai politikát irányító kormány ostobasága miatt figyelmen kívül hagy – egy olyan új társadalmi közmegegyezés létrehozása (néhány éve ettől hangosak az európai társadalomtudósok fórumai), amely képes kezelni a fenti társadalmi problémát. Mindez éppen az ellenkezőjét bizonyítja, mint amit Orbán Viktor állít.
Az pedig már-már a nevetségesség tárgya, hogy a magyarokat „világnemzetté” nyilvánította. Azon kívül, hogy magának a fogalomnak sincs értelme (mert vagy világ, vagy nemzet), miből gondolja a kormányfő azt, hogy a határainkon kívül élő – önmagukat magyarnak valló – sokaság maga a világ?
Nem egy olyan nemzet létezik e földtekén, amelynek tagjai legalább akkora – de általában nagyobb – diaszpórát alkotnak öt kontinensen, mint a magyar.
E beszéd már megint azt bizonyította, hogy a kormányfő nincs tisztában két dologgal: az egyik az, hogy bármit is mond, az elmondásának pillanatától nyilvános. Megszűnt a „sajátjaimnak mondom” lehetősége. A másik pedig az, hogy tájékozódni kellene arról is, hogy az új gazdasági és politikai trendek – nem a felszínes, napi politikai események –, a mélyáramlatok merre húzódnak az öreg kontinensen.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ELDÓZEROLNI, ELTÜNTETNI — MERT AKKOR NINCS?

Forrás: Internet

A pécsi városvezetés átveszi az unortodox módszereket. A város alpolgármestere szerint keményebb szabályozással kiszoríthatják a városból a „nem kívánatos elemeket”. „Bezárják a kiskapukat”, hogy felléphessenek az önkényes lakásfoglalókkal szemben, akiket eddig csak nehézkes procedúrával lehetett kitenni.

Ezeket az ingatlanokat a város vagy eltünteti, vagy értékesíti. Ez lesz a sorsa annak a háznak is, amiben a nemrég nagy port felvert pécsi gyilkosság elkövetője húzta meg magát.
Az új városi rendeletnek voltaképpen nincs semmilyen jogi akadálya, hiszen az Alaptörvény már nem tartalmazza a lakhatási jogokat. Meg egy halom egyéb, az emberi léthez szükséges alapjogot sem. (Csak emlékeztetőül: ma már az Alaptörvény szerint a nyugdíj sem alapjog! Fizetni lehet ugyan az adót – amely immáron nem is járulék, mert az után járna valamiféle ellentételezés –, de az államnak tulajdonképpen nincs kötelezettsége az ellátással kapcsolatban.)
De a pécsi példa mégis csak példaértékű. Arról szól, hogy a mai hatalom – amely deklaráltan a „középosztály felemelését” tűzte zászlajára – érzéketlen a szociális problémák iránt. Az egyre sűrűsödő elszegényedés ellen nem úgy harcol – kurucos módon –, hogy valamiféle védőhálót tart az elesettek vagy lecsúszottak alá, hanem egész egyszerűen eltünteti őket.

Forrás: Internet

Amit ugyanis nem látunk, az nincs! Struccpolitika ez a javából, de sebaj! Nem oldja meg a problémát, hiszen az így kilakoltatottak más helyet keresnek maguknak a város környékén. Kivonulnak a közeli településekre, az ottani önkormányzatoknak okozva további anyagi terhet (Komló, Kozármisleny, Kővágószőlős).
Ám a céljukat – szándékuk szerint – elérik, hiszen a kevéssé gondolkodó pécsi polgárok kevesebbszer találkoznak majd a városvezetés által deviánsnak minősített kisebbséggel.
A probléma azonban nem szűnik meg. A munkát kereső emberek ezen túl is mindent meg fognak tenni annak érdekében. hogy a város vonzáskörzetében éljenek, hiszen csak így lehet esélyük jövedelmet szerezni.
A hatalom azonban nem kíván ebben részt venni Pécsett. Láthatóan – Európa Kulturális Fővárosa címhez méltatlanul – a kirekesztés, az eltávolítás és a láthatatlanná tétel érdekében dolgozik.
Teszik mindezt az országos kormányzati politika támogatásával.
Szomorú jövő elé néz a baranyai megyeszékhely: egyre lejjebb süllyed az erkölcsi szempontból. Csakúgy, mint az egész ország!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A HÜLYESÉG HATÁRTALAN — A FELELŐSSÉGÜNK MEG EGYETEMES

Aprócska hír a nagy olimpiai dömpingben. Csaknem kisiklott egy vonat Tamási mellett, Tolnanémedinél.

