A GUMICSONT

Forrás: Internet - Gépnarancs

Rágjuk ezt az öszödi beszédet, mint a gumicsontot. Mindig vissza-visszatérünk rá, előássuk, rágcsáljuk, de már valahogy nem az igazi az íze. Már nem is „bűzlik”, ha innen szagolom úgy sem, ha onnan szagolom még úgy se!

Mi is a bajom ezzel? Nagyon egyszerű: A FIDESZ-nek ebben a kampányban nincs igazi mondanivalója csak egy (na jó: kettő) a rezsicsökkentés. Kell valami mellé, valami ütős, ami eltereli a figyelmet arról, hogy egyre többen érzik annak a bornírtságát is, hogy „az ország jobban teljesít”! A legjobb ilyenkor előszedni a régi lemezeket, hátha azzal jótékonyan el lehet leplezni a hétköznapok sivárságát, az igazán releváns mondanivaló hiányát.

Mert annak a hajtogatása, hogy jobban teljesítünk, már szinte senkit sem lelkesít. A kis és közepes vállalkozások stagnálnak, a kényszervállalkozók sorra adják vissza az ipart. Akiket megfosztottak földbérletüktől és trafikjaiktól, azoknak lehet beszélni egy szebb világról, de valahogy másként látják ezt!

Mint ahogyan a sokat emlegetett „Mari néni” is örül annak, hogy csökken a gázszámlája, ám azt is észreveszi, hogy a piacon valahogy minden többe kerül néhány forinttal, mint az elmúlt hónapban. Csak az „nem esett még le” még neki, hogy a nyugdíja is egyre kevesebbet ér. Mert minden más szolgáltatás, amit igénybe vesz, az bizony drágább.

Forrás: Internet

Mindezek elpalástolására jó ürügy az öszödi beszéd. Már most is előkerült a FIDESZ-es megmondó embereknél, hogy a „szemkilövetés” is e beszédnek köszönhető! Hát persze!

2010 augusztusa elejétől mást sem halott a magyar médiában a polgár, mint az ominózus idézetet a reggeli, esti és kitudja mikori füllentésekről. A beszéd igazi lényegét már akkor is elnyomták az erőltetett kommunikációs akciók. Ennek volt köszönhető az a felkorbácsolt indulat, ami végül is az őszi eseményekhez vezetett.

Most ezt idézi fel újra a FIDESZ, mert számítása szerint ez elegendő lesz arra, hogy a választókat újra Gyurcsány és a baloldal ellen fordítsa.

Naivitás lenne azt hinni, hogy ennek a kampánynak nem lesz hatása. De lesz! Nagy valószínűséggel a kormányzópárt rendíthetetlen híveit megerősíti. Tudatosul bennük, hogy össze kell fogni a „főgonosz” ellen, mert minden ezen dől el!

Az igazi probléma azonban nem ez! A FIDESZ legnagyobb problémája manapság, hogy nem tudja növelni táborát. Minden közvélemény kutatás azzal az eredménnyel zárul, hogy a kormányzópártot támogatja a magyar társadalom negyede, csaknem kétmillió ember. De a többi (választás szempontjából öt és félmillió polgár) már nem ül fel az egyre otrombább hazudozásnak. Ma már azok is erősen elgondolkodnak, akik az előző választáson Orbán Viktorra adták a szavazatukat. Ezek a polgárok pontosan látják, hogy az elmúlt négy évben nem az történt, amire felhatalmazást adtak. Hiába hangoztatja a pártelnök-miniszterelnök évértékelőjén, hogy a „magyar emberek felhatalmazására” cselekszik. A FIDESZ nem igért semmit 2010 tavaszán. Már csak ezért sem, mert nem is tudott mit ígérni egy válságból éppen kikecmergőben levő országnak. Nem tudott jobbat előkapni a tarsolyból, mint amit a Bajnai-Oszkó páros csinált. De ezt mégsem vallhatta be. Így hát nem is mondott semmit.

