ÖRÜLÜNK — DE MINEK??

Mindenki very happy (don’t worry, be happy)!



Forrás: Internet

 Ez a boldogság azonban körülbelül olyan, mint amikor az oroszlán elől felmászik az ember az egyetlen fára, amin ott kuksol a leopárd. Az egyik rosszból a kisebbik rosszba menekülünk. (Mint anno, az ancien rezsimben, a vicc: Miért a nagy edények ünnepe április 4-e? — Mert csöbörből vödörbe estünk)

Úgy látszik a kényszerek nyomására a kormány végre valahára beadta a derekát. Belátható közelségbe került a költségvetés finanszírozásának egy olcsóbb lehetősége. Ha végül is sikerül megegyezni a hárombetűs intézménnyel, így az állam, a piaci kilenc százalékok helyett négy százaléknyi kamatra vesz majd fel kölcsönt (váltja ki az eddigi drága hiteleket).
Hurrá! Első látásra elfogadták a konvergencia programot is. A kivetésre kerülő kis adók – mobiladó, tranzakciós díj és még ki tudja mi – látszólag fedezik a költségvetésen tátongó lyukakat.
Így lesz ez jövőre is.
Három dologról feledkezett el a kormány: a strukturális átalakításokról és a pazarlás felszámolásáról valamint a gazdaság élénkítéséről. A konvergencia programban egy szó sem esik a gazdaság élénkítéséről, a nemzeti jövedelem növekedését hozó intézkedésekről.
Mindezek ellenére happy mindenki, lesz IMF, megúsztuk a csődöt.


Forrás: Internet

 És tessék mondani, az elmúlt két esztendőben felvett – piaci árazású – kölcsönöket mi a fészkesből fogjuk visszafizetni? Másfél-két százalékos bővüléssel számol a kormány. Ha arra gondolunk, hogy ez a „növekedés” megjelenik az átlagpolgár pénztárcájában – ami nincs így, mert azt már minden gyerek tudja, hogy a polgárok számára érezhető növekedés minimálisan 4 százalékos GDP növekedés mellett jelenik meg –, akkor ez megjelenhet az adóbevételekben is. Ám két százalékos költségvetési bevétel nem igazán fedezi a kilenc százalékra felvett hitelek törlesztését és kamatait (felárral).



forrás: Internet



Minden valamire való háziasszony tudja, hogy a család bevételeit (jövedelmét) miként ossza be, úgy, hogy abból a kevésből jusson is az alapvető dolgokra. Egy-két százalékos eltérést minden további nélkül ki tud gazdálkodni. Legfeljebb apa iszik egy sörrel kevesebbet, a gyerekektől megvon némi nasit, maga meg spórol egy kicsit a fodrászon.
Tudom! A fenti okfejtés kicsinyég demagóg, ám mégis van valamiféle igazságalapja. Mégpedig az, hogy a fent említett háziasszony pontosan és rugalmasan alkalmazkodik a körülményekhez. Ha csökken a család jövedelme, akkor spórol. Ha olyan kiadásai vannak, amik „nélkülözhetőek”, akkor azt szívfájdalom nélkül elhagyja. Nem a saját vágyai szerint költ és gazdálkodik, hanem a rendelkezésre álló összeg szerint. (Nem épít például futballstadiont a gyereknek az udvaron, bármennyire is szereti nézni, hogy rúgja a bőrt a srác, és ez másoknak is tetszik.)
Szóval, mindenki örül. Van miért. A kormány megtett egy lépést, amiről egy évvel ezelőtt még maga sem mert álmodni. (Pedig ez az adminisztráció szeret nagyokat álmodni. Később majd felébred a bili effektusra.)
Ám ezt a lépést a kényszer szülte. Olyan is. Kicsit nyögvenyelős! Látszik rajta, hogy legszívesebben visszacsinálná az egészet, de a következmények ezt nem engedik neki. De arra még mindig nem döbbent rá, hogy saját magát kormányozta ilyen pályára.
Ha feladnák bornírt ragaszkodásukat saját víziójukhoz – és itt, és most, csak a gazdaságról beszélünk, a filozófiai, politikai bajok maradjanak máskorra –, akkor a vállalkozói és személyi jövedelemadó-rendszer visszaállításával, mint Münchausen báró, húzhatnák ki magukat a féceszből.
Nem teszik — még!
De előbb utóbb rá kell jönniük, hogy nincs más útjuk.
Majd ha ezt meg is teszik, és azt a sok mindent is, amire a hazai gazdaság élénküléséhez szükség van, — na, akkor majd lesz okunk happynek lenni!