A MUNKA TÁRSADALMA

Most tekintsünk el a történelmi visszatekintéstől, az olasz korporatív és fasiszta (nem náci) állam kialakításától, és annak összehasonlításától mai regnáló kormányzatunkkal.

A „munka társadalmának” kialakítása – Orbán Viktor miniszterelnök hagymázos álma – ugyanis a XXI. század első évtizedének közepén enyhén szólva is antagonisztikus.

Elhiszem: merész kijelentés, de vizsgáljuk meg, milyen tények alapján jutunk erre a kijelentésre.

A munka

Forrás: Internet

A munka a filozófia szerint alkotó emberi tevékenység. És mint ilyen, valamiféle értéket állít elő. Ez az érték lehet anyagi természetű, de ugyanígy lehet nem kézzelfogható (immateriális).

Az emberiség a kezdet kezdete óta tevékenységének jelentős részét azzal töltötte, hogy biztosítsa saját létfenntartását. Halászott, vadászott, gyűjtögetett. A későbbiekben – mivel igen intelligens és eszes lény – mindent elkövetett annak érdekében, hogy a maga számára szükséges anyagi javakat (létszükségleteit) a lehető legkevesebb munkával és energia befektetéssel teremtse elő. Amúgy egyszerűen ezt hívták ipari forradalomnak és technológiai fejlődésnek.

Ez a folyamatos változás létrehozta a társadalmi rendszerek változását is. (Megest nem érdemes e témába belemenni, mert a blog nem ad rá terjedelmet — gondoljunk középiskolai és egyetemi tanulmányaink során elsajátítottakra.) A társadalmi rendszerek változása pedig kitermelte – mint immateriális javat – az uralkodó ideológiákat, amelyek azonban sajátosan ötvözték a fennálló éppen aktuális rend valamiféle védelmét és az emberben meglevő szabadságra való vágyát. Egyszerűsítve a dolgokat: megszületettek a liberális (szabadságelvű) és szocialisztikus (a társadalmat komplexen vizsgáló) filozófiák. Ezeknek csak egy komolyabb hibája volt, hogy a mindenkori politikára csak abban az esetben voltak hatással, ha a politikát éppen gyakorlók szándékainak indokként megfeleltek. (lásd: „létező szocializmus”). Mindezek a filozófiáknak van még egy nagy hibája: döntő többségük a XVII–XIX. században keletkezett. Az akkori nagy elméknek fogalmuk sem lehetett arról, hogy a huszadik század, és annak második fele, miféle robbanásszerű tudományos és technológiai forradalmat valósít meg.

De vissza a munkához. Az előbb emlegetett technológiai változások azt hozták magukkal, hogy a múlt század hetvenes éveinek kezdetétől egyre kevesebben dolgoztak a konkrét anyagi javakat előállító szférákban, az iparban és a mezőgazdaságban. A „munka” (ez alatt a megélhetéshez szükséges pénz megszerzését értjük) fokozatosan eltolódott a szolgáltatások és a nem anyagi javakat előállító szférák felé. Érdemes tallózni a eurostat weblapján.

Várható jövő

A trendek azt mutatják, hogy az elkövetkezendő évtizedben folytatódni fog a folyamat, miszerint az iparban egyre kevesebb munkavállalóra lesz szükség. Hasonlóval számolhatunk például a pénzügyi szektorban is, ahol a számítástechnika és a kommunikáció fejlődése szorítja ki az alkalmazottakat.

Forrás: Internet

A mezőgazdaság sem áll jobban. A családi és kis gazdaságok ugyan alkalmasak arra, hogy egy-egy családot eltartsanak, de az azokban folyó termelés mind árát, mind hatékonyságát tekintve messze elmarad a szövetkezetek vagy nagyobb vállalkozások diktálta versenytől.

A fentiekből fakadó értékelés pedig több mint érdekes. Az elkövetkező egy-két évtized alatt enyhe gazdasági emelkedés mellett is csökkenni fog az élőmunka szükséglet. Egyre kevesebb ember fogja megtermelni a társadalom számára szükséges anyagi javakat. Egyre több ember válik „feleslegessé” ebben a folyamatban.