Forrás: Internet

Azt nem lehet állítani, hogy nem tudta, hogy mit akar csinálni a hatalom birtokában. De ezt meg nem árulhatta el! Nyolc éve készültek a fiúk erre. Nem gondolja senki, hogy a demokratikus jogállam lebontásának ötlete a kétharmados győzelem eufórikus mámorában született. Az egymás utáni lépések forgatókönyve már régen készen állt. A gyors egymásutánban meghozott törvények (milyen érdekesen épültek egymásra!) bizonyítják a jó előre kidolgozott koncepciót, ami elvezetett az Alaptörvényhez.

Ezt a trendet már 2010 októberében-novemberében felismerték a hazai politikával foglalkozók. Már akkor figyelmeztettek a veszélyre és a lehetséges következményekre. Nagyon sokan lehurrogták őket.

Most újra azért kell az öszödi csont, hogy elterelje a közbeszédet. Ne lehessen a kampányban a FIDESZ orra alá dörgölni, mi mindent rombolt le „országépítés” ürügyén.

Jó taktika ez! De egyben tévednek: nagyon sok állampolgár mára már átlát a szitán, és a saját bőrén érzi ennek a „gyarapodásnak” minden nyűgét!

Ceterum censeo OV esse delendam!

A HATALOM ARROGANCIÁJA

„ Amíg a hatalomvágy megmarad emberi tulajdonságnak –

és bizonyos típusú emberekben ez a vágy hihetetlenül erős –,

semmiféle, még a legjobban megszerkesztett politikai megegyezés

sem biztosíthatja a békét.”

(Aldous Huxley)

Ismét muszáj írni, mert az elmúlt napok eseményei megint kiverik a biztosítékot minden normálisan gondolkodó polgárnál. A kományhatalom azt gondolja, hogy bármit megtehet. Az igazi történésektől pedig valamiféle csinnadrattával eltereli a figyelmet.
Ez történik most is: amíg a háttérben döntenek arról, hogy ezrek válnak földönfutókká, mert megfosztják őket művelt földjeiktől vagy éppen évtizedes kereskedésüktől (trafikjaiktól), addig a színfalak előtt újra látunk egy performanszot arról, hogy mi is történt azon a bizonyos beszélgetésen a rég lebukott, maffiózó módszereket alkalmazó vállalkozó és a titkosszolgálat éppen regnáló főnöke között.
Ez utóbbi persze már lassan fél évtizedes „story” de elegendően pikáns ahhoz, hogy etetni lehessen vele a népeket. Rágcsálódjanak csak a soha sem volt „bűnökön”, addig mi csendben intézzük a dolgainkat.
Több dolog is felháborító e manipulációkban, de foglalkozzunk csak kettővel:

Az első az, hogy kikérem magamnak, hogy ennyire hülyének nézzenek! Ám ezt nem csak a magam nevében teszem, hanem még nagyon sokak helyett, akik képesek átlátni mindazt, amit a politika csinál velük. Ne higgye az uralkodó – magát elitnek nevező – pártszövetség, hogy a magyar átlagpolgár olyan ostoba, hogy nem lát át a manipulatív kommunikáció és intézkedéssorozat álcáján.
Miből gondolja azt a hatalom, hogy – egyébként jól koreografált kommunikációjával – elfedheti mindazt a megnyomorodást, amit hároméves regnálása okozott?
Miből gondolja azt – az internet és az információs forradalom idején –, hogy elhallgathatja azt, hogy szűkebb és tágabb nemzetközi közösség milyen véleményt fogalmaz meg vele szemben? Miből gondolja, hogy a „közvélemény, a „zemberek” sokasága felül annak, hogy az Európa Tanács csak úgy a hazai ellenzék nyomására hoz párját ritkító, elmarasztaló határozatot hatalomgyakorlásával kapcsolatban.
Mert azt ne gondolja senki, hogy ez esetben az országot ítélik el! Nem. A kormányzattal kapcsolatban – a hatalmat gyakorló kétharmados többséggel – fogalmaznak meg kritikát. A súlyosabb „atombombát” pontosan azért nem alkalmazzák, mert tisztában vannak azzal, hogy annak következményei a népesség legrosszabb helyzetben levő rétegeinél csapódnának le.
Nem is értem, hogy miként gondolkodhatnak a ma hatalomban levők. Azt nem is feltételezem, hogy nem elég okosak ahhoz, hogy felfogják és lássák: mit is eredményez tevékenységük. Ha pedig képesek felfogni a következményeket, akkor csak két logikus válasz lehetséges: az egyik az, hogy mindezzel nem törődve, elsődlegesen saját (elsősorban anyagi) érdekeik mentén cselekednek, ekkor erkölcsileg hullák, ezért nem érdemlik meg posztjukat. A másik feltételezés, hogy nem látják tetteik vonzatait, akkor pedig alkalmatlanok arra, hogy egy országot irányítsanak.