A robogó tehervonat a sínekre fektetett betontuskónak ütközött. A riasztott rendőrség megállapította, hogy a betonelemeket a nem messze levő átjáró két oldaláról ásták ki. A két gyanúsított fiatalember beismerte tettét.


A kép illusztráció! - Forrás: Internet

 Azért ez több mint kamaszos csínytevés. Ez már komoly cselekmény, amelynek következményeit a fiatalok nem igazán mérték fel. Ez persze nem mentesíti őket a következményektől.
Nem mentesíti a felelősségtől a családot, a felnőtt társadalmat sem. Ijesztő, hogy a mai tinédzser korúak milyen szellemi elhanyagoltságban, nevelési hiátusokkal nőnek fel. És ez nem az ő hibájuk, hanem egyértelműen a felnőtt társadalomé.
Igen könnyű leültetni a csemetét a TV elé, vagy rászabadítani az internet virtuális világára. Így nem zavarják a „felnőtteket”, akik napi gondjaikkal vannak elfoglalva, és nincs igazán sok idejük arra, hogy kamaszodó gyerekeik értékvilágát alakítsák. Rábízzák ezt az iskolára, mondván, ott értenek hozzá. Ezzel le is tudják nevelési feladataikat. Nem gondolnak arra, hogy a gyerek nem csak az iskolai tananyag jó vagy rossz elsajátításával tanul, hanem a mindennapi viselkedési és erkölcsi normákat elsősorban a családban tanulja meg.

Ha tehát a szülők nem fordítanak figyelmet a gyerekre, az ezeket az ismereteket a rendelkezésére bocsátott lehetőségekből pótolja. A piff-puff filmeken nevelkedő gyerekek – és ez pszichológiai vizsgálatokkal bizonyított – valóságérzéke torz. Nem képesek különbséget tenni a látott film eseményei és a valóság között. Hajlamosak az agresszióra, abban a hiszemben, hogy az általuk okozott sérülések éppen olyan „virtuálisak”, mint egy videojáték, ahol a játék újrakezdésével helyreáll az eredeti állapot.
A szülők alapvető feladata, hogy elmagyarázzák, hogy mi a különbség a valóság és a képzelet, a tényleges történések és a képernyőn látottak között. A gyerekek még nem képesek felmérni, hogy cselekedeteik milyen következményekkel járhatnak. Mint ahogy valószínűleg a fenti „csínyt” elkövető két fiatal sem volt tisztában azzal, hogy mekkora anyagi és személyi kárt okozhattak volna. Számukra a milliók nem jelentenek semmit, hiszen valószínű a hátrányos helyzetűek közé tartoznak. Elképzelni sem tudják azt a mértéket, amelyet kárként okozhattak volna. Annak a családnak, amely a minimális bevételekből él, már az egymillió is akkora összeg, amelyet felfogni sem tudnak.

Ettől még a szülők felelőssége nem csökken. Azért mert valaki(k) a társadalom alsó rétegeiben tengetik életüket, attól még be kell tartaniuk a legelemibb közösségi viselkedési formákat, be kell tartani az írott és íratlan szabályokat.
Ezek az események egyetlen dologra világítanak rá igen élesen: a társadalom erkölcsi tőkéje folyamatosan erodálódik. Az egyéni és csoportos perifériás helyzet egyre inkább elidegeníti ezeket a szokásoktól, az eddigi értékektől.
Vigyázni kell, mert ha ez a társadalmi erózió tovább terjed, úgy az egész közösség futhat a káoszba!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MINDENT VAGY SEMMIT