Új filozófia szükségessége

És éppen ez az a tény, amely totálisan új filozófiai és politikai megközelítést igényel. Erre a problémára az előzőekben már emlegetett filozófiák alkotói (a liberális Adam Smith, John Lock, Ricardo és Mill; a szocialisták: Robert Owen, Saint Simon, Fourier, a későbbiekben Marx és Engels) nem lehettek felkészülve. Így ezek a filozófiák ma már nem nagyon alkalmasak arra, hogy napjaink kihívásaira segítségükkel válaszokat találjunk. Mészáros István a ma élő legnagyobb baloldali gondolkodó kivétel talán e sorból, aki  „A tőkén túl” című művében – paradox módon, de marxista módszerrel – cáfolja Marxot és az azóta ez utóbbi nevéhez fűződő (többnyire igen leegyszerűsített) politikai filozófiákat.

A nagy filozófiai és politikai kérdés – ami főleg a fejlett országokat érint – ugyanis az, hogy az anyagi javak előállításában nem résztvevő emberek minként részesedjenek abból. Megdőlni látszik ugyanis az a régi mondás: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!”.Sok ember nem azért nem dolgozik (vesz részt az anyagi javak előállításában), mert lusta, hanem azért, mert egész egyszerűen nincs szükség a részvételükre.

Ám a nagy kérdés mégis megmarad: mit kezdjen a társadalom ezzel az egyre növekvő tömeggel? Miként biztosítsa számukra az emberhez méltó létezéshez szükséges forrásokat? Hogyan kezelje őket?

Egyre inkább kibontakozik annak szükségessége, hogy egy új társadalmi közmegegyezést kell létrehozni, a javak elosztásának új rendszerét. 

Azok a politikusok, akik nem látják ennek szükségét, előbb-utóbb bukásra vannak ítélve. Ami pedig e közmegegyezés létrehozását illeti, azt is látni kell, hogy ezt nem lehet egyetlen állam (társadalom) keretei között megvalósítani, hiszen a mai világ számtalan közvetlen és közvetett szállal kapcsolódik egymáshoz. Nagy átalakítások nem lehetségesek még egy nagyhatalom keretein belül sem.

Itt téved tehát Orbán Viktor és mindazok, akik a „munka társadalmát” hirdetik. Itt téved Botos Katalin és a Népesedési kerekasztal is.

Nem látnak tovább az orruknál, és nem képesek levetkőzni korábbi gondolati kereteiket.

Ceterum censeo OV esse delendum!

