A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kormány. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kormány. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. április 28., hétfő

SÍRVA RÖHÖGNI

Forrás: Internet
Teljes elképedéssel hallgatom, olvasom a magyar médiumokban megjelenő értékelő írásokat az elmúlt három hétben. Az elemzők okosságai – bármely, úgymond baloldali vagy liberálisnak mondottról legyen szó – mind arról értekeznek, hogy mi vezetett az összefogás kudarcához. Előfordul e palettán minden — csak a lényeg nem. Az meg már szinte bohózatba illő, hogy az EPM az alkotmánybírósághoz fordul, mondván alkotmányellenes a „nyertes kompenzáció”.
Tisztelettel kérdem a magukat „politikai tényezőknek” tartó politikusoktól: mikor változtatta meg a második Orbán-kormány az Alkotmányt és a választási törvényt? Immár csaknem három esztendeje. Az, hogy a pálya miként fog lejteni a ma is regnáló párt érdekeinek megfelelően, az nem most derült ki. Tetszettek volna akkor tiltakozni. Akkor kellett volna tiltakozni – a hatásköreitől igencsak megfosztott –, Alkotmánybírósághoz fordulni. De nem tették. Miből gondolják, hogy most bármit is elérnek ezzel az „után lövéssel”?
Csaknem hat esztendeje írom, mondom: az a politika, ami alapján a hazai pártok tevékenykednek végzetesen elavult. Azok az eszmerendszerek, amelyek alapján ma a magyar politikai életet mesterségesen bal és jobboldalra osztják alapvetően hibás.
Ideje lenne belátni: a „nagy narratíváknak vége”. A mai társadalmi valóságot nem igazán lehet leírni a klasszikus bal és jobboldali eszmerendszerek (konzervativizmus, nacionalizmus, liberalizmus, szocializmus) alapján. A világ végletesen megváltozott.
Forrás: Internet
Ezt minden politikai szereplőnek illene tudomásul vennie. Ha csak azt az egy szegmenset hangsúlyozom, hogy miként alakult át az ország szociológiai összetétele, akkor ez már önmagában is komoly gondolkodási változásokat kellene, hogy elindítson. És ekkor még meg sem említjük azokat a modernizációs és technológiai változásokat, amik az elmúlt negyed században gyökeresen alakították át az európai – köztük a magyar – társadalmak szövetét.
Tehát a megoldás nem a „sebek nyalogatása” és nem a mentségek és kifogások keresgélése, hanem egy olyan politikai ideológia kidolgozása, amely valós és távlati választ ad a társadalom legégetőbb kérdéseire: a polgári fejlődés általános elfogadására, (a polgári lét elsajátítására), az innovatív (és nem „munka alapú”) társadalmi fejlődés kidolgozására ….és még folytathatnánk! (Lásd a blog korábbi írásait!)
A legnagyobb kérdés pedig az: képes-e erre ez a mai politikai elit?
Ceterum censeo OV esse delendum!

2013. december 3., kedd

ADVENTI HÓNAP

Forrás: Internet
December elsején volt advent első vasárnapja. Ilyenkor illik meggyújtani az első lila gyertyát, majd minden vasárnap egy újabbat, egészen karácsonyig, amikor is mind a három lila és az egy rózsaszín gyertya is hirdeti: eljött a világosság.
Nem hiszem, hogy ebben a hónapban politikai értelemben is világosság lengi majd be a karácsony körüli időszakot. Sok okból nem hiszem.
A legfontosabb talán az, hogy az emberek sokasága ezekben a napokban sokkal inkább foglalkozik azzal, hogy milyen legyen a családi karácsony, mi legyen az ünnepi asztalon és mi legyen a fa alatt.
Persze az idei karácsony – dacára annak, hogy „hasít az ország” –, valószínűleg szerényebb lesz, mint egy évvel ezelőtt. Már csak azért is, mert a devizaadósok újra várhatják a banki értesítést törlesztő részleteik emelkedéséről, hiszen a jegybank elnöke mindent megtesz annak érdekében, hogy rontsa a forint egyéb vezető devizákhoz számított értékét.
Az elmúlt két hét ismét adott röhögésre és síráshoz közeli állapotra alkalmat. Mit csináljon az átlagember, aki végiggondolja, hogy hazai politikai elitünk miként adja elő az iszapbirkózás nemes játékát? Sírva röhög!
A NAV-botrány, ahol mindenki mindenkit le akar járatni, első látásra komolynak tetszett, ám néhány nap alatt kiderült, hogy nem más, mint vihar egy pohár vízben, hiszen a kommunikációt sikeresen térítették el a legfőbb kérdésről: miért is kellett az adóhatóság szervezetét sietve átalakítani a kormányváltást követően? Miért is esett áldozatul az egyik leghatékonyabb felderítő apparátus ennek az átszervezésnek?
A kormánypárt sietve kijelenti, hogy nem lát politikai felelősséget abban, ha az egyelőre vélt adócsalások megtörténtek? Hát már hogy a fenébe ne lenne, ha megszünteti azt a szervezetet, amely képes ezt felderíteni. Az adóhatóság szervezeti változásai ugyanis nem az ördögtől valók, hanem a kormánytól.
Hasonló „sírvaröhög” eset az ellenzék oldalán a „se vele, se nélküle” játék. Pedig ez legalább nagyjából érthető. A baloldal vezető pártja jól taktikázik a saját szempontjából. Ha maga vezeti a kormányváltást sürgető erőket, akkor mindenképpen nyertesen jön ki a játszmából. Ha megnyeri a jövő évi választást, akkor azért, ha nem nyeri meg, mindenképpen bekerül a parlamentbe, és részese marad a törvénykezésnek. Így az MSZP szempontjából a dolog kényelmes. Az Együtt–PM-nek meg az lesz a sorsa, mint hajdan a kisgazdáknak: eliminálják őket, beolvasztják a nagy egészbe.
A többi demokratikus erő meg nem számít! Nekik egyetlen feladatuk van: szavazzanak a mostani összefogásra és élvezzék annak a „hasznát”, hogy esetleg megdöntik a mostani kormányt.
Hallani (olvasni) olyan véleményeket is, amelyek szerint az ellenzék komolyan nem is a mostani választásokra, sokkal inkább 2018-ra gyúr. Ez a vélekedés két indok mentén értelmezhető:
A mai ellenzék belátja, hogy mindazt, amit a FIDESZ-többségű parlament végzett, nem orvosolható négy esztendő alatt, különösen nem akkor, ha nincs kétharmados ellenzéki győzelem. Az pedig nem lesz, erről jó előre gondoskodtak a mai hatalom birtokosai, gondoljunk a sok kétharmados törvényre az Alaptörvénytől a választási törvényig.
Ha az ellenzék győz, ám nem szerzi meg a kétharmadot, úgy demokratikus csapdába esik. Ugyanis az alapvető, és a kormányzást közvetlenül befolyásoló törvényeket nem lesz képes módosítani, így ellehetetlenül. Az ugyanis „írva vagyon”, hogy ha egy kormány nem tudja elfogadtatni a költségvetést, és azt nem szavazza meg az ellenzék, akkor bizony feloszlatható a parlament, és új választásokat kell kiírni. Hasonló dilemmával küzdhet majd a kormányzat az adójogszabályok módosításával is, ami szintén kétharmados törvény. És még folytathatnánk a sort…
Ezeket a korlátozó törvényeket csak demokratikus úton változtathatják meg, ám ha nincs kétharmad, úgy marad a csapdahelyzet: ha megváltoztatják más eszközökkel (kevéssé demokratikus módon), úgy az akkori ellenzék jogosan rohan majd mindenhová, hogy mennyire antidemokratikus a többség. Majd megint előkerül az egyszer már bevált szlogen: „a haza nem lehet ellenzékben”, és ki tudja, még milyen akciókkal hergelhetik a társadalmat. Rohanhatnak esetleg a ma még utált unióhoz is, hogy a hatalom mennyire antidemokratikus. Arról persze nem esik majd szó, hogy ezt a helyzetet a FIDESZ hozta létre.
A 2018-ra „gyúrás” másik mozgatórugója az lehet, hogy a ma még harcos ellenzéki politikusok is belátják: gyorsan és hatékonyan nem képesek eltakarítani azt a gazdasági kárt, amit az elmúlt négy esztendő okozott. Választási győzelmük esetén nem ígérhetnek gyors javulást. A választó pedig ténykedésüket nagyon könnyen kudarcnak értékelheti, így végső soron elveszíthetik a bizalmat.
Lehet ma úgy taktikázni, hogy hagyják az Orbán-kormányzatot újra nyerni. Abban bíznak, hogy olyan mértékben romlanak a hazai állapotok, amelyet már nem lesz képes a vezér nacionalista-populista propagandával ellensúlyozni. A Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig megalkotóinak fejére dől.
Ennek a verziónak az a nagy veszélye, hogy az egyre romló közállapotok ellenőrizhetetlen folyamatokat indíthatnak meg a társadalomban. A romló gazdasági körülmények – a propaganda ellenére a független elemzők nem sok jót jósolnak a hazai gazdaságnak az elkövetkező évekre –, olyan elementáris elégedetlenséget hozhat („Szívunk, mint a torkos borz”), ami elsöpörheti a FIDESZ-t a politikai palettáról. Volt már erre példa, gondoljunk csak az MDF-re.
A nagy kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy mi a jobb megoldás? Kivárni míg a FIDESZ politikája végleg csődöt mond, és teljesen el nem szegényíti a társadalom jelentős részét? Avagy: felvállalni a rendcsinálás, a demokrácia visszaépítés, a gazdaság élénkítésének sziszifuszi munkáját?
Minden esetre, felelős döntés előtt áll az ellenzék. És ebben a felelősségben nincs helye önös – politikai közösségi vagy egyéni – taktikázásnak. Kevesebb, mint fél évvel a választások előtt az elégedetlen állampolgár szeretne már világosan látni!
Ceterum censeo OV esse delendum!