Forrás: http://www.tusvanyos.ro/ - Fotó: Zsigmond István



Orbán Viktor úgy látszik, vabankra játszik. Teszi ezt itthon – lásd a vállalkozókkal tartott „egyeztetés” során elhangzottakat – és külföldön, Tusnádfürdőn.
Számomra már az is kicsit visszás, hogy a FIDESZ nyílt politikai propagandára használja az erdélyi nyári egyetem nyilvánosságát immár több mint egy évtizede.
Nem elegáns a havasok lábától hazaüzengetni, onnan beharangozni a következő belpolitikai lépéseket. Így történt ez most is. A külföldön élő magyar állampolgárok szavazásáról szóló ígéret (törvény híján) lehet, hogy pozitív hatással volt a hallgatóságra, ám mindezt ilyen módon bejelenteni – még akkor is, ha tisztában van a miniszterelnök a törvényhozás lojalitásával – vérforraló. Még a látszatra sem ad a miniszterelnök.
Az pedig egyenesen diplomáciai ostobaság – tudomásul kell venni ugyanis, hogy Románia ugyanúgy az EU tagja, mint Magyarország, és nem szokás a tagállamok között beleszólni a másik belpolitikai csatározásaiba –, ha nyomást akar gyakorolni a népesség egy részére, eldöntendő egy román politikai kérdést.
Ám mindezt sutba vágva Orbán Viktor szónokol a tusványosi pódiumon.
Ugyanaz a stílus fedezhető fel ebben, amely eluralkodott a hazai politikában az elmúlt fél évben. Minden, amit a kormány kitalál – egyeztetés, hatásvizsgálat és kímélet nélkül – letolják a „partnerek” torkán, fittyet hányva arra, hogy az a társadalom egészére milyen hatással lesz.

Forrás: http://www.nol.hu/

A partnerek pedig – tisztelet az egyetlen VOSZ-nak – szervilizmussal eltelve bólogatnak, mint az a bizonyos kiskutya a hetvenes-nyolcvanas évek autóinak hátsó ablakában. Márpedig ez a feltámadó – olykor a racionalitást is felülíró – rajongás az, ami megmérgezi a hazai politikai életet. A kormányzópárt szándékosan építgeti ezt az attitűdöt, jogi formulákkal támasztja alá, lásd a választási végrehajtási törvény elképzelései, annak érdekében, hogy a tévedhetetlenség mítoszában tetszelgő pártelnök hatalomban maradhasson.
Úgy ahogy van, ez az egész kezd roppant szánalmas lenni. A mindenáron való hatalomgyakorlásért való tülekedés párosul a hozzá nem értéssel, a teljesen ostoba kompromisszumképtelenséggel. Mindez egyre több embert (polgárt) fordít el a politikától, idegenít el közös dolgainkba való beleszólástól. Ez pedig az elmúlt két évtized eddig elért – még korántsem reflexé váló – demokratikus magatartásnak a lerombolását szolgálja. (A fél ázsiai horda azt teszi, amire az erő kényszeríti.) Mindez pedig olyan kárt okoz, amelynek helyreállítása nemzedéknyi időt igényel!


Forrás: Internet

 Az a politikai erő, amely erre játszik, szembe megy a társadalommal, a 21. század kihívásaival, a saját maga által is – szóban hangoztatott – vállalt szövetségi elkötelezettségekkel.
Ez a politikai erő, az előbbiek szerint, inkompetens, nem képes közfeladatai ellátására, a társadalmat romlásba viszi.
E gondolkodás lehet – esetleg – eredményes egy kaszinó rulett asztalánál, amikor az összes eddig megszerzett pénzünket feltesszük egyetlen számra. Van esélye a sikernek, de ez igen csekély. Általában bukás a vége! A mindent vagy semmi hazardírozása nem fér bele a politikába.

Ceterum censeo OV esse delendam!

EGY OSZTÁLY – EGY LÓ

Forrás: Internet - Google

Az kétségtelen tény, hogy a városi legendák szerint „lovas nemzet” vagyunk. Hagyományaink a népvándorlás óta kapcsolódnak e nemes állathoz. Mint ahogyan mostani döntéshozóink is tartanak az állatvilághoz — csak másfajta kontextusban.

Most a kórházak után arra kötelezik az iskolákat, hogy „mérjék fel a lovas ágazathoz tartozó állami ingatlant, földterületet, ingóságokat, lóállományt”. Volt már e kormánynak – és támogatóiknak egy ehhez hasonló kezdeményezése, amely a lovas íjászatot kívánta bevenni a felsőoktatás tanrendjébe.