A másik sajnálatos dolog, amivel foglalkozni kell, az ellenzék asszisztálása e bornírt kommunikációs politikához. Valóban nehéz a parlamenti ellenzék helyzete, valamilyen módon reagálniuk kell a napi eseményekre. De egy rövid határozott elhatárolódás vagy kommentár helyett napokig csócsálnak szóra sem érdemes dolgokat. Ezzel mintegy bemennek a kormányzat zsákutcájába, maguk is kiszolgálják az elterelő hadműveleteket.
Tudom, hogy ez a politika világa, ám mégis meg kellene próbálni kikerülni a kommunikációs csapdákat. Ugyanis így elterelődik a figyelem a valódi intézkedésekről, végső soron a kormány valódi kritikájáról.
Kiépülőben a vitézi telkekkel és trafikjogokkal megvásárolt vazallusi rendszer. Ezek holdudvara hűen szolgálja majd uralkodóját, hiszen retteg egy esetleges hatalomváltástól, mert abban nehéz altesti munkával megszerzett javait látja veszni.
A hatalom cinikus megnyilvánulásai pedig éles ellentétben vannak a kormányfő korábbi kijelentéseivel, hogy nem hagynak az út szélén senkit. Valóban nem hagynak! Belökik őket a legmélyebb szakadékba, ne is lássa a veszteseket senki!
De a vesztesek azért vannak, hangjuk felhallatszik a mélyből!

Ceterum censeo OV esse delendam!

KULTÚRA ÉS AZ ÁLLAM

Forrás: dh-online.hu

A gigaminisztérium – Emberi Erőforrások Minisztériuma, amely egyik részterülete a kulturális élet „irányítása” – felelős államtitkára a televízióban vázolta fel mindazokat az elképzeléseket, amelyek tükrözik pártjának és saját magának ez elképzeléseit.
Azaz, a kultúrának is a Nemzeti Együttműködés Rendszerét kell szolgálnia. Mindezt pedig csak úgy lehet elérni, ha a rendszerváltás óta „függetlennek” mondható köztestületet, az NKA-t (Nemzeti Kulturális Alap) forrásaival együtt a kormány, pontosabban a minisztérium, szoros irányítása alá vonják.
Az átlagolvasó általában nem követi nyomon, hogy e nagy köztestületek miként dolgoznak, mely forrásokkal rendelkeznek. A nemzeti Kulturális Alap fő bevételi forrása 2010. január 01-e óta az ötös lottó játékadójának 90 százaléka. (Az NKA-ról további részletek ezen a linken érhetők el, javaslom az alpontok áttekintését is!)


Mi is a probléma az elhangzottakkal kapcsolatban?
Már az is kicsit necces, hogy a NKA vezető testületében a miniszter és az államtitkár is elnöki, illetve alelnöki funkciót tölt be. Mindez nem az sugallja, hogy a köztestület tisztán szakmai szempontok szerint támogat projekteket.