2013. március 10., vasárnap

KÖZÖMBÖSSÉG A KÖBÖN


Forrás: Internet - Hirling Bálint/Origo
 Már megint kénytelen vagyok úgy kezdeni, hogy hosszú idő telt el – csaknem három hét – a legutóbbi bejegyzés óta. Sok minden történt – a Simor-ügytől, Matolcsy kinevezésén át az Alaptörvény módosításának botrányáig – , amire reagálni kellett volna.
Ám ezek az események mintha komolyabb visszhang nélkül múltak volna el, a társadalom nagyobb része nem is reagált erre. Tekintsünk el attól a néhány ezer embertől, kik felemelték szavukat az alkotmány újabb gyalázatos „kibővítése” ellen. Már csak azért is, mert mindössze ennyi volt egy majdnem kétmilliós nagyvárosban, akik vállalták a demonstrációt.

Mi lehet az oka az érdektelenségnek?
Talán az, hogy az emberek nem ismerik fel érdekeiket? Nem!
A választ abban a hatalomgyakorlási módszerben van, amit az Orbán-kormány hatalomra jutása óta gyakorol, amelyet oly sikeresen vezetett be még ellenzéki időszakában.
Ezért a receptért sírjukból kikelve állnak sorba diktátorok – akiket csak az különböztet meg a történelemben, hogy mennyi vér tapad hozzájuk és rezsimjeikhez – Nerótól Pol Potig. Ez a módszer pedig az, hogy a propaganda hatékony felhasználásával – és a politikai-gazdasági intézkedések sokaságával –szorítom vissza a társadalom egyéneit privát szférájukba.
A recept egyszerű: egy kommunikációs henger állandóan szép szavakkal, és a valósággal homlok egyenest ellentétes szöveggel nyomja a földbe az alapvetően tájékozatlan tömeget. Az emberek ugyan pontosan tudják, hogy amit hallanak, az közönséges hazugság, hiszen életkörülményeik és a mindennapjaikban megtapasztalt tények mást mutatnak. Így aztán egy idő után előáll az a helyzet, hogy az átlagpolgár legyint a „hivatalos tájékoztatásra”. Egyik fülén be, a másik fülén ki. Az életkörülmények romlása pedig arra ösztönzi, hogy saját maga és legszűkebb környezetének elemi szükségleteire koncentráljon. Maradjon meg valamiféle jövedelme, képes legyen az egyre romló helyzetben fenntartani családját, kifizetni számláit (amin az sem segít igazán, hogy „10 százalékkal csökkentettük a rezsit”). 
Forrás: Internet- nagymiklos.hu
Ez a beszűkülés, a privát szférába szorítás és a valóságtól eltérő – ösztönösen elutasított kormányzati kommunikáció – adja a végeredményt: a szinte teljes társadalmi közönyt. Jó példa erre a minapi tüntetés a Lendvai utcában. A jelentőségénél jóval magasabb szinten kezelte ezt a kormányzat. Zseniális állítással – „bajnai-gárdisták” – tematizálta az erről szóló diskurzust. A liberális és baloldali médiumok sajátos módon „belementek” ebbe az utcába, és rögtön ezzel kezdtek foglalkozni, ahelyett, hogy az eredeti problémát – az Alaptörvény megváltoztatásának bornírt voltát – hangsúlyozták volna.
Így aztán akarva-akaratlan a kormánypárt malmára hajtották a vizet, elutasítva a nyilvánvalóan igaztalan vádakat. Az átlagember pedig újfent csak legyintett az egészre, mert megint nem kapta meg azt a lényeges információt, amire vágyott.

Forrás: Internet - pua.hu

Mindennek eredménye az, hogy a tömeg újra magányos lesz – lásd: David Riesman: A magányos tömeg –, és elfordul a politikától. értelmetlennek tartja mindazt, ami körülveszi, mi több, maga is elmerül a hétköznapok egyéni egzisztenciális küzdelmeibe.
Ennek az eredménye pedig az, hogy az elszabadult politika – minden esetben kétharmados felhatalmazására hivatkozva – saját kénye-kedve szerint cselekszik. Képes lebontani a fékeket és ellensúlyokat, átalakítani az alapvetően demokratikus struktúrát valami mássá, ami érdekeit a lehető leghatékonyabban szolgálja. A „tömeg” pedig nem lép fel ellene, mert tudatosan távolították el a közélet színpadáról, a négyévente megrendezendő választásokra korlátozva a demokráciát. Szép lassan leépítenek minden lehetőséget, amely egy esetleges civil – vagy pártpolitikai – fellépést lehetővé tesz. Új törvénnyel megfosztják a civil szférát egyesülési lehetőségeitől, Feloszlatják és állami ellenőrzés alá veszik anyagi forrásait és pályázati lehetőségeit (lásd: NCA megszüntetése és az új civil törvény).
George Orwell elképzelni sem tudta ezt a finom módszert. Regényében a Nagy Testvér sokkal közvetlenebb, brutálisabb eszközöket alkalmaz. Hiába, a világ fejlődött az elmúl fél évszázadban.
De a kérdés akkor is ott lóg a levegőben: meddig hajlandó ez a nép a közönybe menekülni?