ABSZURDISZTÁN

Az elmúlt tíz nap eseményei már megint megerősítenek abban, hogy a mai regnáló hatalom teljesen abszurd. Intézkedései, törvénykezése mélyen erkölcstelen, mi több, szembe megy a magyar társadalomban az elmúlt húsz évben elfogadott korlátozott szolidaritás elveivel is.
De ebben látható valamiféle koherens törekvés is. Az elmúlt három évben megtapasztalhattuk, hogy minden hátrányos helyzetben levő csoportot még rosszabb helyzetbe taszított ez a kormányzat. A társadalom nagy tömegeinek ellehetetlenítése azt jelenti, hogy igyekeznek „megszabadulni” ettől a rétegtől. Ma Magyarországon már a fiatalabb korosztályok öngyilkossági mutatója is jelentősen meghaladja az európai átlagot, jelezve azt, hogy nem csak az idősebb és elesettebb rétegek nem látják a kibontakozás és boldogulás esélyét, hanem a jövő letéteményesei sem.
A fülkeforradalom lassan és biztosan veszti el azt a lendületét, amellyel saját támogatói táborát kívánta erősíteni. Ma már az is a tagadás tárgya, hogy 2010-ben „fülkeforradalom” történt, és megalakult a Nemzeti Együttműködés Rendszere.
A miniszterelnök éppen a héten tagadta meg e politikáját. Mindez igazolása annak a sorozatos törvénykezésnek, amit az elmúlt három esztendő alatt végrehajtottak:
Az Alaptörvény szintjén megszűnt a szolidaritás. Nincs alkotmányos alapja a nyugellátásoknak, megszüntették a társadalombiztosítás függetlenségét. Ma már adóként szedik be a „járulékokat”, és ez azt is jelenti, hogy az állam a maga szándéka szerint használja fel ezeket a forrásokat. Ha stadionokat akar építeni a beszedett összegekből, akkor másodlagossá válnak ellátó- és gyógyító rendszerek. Nem jut pénz a mozgássérült gyerekekre. (Csak nem rémlik fel Spárta és a Taigetosz képe és gyakorlata?)
Az állampolgárokat valamiféle ostoba masszának tekintik, akik képtelenek önálló gondolkodásra, akik feltétlen elhiszik – saját káruk ellenére is – amit a média és a kifinomult kommunikáció sugall.
És valóban! Lehet arra számítani, hogy amit két-három éve tettünk, mondtunk, arra már senki sem emlékszik. Ám, ha mégis, úgy meggyőzhető arról, hogy rosszul működik a memóriája.
Orwell 1984-e sejlik fel: a Nagy Testvér kezdi oly mértékben befolyásolni mindennapjainkat, hogy a legostobább dolgait is hurrá optimizmussal fogadja el a társadalom egy jelentős része. Megeszik a függetlenségről és szuverenitásról szóló hangzatos maszlagokat, annak ellenére, hogy egyetlen nagyhatalom sem próbálja meg azt korlátozni.
Elfogadja a rezsicsökkentésről szóló programot, bár nem képes a saját számláit értelmezni. Mert ha képes lenne erre, akkor látná, hogy az a bizonyos tíz százalék csökkentés nem a számla valós összegére vonatkozik, hanem csak a szolgáltatás alapárára, ami a számla összegének csak kis részét teszi ki. A húszezer forintos fűtésszámlából ez mindössze néhány száz forintot jelent, a két-háromezer helyett.
Át vagyunk verve kedves feleim! De az átverés csak akkor működik, ha mindezekben partnerei vagyunk a hatalomnak. Márpedig partnerei vagyunk, mint azt saját környezetünkben is érzékelünk: Idős nyugdíjas szomszédom majdnem könnyes szemmel dicséri a kormányzatot, hogy milyen jót tett vele. A felvilágosítás – és számla áttekintése, értelmezése – után kikerekedett szemmel kéri ki magának, hogy hülyének nézték.
Feleim! Fel kellene nyitni a szemünket! Magunknak, tapasztalatainknak higgyünk, ne a propagandának. A piacon az árak emelkednek, a mindennapi élet drágább, mint tavaly ilyenkor. Igaz, a lépegető exkavátor ára csökkent, de azt ritkán veszünk!
Ceterum censeo OV esse delendum!

TÍZ SZÁZALÉK REZSI

Megest jól megvezettek bennünket!

A kormány hangzatosan bejelentette, hogy 10 százalékkal csökkentette a rezsiköltségünket. Csakhogy ez a mínusz tíz százalék valahogy az istennek sem akar megjelenni a számlákban. Mert a kommunikáció csak a százalékokról szólt, azt egy szóval sem említette, hogy minek a tört részéről van szó!

Aki megkapta ebben a hónapban a számláit, az szembesülhetett vele. Például a decemberi számla végösszege 5012 forint volt, míg a januári számla (fizetendő február 03-ig) 5156-ot kóstált. Nem változott az egy kilowattórára jutó energiaköltség sem. Mind a két számlán 20,5600 Ft/Kwh szerepel. Hasonlóan nem változott az egyéb díj, így a rendszerhasználat után fizetendő 16,0810 Ft/Kwh sem.
Egyetlen dolog változott a számlán: a vége, ahol az alábbi szöveg szerepel: „Tisztelt Ügyfelünk! Ezúton tájékoztatjuk Önt arról, hogy 2013. január 1-től a villamosenergia-számlánkban a nemzeti fejlesztési miniszter 78/2012. rendelete értelmében megváltozott egyetemes szolgáltatási díjtételeket, illetve a 1092/2012 MEH határozat szerint módosult rendszerhasználati díjakat érvényesítjük.”
Ez, idáig rendben is lenne, ha maga a számla tartalma nem mondana ellent mindennek. Persze már itt kiderül a turpisság, hiszen, nem az energia valós áráról, hanem csak a rendszerhasználati díjakról szól a tájékoztatás. A számlán ezekkel ellentétben a rendszerhasználati díj egy jottányit sem csökkent, hiszen azt a fogyasztáshoz kötik, azaz decemberben és januárban is 16,0810 Ft/Kwh díjat számláztak.
Erről ennyit!