A másik érdekesség, hogy az államtitkár szerint erre az évre mindegy 10 milliárd forrással számol az alap, amelyből 5,5-6 milliárdot terveznek felosztani. Persze marad a „miniszteri keret”, amelynek nagysága nem lehet több a teljes forrás 25 százalékánál, azaz 2,5 milliárd forintnál.
Az NKA nem egy nagy szervezet, tehát saját működésére nem kell túlzottan nagy összegeket fordítani. Így az átlagolvasónak is feltűnhet, hogy hová lesz a tervezett 10 milliárdból (Ha a tervezett támogatásokat és a miniszteri 25 százalékot összeadjuk, mint kiadásokat, ehhez hozzáteszünk nagylelkűen az 1 milliárd működési költséget, ezek összesen 9 milliárdot tesznek ki.) csaknem egymilliárd forint?
Persze érthető a nagyvonalú számolás, hiszen senki sem képes egyértelműen meghatározni, miként alakul a „zemberek” játékkedve, mekkora lesz a Szerencsejáték Rt. Lottóbevétele, és ebből mennyi lesz a nyereményadó, és ennek pontosan mekkora a 90 százaléka. Ezt csak statisztikailag lehet számolni az elmúlt évek tapasztalata alapján.
A legérdekesebb ebben a dologban az, hogy a javaslat értelmében a kulturális tárcát irányító államtitkár lesz az, aki az NKA-ban a tényleges döntési jogokat gyakorló alelnöki posztot is betölti. Azaz megkerülhetetlenné válik a magyar kulturális élet finanszírozásában.
Hiába maradnak meg a kuratóriumok – dönteni a pályázatok tartalmi elemeiről szakmai alapon – a végleges döntés, és e pénz odaítélése végül is a minisztérium kezében marad.

Az teljes kulturális „irányítás” tehát a hatalom kezében összpontosul indirekt módon. Az már csak hab a tortán, hogy a különböző intézmények vezetőit is kényük-kedvük szerint választják ki. Megmarad ugyan a „pályázati-rendszer”, de ne legyen senkinek se illúziója, ezek a pályázatok aszerint dőlnek majd el, hogy a hatalom kit tart rá alkalmasnak. És e döntésben háttérbe szorul majd a szakmai kvalitás, az eddig elért eredmények, ad absurdum a nemzetközi presztízs. Így az is biztosnak látszik, hogy a Nemzeti Színház élén is új igazgató regnál majd, ha a mostaninak lejár a mandátuma.

Az lesz a befutó, aki a „mi kutyánk kölyke”, mint ahogy ez például a budapesti színházak háza táján már meg is valósult.
Újabb veszteség érte a civil kurázsit, a társadalmi élet újabb szeletét gyűrte maga alá a hatalom. Hiába emlegeti, hogy a demokratikus döntéshozás lehetőségei továbbra is élnek az NKA szervezetében, mindenki tudja, hogy ez csak ámítás.

Ceterum censeo OV esse delendam!

AZ ELNÖK ÉS A VALÓSÁG

Schmitt Pál ügyét egy kis távolságtartással, elfogultságok nélkül – és talán a lehetséges mozgatórugók és a háttérben felismerhető szándékok szerint – kell szemlélni. Hántsuk le róla mindazt a prompt aktualitást, amit az ellenzéki pártok és más civil szervezetek hangoztatnak.

forrás: Gépnarancs - internet

Ne figyeljünk az ülősztrájkra, a tüntetésekre se. Mindezek csak a felületet adják, azokat a hullámokat, amelyek láthatók a tengeren, de tudjuk: alant hallgat a mély. Pedig leereszkedve oda, talán sokkal jobban megérthetjük az egész eseménysort.
Játszunk el a gondolattal. Meg lehet találni néhány összefüggést – bár ne higgyék, hogy szeretem az összeesküvés elméleteket –, ami már lassan két éve előrevetítette a mai helyzetet.
Mindenekelőtt le kell szegezni, hogy ez az egész cécó nem Schmitt Pálról szól. A köztársasági elnök csak szereplője – nyilvánvalóan bűnös elszenvedője – az eseményeknek. Báb ő egy hosszú politikai játszmában, amelynek forgatókönyvét az elmúlt nyolc esztendő alatt volt idő kidolgozni.
Ne legyünk naivak! Az a morális állapot, amibe az ország jutott, nem elsősorban az öszödi beszéddel kezdődött. Kezdődött azzal, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”, és folytatódott azzal, hogy a jelenlegi kormánypárt minden lehetséges módszerrel megakasztotta a hatalmon levők bármiféle pozitív kezdeményezését. Gátlás nélkül hangoztatott populista, megvalósíthatatlan célokat ellenzékben, miközben – kétségtelenül kiváló és hatásos – kommunikációjában sorozatos karaktergyilkosságokkal alapozta meg a maga „erkölcsi magasabbrendűségét”.
A sorozatosan ismételt bornírtságok elérték céljukat. Egy idő után a társadalom jelentős része igazságoknak fogadta el azokat, elfeledve, hogy nem sokkal azelőtt, még mosolygott a dőreségeken.
A gátlástalansággal szemben az ország tehetetlennek bizonyult. Mindezt tetézte az, hogy mai társadalmi szerkezetünk és gondolkodásunk igen távol áll a polgári attitűdtől, magán viseli a késő Kádár-korra jellemző sajátosságokat. Éppen ezért vevő egy, propagandájában igen hasonló toposzokkal dolgozó politikai szövegre.