Forrás: Internet - Google

E tegnapi hír alapján már szinte látom magam előtt, amint a nyári szünidőben – foglalkoztató napközis tábor jelleggel – tanáraikkal az élen a lurkók szanaszét szélednek lakóhelyük (iskoláik) vonzáskörzetében lovak után kutatva. Ez a sziszifuszi munka különösen eredménytelen lehet például a főváros kerületeiben, például a „nyóckerben”, ahol már évek óta nem láttak (a rendőrlovakon kívül) valamire való paripát, hiába az erre utaló utcanevek, például Kisfuvaros vagy Nagyfuvaros utca.
Más lehet a helyzet vidéken, ahol egyre másra szaporodnak a lovas tanyák, ahol megfelelő díjazás ellenében, dagadt pénztárcájú egyének gyakorolhatják a lovassportok egy-két válfaját.
Ám ezeket nem igazán kell összeírni, hiszen megtalálhatók a vállalkozások nyilvántartásaiban, amihez az illetékes minisztériumok hozzájuthatnak – már feltéve, ha akad olyan köztisztviselő, aki veszi magának a fáradságot és önállóan mer gondolkodni.
Így a kormány Nemzeti Lovas Programja csak lóg a levegőben, hiába született róla kormányrendelet 1061/2012-es számon.
Ami pedig a többi – valszeg önállóan gazdálkodó parasztgazdaságokban fellelhető – igásállatot illeti, a formális logika szabályai szerint azok összeírását röhögve elvégezheti a Vidékfejlesztési Minisztérium, hiszen az ő kompetenciájuk.

Forrás: Internet - Google

Mi köze van ugyanis az egészségügyi államtitkárságnak és az oktatási államtitkárságnak egy olyan kataszter összeállításához, amely egyébként egy jól meghatározható szakmai vezető szinthez kapcsolódik?
Mindez csak azt mutatja, hogy a gigaminisztériumokra épülő államigazgatási szervezet nem csak nem gazdaságosabb, mint a korábbi struktúra, hanem azt is bizonyítja, hogy ezek a szervezetek nem képesek ellátni feladataikat. Ha képesek lennének, nem születnének ilyen bornírt miniszteri rendelkezések.

Na, de mindegy is, hogy az átlagpolgár mit is gondol ezekről az intézkedésekről, legfeljebb röhög kínjában. A lényeg ugyanis azoknál az intézményeknél jelenik meg, ahová a leveleket – benne az összeírás kötelezettségével – kiküldték. Ül az – amúgy is bizonytalan helyzetben levő –iskolaigazgató, és vakarja a fejét. Nem is érti igazán, hogy mi a fenét kívánnak tőle. Ha elég idős, akkor látott még – az állatkerten kívül is – lovat. Például kiment a lóversenypályára, de hamarosan rájött, hogy pedagógusi fizetéséhez képest ez igen költséges szórakozás, tehát kétszer volt kint: először és utoljára. De mit is kezdjen ezzel az ordréval, amihez se eszköze, se tapasztalata, se jogköre nincs.

Forrás: Internet -Google

Ugyanis csak úgy nem mehet oda a közeli tanyára, hogy: „Jó napot Bátyám, mondja már meg hány lova van? Abból mennyi a hátas és mennyi az igás?” Ha az atyafi jókedvében van, akkor eldiskurál a tanár úrral, de igazán nem mond neki semmit. Ha egy tanyás vállalkozóhoz állít be, az elhajtja, mint Singer a varrógépet, mert ezt az adatot még a NAV-nak sem szívesen adja meg, mert hát egy-egy paci manapság komoly vagyontárgynak számít. Mit érdeklődik itt egy civil a vagyoni helyzete után?
Az eredeti levél szerint ugyan csak ezt kell összeírnia az iskoláknak, hogy hány ló tartozik hozzájuk. Ezt már sokkal könnyebb megválaszolni, hiszen igen kevés azoknak az iskoláknak a száma, amely – a mostani szegényes támogatások és fejkvóták idején – megengedheti magának azt a luxust, hogy e nemes állatot tartsa.
De ez is sántít egy kicsit. Hiszen ahhoz, hogy azt a bizonyos állami vagyonelemeket összeírják, nem kellene más, mint elővenni az adott intézmények leltárát, amiben az utolsó golyóstollig (mint fogyóeszköz) minden benne foglaltatik.
Persze, tudom én, a fenti írás kicsit populista. De azért engedtessék meg a blog írójának, hogy felemelje szavát az abszolút hülyeség e megnyilvánulása ellen, amely – mint cseppben a tenger – mutatja az egész kormányzat bornírtságát.

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ ÚJSÁG FELELŐSSÉGE

Forrás: 168óra.hu

A Magyar Hírlap online vélemény rovata Szentesi Zöldi László tollából jelentetett meg egy kis szösszenetet. Nem vizsgáljuk most azt, hogy a korábban liberális napilap – és annak netes változata – miként lett a jobboldal igen markáns orgánuma. Ez  a FIDESZ jobboldalához és a tulajdonoshoz kötődik.