Ceterum censeo OV esse delendam!

2013. január 17., csütörtök

SZABAD ÖTLETEK JEGYZÉKE


Forrás: Internet: szegedma.hu

József Attila tán megbocsátja az elorzott címet. De jobbat amúgy sem lehetne kitalálni annak jellemzésére, amit mostanában a kormány művel. Mindent felhasználnak arra, hogy a „valódit” állítsák a közbeszéd középpontjába az „igaz” helyett. Az elmúlt két hét szinte másról sem szólt csak a rasszizmusról. Ez persze komoly társadalmi probléma, nincs szándékomban lebecsülni, sőt egyet érek mindazokkal, akik úgy gondolják, hogy ilyen beszédnek (írásnak) nincs keresnivalója a magyar nyilvánosságban.
A cikk és a körülötte kialakult politikai adok-kapok – a médiában megjelenő egyetértő és azzal ellenkező megnyilvánulások – mégis jótékonyan fedték el mindazokat a problémákat, amikkel szembe kellett nézni az elmúlt pár napban. A gazdasági miniszter szerencsétlen mondatai a Magyar Nemzeti Bank unortodox lehetőségeiről bedöntötték a forintot. Háromszáz forint körül járt az árfolyam, ami a devizahiteleseknek minden, csak nem jó hír. Így év elején újfent emelkedtek a törlesztő részletek, és ezen a tíz százalékos „rezsicsökkentés” sem igazán segített. Az egyre jobban elszegényedő népesség ugyanis már réges régen ezen a kiadásain spórol, így a havi 10-15 ezer forintos energiaszámla ezer-ezerötszáz forintos csökkenését eliminálja a frank növekvő váltási aránya.
Ahogy lecsengő ágba jutott a „cigánybűnözéssel” kapcsolatos indulatos párbeszéd, úgy új ötletet kellett előhúznia a kommunikációs szakembereknek. Meg is lett ma reggelre. A mindenre kapható Lázás János játszotta ezúttal a megmondóember szerepét, kijelentve, hogy a svájci kormányhoz hivatalos úton fordulnak, tudakolva a helvét bankokban elhelyezett magyar pénzek nagyságát.

Forrás: Internet
 A dolog persze rögtön ürügyet adott arra, hogy komoly emberek szólaljanak meg ez ügyben, hangsúlyozva az ötlet bornírtságát. Már csak azért is, mert nálunk állítólag demokrácia van, a magyar polgár azt tesz a saját pénzével, amit akar. Ad absurdum a melós, aki ma már munkaerejének árát csak számokban látja, hiszen munkáltatója nem a kezébe számolja le a bankókat, hanem számlára utalja át, szabadon utalhatja ezt az összeget tovább bárhová a világon. Senki sem akadályozhatja meg ebben, még a kormány és a NAV sem. Az akadályoztatásnak egyetlen útja-módja lenne, ha a magyar fizetőeszközt megfosztanák konvertibilitásától. De lássuk be, ez ezért túl nagy ár lenne a hatalom biztosítása érdekében (ez ugyanis egyenlő lenne az államcsőddel).
Most majd jókat fog csámcsogni ezen a blöffön a közvélemény, miközben elsiklik olyan lényeges kijelentések mellett, mint amilyen például az elektronikus útdíj bevezetésének elhalasztása. Most persze joggal kérdezhetik, hogy miért tartom lényegesebbnek ez utóbbit?
A válasz igen egyszerű. Ha a kormány nem képes teljesíteni tervezett bevételeit – például az úthasználatból, és most ne foglalkozzunk azzal, hogy egyetértek-e ezzel vagy sem – akkor kénytelen lesz valamilyen más forrásból összekaparni az így hiányzó pénzt. Ez pedig vagy azt jelenti, hogy újabb adójellegű bevételeket vet ki, vagy azt, hogy más – szintén fontos – területek finanszírozását kurtítja meg. Azaz lehetséges, hogy a tervezettnél mégis kevesebb jut felsőoktatásra, így persze dől mindaz az ígérethalmaz, amiben megállapodott a diákok képviselőivel. (Látjuk azt is, hogy ez alól igyekszik máris kihátrálni a hatalom, hiszen már azt hangoztatja, hogy minden, amiben megállapodott csak egyetlen tanévre érvényes.)
Mindezzel csak azt szeretném tudatni, hogy bármennyire is felháborító a hatalomhoz közeli egyének egy-egy megnyilatkozása, figyeljünk arra is, hogy miről akarják elterelni a figyelmünket, ami – lehet, hogy sokkal fontosabb – adott esetben a zsebünkre és a jövőnkre hat.
Lázár bornírt ötlete nem ér többet, mint azt, hogy jól megmosolyogjuk, és elkönyveljük magunkban: van az a pénz, amiért korpás lehet a hajam.

Ceterum censeo OV esse delendam!

2013. január 3., csütörtök

MILYEN ÉV ELÉ NÉZÜNK?


Pallasz Páholy, január 02 - Forrás: Internet
 Az év a politika jegyében kezdődött. A demokratikus ellenzék – nem tudom emlékeznek-e még erre a kifejezésre a nyolcvanas évek végéről – erőt vett magán és komoly egyeztetésekbe kezdett demokratikus alapértékeink helyreállításáról. Nem idézem ide a tegnapi tárgyalások részleteit, megtalálhatók azok az internetes portálokon. Bíztatónak látszik a kezdet, de ne igyunk előre a medve bőrére, majd meglátjuk, hogy mi is kerekedik ki ebből.

Hasonló a helyezet a diákokkal is. A különböző szervezetek januárban ismét erőt fognak mutatni. Semmi sem dőlt el. Még mindig téma a „röghöz kötés” és az úgynevezett „államilag támogatott” szakok ügye. Erre a diákok érdekképviseleti szervezetei megpróbálnak valamiféle kompromisszumos javaslatot kidolgozni.

