AZ ELNÖK ÉS A VALÓSÁG

Schmitt Pál ügyét egy kis távolságtartással, elfogultságok nélkül – és talán a lehetséges mozgatórugók és a háttérben felismerhető szándékok szerint – kell szemlélni. Hántsuk le róla mindazt a prompt aktualitást, amit az ellenzéki pártok és más civil szervezetek hangoztatnak.

forrás: Gépnarancs - internet

Ne figyeljünk az ülősztrájkra, a tüntetésekre se. Mindezek csak a felületet adják, azokat a hullámokat, amelyek láthatók a tengeren, de tudjuk: alant hallgat a mély. Pedig leereszkedve oda, talán sokkal jobban megérthetjük az egész eseménysort.
Játszunk el a gondolattal. Meg lehet találni néhány összefüggést – bár ne higgyék, hogy szeretem az összeesküvés elméleteket –, ami már lassan két éve előrevetítette a mai helyzetet.
Mindenekelőtt le kell szegezni, hogy ez az egész cécó nem Schmitt Pálról szól. A köztársasági elnök csak szereplője – nyilvánvalóan bűnös elszenvedője – az eseményeknek. Báb ő egy hosszú politikai játszmában, amelynek forgatókönyvét az elmúlt nyolc esztendő alatt volt idő kidolgozni.
Ne legyünk naivak! Az a morális állapot, amibe az ország jutott, nem elsősorban az öszödi beszéddel kezdődött. Kezdődött azzal, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, és folytatódott azzal, hogy a jelenlegi kormánypárt minden lehetséges módszerrel megakasztotta a hatalmon levők bármiféle pozitív kezdeményezését. Gátlás nélkül hangoztatott populista, megvalósíthatatlan célokat ellenzékben, miközben – kétségtelenül kiváló és hatásos – kommunikációjában sorozatos karaktergyilkosságokkal alapozta meg a maga „erkölcsi magasabbrendűségét”.
A sorozatosan ismételt bornírtságok elérték céljukat. Egy idő után a társadalom jelentős része igazságoknak fogadta el azokat, elfeledve, hogy nem sokkal azelőtt, még mosolygott a dőreségeken.
A gátlástalansággal szemben az ország tehetetlennek bizonyult. Mindezt tetézte az, hogy mai társadalmi szerkezetünk és gondolkodásunk igen távol áll a polgári attitűdtől, magán viseli a késő Kádár-korra jellemző sajátosságokat. Éppen ezért vevő egy, propagandájában igen hasonló toposzokkal dolgozó politikai szövegre.

A FIDESZ hatalomra kerülésekor – a kétharmad birtokában – már tudta: bármit megtehet, az országban nincs olyan jelentős erő, amely ellenállna erőszakos és drasztikus nyomulásának. Megerősítette ezt a – már említett időszakból vett – szokott, erőt sugárzó, a legprimitívebb nacionalista érzésekre apelláló politikai kommunikációval (centrális erőtér, nemzeti együttműködés rendszere, a kormány a népért van stb.). Az a generáció, amely felnőttkorban volt már a rendszerváltás idején ismerősként üdvözölte e szövegeket, hiszen hallott már ilyet. (A párt vezető szerepe; a népfront adja az ország erejét; a kormányzat a dolgozó népet szolgálja stb.).
Orbán Viktor mindig legalább három lépésre előre gondolkodik politikailag. Ez adja a zsenialitását, és ez jelenti egyben a gyengéjét is. Könnyen kiismerhető, némi gondolkodással kikövetkeztethetők további lépései. Egyénileg nem is érdekli más – érdekes párhuzam a két sportoló között – mint a győzelem, és az elérhető legnagyobb trófea. Ebben közösek ketten: a miniszterelnök és az államfő.
Volt már miniszterelnök, tudta, hogy az sok munkával és még ennél is nagyobb felelősséggel jár. (Meg is látszik rajta az elmúl két év!). E stallumnál már csak egy nagyobb közjogi méltóság létezik e hazában: az államelnöki funkció. A cél tehát ennek megszerzése.
Gondolatkísérletünk alapja tehát ez a motiváció. Hogy ez mennyire igaz, az olvasgassa el a miniszterelnökről megjelent írásokat értékeléseket Dr. Kende Pétertől, Dr. Ranschburg Jenőn át Debreceni Józsefig.
A miniszterelnöknek egy olyan személy kellett az államelnöki székbe, aki neki személyesen lekötelezett, és lehetőleg nincsenek politikai tapasztalatai, nem áll mögötte sem tudományos presztízs, sem jelentős – a társadalom által is elismert – politikai múlt. Schmitt Pál ideális erre a szerepre. Joviális, a karriert mindenek előtt tartó személyisége szinte garancia arra, hogy megvalósítsa a miniszterelnök elképzeléseit.