Az Elie Wieselt fikázó cikk több helyen is téved. Bár nem is azért íródott, hogy bármiféle releváns, tényszerű információt szeretne közölni. Egyértelműen az a célja, hogy lejárasson valakit, gesztusának jelentőségét csökkentse. Szinte jelentéktelenné silányítsa azt a tényt, hogy a Magyar Köztársaság egy magas kitüntetését elvi okból adja vissza a kitüntetett.
A cikk írója elfogultságában még annak sem nézett utána, amiről ír, sem Elie Wieselnek, sem annak, hogy nevezettet mi ösztönözte arra, hogy a kitüntetéséről lemondjon.


Forrás: Internet

 De menjünk sorjában: Elie Wiesel levelet írt a Magyar országgyűlés elnökének. Nem csak személy szerint Kövér Lászlónak, hanem a tisztség betöltőjének. Közölte vele, hogy a ma Magyarországon feléledő Horthy-kultusz és rasszizmus okán – valamint azért, mert magyar közjogi méltóságok asszisztálnak kétes (nyilas) múltú írók, Nyírő József és Wass Albert rehabilitálásában – tiltakozásként lemond A Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjéről, amelyet Mádl Ferenc köztársasági elnöktől vett át 2004-ben.

2009-ben Elie Wiesel a parlament ülésén mondta el gondolatait, felhívva az akkor jelen levő képviselők – akik közül számosan ma is tagjai a tisztelt háznak – figyelmét a politikai életben egyre többször megjelenő antiszemita és rasszista jelenségekre. A magyar származású zsidó író akkori véleménye szerint ez szégyent hoz a nemzetre.
Szentesi Zöldi László nem vette magának a fáradságot arra, hogy utánanézzen a levél tartalmának, aminek csak egyik része volt a Nyírőre tett utalás. Az igazi tartalma annak a gondolkodásnak az elutasítása, amelyet a Magyar Hírlap szerzője maga is vall.
Másik tévedése a cikkírónak az, hogy Elie Wiesel nem irodalmi, hanem Béke-Nobel-díjat kapott 1986-ban. Igaz ugyan, hogy megjelentetett 57 könyvet, amelyekből tíz mű érhető el magyar fordításban.
Szentesi Zöldi László irodalmi ízlésével nincs mit vitatkozni. Kedvelhet írókat, elutasíthat másokat. Unalmasnak találhat klasszikusokat, és napi élményként élhet meg lektűröket. Ebben nincs semmi problémás. Az irodalmi ízlések különbözőek, és ez így van rendjén.
Szentesi Zöldi Lászlóval a baj a következő mondata: „…ennek az Elie Wiesel nevű polgárnak, bármiféle náció gyermeke legyen is, egyáltalán kijár-e – szimbolikusan, meg ténylegesen is – a nagykereszt… Meg azt is kérdezik a kereszt nélküli létben az önmaguk létezéséért kitüntetlen magyarok – akinek a kérdését én, a nemzet legkisebb szolgája, hadd erősítsem fel egy kissé –, hogy jó helyre adták-e azt a fránya plecsnit 2004-ben Gyurcsányék?”
Nem tisztem megvédeni Elie Wieselt, megteszi ezt önmaga is a következő mondatával, ami jellemzi is a Magyar Hírlap véleményíróját, korántsem pozitív kontextusban:
„A szavak időnként, a kegyelem különleges pillanataiban, elérhetik a tett minőségét.”

Ceterum censeo OV esse delendam!

ZSAROLÁS



Forrás: Internet, ATV.hu

 A miniszterelnök szokásos pénteki rádióinterjújában kijelentette, hogy szerinte közönséges zsarolás, hogy az IMF-EU Bizottság páros csak bizonyos politikai feltételekhez köti a kölcsönről folyó tárgyalásokat.