Forrás: Internet
 Az Orbán-kormánynak komoly kihívásokkal kell szembenéznie. Ma már alig akad társadalmi réteg, amellyel ne tűztek volna össze. Ebben az sem segít sokat, hogy január elsejével meghirdették a „rezsi tíz százalékos csökkentését”. Egyrészt ez azért is problémás, mert a valóságban ez nem sokat segít a tömegek elnyomorodásán – egy átlagos család mintegy 25 ezer forintot fizet a gáz és villanyszámlára havonta, ami mindössze 2500 forint megtakarítást jelent, ezt pedig felemészti az élelmiszerek és egyéb mindennapos kiadások árának növekedése –, ellenben igen jól kommunikálható, bemutatva, hogy milyen kegyesen segít a FIDESZ a nyomorultakon. E témának a másik vetülete az, hogy bár a fogyasztó számlája valóban kevesebb lesz, de a szolgáltatók kiadásait valamilyen módon mégiscsak kompenzálni kell. Ugyanis ahogy nincs ingyen ebéd, úgy kevéssé elképzelhető, hogy „ingyen” energia létezik. Ennek az árcsökkentésnek a költségeit is valamilyen formában az adófizetők állják majd.
A magyar és nemzetközi gazdasági elemzők aggodalommal teli prognózisokat fogalmaznak meg az országunk gazdasági teljesítményével kapcsolatban. Legnagyobb veszélynek azt látják, hogy a kormánynak az év második felében alkalma nyílik arra, hogy hozzáférjenek a jegybank valutatartalékához.
Ma a legtöbb elemző Matolcsy minisztert tartja befutónak az MNB élére. Ez pedig azt is jelentheti, hogy az „unortodox” gazdaságpolitika – aminek a nemzeti bank eddig ellenállt – bekerül a jegybank gyakorlatába, aminek pedig beláthatatlanok a következményei. Ha ugyanis valamilyen okból – például az adósság csökkentésére – felhasználják e tartalék egy részét, úgy az MNB elveszti azt a képességét, hogy beavatkozásával védje a nemzeti valutát.
Független gazdasági szakemberek pedig arról írnak, hogy a magyar gazdaság rendbetételére legalább tíz esztendő szükséges, feltéve, ha a mostani kormánypárt felhagy eddigi gazdaságpolitikájával.
Az mindenesetre látszik, hogy nem igen lesz lehetőség munkahelyek tömeges létrehozására 2013-ban. Ehhez szükséges lenne a kereskedelmi bankok hitelezési hajlandóságának és lehetőségeinek visszaállítására. De erre még szándék sem látszik. Marad a bankadó, mi több, lényeges előrelépésre a valutahitelesek ügyében sem számíthatunk. A kormány által forszírozott „árfolyamgát” ugyan jól hangzik, de egy valamit magára adó, és számolni tudó adós nem igazán repes a boldogságtól e verzió láttán. Ugyanis ez nem csökkenti a terheit, csak eltolja azt időben. Ugyanakkor semmilyen garancia nincs arra, hogy akár öt év múlva az adós olyan helyzetben lesz, hogy átütemezett törlesztéseit fizetni tudja.

Forrás: Internet
A fiataloknak ma sincs reális jövőképük az országban. Ugyanis hiába szereznek a kornak megfelelő tudást, munkahely és állás hiányában továbbra sem lesznek képesek önálló életvitelre. A legnagyobb probléma az, hogy a társadalom továbbra is inni fogja a kormánypropaganda szövegeit, és dacára annak, hogy a saját bőrén érzi már a következményeket, el is hiszi azokat.
A 2013-as évre pedig csak azt prognosztizálhatjuk, hogy minden megy tovább, az eddigiek szerint. Változásra nem igen számíthatunk. Ebben a helyzetben csak egyben reménykedhetünk: nem lesz sokkal rosszabb, mint 2012-ben. De hogy rosszabb lesz, az biztos!

Ceterum censeo OV esse delendam!

2012. november 1., csütörtök

FORRÓ ŐSZ ÉS IGEN FAGYOS JÖVŐ

Mindenszentek napján arról kellene elmélkedni, hogy kikre emlékezünk eltávozott szeretteink sorában. Kit miért és hogyan szerettünk (utáltunk, viseltünk el, kerültük vagy ragaszkodtunk hozzá), mit tettünk és mit nem. Ezek a gondolatok azonban beszorulnak manapság a „privát szférába”. A temetők környékén csendes, magukba fordult emberek róják ilyenkor szokásos útjukat. Kezükben virág, a szatyorban pedig az obligát mécses és a kis seprű vagy avargereblye…

Rendbe tesszük a sírt vagy az urnafülke környékét. Megnyugodva távozunk, eleget tettünk a szokásoknak. Nem igazán szoktunk elgondolkozni a jövőről. Ilyenkor a múlt felülírja napi gondjainkat, aggódásunkat az elkövetkező időszakért.


Márpedig van miért aggódnunk.

Forrás: Internet
 Éppen napjainkban próbálja a minden fékét elvesztett hatalom „alkotmányos joggá” emelni azt a diszkriminációt, ami éles különbséget tesz hazai és határon túli állampolgárok között. Éppen most akarja kicsavarni a társadalom kezéből – a polgári demokráciákban egyetlen – fegyverét, amivel féken tarthatja a mindenkori hatalmat. És hogy mindez teljes legyen, nem csak a választás szabadságát kívánja korlátozni, hanem a gondolkodásunkat is. Minden rendelkezésére álló eszközzel azt próbálja elhitetni, hogy ez egyetlen és üdvözítő megoldást kínálja fel nekünk. Hazugságok garmadájával bombázza a közt annak érdekében, hogy úgy fesse le mai valóságunkat, mint minden létező legjobbikát.
Hallottunk mi már itt mindent tündérországtól kezdve a növekedésig és a keleti szélig szinte mindent. Hallani halottunk, azonban napi tapasztalataink mindezek ellenkezőjét bizonyítják. A gazdálkodni akaró vidéki gazda elől nímandok viszik el a termőföldet. Mesterségesen döntenek be élelmiszeripari üzemeket – csak azért, mert így olcsóbban megszerezhetők –, mit sem törődve százakkal, akiknek ez nyújtja az egyetlen megélhetési forrást. (A beszállító állattenyésztőkről már ne is beszéljünk!)
Okos – magukat értelmiséginek tekintők – fikázzák a rendszert, de leszólják azokat is, akik valamiféle nagyobb összefogást sürgetnek az egyre fenyegetőbb társadalmi és gazdasági összeomlás elkerülése érdekében.

Forrás: VG online
 Bonyolult választási és politikai képleteket emlegetnek (amiben formálisan talán igazuk is van), hivatkozva a társadalomtudományok „törvényszerűségeire” és az eddigi történelmi tapasztalatokra. „A helyzet egyre fokozódik… Ezt sose szabad elfelejteni..” – mondja Virág elvtárs Pelikánnak. Márpedig most is így vagyunk vele: a helyzet fokozódik, bárki bármit is mond. Elhangzanak egészen optimista értékelések arra hivatkozva, hogy a hiány a három százalék alatt van, hogy a CDS felárak (amiről a magyar polgárok döntő többségének gőze sincs, hogy micsoda) csökkennek, az adósságállomány pedig csökken. Az átlagember mindezt hallva nyugodtan hátradől, legyint egyet, és issza tovább a sörét, mondván: még sincs itt akkora baj.
Márpedig van. Mert a fent idézet adatok csak egy szelet egy kis részét mutatják abból a tortából, amit magyar valóságként elénk raktak. Ha egy marcipánrózsa díszíti az emeletes süteményt, az nem bizonyítja annak kitűnő voltát, különösen akkor nem, ha belül penészes az egész, és a töltelékét az udvar végi latrinából termelték ki.
A széles körű – már most is szükséges – összefogás és együttműködés nem azért kell, hogy az elkövetkező másfél év alatt legyen min rágcsálódnia ellenzéki és kormánypárti orgánumoknak, hanem azért, mert nagyon gyorsan juthat az ország olyan helyzetbe, ahol már a legjobb szándékok is kicsorbulhatnak. Gazdaságilag – és ennek eredményeként – és társadalmilag olyan helyzetbe jutunk, hogy az ország nem lesz képes megtermelni mindazt, amiből eltartható a közösségi szolgáltatások sora.