A szöveg persze megy a médiában, de ezt ma már normális ember nem veszi komolyan.
Csak azt nem értem, miért gondolja a kormányzat, hogy minden tény ellenére elhiszem, amit sulykolnak. Ennyire hülyének nézik a lakosságot, aki a fent említett idézet után elhiszi, hogy csökkenek a költségei?
De lássuk a két idézett rendelkezést.
Az első idézett rendelkezés értelmében Budapesten az A1 kategóriás fogyasztónak (1350 Kwh éves fogyasztás) 18,92 Ft + 1,316 Ft/Kwh árat számolhat fel a szolgáltató. Ez, 20,236 Ft/Kwh, ami a korábban számlázott összegnél 0,141 Ft/ Kwh-val olcsóbb. Innen már az általános iskolai számtan következik, amiből megállapíthatjuk, hogy a rendeletben meghatározott összeg és a ténylegesen számlázott díj között mindössze 2,0048 százalék különbség van.
Szerintem a kerekített két százalék nem egyenlő tízzel!
A másik rendelet szerint ismét más összegeket kapunk. De még az Elmű honlapján is más összegek szerepelnek. Szóval kedves olvasóim, akkor ki van itt átverve? Természetesen az átlagember.
Mindezek alapján mindenki döntse el maga: a havi rezsije csökkent-e egytizedével.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ABSZURD — HA AKARJUK, HA NEM

Nem írtam bejegyzést a héten, mert ami történt az annyira abszurd, hogy külön kihangsúlyozni értelmetlen, mert csak elveszi a valóság kesernyés, már-már humoros élét. Most joggal kérdezheti az olvasó, hogy mire gondolok?

Egy-két dolog megérdemli az említést. A pálmát kétségtelenül Vona Gábor nyilatkozata viszi el, amelyben a csókakői rendőri fellépés miatt követelte Pintér Sándor lemondását. Nos, ezzel a felvetéssel még egyet is értenék, ha nem nézném, ki javasolta. Kivágta nálam a biztosítékot, hogy miután a Vona Gábor vezérelte és támogatta – gondoljunk Hősök terén elmondott beszédére – gárda jól megvezette az egész rendőrséget, és nevetségessé tette, még az a politikus szólal fel ebben az ügyben – cinikusan és képmutatóan –, akinek biztos tudomása volt a dolgok kimeneteléről.
Sokan mondhatják erre, hogy mindez benne van a politikai játszmák paklijában. Csakhogy ez minden, csak nem „politikai játszma”. Vona Gábor maga is tudja, hogy felvetésére a válasz az elutasítás lesz: Pintér belügyminiszter marad a posztján. Ez utóbbi a Jobbik elemi érdeke, hiszen ha áttekintjük a rendőrség kontra különböző gárdák közti meccseket, azt láthatjuk, hogy előbbi igen „kesztyűs kézzel” bánik az utóbbiakkal. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a szerdán megrendezett – szerény létszámmal bíró – antifasiszta tüntetés a belvárosban. Valószínűleg több volt a biztosításban résztvevő rendőr, mint akik tiltakoztak a hazai szélsőjobboldal előretörése ellen. Az elhangzott beszédek után a kb. 150-200 fős „tömeg” rendőri sorfalak védelmében vonult az Új Színház elé. Nem is volt semmi probléma, lazán elfértek az Andrássy út széles járdáján, még a járókelőket sem zavarták igazán. Éppen ezért volt érthetetlen, hogy több tucat rendőrségi gépjármű gyakorlatilag lezárta a sugárút kifelé vezető szélső sávját. Felesleges és értelmetlen intézkedés volt. Hasonló, mint a csókakői „védelmi művelet”. Arra gondolt az ember, hogy szándékosan tartják fel a forgalmat, bosszantva az autósokat, mindezt pedig ráfogják a demonstrálókra: „miattuk van a felfordulás”.
Ez pedig azt mutatja, hogy az éppen átszervezés alatt álló rendőrség nincs a helyzet magaslatán. Hol volt a csókakői esettel kapcsolatban a rendőrség felderítő szolgálata? Pedig milyen vehemenciával indokolta a miniszter a rendőrség titkosszolgálati jogosítványainak kiterjesztésére szóló indítványát! Ezek szerint mégsem működik kifogástalanul a rendszer. Vagy – amit feltételezni sem merek – működik az, csak éppen ezeket az információkat nem veszik figyelembe felsőbb politikai érdekek miatt. Ekkor pedig hiába szervezik át a testületet, az ugyanolyan impotens marad, mert nem lehet leláncolt lábbal és megkötött kézzel tangózni!