Nocsak, nocsak!
Ez persze a kormányoldalról tekintve kétségtelenül így van. Hiszen ha lefordítjuk a Velencei Bizottság „non paper”-jét, abban bizony fekete-fehéren benne van, hogy mi is a baja az egész uniónak a magyar kormány törvénykezésével.
Mivel a jó szó – a figyelmeztetések, az európai parlamenti viták – nem igazán győzte meg a magyar kormányfőt arról, hogy letért az útról, amelyet a közös európai értékrend jelölt ki, így az Európai Bizottság olyan eszközökhöz folyamodott, amit megért.
Hasonló ez ahhoz, mint amikor hiába próbálod meggyőzni érvekkel a konok kamaszt, hogy amit csinál az nem helyes, sőt, saját magának okoz bajt, ennek ellenére csinálja tovább hülyeségeit. A következő lépés ebben az esetben már a kényszerítés, azaz az adott dologtól való eltiltás, illetve más kedvezmények megvonása (pl.: zsebpénz) addig, amíg el nem hagyja a kritizált magatartást.
A srác persze mindezt zsarolásként fogja fel, ám ha a szülő elég következetes, végül is eredménnyel jár, és előbb utóbb a lurkó is rájön, hogy a sok tiltás és feltétel végül is az ő érdekeit szolgálta.
Van ennek a nevelési formának egy másik változata, amikor „elmegyünk a falig”. Ebben az esetben hagyjuk a gyereket, hogy menjen a maga feje után, közben folyamatosan figyelmeztetve, hogy amit csinál, az nem jó, és a végén pórul jár. Persze csinálja teljes erővel, aztán egyszer csak megégeti magát. Meglesz a baj. Egy életre megtanulja, hogy a figyelmeztetéseket komolyan kell venni.
Ennek a verziónak csak az a hátránya, hogy a baj bekövetkeztekor bizony sok energiába kerül a következmények felszámolása.
Valahogy így állunk a mi kormányunkkal is. Mindenki – itthon az ellenzék és a független gondolkodók, külföldön a jóakaratú politikai és gazdasági partnereink – folyamatosan figyelmezteti, hogy neki megy a falnak. Ám ennek ellenére járja a hatalom a maga útját, pökhendien nyilatkozik a figyelmeztetésekkel kapcsolatban, megkérdőjelezi azok érvényességét. Ugyanakkor sértődötten „kikéri magának”, hogy beleszóljanak a dolgaiba. De azért a zsebpénzért  kuncsorog!
Kívülről nézve szánalmas ez az egész. És irtózatosan veszélyes. Ön- és közveszélyes.
A kormány úgy gondolja, hogy a matematikai kétharmad – amivel erre a ciklusra rendelkezik – felhatalmazza arra, hogy az egész magyar társadalmi és politikai, intézményi rendszert átalakítsa.
Sokadszor és sokan mondják mondják neki, hogy erre nem kapott felhatalmazást. Mi több, ez a törekvése nem az ország érdekeit szolgálja, hanem szöges ellentétben van azzal.
Senki se gondolja, hogy az unió – a mostani helyzetében – különösebb gondot fordít az úgynevezett „magyar ügyre”. Egyrészt nincs ilyen ügy, másrészt pedig az unió összességét tekintve sokkal nagyobb problémákkal küzd. Fontosabb számára a spanyol stabilitás, a portugál vagy az olasz gazdaság, az euró zóna gazdasági egysége.

Ebben a kontinensnyi játszmában Magyarország – a maga gazdasági és piaci potenciáljával – nem tétel. Már csak ezért is, mert népességét és annak piaci jelentőségét illetően kisebb, mint Nagy-London.
Hogy mégis figyelmet fordít a közösség a hazai dolgainkra, az abból fakad, hogy az unió nem engedheti meg azt sem, hogy az általa fontosnak és alapnak tekintett értékeket gátlástalanul felrúgják.
A gyereket valahogy fegyelmezni kell. És ha a magyar kormány ezt nem ismeri fel, akkor bizony magára fogják hagyni, és ennek minden ódiumát is viselnie kell.
A nagy kérdés, hogy képes-e a magyar vezető politikai elit egyáltalán felmérni, hogy „fékevesztett szabadságharca” milyen következményekkel jár. Ha képes felismerni, elvárható tőle az a bölcs döntés, hogy azonnal felhagy eddigi politikájával. Ha pedig nem képes rá, akkor záros határidőn belül tönkreteszi az országot.
Lehetséges ugyan a költségvetést a szabad piacról finanszírozni 9 százalékos kamattal, ám ez azt is jelenti, hogy az elkövetkező 5-10 évben a magyar államadósság szintje olyan körülmények közé szorítja a mindenkori kormányokat, ami meggátolja a fejlődést. Nem jut forrás sem a társadalmi elosztórendszereknek (oktatás, egészségügy, társadalombiztosítás), sem a hazai gazdaság szereplőinek megsegítésére.
„To be, or not to be, That is the question”

„To be, or not to be: that is the question:

Whether 'tis nobler in the mind to suffer

The slings and arrows of outrageous fortune,

Or to take arms against a sea of troubles,

And by opposing end them?...”

(Hamlet by William Shakespeare)