Forrás: Internet
Nem lesz akkora adóbevétel, ami fedezi az egészségügy, a szociális kiadások (nyugdíjak egyéb ellátások), az államigazgatás kiadásait, a költségvetés egyéb fejezeteit. Az elkövetkező két-három évre a hitelesnek tekinthető gazdasági szakemberek a legjobb esetben is stagnálást jósolnak. Azaz nem emelkedik a nemzeti jövedelem. Ha pedig nem emelkedik, akkor a kormány által eddig „piaci alapon” felvett hitelek visszafizetése a mainál sokkal nagyobb mértékben terheli a költségvetést (azaz az adófizetők pénztárcáját). Még kevesebb lesz az esély arra, hogy valamiféle kilábaláshoz szükséges forrásokat előteremtsenek. A hazai ipar és mezőgazdaság ugyan szépen lassan „hazai kezekbe” kerül, ám ezek a kezeknek az a tulajdonsága, hogy csak kapni szeretnek. Adni és fejleszteni nem igen tudnak, hiszen nekik sincs. Nincs magyar tőke, nincs magyar fejlesztés, ami belátható időn belül hasznosulhatna.
A kormány oligarchái – élükön a gazdasági miniszterrel – a jól ismert mesehőst akarják utánozni, aki saját hajánál fogva húzta ki magát a bajból. De azt tudjuk: Münchausen báró csak a kocsmai mesékben volt ilyen ügyes. Jót szórakoztak rajta, akik hallgatták, ám egy szavát sem hitték el.
Miből gondolja a kormány, hogy a hazai kocsma közönsége másként vélekedik ostoba hazudozásaikról?

Ceterum censeo OV esse delendam!

2012. július 25., szerda

„ A LEGJOBB JÓS A BELÁTÁS S JÓZAN ÉRTELEM” – (EURIPIDÉSZ)

„…ha ...gonoszság fészkelte be magát a közügyekbe,
nem gyűlölet támad a gonoszok között, hanem erős barátság.
Mert akik a közjó megrontására törnek, összetartva cselekszenek…”
(Herodotosz)

Azt tudjuk, hogy szél ellen nem lehet! (Bár néhány – több sör után tudatmódosult férfitársunk – megpróbálta, de ezután a kudarc szemmel látható jeleit viselte .) Ám, úgy látszik ez egyáltalán nem zavarja kormányunk vezetőit. Volt ez a kis ország már minden: száguldó gyorsnaszád, tündérország, hogy csak a legutóbbiakat említsem.
Forrás: Internet - ATV, mód: szerző
Matolcsy vezette gazdasági tárca költségvetést tervez, prognózisokat állít fel. A magyar gazdasági növekedést két százalékra jósolják. De hogy mindek alapján, az azért nem igen derül ki. Az ex has számoktól a közvéleményt – már akit érdekel – kiveri a víz a szakértők pedig kikerekedett szemekkel szemlélik az a papírt, ami mindent elbír.
Az igazi szakértől – akiknek kontinensnyi rálátásuk van a gazdasági folyamatokra – pedig érvelnek, elemeznek és nem átallják közzé is tenni azokat.
Az elemzők szerint az európai gazdaság – tudott problémák: spanyol és görög adósságválság, az IMF hezitálása ez utóbbiak finanszírozásában – nem növekszik oly mértékben, mint ahogyan azt korábban vélték a gazdaság szereplői és a vezető politikusok. Egész kontinensünkön csökken a fogyasztás, mert az átlagember nem költ feleslegesen, meglévő pénzecskéjét próbálja megóvni ebben a kaotikus környezetben.
Ha pedig visszafogja a fogyasztását, az bizony azt hozza magával, hogy csökken a szolgáltatások és kereskedelem bevétele, amely egyenesen hat az ezeket előállítókra. Ha pedig ez utóbbiak bevétele is csökken, az azzal jár, hogy csökkentik a kiadásaikat, elbocsátják az immár feleslegessé váló munkaerőt. Akit pedig elbocsátottak – jövedelem híján, vagy jelentősen megcsappant források okán –, szintén „minimum üzemre” kapcsol, csak a legszükségesebbeket vásárolja meg. A spirál így végig szánt az egész társadalmon, egyre komolyabb válságot generálva.
A magyar gazdaság sem lehet kivétel az európai trendből, mert számtalan szállal kapcsolódik a nyugat-európai partnereihez.
Ezt a tényt nem tudomásul venni, a legnagyobb bűn! Azt hirdetni, hogy vásárlóink, piacaink felvevőképességének korlátai ellenére képesek vagyunk növekedni, az csaknem akkora ostobaság, mintha azt hirdetnénk, hogy képesek vagyunk energiahordozókból ellátni saját magunk.

Ám úgy látszik – a nyilatkozatok, a kormányzati kommunikáció mind azt sugallja –, a kormány elképzelései a „merjünk nagyot álmodni” szlogen mentén épülnek fel, szemben minden valósággal.
Ideje lenne már – IMF tárgyalások ide vagy oda – szembenézni a tényekkel. Vagy, ha erre képtelen a gazdaságirányítás (a miniszterelnökkel az élen), akkor be kellene látniuk maguktól, hogy kudarcot vallottak. Mert ha nem így tesznek, akkor a választópolgárok büntetik majd őket. Nagyon gyorsan eltelik a következő választásokig hátralevő idő.
Minél többször hangoztatják nem ortodox módszereiket, annál mélyebbre süllyedünk, annál több kár keletkezik. Így a változtatás hiányában egyre mélyebb politikai válságba zuhan az ország, a jelenlegi hatalom esélyei egy újabb megmérettetésre exponenciálisan csökkennek. Ami persze nem olyan nagy baj, de a romeltakarításra fordítandó erőfeszítéseket jelentősen növelik. A váltó kormánynak pedig az eddig összehozott kár felszámolása tán meg is haladja a lehetőségeit (saját ciklusa alatt nem képes növekedő pályára állítani az országot).
Mert rombolni mindig könnyebb, mint építkezni. Ezt felejti el ez a kormányzat!

Ceterum censeo OV esse delendam!

2012. július 10., kedd

AKKOR MOST MI VAN? — NYUGDÍJASOK VESZÉLYBEN

Két hír is napvilágot látott nyugdíjügyben. Az egyik megmelengette – hőség ide vagy oda – az idősek szívét, hiszen pénz áll a házhoz. Ha nem is sok, de éppen annyi, ami már emeli a havi ellátást jövőre. Mert a kormány elszámolta az inflációt, és egyéb döntései folyományaként bizony 5,2 százalékos lesz a pénzromlás. Ezt pedig az érvényben levő törvény értelmében bizony kompenzálni kell. Így a nyugdíjasok bizton számíthatnak 1,2 százalékos kompenzációra novemberben. Persze ez a réteg nem ettől lesz gazdag, sőt még a középosztály szintjét sem éri majd el, de azért több a semminél. Egy 80 ezer forintos átlagnyugdíjjal számolva ez havi 1020, ami az év első 10 hónapjára számolva is csak tízezer forint. De jövőre már ez a havi összeg hozzáadódik az alaphoz, így januárban már 81 ezer lesz a számlán.

