ÁLSÁG ÉS ÁTVERÉS

Forrás: IOT - internet

A XXI. századról azt mondják unos-untalan, hogy a tudás társadalma. Csak az érvényesül, akinek többféle és minél átfogóbb, magasabb szintű képzettsége van. Napi szlogenné vált az életen át való tanulás (lásd: Phd. fokozat szerzése 70 éves korban a’la Schmitt). Már az első diákhitel konstrukciót is álságosnak és képmutatónak éreztem, mert igaz ugyan, hogy segített a hátrányos helyzetű fiatalok oktatási költségeinek finanszírozásában, de igazából nem oldott meg semmit.

Mélyedjünk el egy kicsit ebben a konstrukcióban, hogy megértsük, miért tartom iszonyúan igazságtalannak és képmutatónak ezt az egészet:
Az a fiatal, aki a középosztályból vagy annak alsó széléről kezdi a tanulmányait, az nem vesz fel diákhitelt. Nincs rá szüksége. Bordieu óta tudjuk, hogy a közepes jövedelemmel rendelkező családok (szülők) sokszor erejüket majdnem meghaladó módon teremtik elő gyermekeik magas szintű oktatásához szükséges javakat. Teszik ezt azért, mert a későbbiekben a sikeres gyermek sokkal hatékonyabban tudja támogatni szüleit.


Forrás: népiskola.nolblog.hu

 A hátrányos helyzetű rétegek nehezen, vagy egyáltalán nem képesek előteremteni csemetéik taníttatásához szükséges összegeket. Ez még akkor is így van, ha egyébként a felsőoktatás „ingyenes”. Ugyanis az egyetemi oktatásban résztvevőknek az egyéb költségei (eszközök, jegyzetek, könyvek stb.) gyakran meghaladják a féléves tandíjra megállapított összeget. A legoptimálisabb esetben, ha a hátrányos szociális helyzetű, ámde igen tehetséges fiatal elnyer valamiféle ösztöndíjat, annak havi összege sem fedez minden kiadást. A maradékot így is a családnak kell fedeznie.
Az állam vagy tíz esztendővel ezelőtt úgy gondolta, hogy a felsőoktatás költségeit csökkenteni kell. Nosza, megszüntette egy sor addig működő intézmény finanszírozását.
Az ostor természetesen a hallgatókon csattant. Megszűnt az ingyenes kollégium, az oktatás térítésmentessége. A támogatások megvonása áttételesen drágította a tankönyveket, szakkönyveket, amelyek egyébként sem tartoznak az olcsókönyvtári sorozatba.
Az állam azonban bizonyítandó „szociális érzékenységét” és „együttérzését a hátrányos helyzetűekkel” kitalálta és megteremtette a diákhitel intézményét.
Ezzel ugyan nem oldott meg semmit, ámde elegendő volt arra, hogy a közvélemény szemében felmutasson valamiféle „eredményt”.
A diákhitelt felvehették az érintett hallgatók. El is költhették azt térítéses oktatásra és az egyetemi lét mindenféle kiadására. Nem is fájt a fejük a tanulmányi idő alatt, ugyanis a hitel visszafizetését csak a diploma megszerzése után, munkába álláskor kellett megkezdeni.
Igen ám! De ez utóbbit – a munkát és a munkahelyet – senki sem garantálta. Ha nincs munkahely, nincs törlesztés — gondolnánk. Ám ez nem így van. Ha a friss diplomás nem tud elhelyezkedni, úgy bizony egy év múlva akkor is meg kell kezdeni a törlesztés, mégpedig kamatostul. Ha a fiatalnak nincs jövedelme, akkor bizony a családnak kell fizetnie.

Előfordul az esetek sokaságánál, hogy sikerül elhelyezkedni, de a dolog akkor sem felhőtlen. Hiszen éppen azt az életciklust terheli meg a kölcsön visszafizetése, amikor az érintett saját egzisztenciát kezd kiépíteni, családot szeretne alapítani. A diákhitel törlesztési rendszere ezt jelentősen korlátozza.
Tehát sikeres fiatal esetében is inkább hátrányt jelent, mint előrelépést.
Azaz: a hátrányos helyzetből induló fiatalokon igazából nem segít, hanem hátrányaikat még tetézi.
Ezért álságos és képmutató. nem kiemel egy társadalmi helyzetből, hanem oda konzervál. Kiemel ugyan az eredeti környezetből, bemutat „egy másik világot”, majd kíméletlenül visszataszít oda, ahonnan kiemelt.
A diákhitel újabb csomagja tovább viszi e nemes hagyományt, azzal a kiegészítéssel, hogy a kamattámogatással a bankoknak tesz egy gesztust. Ez a gesztus pedig az adófizetőknek sokkal többe kerül, mint az eredeti, a diákhitel előtti felsőoktatási struktúra fenntartása.
Ami eredetileg jó ötletnek tűnt, az nem más, mint előre kódolt kudarcok sorozata, amit a jövő generáció fizet meg.


Forrás: OFI - internet

 Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a felsőoktatás mostani átalakítása, ahol 50-50 – államilag finanszírozott helyre – több ezer jelentkező pályázik. Mindezt csak annyival kommentálják az illetékesek, hogy „nagy lesz a verseny” a bejutásért.
Kiváló példája mindez a társadalmi szolidaritás negligálásának és annak a politikai törekvésnek, hogy ebben az országban növekedjen az alulképzettek aránya, hiszen a tanulatlan, tájékozatlan tömeget a legkönnyebb manipulálni mindenféle politikai érdekek mentén.