A FIDESZ hatalomra kerülésekor – a kétharmad birtokában – már tudta: bármit megtehet, az országban nincs olyan jelentős erő, amely ellenállna erőszakos és drasztikus nyomulásának. Megerősítette ezt a – már említett időszakból vett – szokott, erőt sugárzó, a legprimitívebb nacionalista érzésekre apelláló politikai kommunikációval (centrális erőtér, nemzeti együttműködés rendszere, a kormány a népért van stb.). Az a generáció, amely felnőttkorban volt már a rendszerváltás idején ismerősként üdvözölte e szövegeket, hiszen hallott már ilyet. (A párt vezető szerepe; a népfront adja az ország erejét; a kormányzat a dolgozó népet szolgálja stb.).
Orbán Viktor mindig legalább három lépésre előre gondolkodik politikailag. Ez adja a zsenialitását, és ez jelenti egyben a gyengéjét is. Könnyen kiismerhető, némi gondolkodással kikövetkeztethetők további lépései. Egyénileg nem is érdekli más – érdekes párhuzam a két sportoló között – mint a győzelem, és az elérhető legnagyobb trófea. Ebben közösek ketten: a miniszterelnök és az államfő.
Volt már miniszterelnök, tudta, hogy az sok munkával és még ennél is nagyobb felelősséggel jár. (Meg is látszik rajta az elmúl két év!). E stallumnál már csak egy nagyobb közjogi méltóság létezik e hazában: az államelnöki funkció. A cél tehát ennek megszerzése.
Gondolatkísérletünk alapja tehát ez a motiváció. Hogy ez mennyire igaz, az olvasgassa el a miniszterelnökről megjelent írásokat értékeléseket Dr. Kende Pétertől, Dr. Ranschburg Jenőn át Debreceni Józsefig.
A miniszterelnöknek egy olyan személy kellett az államelnöki székbe, aki neki személyesen lekötelezett, és lehetőleg nincsenek politikai tapasztalatai, nem áll mögötte sem tudományos presztízs, sem jelentős – a társadalom által is elismert – politikai múlt. Schmitt Pál ideális erre a szerepre. Joviális, a karriert mindenek előtt tartó személyisége szinte garancia arra, hogy megvalósítsa a miniszterelnök elképzeléseit.