Ez így van jól, hiszen legalább egy kis kompenzációt jelent az elszabaduló árakkal szemben. Az összehasonlító statisztikák szerint a magyar átlagnyugdíjas ellátásának felét a lakhatására, tíz százalékát a gyógyszereire költi, és csak a 35 százalékát fordíthatja minden egyéb szükségleteire: élelmiszer, ruházat, háztartási kiadások stb. Megtakarításról nem is beszélhetünk. Örül, ha egyáltalán kijön a kis pénzecskéjéből, és nem kell lassan-lassan az egy életen át felhalmozott ingóságaitól megválnia. Nyugati sorstársainál ezek az arányok egészen mások. Európa boldogabbik felén a lakhatási kiadások csak a nyugdíj negyedét viszik el. Kevesebbet kell az élelmiszerre és a háztartásra költeni (mindössze 35 százalék). A fennmaradó 40 százalékot pedig jól beosztva még nyaralásra is telik, amiről egy magyar átlagnyugdíjas még csak nem is álmodhat.
Hogy az öröm ne legyen teljesen felhőtlen, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. elnöke, Heim Péter azt nyilatkozta a magyar királyi TV-ben, hogy szerinte igen drasztikus intézkedésekre kényszerül a kormány, aminek része lehet a nyugdíjak csökkentése is. Mint kifejtette „…egy elöregedő társadalomban nem lehet azt megtenni, hogy nem nyúlnak hozzá a nyugdíjkiadásokhoz”.
Véleménye szerint ugyanis: „Lehet bizonyos intézkedésekkel a problémákat elhúzni, viszont a rendszerben lévő feszültségek mindig újratermelődnek. A nyugdíjkassza technikai értelemben van egyensúlyban, a valós egyensúly nem következett be, ami komoly problémák forrása a közgazdász szerint. A helyettesítési ráta csökkentése szükséges, vagyis alacsonyabb nyugdíjat lehet csak adni az átlagbérhez képest a nyugdíjban.
Az utóbbi fél évtizedben folyamatosan csökkent ez a ráta, ennek tovább kell csökkennie, és a nyugdíjrendszerben meg kell valahogy jeleníteni a gyermekvállalást is, pontosan ezért Botos Katalin felvetése jó, miszerint a nyugdíjakat a gyermekvállaláshoz kell kötni. Én maximálisan egyetértek ezzel a gondolkodásmóddal, a jelenlegi politikai csatározások ezen a téren inkább a választóknak szólnak, a nyugdíjas társadalom ugyanis egy nagyon komoly választói bázis...”
Mondhatnánk persze minderre azt, hogy ez egy közgazdász véleménye. Azt azért nem szabad elfelejtenünk, hogy a Századvég (Ne feledjük: nagyon sokáig a most alkormánybíróként tevékenykedő Stumpf István irányította szervezetről van szó, kapcsolódása a FIDESZ-hez régi keletű.) igen nagy befolyással bír a kormányra. Az általuk kidolgozott ötletek sorra jelentek meg a Matolcsy-féle gazdaságpolitikában.
Azaz ne örüljünk túlságosan! A mostani nyugdíjemelés nem biztos, hogy egy állandó folyamat eleme (a megélhetés folyamatos biztosításának). A kormány közeli agytrösztök már dolgoznak az unortodox megoldásokon. Ezek pedig nem arról híresek, hogy az átlagember pénztárcáját dagasztanák.
A beetetés után a nyugdíjasoknak fel kell készülniük, hogy a mostaninál is keservesebb létet szán nekik ez a kormányzat!

Ceterum censeo OV esse delendam!

2012. május 15., kedd

ÚTON A LEJTŐN

A számok érdekes dolgok. Nem hajlandók a szerint változni, hogy ki mit gondol róluk. A nyilvánosságra került adatok szerint az első negyedévi teljesítmény messze elmarad az előző év azonos időszakához képest. Ezt úgy fogalmazhatjuk meg népszerűen, hogy csökkent a gazdasági teljesítmény. és ez így van akkor is, ha különböző elemzők mindenféle manipulációval kívánják ezt magyarázni. Például azzal, hogy valami különleges hatásnak tudható be a mínusz 0,7 százalékos „növekedés”.


Forrás GK internet
 Gazdasági miniszterünk pedig váltig mondogatta, hogy ebben az évben aztán már tényleg nekilódul a gazdaság. Neki is lódult, de nem előre, hanem hátra. Igaz Matolcsi nem említette a változás előjelét, csak a dinamikáját („lódul”). Mindennek a tetejére a kormányszóvivői iroda – nem Gíró-Szász személyesen, valószínűleg ehhez már ő sem adja az arcát – azt kommunikálta, hogy „…a fenti adatok az európai gazdaságnak a növekedési nehézségeit jelzik”. Való igaz, Németország növekedési adatai sem verik le a holdat az égről, ám mégis pozitív tartományban vannak. Azaz, növekednek! Nem beszélve térségünk más államairól: például Észtországról, Lengyelországról, a Szlovákiáról, Romániáról. Sajátos módon megest a sor végére kerültünk.
Ám ez a kormányt egy cseppet sem érdekli. A már említett szóvivői tájékoztatón elhangzott: „…rendkívüli fontossággal bír az átlátható és kiszámítható gazdaságpolitika …az utóbbi két évben kiemelkedő mértékű államháztartási konszolidációt hajtottak végre, amellyel az európai országok élcsoportjába kerültünk. merthogy a közé a négy állam közé tartozunk, akik csökkentették államadósságukat, ami az elkövetkező két évben a jövőbeli stabilitás és növekedés alapjait megteremti.”

Eszméletlenül jó szöveg! Tényleg! Briliáns!


A foglalkoztatás 2012 első negyedév
Forrás: GK internet
 Csak egy nagyon nagy baja van: lassan megtanulunk a sorok között olvasni, és a kimondott szavak közül kihallani a lényeget. Szeretném tisztelt olvasóimnak lefordítani az elhangzottakat.
A fentiek azt jelentik: Európában az utolsók között kullogunk. De csökkent az államadósság, aminek egyébként nincs releváns hatása arra, hogy adnak-e kölcsönt a piacon, beindul-e a hitelezés, „meglódul-e” a gazdaság. Ez utóbbiak ugyanis nem attól függnek, hogy van-e államadósság, és annak mekkora mértéke, hanem attól, hogy az ország kormányának van-e átlátható és eredményes gazdaságpolitikája. A Széll Kálmán 2.0-ból kiderül: ilyen nincs.
Az pedig, hogy szemérmetlenül azt állítják, miszerint gazdaságélénkítő lépéseket tettek, az csak részben igaz! Mert Simicska cégénél ez való igaz, ám a gazdaság többi területén sanyarú évekre számítanak a szereplők: a gépgyártástól az informatikán át majd minden ágazatban.
Munkahelyek pedig nem „teremtek” az elmúlt két év alatt, sőt, csökkent az alkalmazottak száma. Nincs növekedés, tehát nem is lehet munkahelyek létesítéséről beszélni.

