MINDENT VAGY SEMMIT

Forrás: http://www.tusvanyos.ro/ - Fotó: Zsigmond István



Orbán Viktor úgy látszik, vabankra játszik. Teszi ezt itthon – lásd a vállalkozókkal tartott „egyeztetés” során elhangzottakat – és külföldön, Tusnádfürdőn.
Számomra már az is kicsit visszás, hogy a FIDESZ nyílt politikai propagandára használja az erdélyi nyári egyetem nyilvánosságát immár több mint egy évtizede.
Nem elegáns a havasok lábától hazaüzengetni, onnan beharangozni a következő belpolitikai lépéseket. Így történt ez most is. A külföldön élő magyar állampolgárok szavazásáról szóló ígéret (törvény híján) lehet, hogy pozitív hatással volt a hallgatóságra, ám mindezt ilyen módon bejelenteni – még akkor is, ha tisztában van a miniszterelnök a törvényhozás lojalitásával – vérforraló. Még a látszatra sem ad a miniszterelnök.
Az pedig egyenesen diplomáciai ostobaság – tudomásul kell venni ugyanis, hogy Románia ugyanúgy az EU tagja, mint Magyarország, és nem szokás a tagállamok között beleszólni a másik belpolitikai csatározásaiba –, ha nyomást akar gyakorolni a népesség egy részére, eldöntendő egy román politikai kérdést.
Ám mindezt sutba vágva Orbán Viktor szónokol a tusványosi pódiumon.
Ugyanaz a stílus fedezhető fel ebben, amely eluralkodott a hazai politikában az elmúlt fél évben. Minden, amit a kormány kitalál – egyeztetés, hatásvizsgálat és kímélet nélkül – letolják a „partnerek” torkán, fittyet hányva arra, hogy az a társadalom egészére milyen hatással lesz.

Forrás: http://www.nol.hu/

A partnerek pedig – tisztelet az egyetlen VOSZ-nak – szervilizmussal eltelve bólogatnak, mint az a bizonyos kiskutya a hetvenes-nyolcvanas évek autóinak hátsó ablakában. Márpedig ez a feltámadó – olykor a racionalitást is felülíró – rajongás az, ami megmérgezi a hazai politikai életet. A kormányzópárt szándékosan építgeti ezt az attitűdöt, jogi formulákkal támasztja alá, lásd a választási végrehajtási törvény elképzelései, annak érdekében, hogy a tévedhetetlenség mítoszában tetszelgő pártelnök hatalomban maradhasson.
Úgy ahogy van, ez az egész kezd roppant szánalmas lenni. A mindenáron való hatalomgyakorlásért való tülekedés párosul a hozzá nem értéssel, a teljesen ostoba kompromisszumképtelenséggel. Mindez egyre több embert (polgárt) fordít el a politikától, idegenít el közös dolgainkba való beleszólástól. Ez pedig az elmúlt két évtized eddig elért – még korántsem reflexé váló – demokratikus magatartásnak a lerombolását szolgálja. (A fél ázsiai horda azt teszi, amire az erő kényszeríti.) Mindez pedig olyan kárt okoz, amelynek helyreállítása nemzedéknyi időt igényel!


Forrás: Internet

 Az a politikai erő, amely erre játszik, szembe megy a társadalommal, a 21. század kihívásaival, a saját maga által is – szóban hangoztatott – vállalt szövetségi elkötelezettségekkel.
Ez a politikai erő, az előbbiek szerint, inkompetens, nem képes közfeladatai ellátására, a társadalmat romlásba viszi.
E gondolkodás lehet – esetleg – eredményes egy kaszinó rulett asztalánál, amikor az összes eddig megszerzett pénzünket feltesszük egyetlen számra. Van esélye a sikernek, de ez igen csekély. Általában bukás a vége! A mindent vagy semmi hazardírozása nem fér bele a politikába.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÁLSÁG ÉS ÁTVERÉS

Forrás: IOT - internet

A XXI. századról azt mondják unos-untalan, hogy a tudás társadalma. Csak az érvényesül, akinek többféle és minél átfogóbb, magasabb szintű képzettsége van. Napi szlogenné vált az életen át való tanulás (lásd: Phd. fokozat szerzése 70 éves korban a’la Schmitt). Már az első diákhitel konstrukciót is álságosnak és képmutatónak éreztem, mert igaz ugyan, hogy segített a hátrányos helyzetű fiatalok oktatási költségeinek finanszírozásában, de igazából nem oldott meg semmit.