Forrás: Internet - bevezetem.hu

A másik abszud pedig a legújabb „pénzszerzési ötlet”, a gépkocsik átrendszámozása. Nagy buli! képzeljük el, hogy minden középszintű önkormányzathoz delegálják az azonosító táblák kiadását. Ez azt jelentené, hogy a jó néhány járás (kb. száz vagy még több, nem néztem utána, mert nem releváns) mind-mind kiadná a sajátját. Így pontosan látszana, ha a hevesi feljön Pestre vagy a pesti elkolbászol, mondjuk Csongrádba. A helyi rendőr azonnal tudná, hogy a böszme BMW Budapestről érkezik. Ha eddig esetleg megfordult a fejében, hogy esetleg megállítja, mert a megengedett 50 helyett százzal hasított át a falun – eddig nem jutott eszébe, mert ha ilyet látott joggal feltételezte, hogy a helyi maffia valamely prominense ül benne, azzal meg nem jó ujjat húzni – most már végleg letesz róla, mert a helyi hatalmasságokkal még elbír, de a pestiek esetleg túl nagy falatnak bizonyulnak.
Mondhatja az olvasó, hogy a fentiek a populizmus izmos megnyilvánulásai. Valószínűleg így is van. Szándékos e fogalmazás. Ugyanis kis hazánkban ma hasonlóképpen áll a helyzet.
Visszatérve a rendszámokra. Egyes hozzáértők szerin mindez kétmilliárdjába kerül a tulajdonosoknak. De a későbbi tortúrákat nem is említjük: lakcímváltozás, okmányok átíratása stb.
Amit a héten bátran kijelenthetünk: ad-hoc intézkedések születnek minden meggondolás, hatástanulmány nélkül.
Valahogy úgy gondolom, hogy összejönnek az „illetékesek” egy brainstormingra – ahonnan csak a brain hiányzik –, és egymás vállát csapkodva, ötletelnek. Aztán mindezeket még meg is valósítják!
Így van ez ebben az országban, kicsiben és nagyban is. Hiába várja a Költségvetési Tanács elnöke – aki egyébként egy joviális szakember –, hogy a kormány majd jól alátámasztja a költségvetés egyes tételeit tanulmányokkal és hatáselemzésekkel. Ugyanis az látszik, hogy nem is tudják, mi az!
A miniszterelnök olyan apparátussal veszi körbe magát, akik csak egyet tudnak: kiszolgálni a hatalmat. Ez pedig a kormányzáshoz kevés!

Ceterum censeo OV esse delendam!

MINDENT VAGY SEMMIT

Forrás: http://www.tusvanyos.ro/ - Fotó: Zsigmond István



Orbán Viktor úgy látszik, vabankra játszik. Teszi ezt itthon – lásd a vállalkozókkal tartott „egyeztetés” során elhangzottakat – és külföldön, Tusnádfürdőn.
Számomra már az is kicsit visszás, hogy a FIDESZ nyílt politikai propagandára használja az erdélyi nyári egyetem nyilvánosságát immár több mint egy évtizede.
Nem elegáns a havasok lábától hazaüzengetni, onnan beharangozni a következő belpolitikai lépéseket. Így történt ez most is. A külföldön élő magyar állampolgárok szavazásáról szóló ígéret (törvény híján) lehet, hogy pozitív hatással volt a hallgatóságra, ám mindezt ilyen módon bejelenteni – még akkor is, ha tisztában van a miniszterelnök a törvényhozás lojalitásával – vérforraló. Még a látszatra sem ad a miniszterelnök.
Az pedig egyenesen diplomáciai ostobaság – tudomásul kell venni ugyanis, hogy Románia ugyanúgy az EU tagja, mint Magyarország, és nem szokás a tagállamok között beleszólni a másik belpolitikai csatározásaiba –, ha nyomást akar gyakorolni a népesség egy részére, eldöntendő egy román politikai kérdést.
Ám mindezt sutba vágva Orbán Viktor szónokol a tusványosi pódiumon.
Ugyanaz a stílus fedezhető fel ebben, amely eluralkodott a hazai politikában az elmúlt fél évben. Minden, amit a kormány kitalál – egyeztetés, hatásvizsgálat és kímélet nélkül – letolják a „partnerek” torkán, fittyet hányva arra, hogy az a társadalom egészére milyen hatással lesz.