Ipari termelés 2012 első negyedév
Forrás: GK internet
  
 Belföldi fogyasztás is visszaesett – nem azért mert mindenki spórol, hanem mert csökkentek a jövedelmek. Ha pedig csökken a belföldi fogyasztás, akkor egy halom kisvállalkozás megy tönkre a kiskereskedőtől a szolgáltató iparosokig. Ha ők tönkremennek, akkor az alkalmazottaik is földönfutók lesznek, és még az eddigieknél is kevesebbet fognak fogyasztani.
Ördögi a spirál, és megy egyre lejjebb! Nincs fék! Se politikailag, se gazdaságilag! A kormány gazdaságpolitikája a ciklusuk végére totális káoszba dönti a magyar társadalmat.
És ezen nem segít az sem, ha közben azt kommunikálják: máshol is rossz a helyzet. Ez részükről azt a sajátos gondolkodást mutatja, miszerint semmiről sem tehetek, mindennek az oka a szomszéd!
Úgy mennek előre, mint cigány lova a falnak: „nem vak az! csak vakmerő!”

2012. január 7., szombat

TÉVEDÉSEK – EGY CSEPPET SEM VÍG – JÁTÉKA

Azt írja a HVG online egy cikkében, hogy a kormányzó koalíció egy prominense jelentette ki: „…1200 milliárd forintos érdeksérelmet okoztunk, ez nyilván nem marad válasz nélkül, ezt tudtuk”, mások pedig azzal toldották meg a frakció részéről: „a baloldali véleményformálók számára sosem lesz megemészthető, hogy egy stabil, kétharmados jobboldali többség van Magyarországon, és ez is marad 2014-ig, így ezzel együtt kell élnünk”. Megjegyzik az interjúalanyok azt is, hogy „…sem az IMF-nek, sem az EU-nak nem lehet érdeke a politikai instabilitás, márpedig a stabilitást jelenleg egyedül a Fidesz képes biztosítani”.

Ha abból a pozitív felfogásból közelítjük a fentieket, hogy mindaz a politika és eredmény, amely e politika következményeként létrejött szolgálja az ország hosszú távú érdekeit, akkor is kissé necces a dolog.
Ugyanis a rapid intézkedések láthatóan nem nagyon érik el a közép- és távolabbi célok megalapozásának célját. Ugyanis – láthatóan – nem növekednek azok az alapok, amelyeket a későbbiekben fejlesztésre és fejlődésre lehet fordítani.
A miniszterelnök tegnap azt hangsúlyozta, hogy az IMF-el való megállapodás azért kell, hogy megteremtsék azokat a fundamentumokat, amelyek segítségével majd szárnyalni fog a magyar gazdaság.

Szép szavak, csak egyetlen hibájuk van.

Valahogy az istennek sem passzolnak a valósággal. Mint ahogyan az sem, hogy voltaképpen nincs is szükségünk ezekre az euro milliárdokra, mert az ország finanszírozható a szabad piacokról.
Mari néni és Józsi bácsi persze mindezt elhiszi – egyrészt azért mert nem ért hozzá, másrészt meg abban szocializálódott, hogy a felsőbbség mindig tudja, hogy mit csinál –, csak a mindennapjaiban szembesül azzal, hogy valami nem stimmel, hiszen egyre többe kerül minden, egyre furmányosabb adókat kell fizetnie, és ha elveszti munkáját, hiába talpal állás után.
A propagandában a FIDESZ mindig is jó volt. Képesek voltak eladni a semmit eredményként, képesek voltak a legbornírtabb intézkedéseket lenyomni a társadalom többségének torkán pusztán azzal, hogy azt olyan kommunikációba csomagolták, amelyek eltakarták a lényeget.
Most is ezt a gyakorlatot követik. Mostanára azonban a társadalom többsége kezd magához térni e propaganda hipnózisából.

A puszta tények egy más világot mutatnak.

Igaz, hogy a kormány mindent megtett annak érdekében, hogy az országot a piacról finanszírozza. Meg is tették. Néhány kötvénykibocsátásuk sikeres volt, de milyen áron? Hatalmas CDS felárakkal – 2012. január 03-án névérték alatt, 99,86 százalékos eladási áron, 6,25% + 2,65% felár = 8,5 százalék kamattal – adósították el az országot, adott esetben, 10 évre. Ez a fajta kölcsön már önmagában is a fejlődés gátja, hiszen a kamatokat és a törlesztőrészleteket a magyar társadalomnak (a gazdaságnak) kell kitermelnie. Ha huzamosabb ideig magas kamatokat kell fizetnie, így a megtermelt javakból nem jut a fejlesztésekre, az új beruházások ösztönzésére, a közjavak bővítésére.
Mindez a hétköznapok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy az elkövetkező 5-10 évben nem lesz a kormányoknak forrásuk az egészségügy, az oktatás, a közszolgáltatások (tömegközlekedés, vasúti hálózat, stb.) fejlesztésére, bővítésére.
A felelőtlen gazdaságpolitika súlyos következményekkel járt. Hiába volt a MANYUP eistandolása, a fennálló adósság ugyan csökkent, de mindezt eliminálta az árfolyamok változása. Ma újra ott vagyunk, ahonnan elindultunk.

A közember pedig egyre inkább megvonja a bizalmát a kormánytól. És itt nem csak arra gondolok, hogy a különböző civil kezdeményezések gombamód szaporodnak, és egyre több tiltakozót visznek az utcára, hangosan kifejezni egyet nem értésüket. Az emberek egyre nagyobb része – válós félelmektől hajtva – menekíti vagyonkáját a határainkon kívül. És ennek már üzenet értéke van!
Nem bíznak sem a kormányban, sem annak ígéreteiben, és abban sem, hogy a számukra belátható jövőben, ebben az országban érezhető javulás lesz.
Ha pedig a polgárok – állampolgárok – egy jelentős része úgy érzi, hogy sem vagyona, sem saját maga nincs – a szó egzisztenciális értelmében – biztonságban, az két, a társadalomra erodáló, cselekvést vált ki. Az egyik, hogy még a kisösszegű (egy-két milliós) megtakarítások is elhagyják az országot, ezzel tetemesen csökkentve a hazai bankok likviditását és hitelezőképességét. Ez közvetlenül hat vissza a hazai vállalkozásokra és gazdasági életre. A másik pedig az, hogy a lakosság mobilabb rétegei – elsősorban a jól képzett 20-35 éves korosztály – tömegesen keresi boldogulását külföldön. Ez azzal jár, hogy csökken az adó- és járulékfizetők száma, ami az állami – a közszolgáltatásokat fenntartó – bevételek csökkenéséhez vezet. Tehát tulajdonképpen mindenki rosszul jár.
Mert azt ne gondoljuk, hogy azok, akik határainkon kívül találják meg számításukat, azok felhőtlenül boldogok. Idegen környezetben, idegen szokások, nyelv szorításában – jóval nagyobb egyéni stresszben – kell megfelelniük a követelményeknek, elszakítva a családtól, a gyökerektől. Bármennyire is multikulturális öreg kontinensünk, azért a szülőföld, a saját kultúra hiánya mindig ott kísért a háttérben, még akkor is, ha egyébként anyagi és egzisztenciális problémákkal nem kell számolniuk a kitelepülőknek.
Ha a kormány ezeket a változásokat nem érzékeli, sőt nem megfelelő politikai és gazdasági válaszokat talál rájuk, úgy egyszer és mindenkorra elveszti támogatását, alkalmatlanná válik az ország vezetésére.
Most itt tartunk. Szinte bohózatba illő kapkodást látunk a legfelső szinteken, és valami félelmetes bizonytalanságot, cél nélküliséget.