Forrás: Híradó.hu - internet

 És lőn. Az ominózus telefon a bulgár tengerpartról elegendő volt, hogy a kétharmados többség minden fenntartás nélkül juttassa volt sportdiplomatát a legnagyobb közjogi méltóságba. A hála persze nem is maradt el, hiszen az új köztársasági elnök (ekkor még volt köztársaság) első nyilatkozataiban kijelentette, hogy a „törvényhozás motorja kíván lenni”.
Orbán Viktor már akkor tudta, hogy jelöltje nem tölti ki a neki szánt ötéves mandátumot. Mert mi indokolta volna, hogy az általuk szövegezett alkotmányba befoglalják az államelnök sérthetetlenségét, továbbá mi indokolta azt a kétharmados törvényt, miszerint annak az elnöknek, aki mandátumából legalább két évet kitölt, távozása esetén minden járandóság úgy illeti meg, mintha végigcsinálta volna egész hivatali idejét.
A jogi alapok tehát megvannak. Hiába is nyilatkozza azt a miniszterelnök, hogy neki tekintettel kell lennie az alkotmányra és védenie államfőjét, mindezt a „mosolygó gyilkos” módszerével teszi. Úgy áll mellette, hangoztatva, hogy mennyire védi és óvja, hogy közben a kezében a tőr, amivel ledöfi.
Orbán Viktor tudatában van annak, hogy az ország jövője – az Európai Bizottsággal és az IMF-el való tárgyalások sikere – azon múlik, hogy mennyire hiteles az a kormány, amely a feltételeket elfogadja, és amely az elvárt programot teljesíti annak érdekében, hogy az ország megkapja a működéséhez elengedhetetlen hiteleket.
Ennek a kormánynak a vezetője Orbán Viktor nem lehet. Ezt finoman, de igen határozottan tudatja mind az EU, mind az IMF. Menekülési lehetősége tehát csak egy irányú lehet. Cél az államfői funkció, amely nagy presztízsű, de ugyanakkor lényegesen kevesebb felelősséggel jár, mi több, hosszabb ideig is tart.
Nem vagyok biztos abban, hogy az a bizonyos kiszivárogtatás a kisdoktori értekezésről nem a kormányfő legszűkebb környezetéből indult. Naivitás lenne azt hinni, hogy egy újságíró csak úgy, mintegy heccből kutakodni kezdjen. Ez nem jellemző a hazai sajtóra. Az USA-ban elképzelhető, még Németországban is van rá példa, de itthoni viszonyaink között ez nonszensz.
A botrány pedig kipattant. A sajtó és a közvélemény jól fel is fújta. A nemzetközi reagálásokkal együtt ez teljesen ellehetetlenítette Schmitt Pált.
Nem védem az államfőt, mert végül is elkövette a disszertáció írásakor a védhetetlent, ám nincs tisztában azzal – és ez kiderült pénteki interjújából is –, hogy miféle játszma szereplője.
A lényeg ugyanis nem az a bizonyos kisdoktori, még csak az sem, hogy annak részei vagy egésze átvett szöveg vagy nem.
A fő probléma ugyanis az, hogy a jelenlegi hatalom nincs tekintettel arra, hogy a megfelelő helyre megfelelő embereket ültessen. A legkülönbözőbb közigazgatási és közjogi funkciókba saját embereit ülteti, függetlenül attól, hogy azok szakmailag vagy erkölcsileg megfelelnek-e az ott elvárt követelményeknek. És itt nem csak a szakmai követelményekről és végzettségekről van szó! Sokkal inkább arról, hogy ezeken a posztokon olyan személyeket látna szívesen a társadalom, akik kvalitásaihoz és emberi tulajdonságaihoz nem férhet kétség.
A mai hatalom azonban ezt a közösségi kívánalmat teljes egészében negligálja. Az estleges tiltakozások – számos volt az elmúlt két esztendő alatt, az Alkotmánybíróság kibővítésétől, a különböző hatalmi ágak és hatóságok vezetőinek kinevezéséig.
A mai helyzet tehát nem váratlan és még csak nem is meglepő. Mindez okszerűen következik a FIDESZ hatalomgyakorlásának módjából, a demokrácia semmibevételéből és gátat nem ismerő erőszakosságából — azaz politikai és emberi erkölcstelenségéből.
Szokták emlegetni azt – magam is megtettem –, hogy a hétköznapi erkölcs és a politika köszönő viszonyban sincs egymással. Ez csak egy bizonyos határig igaz. Sőt: ha a hatalom – vagy annak képviselője – átlép egy bizonyos határt, úgy a társadalom „hétköznapi erkölcse” távozásra kényszeríti.

Ma ez Magyarországon szinte elképzelhetetlen. Mert a hatalom meg sem érti, hogy már réges-régen átlépte ezt a bizonyos határt. Hatalmi vakságában csak saját céljait látja, és annak érdekében cselekszik. Hogy ezzel az egész társadalomnak, az országnak okoz kárt, azzal mit sem törődik. Mint ahogyan az átlagemberek problémáival, a társadalom égető gondjaival sem foglalkozik.
Az erkölcstelen hatalom csak addig maradhat a posztján, amíg a népharag el nem kergeti. Ez pedig – legalább is ma – úgy látszik, még késik. A feszültség azonban növekszik a felszín alatt. Egy – talán nem is olyan lényeges – újabb konfliktus kirobbanthatja a lefojtott indulatokat.
És ez ma senkinek sem lenne jó.