Forrás: http://www.nol.hu/

A partnerek pedig – tisztelet az egyetlen VOSZ-nak – szervilizmussal eltelve bólogatnak, mint az a bizonyos kiskutya a hetvenes-nyolcvanas évek autóinak hátsó ablakában. Márpedig ez a feltámadó – olykor a racionalitást is felülíró – rajongás az, ami megmérgezi a hazai politikai életet. A kormányzópárt szándékosan építgeti ezt az attitűdöt, jogi formulákkal támasztja alá, lásd a választási végrehajtási törvény elképzelései, annak érdekében, hogy a tévedhetetlenség mítoszában tetszelgő pártelnök hatalomban maradhasson.
Úgy ahogy van, ez az egész kezd roppant szánalmas lenni. A mindenáron való hatalomgyakorlásért való tülekedés párosul a hozzá nem értéssel, a teljesen ostoba kompromisszumképtelenséggel. Mindez egyre több embert (polgárt) fordít el a politikától, idegenít el közös dolgainkba való beleszólástól. Ez pedig az elmúlt két évtized eddig elért – még korántsem reflexé váló – demokratikus magatartásnak a lerombolását szolgálja. (A fél ázsiai horda azt teszi, amire az erő kényszeríti.) Mindez pedig olyan kárt okoz, amelynek helyreállítása nemzedéknyi időt igényel!


Forrás: Internet

 Az a politikai erő, amely erre játszik, szembe megy a társadalommal, a 21. század kihívásaival, a saját maga által is – szóban hangoztatott – vállalt szövetségi elkötelezettségekkel.
Ez a politikai erő, az előbbiek szerint, inkompetens, nem képes közfeladatai ellátására, a társadalmat romlásba viszi.
E gondolkodás lehet – esetleg – eredményes egy kaszinó rulett asztalánál, amikor az összes eddig megszerzett pénzünket feltesszük egyetlen számra. Van esélye a sikernek, de ez igen csekély. Általában bukás a vége! A mindent vagy semmi hazardírozása nem fér bele a politikába.

Ceterum censeo OV esse delendam!

ÁLSÁG ÉS ÁTVERÉS

Forrás: IOT - internet

A XXI. századról azt mondják unos-untalan, hogy a tudás társadalma. Csak az érvényesül, akinek többféle és minél átfogóbb, magasabb szintű képzettsége van. Napi szlogenné vált az életen át való tanulás (lásd: Phd. fokozat szerzése 70 éves korban a’la Schmitt). Már az első diákhitel konstrukciót is álságosnak és képmutatónak éreztem, mert igaz ugyan, hogy segített a hátrányos helyzetű fiatalok oktatási költségeinek finanszírozásában, de igazából nem oldott meg semmit.

Mélyedjünk el egy kicsit ebben a konstrukcióban, hogy megértsük, miért tartom iszonyúan igazságtalannak és képmutatónak ezt az egészet:
Az a fiatal, aki a középosztályból vagy annak alsó széléről kezdi a tanulmányait, az nem vesz fel diákhitelt. Nincs rá szüksége. Bordieu óta tudjuk, hogy a közepes jövedelemmel rendelkező családok (szülők) sokszor erejüket majdnem meghaladó módon teremtik elő gyermekeik magas szintű oktatásához szükséges javakat. Teszik ezt azért, mert a későbbiekben a sikeres gyermek sokkal hatékonyabban tudja támogatni szüleit.