Mélyedjünk el egy kicsit ebben a konstrukcióban, hogy megértsük, miért tartom iszonyúan igazságtalannak és képmutatónak ezt az egészet:
Az a fiatal, aki a középosztályból vagy annak alsó széléről kezdi a tanulmányait, az nem vesz fel diákhitelt. Nincs rá szüksége. Bordieu óta tudjuk, hogy a közepes jövedelemmel rendelkező családok (szülők) sokszor erejüket majdnem meghaladó módon teremtik elő gyermekeik magas szintű oktatásához szükséges javakat. Teszik ezt azért, mert a későbbiekben a sikeres gyermek sokkal hatékonyabban tudja támogatni szüleit.


Forrás: népiskola.nolblog.hu

 A hátrányos helyzetű rétegek nehezen, vagy egyáltalán nem képesek előteremteni csemetéik taníttatásához szükséges összegeket. Ez még akkor is így van, ha egyébként a felsőoktatás „ingyenes”. Ugyanis az egyetemi oktatásban résztvevőknek az egyéb költségei (eszközök, jegyzetek, könyvek stb.) gyakran meghaladják a féléves tandíjra megállapított összeget. A legoptimálisabb esetben, ha a hátrányos szociális helyzetű, ámde igen tehetséges fiatal elnyer valamiféle ösztöndíjat, annak havi összege sem fedez minden kiadást. A maradékot így is a családnak kell fedeznie.
Az állam vagy tíz esztendővel ezelőtt úgy gondolta, hogy a felsőoktatás költségeit csökkenteni kell. Nosza, megszüntette egy sor addig működő intézmény finanszírozását.
Az ostor természetesen a hallgatókon csattant. Megszűnt az ingyenes kollégium, az oktatás térítésmentessége. A támogatások megvonása áttételesen drágította a tankönyveket, szakkönyveket, amelyek egyébként sem tartoznak az olcsókönyvtári sorozatba.
Az állam azonban bizonyítandó „szociális érzékenységét” és „együttérzését a hátrányos helyzetűekkel” kitalálta és megteremtette a diákhitel intézményét.
Ezzel ugyan nem oldott meg semmit, ámde elegendő volt arra, hogy a közvélemény szemében felmutasson valamiféle „eredményt”.
A diákhitelt felvehették az érintett hallgatók. El is költhették azt térítéses oktatásra és az egyetemi lét mindenféle kiadására. Nem is fájt a fejük a tanulmányi idő alatt, ugyanis a hitel visszafizetését csak a diploma megszerzése után, munkába álláskor kellett megkezdeni.
Igen ám! De ez utóbbit – a munkát és a munkahelyet – senki sem garantálta. Ha nincs munkahely, nincs törlesztés — gondolnánk. Ám ez nem így van. Ha a friss diplomás nem tud elhelyezkedni, úgy bizony egy év múlva akkor is meg kell kezdeni a törlesztés, mégpedig kamatostul. Ha a fiatalnak nincs jövedelme, akkor bizony a családnak kell fizetnie.

Előfordul az esetek sokaságánál, hogy sikerül elhelyezkedni, de a dolog akkor sem felhőtlen. Hiszen éppen azt az életciklust terheli meg a kölcsön visszafizetése, amikor az érintett saját egzisztenciát kezd kiépíteni, családot szeretne alapítani. A diákhitel törlesztési rendszere ezt jelentősen korlátozza.
Tehát sikeres fiatal esetében is inkább hátrányt jelent, mint előrelépést.
Azaz: a hátrányos helyzetből induló fiatalokon igazából nem segít, hanem hátrányaikat még tetézi.
Ezért álságos és képmutató. nem kiemel egy társadalmi helyzetből, hanem oda konzervál. Kiemel ugyan az eredeti környezetből, bemutat „egy másik világot”, majd kíméletlenül visszataszít oda, ahonnan kiemelt.
A diákhitel újabb csomagja tovább viszi e nemes hagyományt, azzal a kiegészítéssel, hogy a kamattámogatással a bankoknak tesz egy gesztust. Ez a gesztus pedig az adófizetőknek sokkal többe kerül, mint az eredeti, a diákhitel előtti felsőoktatási struktúra fenntartása.
Ami eredetileg jó ötletnek tűnt, az nem más, mint előre kódolt kudarcok sorozata, amit a jövő generáció fizet meg.


Forrás: OFI - internet

 Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a felsőoktatás mostani átalakítása, ahol 50-50 – államilag finanszírozott helyre – több ezer jelentkező pályázik. Mindezt csak annyival kommentálják az illetékesek, hogy „nagy lesz a verseny” a bejutásért.
Kiváló példája mindez a társadalmi szolidaritás negligálásának és annak a politikai törekvésnek, hogy ebben az országban növekedjen az alulképzettek aránya, hiszen a tanulatlan, tájékozatlan tömeget a legkönnyebb manipulálni mindenféle politikai érdekek mentén.