Mert azt azért ne tekintsük célnak, hogy a hatalmat meg kell tartani!

2011. július 5., kedd

VÉGE AZ ELNÖKSÉGNEK

És nekünk is?


Lezárult egy időszak úgy az európai unióban, mind Magyarországon. Ilyen lehetősége hazánknak az elkövetkező két évtizedben nem lesz. Európai elnökségünk felemásra sikeredett. Sajnos több benne a negatív elem, mint a pozitív.
A magyar hivatásos diplomaták és az unió apparátusában dolgozó szakértőink kiváló munkát végeztek. Bizonyítja ezt az az elismerés, amelyet az Európai Parlament ki is fejezett július 5-i ülésén. Megköszönték azt a munkát, amelynek eredményeként lezárták Horvátország csatlakozási tárgyalásait, elfogadták az egész unióra érvényes roma stratégiát – amelynek az „aprómunkája” még csak most kezdődik – valamint megszületett az úgynevezett Duna-stratégia is. Ez utóbbi kevesebb és több is, mint a folyó menti országok együttműködése. Egy eddig nem próbált kooperációs lehetősége a fejlett és fejlődő régióknak.
Politikai értelemben azonban Magyarország elnöksége nem volt sikeres. A kormányzat nem volt képes kihasználni e státusból fakadó előnyöket. Ezt pedig egyértelműen annak az antrénak köszönheti, amellyel Strasbourgban fellépett.
A rapid törvénykezésre – amely szembemegy az európai közösség értékeivel – adott nemzetközi reakciók beárnyékolták már az elnökség első hónapját is. A médiatörvény körüli viták, és a kormányfő arra adott válaszai azt bizonyították az Európai parlament képviselőinek, hogy egy olyan politikussal állnak szemben, aki csak szavaiban és kijelentéseiben demokrata, ám politikájában az ellenkezőjét teszi annak, mint amit mond.
A helyzetet nem javította a FIDESZ hazai politikai tevékenysége sem. A törvények alkotásának módszerei és a „tavaszi alkotmányozás” sem azt mutatta az uniónak, hogy a kormány „teljes szívvel” az uniós elnökséggel törődik.
Persze nem maradt el a „retorzió” sem. Egyrészt rögtön bejelentette az EU, hogy az első félévre tervezett – Barack Obama jelenlétével hangsúlyozott – európai csúcstalálkozóra mégsem a magyar fővárosban kerül sor, hanem a következő soros elnökség honában, Lengyelországban. A kormányzat ezzel kapcsolatban is feszítette a húrt, mert az államfők részvételével összehívott tanácskozáson ugyan megjelent a Magyar Köztársaság elnöke, ám az amerikai elnökkel már nem találkozott, mert elkövette azt az udvariatlanságot, hogy elhagyta a helyszínt. Ezt nem menti az sem, hogy Rómába volt hivatalos, a Vatikánban rendezett Liszt Ferenc emlékére tartott koncertre, amelyen megjelent a pápa is.
Ez a külső – európai politikai – szemlélők számára azt az üzenetet hordozta, hogy a magyar politika számára fontosabb egy vatikáni protokoll-rendezvény, mint az euró-atlanti politikai együttműködés idei talán legfontosabb tanácskozása.
A politikai aránytévesztésnek aztán további következményei voltak. Így Orbán Viktort, mint az unió soros elnökségét ellátó ország miniszterelnökét nem hívták meg sem a legfontosabb gazdasági döntések alkalmából, sem a közel-keleti és észak-afrikai problémák megtárgyalására.
Ezt a diplomácia nyelvén finoman „elszigetelésnek” hívják. Amikor a nem kívánt szereplőt egész egyszerűen levegőnek nézik, nem létezőnek, nem fontosnak.
Persze a magyar kormányzat – elfeledkezve arról, hogy ugyan a magyar lakosság nagy része nem üti meg idegennyelv-tudásban az európai átlagot, ám mégis elég sokan beszélik kis hazánkban a világnyelveket, főleg a fiatalok –  mindezeket nem jelentette meg a hazai kommunikációban. Március 15-én és azután is a nacionalista szóhasználattal igazolta politikája helyességét. Csak azt nem vette észre, hogy ezzel még inkább lejáratja és elszigeteli magát.
Nem kell felsorolni e blogon belül mindazt, ami – így vagy úgy – kiverte a biztosítékot az európai politikában és gazdaságban. Mindannyiunk ismeri ezeket az eseményeket.
A probléma azonban itt maradt ránk. Ez világosan látszott a keddi parlamenti ülésen. És annak szavazásán. Idősebb EU-s tisztségviselők sem emlékeznek arra, hogy az EP elfogadott volna egy olyan határozatot, amely elmarasztal egy országot antidemokratikus törvényei miatt. Már pedig ez történt.
És ne vigasztaljon bennünket az, hogy ennek a határozatnak „nincsenek a magyar kormányra nézve kötelező következményei”. Mert nem jogi következményei vannak. Azt nagyon könnyen lehetne orvosolni: megváltoztatva az inkriminált törvényeket és az alkotmányt.
Ennek a döntésnek erkölcsi, politikai – és remélhetőleg nem súlyos – gazdasági vonzatai vannak/lesznek.
Hazánkat – pontosabban annak vezető politikai pártját és kormányát – elkönyvelik annak ami: egy autoriter féldiktatúrának. Azaz egy olyan politikai berendezkedésnek, amely nem felel meg azoknak az értékeknek, amelyek az Európai Uniót összetartják.
Erre újra, és újra felhívták a kormányfő figyelmét a keddi plenáris ülésen. Ám újra visszautasította a kritikákat, mondván senkitől sem tőri el, hogy beleszóljanak a törvénykezésbe, mert az a „mi ügyünk”.
Ez pedig súlyos! Mert ezek után a nem egészen megbízható és csak eltűrt tagállam és kormányzat kategóriájába kerülünk. Ez a besorolást pedig nem igazán szeretik a befektetők és a finanszírozók sem. Hogy manapság nem foglalkoznak többet a magyar gazdasági „húzásokkal”, azt annak köszönhetjük, hogy a közösségért valóban felelősséget viselő tagállamok Görögországgal és a többiekkel vannak elfoglalva. Mihelyt ez a feszültség enyhül, rögtön nagyobb figyelem terelődik majd erre az alig tízmilliós országra.
Orbán Viktor bizonyára tisztában van ezzel. Most kihasználja majd a lehetőséget arra, hogy – akár az uniós elvek és erkölcsök ellenében is – megerősítse hatalmát. Olyan törvényeket ver át, még ezekben a hónapokban, a mamelukként működő országgyűlésen, amelyek hosszú távra biztosíthatják kormányon maradását.
Ez pedig azt jelenti az elkötelezett magyar demokraták számára, hogy hosszú – nagyon hosszú – küzdelemre kell készülniük.
De egy vigasztalhatja e tömeget: Az európai közvélemény – az EP többsége – mellette áll, segíti küzdelmét egy antidemokratikus kormány és annak uralma ellen.