Forrás: népiskola.nolblog.hu

 A hátrányos helyzetű rétegek nehezen, vagy egyáltalán nem képesek előteremteni csemetéik taníttatásához szükséges összegeket. Ez még akkor is így van, ha egyébként a felsőoktatás „ingyenes”. Ugyanis az egyetemi oktatásban résztvevőknek az egyéb költségei (eszközök, jegyzetek, könyvek stb.) gyakran meghaladják a féléves tandíjra megállapított összeget. A legoptimálisabb esetben, ha a hátrányos szociális helyzetű, ámde igen tehetséges fiatal elnyer valamiféle ösztöndíjat, annak havi összege sem fedez minden kiadást. A maradékot így is a családnak kell fedeznie.
Az állam vagy tíz esztendővel ezelőtt úgy gondolta, hogy a felsőoktatás költségeit csökkenteni kell. Nosza, megszüntette egy sor addig működő intézmény finanszírozását.
Az ostor természetesen a hallgatókon csattant. Megszűnt az ingyenes kollégium, az oktatás térítésmentessége. A támogatások megvonása áttételesen drágította a tankönyveket, szakkönyveket, amelyek egyébként sem tartoznak az olcsókönyvtári sorozatba.
Az állam azonban bizonyítandó „szociális érzékenységét” és „együttérzését a hátrányos helyzetűekkel” kitalálta és megteremtette a diákhitel intézményét.
Ezzel ugyan nem oldott meg semmit, ámde elegendő volt arra, hogy a közvélemény szemében felmutasson valamiféle „eredményt”.
A diákhitelt felvehették az érintett hallgatók. El is költhették azt térítéses oktatásra és az egyetemi lét mindenféle kiadására. Nem is fájt a fejük a tanulmányi idő alatt, ugyanis a hitel visszafizetését csak a diploma megszerzése után, munkába álláskor kellett megkezdeni.
Igen ám! De ez utóbbit – a munkát és a munkahelyet – senki sem garantálta. Ha nincs munkahely, nincs törlesztés — gondolnánk. Ám ez nem így van. Ha a friss diplomás nem tud elhelyezkedni, úgy bizony egy év múlva akkor is meg kell kezdeni a törlesztés, mégpedig kamatostul. Ha a fiatalnak nincs jövedelme, akkor bizony a családnak kell fizetnie.

Előfordul az esetek sokaságánál, hogy sikerül elhelyezkedni, de a dolog akkor sem felhőtlen. Hiszen éppen azt az életciklust terheli meg a kölcsön visszafizetése, amikor az érintett saját egzisztenciát kezd kiépíteni, családot szeretne alapítani. A diákhitel törlesztési rendszere ezt jelentősen korlátozza.
Tehát sikeres fiatal esetében is inkább hátrányt jelent, mint előrelépést.
Azaz: a hátrányos helyzetből induló fiatalokon igazából nem segít, hanem hátrányaikat még tetézi.
Ezért álságos és képmutató. nem kiemel egy társadalmi helyzetből, hanem oda konzervál. Kiemel ugyan az eredeti környezetből, bemutat „egy másik világot”, majd kíméletlenül visszataszít oda, ahonnan kiemelt.
A diákhitel újabb csomagja tovább viszi e nemes hagyományt, azzal a kiegészítéssel, hogy a kamattámogatással a bankoknak tesz egy gesztust. Ez a gesztus pedig az adófizetőknek sokkal többe kerül, mint az eredeti, a diákhitel előtti felsőoktatási struktúra fenntartása.
Ami eredetileg jó ötletnek tűnt, az nem más, mint előre kódolt kudarcok sorozata, amit a jövő generáció fizet meg.


Forrás: OFI - internet

 Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a felsőoktatás mostani átalakítása, ahol 50-50 – államilag finanszírozott helyre – több ezer jelentkező pályázik. Mindezt csak annyival kommentálják az illetékesek, hogy „nagy lesz a verseny” a bejutásért.
Kiváló példája mindez a társadalmi szolidaritás negligálásának és annak a politikai törekvésnek, hogy ebben az országban növekedjen az alulképzettek aránya, hiszen a tanulatlan, tájékozatlan tömeget a legkönnyebb manipulálni mindenféle politikai érdekek mentén.