NOSZTALGIA ÉS A TÁRSADALMI VALÓSÁG

Csaknem negyed század telt el ezóta, hogy az ország rendszert váltott. Tekintsünk el attól az egyébként cseppet sem elhanyagolható ténytől, hogy ebből a forradalommal felérő (vö.: 1956) eseményből mennyire hagyták ki a társadalom jelentős részét.

November 7-e anno a NOSZF ünnepe volt, bár erről is születtek már népies meghatározások a ’80-as évek második felében, például: – utalva a Felvonulási téren akkor álló Lenin szoborra (megtekinthető a Szobor-parkban) – „Ne mosolyogj Iljics, nem tart ez örökké, 150 év alatt sem váltunk törökké!”

Mégis miként kapcsolódik a november 7-i nosztalgia napjaink valóságához?

Egyszerűen, és mégis hihetetlenül bonyolultan. A mai magyar valóságban Orbán Viktort is azok támogatják, akik, anno, támogatták Kádár Jánost. No, nem személy szerint, hanem gondolkodásmódban. A hatalommal szembeni attitűd ugyanis öröklődik.

Sokkal kényelmesebb elfogadni azt, hogy van egy felsőbbség, amely meghatározza azt, hogy mihez kell tartanom magam, semmint gondolkodni arról, hogy egy szabad környezetben miként hozzam meg a magam számára megfelelő döntéseket.

Milyen egyszerű a körülményekre, a hatalomra, a magam és mások „elnyomására szövetkező gonoszra” fogni mindent! Ez a gondolkodás több mint félszázada határozza meg az átlagembert.

Forrás: Internet

Nagyon nehezen értettem meg, hogy mitől oly nagy a FIDESZ tábora. Mitől hiszik azt egyesek, hogy Orbán Viktor az élő Isten? Miért lehet – egyébként józan gondolkodású – embereket belevinni a sűrűbe, és irracionális jelszavakkal befolyásolni?

Hát ezért, mert „de génére” fogékonyak rá!. Mert Mari néni és Józsi bácsi már gyerekkorukban az oltotta beléjük, hogy amit a felsőbbség mond, az úgy van. Az akkor is úgy van, ha egyébként ellene mond a józan észnek, mi több, a napi tapasztalatnak.

Ugyanúgy tapsolnak a polgárok a miniszterelnöknek, mint annak idején bárki másnak. A lojálisak ugyanúgy várják a jutalmat november 7-én (vagy más ünnepen), mint három évtizede. Meg is kapják. Csak éppen nagyságrendekkel magasabb szinten.

Egyáltalán nem vagyok irigy! De azért az mégis megkérdőjelezhető, hogy az alcsúti polgármester három év alatt miként küzdhette fel magát víz- gázszerelőből a leggazdagabbak listájának első száz helyezettje közé?

Nekem senki se mondja, hogy olyan vállalkozásba fogott a saját szakmájában, ami – egyébként válság időszakában – így meggazdította. Mindannyian tudjuk a választ: jó hátszele volt. A vagyona többsége azonban még ennek ellenére sem vállalkozásból született, hanem állami segedelemből. Így könnyű, gondolhatnánk, mi nem voltunk jó időben, jó helyen! Ám a probléma ebben csak az, hogy ezt a vagyont mi fizettük!

És ezen kellene elgondolkodni.

Persze gondolkodásra okot adó több stikli is kiszivárog innen-onnan. Például a Nemzeti Dohányboltok mégsem produkálják azt a fene nagy adóbevételt, amivel számolt a kormány. Nem tisztem elemezgetni ezt, de előre látható volt. Ha egyszer csak a több tízezres elárusító helyből néhány ezrest csinálnak, akkor annak bizony a forgalom látja majd a kárát (meg a jövedéki adóbevétel). S lőn!

Napjainkban idősebb barátaimmal váltottam néhány szót. Nem értették, hogy mi a kifogásom a kormány ellen, amikor az Magyarország javát akarja. A kormányfő nem engedi, hogy kizsákmányoljanak bennünket – visszahangzottak a szájukból a manapság unásig ismert szlogenek.

Amikor néhány kérdést tettem fel nekik, kiderült: semmilyen ismerettel nem rendelkeznek például az Európai Unió működéséről, országunk szerepéről abban. Nem tudták például, hogy Magyarország nagyságrendekkel több forrást kap a közösségtől, mint amennyit befizet. Folytathatnám, hogy mi mindent nem tudtak még. A legfurcsább azonban az volt, hogy hetvenen felüli életkoruk ellenére – akik valóban átélték a Rákosi-korszakot, megélték Kádár minden időszakát – még mindig hat rájuk a kormánypárt üzenete, miszerint „mindenről a kommunisták tehetnek”.

