VÉGE AZ ELNÖKSÉGNEK

És nekünk is?

Lezárult egy időszak úgy az európai unióban, mind Magyarországon. Ilyen lehetősége hazánknak az elkövetkező két évtizedben nem lesz. Európai elnökségünk felemásra sikeredett. Sajnos több benne a negatív elem, mint a pozitív.
A magyar hivatásos diplomaták és az unió apparátusában dolgozó szakértőink kiváló munkát végeztek. Bizonyítja ezt az az elismerés, amelyet az Európai Parlament ki is fejezett július 5-i ülésén. Megköszönték azt a munkát, amelynek eredményeként lezárták Horvátország csatlakozási tárgyalásait, elfogadták az egész unióra érvényes roma stratégiát – amelynek az „aprómunkája” még csak most kezdődik – valamint megszületett az úgynevezett Duna-stratégia is. Ez utóbbi kevesebb és több is, mint a folyó menti országok együttműködése. Egy eddig nem próbált kooperációs lehetősége a fejlett és fejlődő régióknak.
Politikai értelemben azonban Magyarország elnöksége nem volt sikeres. A kormányzat nem volt képes kihasználni e státusból fakadó előnyöket. Ezt pedig egyértelműen annak az antrénak köszönheti, amellyel Strasbourgban fellépett.

A rapid törvénykezésre – amely szembemegy az európai közösség értékeivel – adott nemzetközi reakciók beárnyékolták már az elnökség első hónapját is. A médiatörvény körüli viták, és a kormányfő arra adott válaszai azt bizonyították az Európai parlament képviselőinek, hogy egy olyan politikussal állnak szemben, aki csak szavaiban és kijelentéseiben demokrata, ám politikájában az ellenkezőjét teszi annak, mint amit mond.
A helyzetet nem javította a FIDESZ hazai politikai tevékenysége sem. A törvények alkotásának módszerei és a „tavaszi alkotmányozás” sem azt mutatta az uniónak, hogy a kormány „teljes szívvel” az uniós elnökséggel törődik.

Persze nem maradt el a „retorzió” sem. Egyrészt rögtön bejelentette az EU, hogy az első félévre tervezett – Barack Obama jelenlétével hangsúlyozott – európai csúcstalálkozóra mégsem a magyar fővárosban kerül sor, hanem a következő soros elnökség honában, Lengyelországban. A kormányzat ezzel kapcsolatban is feszítette a húrt, mert az államfők részvételével összehívott tanácskozáson ugyan megjelent a Magyar Köztársaság elnöke, ám az amerikai elnökkel már nem találkozott, mert elkövette azt az udvariatlanságot, hogy elhagyta a helyszínt. Ezt nem menti az sem, hogy Rómába volt hivatalos, a Vatikánban rendezett Liszt Ferenc emlékére tartott koncertre, amelyen megjelent a pápa is.
Ez a külső – európai politikai – szemlélők számára azt az üzenetet hordozta, hogy a magyar politika számára fontosabb egy vatikáni protokoll-rendezvény, mint az euró-atlanti politikai együttműködés idei talán legfontosabb tanácskozása.

A politikai aránytévesztésnek aztán további következményei voltak. Így Orbán Viktort, mint az unió soros elnökségét ellátó ország miniszterelnökét nem hívták meg sem a legfontosabb gazdasági döntések alkalmából, sem a közel-keleti és észak-afrikai problémák megtárgyalására.
Ezt a diplomácia nyelvén finoman „elszigetelésnek” hívják. Amikor a nem kívánt szereplőt egész egyszerűen levegőnek nézik, nem létezőnek, nem fontosnak.
Persze a magyar kormányzat – elfeledkezve arról, hogy ugyan a magyar lakosság nagy része nem üti meg idegennyelv-tudásban az európai átlagot, ám mégis elég sokan beszélik kis hazánkban a világnyelveket, főleg a fiatalok –  mindezeket nem jelentette meg a hazai kommunikációban. Március 15-én és azután is a nacionalista szóhasználattal igazolta politikája helyességét. Csak azt nem vette észre, hogy ezzel még inkább lejáratja és elszigeteli magát.
Nem kell felsorolni e blogon belül mindazt, ami – így vagy úgy – kiverte a biztosítékot az európai politikában és gazdaságban. Mindannyiunk ismeri ezeket az eseményeket.
A probléma azonban itt maradt ránk. Ez világosan látszott a keddi parlamenti ülésen. És annak szavazásán. Idősebb EU-s tisztségviselők sem emlékeznek arra, hogy az EP elfogadott volna egy olyan határozatot, amely elmarasztal egy országot antidemokratikus törvényei miatt. Már pedig ez történt.
És ne vigasztaljon bennünket az, hogy ennek a határozatnak „nincsenek a magyar kormányra nézve kötelező következményei”. Mert nem jogi következményei vannak. Azt nagyon könnyen lehetne orvosolni: megváltoztatva az inkriminált törvényeket és az alkotmányt.
Ennek a döntésnek erkölcsi, politikai – és remélhetőleg nem súlyos – gazdasági vonzatai vannak/lesznek.

Hazánkat – pontosabban annak vezető politikai pártját és kormányát – elkönyvelik annak ami: egy autoriter féldiktatúrának. Azaz egy olyan politikai berendezkedésnek, amely nem felel meg azoknak az értékeknek, amelyek az Európai Uniót összetartják.
Erre újra, és újra felhívták a kormányfő figyelmét a keddi plenáris ülésen. Ám újra visszautasította a kritikákat, mondván senkitől sem tőri el, hogy beleszóljanak a törvénykezésbe, mert az a „mi ügyünk”.
Ez pedig súlyos! Mert ezek után a nem egészen megbízható és csak eltűrt tagállam és kormányzat kategóriájába kerülünk. Ez a besorolást pedig nem igazán szeretik a befektetők és a finanszírozók sem. Hogy manapság nem foglalkoznak többet a magyar gazdasági „húzásokkal”, azt annak köszönhetjük, hogy a közösségért valóban felelősséget viselő tagállamok Görögországgal és a többiekkel vannak elfoglalva. Mihelyt ez a feszültség enyhül, rögtön nagyobb figyelem terelődik majd erre az alig tízmilliós országra.
Orbán Viktor bizonyára tisztában van ezzel. Most kihasználja majd a lehetőséget arra, hogy – akár az uniós elvek és erkölcsök ellenében is – megerősítse hatalmát. Olyan törvényeket ver át, még ezekben a hónapokban, a mamelukként működő országgyűlésen, amelyek hosszú távra biztosíthatják kormányon maradását.
Ez pedig azt jelenti az elkötelezett magyar demokraták számára, hogy hosszú – nagyon hosszú – küzdelemre kell készülniük.
De egy vigasztalhatja e tömeget: Az európai közvélemény – az EP többsége – mellette áll, segíti küzdelmét egy antidemokratikus kormány és annak uralma ellen.