Forrás: Híradó.hu - internet

 És lőn. Az ominózus telefon a bulgár tengerpartról elegendő volt, hogy a kétharmados többség minden fenntartás nélkül juttassa volt sportdiplomatát a legnagyobb közjogi méltóságba. A hála persze nem is maradt el, hiszen az új köztársasági elnök (ekkor még volt köztársaság) első nyilatkozataiban kijelentette, hogy a „törvényhozás motorja kíván lenni”.
Orbán Viktor már akkor tudta, hogy jelöltje nem tölti ki a neki szánt ötéves mandátumot. Mert mi indokolta volna, hogy az általuk szövegezett alkotmányba befoglalják az államelnök sérthetetlenségét, továbbá mi indokolta azt a kétharmados törvényt, miszerint annak az elnöknek, aki mandátumából legalább két évet kitölt, távozása esetén minden járandóság úgy illeti meg, mintha végigcsinálta volna egész hivatali idejét.
A jogi alapok tehát megvannak. Hiába is nyilatkozza azt a miniszterelnök, hogy neki tekintettel kell lennie az alkotmányra és védenie államfőjét, mindezt a „mosolygó gyilkos” módszerével teszi. Úgy áll mellette, hangoztatva, hogy mennyire védi és óvja, hogy közben a kezében a tőr, amivel ledöfi.
Orbán Viktor tudatában van annak, hogy az ország jövője – az Európai Bizottsággal és az IMF-el való tárgyalások sikere – azon múlik, hogy mennyire hiteles az a kormány, amely a feltételeket elfogadja, és amely az elvárt programot teljesíti annak érdekében, hogy az ország megkapja a működéséhez elengedhetetlen hiteleket.
Ennek a kormánynak a vezetője Orbán Viktor nem lehet. Ezt finoman, de igen határozottan tudatja mind az EU, mind az IMF. Menekülési lehetősége tehát csak egy irányú lehet. Cél az államfői funkció, amely nagy presztízsű, de ugyanakkor lényegesen kevesebb felelősséggel jár, mi több, hosszabb ideig is tart.
Nem vagyok biztos abban, hogy az a bizonyos kiszivárogtatás a kisdoktori értekezésről nem a kormányfő legszűkebb környezetéből indult. Naivitás lenne azt hinni, hogy egy újságíró csak úgy, mintegy heccből kutakodni kezdjen. Ez nem jellemző a hazai sajtóra. Az USA-ban elképzelhető, még Németországban is van rá példa, de itthoni viszonyaink között ez nonszensz.
A botrány pedig kipattant. A sajtó és a közvélemény jól fel is fújta. A nemzetközi reagálásokkal együtt ez teljesen ellehetetlenítette Schmitt Pált.
Nem védem az államfőt, mert végül is elkövette a disszertáció írásakor a védhetetlent, ám nincs tisztában azzal – és ez kiderült pénteki interjújából is –, hogy miféle játszma szereplője.
A lényeg ugyanis nem az a bizonyos kisdoktori, még csak az sem, hogy annak részei vagy egésze átvett szöveg vagy nem.
A fő probléma ugyanis az, hogy a jelenlegi hatalom nincs tekintettel arra, hogy a megfelelő helyre megfelelő embereket ültessen. A legkülönbözőbb közigazgatási és közjogi funkciókba saját embereit ülteti, függetlenül attól, hogy azok szakmailag vagy erkölcsileg megfelelnek-e az ott elvárt követelményeknek. És itt nem csak a szakmai követelményekről és végzettségekről van szó! Sokkal inkább arról, hogy ezeken a posztokon olyan személyeket látna szívesen a társadalom, akik kvalitásaihoz és emberi tulajdonságaihoz nem férhet kétség.
A mai hatalom azonban ezt a közösségi kívánalmat teljes egészében negligálja. Az estleges tiltakozások – számos volt az elmúlt két esztendő alatt, az Alkotmánybíróság kibővítésétől, a különböző hatalmi ágak és hatóságok vezetőinek kinevezéséig.
A mai helyzet tehát nem váratlan és még csak nem is meglepő. Mindez okszerűen következik a FIDESZ hatalomgyakorlásának módjából, a demokrácia semmibevételéből és gátat nem ismerő erőszakosságából — azaz politikai és emberi erkölcstelenségéből.
Szokták emlegetni azt – magam is megtettem –, hogy a hétköznapi erkölcs és a politika köszönő viszonyban sincs egymással. Ez csak egy bizonyos határig igaz. Sőt: ha a hatalom – vagy annak képviselője – átlép egy bizonyos határt, úgy a társadalom „hétköznapi erkölcse” távozásra kényszeríti.

Ma ez Magyarországon szinte elképzelhetetlen. Mert a hatalom meg sem érti, hogy már réges-régen átlépte ezt a bizonyos határt. Hatalmi vakságában csak saját céljait látja, és annak érdekében cselekszik. Hogy ezzel az egész társadalomnak, az országnak okoz kárt, azzal mit sem törődik. Mint ahogyan az átlagemberek problémáival, a társadalom égető gondjaival sem foglalkozik.
Az erkölcstelen hatalom csak addig maradhat a posztján, amíg a népharag el nem kergeti. Ez pedig – legalább is ma – úgy látszik, még késik. A feszültség azonban növekszik a felszín alatt. Egy – talán nem is olyan lényeges – újabb konfliktus kirobbanthatja a lefojtott indulatokat.
És ez ma senkinek sem lenne jó.