Pedig, ha jól vissza gondolnak saját életükre, tudhatnák – a náluk fiatalabb korosztályok pedig még jobban –: kis hazánkban igazi kommunistákról a hatvanas évek második felétől nem igazán beszélhetünk, maximum MSZMP-tagokról. De, aki tudja a betűszó jelentését, tudja azt is, hogy abban a manapság szitokszónak számító kommunista nem szerepel.

A valóság az, hogy a társadalom csak azt kapja, amit magának elgondol: egy gondoskodó államot, egy végtelenül leegyszerűsített világképet.

Ez pedig nem demokrácia. A demokrácia – mint tudjuk – roppant fáradságos és idegesítő társadalmi berendezkedés, ám még mindig nem találtak ki nála jobbat!

Ceterum censeo OV esse delendum

ABSZURDISZTÁN

Az elmúlt tíz nap eseményei már megint megerősítenek abban, hogy a mai regnáló hatalom teljesen abszurd. Intézkedései, törvénykezése mélyen erkölcstelen, mi több, szembe megy a magyar társadalomban az elmúlt húsz évben elfogadott korlátozott szolidaritás elveivel is.
De ebben látható valamiféle koherens törekvés is. Az elmúlt három évben megtapasztalhattuk, hogy minden hátrányos helyzetben levő csoportot még rosszabb helyzetbe taszított ez a kormányzat. A társadalom nagy tömegeinek ellehetetlenítése azt jelenti, hogy igyekeznek „megszabadulni” ettől a rétegtől. Ma Magyarországon már a fiatalabb korosztályok öngyilkossági mutatója is jelentősen meghaladja az európai átlagot, jelezve azt, hogy nem csak az idősebb és elesettebb rétegek nem látják a kibontakozás és boldogulás esélyét, hanem a jövő letéteményesei sem.
A fülkeforradalom lassan és biztosan veszti el azt a lendületét, amellyel saját támogatói táborát kívánta erősíteni. Ma már az is a tagadás tárgya, hogy 2010-ben „fülkeforradalom” történt, és megalakult a Nemzeti Együttműködés Rendszere.
A miniszterelnök éppen a héten tagadta meg e politikáját. Mindez igazolása annak a sorozatos törvénykezésnek, amit az elmúlt három esztendő alatt végrehajtottak:
Az Alaptörvény szintjén megszűnt a szolidaritás. Nincs alkotmányos alapja a nyugellátásoknak, megszüntették a társadalombiztosítás függetlenségét. Ma már adóként szedik be a „járulékokat”, és ez azt is jelenti, hogy az állam a maga szándéka szerint használja fel ezeket a forrásokat. Ha stadionokat akar építeni a beszedett összegekből, akkor másodlagossá válnak ellátó- és gyógyító rendszerek. Nem jut pénz a mozgássérült gyerekekre. (Csak nem rémlik fel Spárta és a Taigetosz képe és gyakorlata?)
Az állampolgárokat valamiféle ostoba masszának tekintik, akik képtelenek önálló gondolkodásra, akik feltétlen elhiszik – saját káruk ellenére is – amit a média és a kifinomult kommunikáció sugall.
És valóban! Lehet arra számítani, hogy amit két-három éve tettünk, mondtunk, arra már senki sem emlékszik. Ám, ha mégis, úgy meggyőzhető arról, hogy rosszul működik a memóriája.
Orwell 1984-e sejlik fel: a Nagy Testvér kezdi oly mértékben befolyásolni mindennapjainkat, hogy a legostobább dolgait is hurrá optimizmussal fogadja el a társadalom egy jelentős része. Megeszik a függetlenségről és szuverenitásról szóló hangzatos maszlagokat, annak ellenére, hogy egyetlen nagyhatalom sem próbálja meg azt korlátozni.
Elfogadja a rezsicsökkentésről szóló programot, bár nem képes a saját számláit értelmezni. Mert ha képes lenne erre, akkor látná, hogy az a bizonyos tíz százalék csökkentés nem a számla valós összegére vonatkozik, hanem csak a szolgáltatás alapárára, ami a számla összegének csak kis részét teszi ki. A húszezer forintos fűtésszámlából ez mindössze néhány száz forintot jelent, a két-háromezer helyett.
Át vagyunk verve kedves feleim! De az átverés csak akkor működik, ha mindezekben partnerei vagyunk a hatalomnak. Márpedig partnerei vagyunk, mint azt saját környezetünkben is érzékelünk: Idős nyugdíjas szomszédom majdnem könnyes szemmel dicséri a kormányzatot, hogy milyen jót tett vele. A felvilágosítás – és számla áttekintése, értelmezése – után kikerekedett szemmel kéri ki magának, hogy hülyének nézték.
Feleim! Fel kellene nyitni a szemünket! Magunknak, tapasztalatainknak higgyünk, ne a propagandának. A piacon az árak emelkednek, a mindennapi élet drágább, mint tavaly ilyenkor. Igaz, a lépegető exkavátor ára csökkent, de azt ritkán veszünk!
Ceterum censeo OV esse delendum!