A kormány következetesen tartja magát ahhoz, hogy háborút visel.
A miniszterelnök bombasztikus bejelentései az uniós „győzelmekről” – az ország külön útjáról (ami persze az unió tanítását van hivatva képviselni), amit nevezhetünk unortodoxnak is – szólnak.
Ez a fajta propaganda hihetetlenül hatásos a hazai közvéleményben. A szakértők serege ugyan folyamatosan kritizálja a kormány gazdasági- és szövetségi politikáját is, amit Brüsszelben képvisel. Ezek az érvek azonban csak a társadalom kisebb hányadában keltenek egyetértést.
Mi az oka annak – amit a közvéleménykutatások is alátámasztanak –, hogy az átlagember feltétetel nélkül hisz kedves vezetőjének, és inkább támogatja a szélsőséges erőket, mint a demokratikus pártokat?
A válasz egyszerű is meg összetett is.
Korábbi bejegyzéseimben és a médiumokban többen is utaltak már arra – legutóbb TGM –, hogy a magyar társadalom politikai fejlődése töredezett. Történelme során mindig valamiféle autoriter rendszerekben élt, ahol minden esetben útmutató volt számára a közvetlen és közvetett „felsőség” utasítása, véleménye. Szerves demokratikus fejlődésében megkésett, nem igazán sajátította el annak sem gazdasági, sem etikai alapjait. (Kivéve néhány nagyváros polgárságát a kiegyezés utáni időszakban.) A kis polgári szigetek azonban mindig is a társadalom kisebb szeletét jelentették, nem pedig a tömeget, az egész közösséget.
Az alattvalói tudat, a hatalomhoz való alkalmazkodás mindig is jellemzőbb volt a magyar társadalomban, mint az öntudatos polgár politika és gazdaságalakító szerepe.
A rendszerváltás előtti Kádár-kor egyik fő jellemzője volt, hogy az átlagembernek – a diktatúra ideológiai elsőségét nem tagadva – biztosította azokat a „kis kedvezményeket”, amelyek elégedettséggel töltötték el a tömegeket, biztosítva a rendszer alapjainak intaktságát.
Ez a több százados hagyomány napjainkban is mélyen él a társadalomban. A legtöbb ember a politikai és gazdasági kérdésekkel nem foglalkozik – maximum megéli annak következményeit –, a kormánytól várja azok megoldását és kezelését.
A politikáról ugyan már régen lehullt az „úri huncutság” jelző, de az átlagemberekben megmaradt a zsigeri előítélet a politikával és annak szereplőivel szemben. Kétségtelen tény, hogy az elmúlt húsz esztendő politikai elitje rá is szolgált az elmarasztaló véleményre — tisztelet a néhány kivételnek.
Minderre kitűnően rájátszik az a politikai kommunikáció, amelyet a FIDESZ napjainkban alkalmaz. A legérthetőbb hívó szavakkal, amely a regbellis hagyományokra, a régen volt és áhított szuverenitásra és a nemzeti büszkeségre, dölyfre alapul. Ezeket minden magyar ember jó szívvel hallja, azt az érzetet növceli bene, hogy minden érte történik, anélkül, hogy abban közvetlenül részt kellene vennie.
A jóságos és gondoskodó kormány lám-lám megoldja legégetőbb problémáit.
Hogy a valóságban mindez miként történik, az már kevéssé izgatja. Ha azzal szembesül, hogy a hallott propaganda és a valóság ellentétben van egymással, azt nem a vezetés, hanem külső körülmények aknamunkájának tartja. Az idősebb generáció emlékezhet a régi jelszóra: „az imperialista hatalmak aknamunkája” — mintha manapság is ez az érvelés köszönne vissza!
A demokratikus ellenzék ezzel a kommunikációval nem igazán tud mit kezdeni.
Hiába magyarázza ugyanis a különböző intézkedések és politikai döntések következményeit, és várható reakcióit, a magyarázatok elvesznek a semmibe. Egyrészt azért, mert ezekre a magyarázatokra a társadalomnak csak egy kisebb része kíváncsi, másrészt pedig az átlagemberek többségének fogalma sincs arról, hogy a GDP, azt miként és hogyan számolják, mi a költségvetés nettó és bruttó egyenlege – és még folytathatnánk a sort.
A demokratikus ellenzék azzal kampányol a polgárok felelőséggel tartoznak magukért és a következő nemzedékért döntéseikkel. Ez a legtöbb emberben értetlenséget vált ki. Egyrészt azért, mert maga az egyén nem tudja, hogy mit jelent a polgári etika, másrészt pedig azért, mert kirekesztettnek érzi magát a politikából. Azt érzékeli, hogy részvételére csak a válasz6tások rövid időszaka alatt van rá szükség, egyébként pedig nem szólhat bele a döntésekbe.
A civil szerveződések ma még – hiába egyes próbálkozások: Milla, Szolidaritás, stb. – igen gyengék, valódi tömegbázissal, több százezres támogatottsággal még nem rendelkeznek.
Az elmúlt húsz év legnagyobb ellenzéki tüntetésén 2011. március 15-én is csak néhány tízezer ember vette a fáradságot, hogy kifejezze a hatalommal szembeni rosszallását. Ez tömeg pedig egy kétmilliós nagyvárosban sem nevezhető igazán nagynak.
A megoldás egy lehet: a társadalom egészének felvilágosítása a polgári értékekről, a polgári lét etikájáról.
Ez persze hosszan tartó folyamat. Egyes szociológusok szerint legalább két generációnyi idő.
Addig pedig küzdhetünk azzal, hogy a választásokon soha nem a jobbat, az érdekeinket valóban képviselő politikai erőket választja meg a többség, hanem azokat, akik szebb hívó szavakkal kápráztatnak.
Orbán hatalma a tájékozatlanokon alapszik. És úgy látszik ez elegendő arra, hogy szilárdan megtartsa azt az elkövetkező évtizedekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése