ELNÖKI NEKROLÓG

Hát elment! Zajosan, tapssal és nevetéssel kísérve.



Forrás: HVG - Fotó: Túry Gergely

 Szánalmas volt. Egy hetven éves ember megpróbálta megmagyarázni a lehetetlent. A zavar mondatta vele azt, amely elhangzott a Tisztelt Házban. Az önigazolás és a sértettség mondatta vele azokat a szerencsétlen mondatokat.
Ne törjünk pálcát e szegény öregember felett. Pálcát tört már maga, maga felett. Tette mindezt akkor, amikor minden tartását félretéve – pusztán karriervágyból – eladta magát a politikai hatalomnak.
A baj nem az, hogy törekedett a magas posztra. A baj az, ahogyan gyakorolta a hivatalát. A régi alkotmányban (abban a bizonyos, sokszor módosított, 1989-ben kibrusztolt és bizonyított) és az új Alaptörvényben foglalt feladatait is igen sajátságosan értelmezte.
Nem tudta, hogy a legfőbb közjogi méltóságnak nem az a feladata, hogy a „nemzet tolla” legyen, hanem az, hogy őrködjön a demokratikus berendezkedés intézményeinek működése felett. Tartsa az egyensúlyt a fékevesztett végrehajtó hatalom és a jogállamiság követelményei között. Feladata az, hogy felülbírálja a törvényeket, még akkor is, ha az éppen aktuálisan kormányzó pártnak kétharmados matematikai többsége van a parlamentben, és törvénykezési ámokfutásával felülírja a demokratikus rendet.


Forrás: HVG - Fotó: Müller Judit

 Akkor tört pálcát maga felett, amikor kijelentette, hogy a törvényhozás motorja kíván lenni. Ezzel egyértelművé tette, hogy nem a teljes társadalmat képviseli posztján, hanem csak a hatalmon levő párt szimpatizánsait. Nem foglalkozott azzal, hogy az általa aláírt – alapvetően a politikai hatalom megtartását szolgáló – törvények súlyos erkölcsi problémát vetnek fel. Mégpedig azt, hogy az ország egy nem elhanyagolható része nem ért egyet azokkal. A regnáló kormánytöbbség kiszolgálása feledtette vele, hogy mi is a köztársasági elnök hivatali feladata.
Mondta persze, hogy ő a „zemberek elnöke” — de ezt még azok sem vették igazán komolyan, akik megválasztották. Nem volt ő más ebben a rendszerben, mint a mostani miniszterelnök hű kiszolgálója.
A legtragikusabb ebben az egészben az, hogy ezt vagy nem vette észre – legyen ez jóindulatú feltételezés –, akkor pedig komolyan megkérdőjelezhető alkalmassága a posztra.
A másik verzió pedig az, hogy mindezt szándékosan, saját karrierje, érdekei mentén tette. Akkor pedig – a hétköznapi erkölcs alapján – nem igen tisztelhető mindezért. mert akkor nem más, mint egy számító serviens, aki tudja: ha jól viselkedik, az úr majd jutalmazza.
Az úr azonban nem jutalmazta. Az úr levette róla a kezét. Elnöki léte eddig tartott.


Forrás: HVG - Fotó: Fülöp Máté

 Az általa emlegetett „élethosszig való tanulás” pedig csak most kezdődik. Meg kell tanulnia, hogy tartás nélkül lehet ugyan valaki snájdig, sármos úriember, de államfő nem.
Azt sem igazán tanácsolom, hogy bírósághoz forduljon. Ugyanis az a feltételezése, amellyel az egyetemi tanács döntését így akarja megváltoztatni — eleve kudarcra van ítélve. Már csak ezért is, mert a címet az vonhatja meg, aki adományozta. Jelen esetben az egyetem tudós közössége, ha bizonyított a kandidáló. Ha kiderül, hogy mindezt csalárd módon tette (ami bizonyított, függetlenül attól, hogy a verdikt előtt meghallgatták-e a pácienst), akkor e grénium kötelessége az elmarasztalás, a cím megvonása.
Ez nem jogi vagy bírói kérdés. Ez a tudományos teljesítmény kérdése és a tudományos erkölcsé. Ezek pedig sokkal fontosabbak, mint Schmitt Pál sértettsége.